A Grand Budapest Hotel

Ez a film egy átverés, nem is Budapesten játszódik!

Na jó, csak vicceltem. Wes Anderson korunk egyik legtehetségesebb filmművésze. Giccses szó, de tényleg ez a helyzet: az ő alkotásait egy képkockáról fel lehet ismerni; de akár egy sorról is, a végletekig terjedő részletességgel kidolgozott mesevilágról, amelyben történetei játszódnak. Szimmetrikus képek, abszurd színek, tökéletes fényképfelvételek. Csak azért nem mondom, hogy vizuális orgazmus minden, amit készít, mert a zene, a vágások, a dialógusok és a szereplők is ugyanúgy hozzájárulnak az élményhez.

Kár is mást mondani: Anderson filmművész. Filmeket készít, a szó legszebb értelmében. Ezekért az élményekért érdemes két órát áldozni a drága időnkből.

Végtelen sort is tudnék erről a filmről írni, de felesleges. Megint azt éreztem, hogy még pislogni sem akarok, mert nem szeretnék lemaradni még egyetlen képkockáról sem. Felsorolhatnám, hogy mi tetszett, de voltaképpen fel kellene sorolnom mindent, ami egy film alkotóelemének számít. Sőt, meg is teszem:

• a színészek: Ralph Fiennes és Tony Revolori végig hiba nélkül alakítanak, ott vannak persze még a további húzónevek is: Bill Murray, Jude Law, Jeff Goldblum és a többiek. Persze Jason Schwartzman és Owen Wilson, Anderson két kedvence sem maradhatott ki.
• A zene: az OST azóta is szól, a fejemben és a fülesemben egyaránt.
• A képi világ: na, erről tényleg ódákat tudnék zengeni. A makettek, a kamera forgatása, a színvilág, a szerkesztés, a vágás, a szélesvásznú és nem szélesvásznú formátum közti ugrálás, minden és bármi.
• A történet: voltaképpen akár tizenöt klasszikus alapsztori koppintásának is felfoghatnánk, de egyáltalán nem erről van szó, a különböző fejezetek végül egy rendkívül abszurd és komikus mesévé gyúródnak össze. Nem is beszélve a tényleg legapróbb részletekig kidolgozott mesevilágról, helyszínekről és karakterekről.

Hatalmas élmény volt a film, nagyon örülök, hogy végre sikerült megnéznem.