A nő

Minden évben van egy februári film (vagyis amit februárban nézek meg), ami azonnal a kedvencem lesz és legtöbbször amúgy az Oscar-jelöltek közül kerül ki. Idén ez a Her volt.

Az egészet annyi helyen lehetett volna elrontani, hogy abba még belegondolni is fájdalmas, Spike Jonze-nak azonban sikerült egy olyan történetet írnia és rendeznie, ami egyszerűen nem hibádzik. Oké, ha megnézném még ötször és nagyon szőrszálhasogató módon kezdeném elemezni, biztosan találnék kivetni valót, de ez az első alkalommal és az utána való rengeteg agyalás során egyszer sem merült fel. A film egyébként olyan, ami után lehet sokat agyalni, talán két hete láttam, de szinte minden nap beugrik egy-egy jelenete.

Kifejezetten szeretem egyébként azokat a sztorikat, amikre az első reakcióm az, hogy basszus, ez olyan jó ötlet, és simán megcsinálhatná valaki házilag is. A Her abszolút ilyen, voltaképpen a statisztikát és kb. három mellékszereplőt leszámítva végig két karaktert nézünk illetve hallgatunk. Joaquin Phoenix szinte csont nélkül hozza a már-már mindent az okos számítógépek által irányított nem túl távoli jövőben élő hétköznapi embert, aki magányos hétről-hétre életével vívódik. Valamilyen üdvözlőlap küldő cégnél dolgozik, ahol ő írja mások helyett a romantikus leveleket vagy a szülinapi kártyákat; este játszik egy hologrammal megjelenített játékkal, amiben az ujjaival hadonászva egy kedves karaktert irányít, aki Spike Jonze hangján káromkodik. A változás akkor kezdődik, amikor vesz egy forradalmi operációs rendszert, amely folyamatosan tanul, és egy kvázi élő emberi hang segítségével kommunikál a felhasználóval. Persze, abban az időszakban már amúgy is mindent hanggal irányítanak, ennek természetességét végig éreztetik, mégis, amikor Scarlett Johansson megszólal az újonnan telepített rendszer természetes hangjaként, érezzük azt is, hogy ez még ott is valami más.

Egy kis párhuzamot tudnék vonni a »Looperrel«, abban tetszett még ennyire ugyanis a jövő ábrázolása, amihez hasonlót itt is éreztem: nem voltak repülő autók, nem voltak furcsa ruhák, nem voltak robotok. Mindenki úgy öltözködött, mintha kicsit a hetvenes éveket néznénk (ez nekem úgy jött át, mintha a számítógép-központú jövőben próbálnának az emberek valami kézzel fogható, klasszikus dologba kapaszkodni). Érezni lehetett a színeken és a hangulaton, hogy legalább 20 évvel távolabb vagyunk napjainktól, mégsem volt túlzó az ábrázolás.

A történet akkor kezd bonyolódni, amikor főhősünk és az operációs rendszer egymásra találnak lelkileg, és egy afféle modern szerelmi kapcsolatot kezdenek kialakítani. Ezen a ponton is nagyon érzékeny szerkezet épült, ami érezhetően bármikor összetörhetett volna, voltaképpen már vártam is, hogy mikortól rontják el valami hülyeséggel, de még itt sem sikerült.

Muszáj még megemlítenem Olivia Wilde-ot is, aki azért nem a csúnyább színésznők csoportjába tartozik az én világomban, mégis, amikor megjelent, tökéletes volt az a hatás, ahogy ő ott csak egy jó nő volt, semmi több, és a jelenete alatt mind arra vártunk a moziban, hogy menjen már, és hallgathassuk az oprendszer hangját, és láthassuk azt a kapcsolatot tovább fejlődni.

A Her egy nagyon szép történet férfiról és nőről, a technológia és az ember viszonyáról, az esetleges jövőképünkről és úgy általában a szerelemről, nem utolsó sorban az emberi kapcsolatokról. Nagyon élveztem, a polcon a helye lemez formájában, ha majd oda jut.