12 év rabszolgaság

Nagyon sok filmet néztem meg mostanában, és nem igazán tartottam az iramot blogbejegyzések szintjén, de tervezem bepótolni a lemaradást, legalább azokkal a filmekkel, amikről meg is szeretnék osztani néhány gondolatot.

Jót is tett, hogy eltelt majdnem egy év a film megtekintése és a bejegyzés megírása között. Különösen nehéz egy az amerikai rabszolgatartásról szóló történetről úgy beszélni, hogy mi itt Magyarországon nem találkoztunk a jelenséggel: nem voltak gazdag urak rabszolgákkal, nem volt a barátunk rabszolga, nem adtak-vettek embereket holmi déli piacon. Legfeljebb persze a török időkben, de azért ne felejtsük el, az Államokban fél évszázada még bőrszín szerint voltak szétválasztva az emberek a buszon vagy a mosdóban, így azért a téma még nincs egészen kihűlve, a nézők között simán van olyan, akinek az apja vagy akár sajat maga is élt abban a világban. Pontosan ezért nehéz ennyi kilométer távolságból és a mi kultúránkkal nyilatkozni.

A történet a polgárháború előtti Amerikában játszódik, a főszereplő egy fekete bőrű férfi, aki mint szabad ember, hegedűművészként éli az életét New Yorkban. Egyik alkalommal tőrbe csalják, és eladják rabszolgának, természetesen egy olyan házba, ahol a rabszolgákkal a lehető legrosszabbul bánnak. Az ő szenvedése, élni akarása és küzdelme kerül bemutatásra, ahogyan 12 év alatt sosem adja fel, és céltudatosan, a benne tomboló haragot elnyomva küzd a szabadságáért.

Nagyon sok dolgot ki tudnék emelni: hogy mennyire érződik, hogy ez egy brit rendező munkája; hogy milyen jól játszik Chiwetel Ejiofor; hogy Hans Zimmer megint mennyire jól eltalálta a zenét vagy hogy mennyire felesleges és már-már kizökkentő Brad Pitt megjelenése. Mégis, a legfontosabb az az érték, amit ez az alkotás képvisel, az a cél, amiért manapság olyan kevesen forgatnak filmet: hogy tényleg átadjon valamit a nézőnek, ami megváltoztatja, ami elgondolkodtatja, ami elborzasztja. Mindezt egy rendkívül, sokszor már hátborzongatóan valós, de mégsem túlzó előadással.

A 12 év rabszolgaság egy fontos darab a filmművészet világában, egyáltalán nem könnyen fogyasztható, mégis olyan mű, amit előbb-utóbb mindenkinek meg kellene néznie, és ami után szerintem mindenki úgy távozik, hogy kapott valamit.