2011. július 12-én »csatlakoztam az ingatlan.com csapatához«, tartalmas időszak volt ez a cég és a saját életemben is, egy ötéves jubileum pedig pont alkalmas arra, hogy az ember egy percre megálljon, elgondolkodjon, mit csinált eddig, és mit szeretne tenni ezután.

Amikor odakerültem, a napi 8 órás munka tekintetében még jócskán kezdőnek számítottam, éppen megszereztem a diplomámat, hat hónapot dolgoztam egy másik helyen, ahonnan a váltás nagyon nagy megkönnyebbülés volt.

Bementem aláírni a munkaszerződésemet, majd a HR-vezető körbevitt az irodában, éppen az akkor átadott IV. emeleti, menő irodarészre vitt elsőként. Amikor beléptem az ajtón, először eléggé megijedtem, és az volt az első gondolatom, hogy “wow, biztos, hogy én ide jó leszek? Ez egy elég profi, elég menő hely első blikkre, nekem meg még ott a tojáshéj a hátsó felemen”.

Aztán jöttek mentek a hetek meg a hónapok, és egyik pillanatról a másikra azt vettem észre, hogy ha lehet ilyet mondani, kicsit beleszerettem a munkahelyembe és a munkámba. Az ott dolgozó emberekbe, magába az ingatlan.com-ba mint termékbe, az irodába, a szemléletmódba és még sok más tényezőbe.

Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert több mint öt éve egy olyan helyen dolgozom, ahová még a nehezebb napokon és a minden munkahelyen létező sajátos nehézségek ellenére is vidáman és tettrekészen megyek be a nap elején, és úgy jövök el, hogy ez a lelkesedés kitart a következő napon is. Tényleg nem akarom túl ömlengősre venni, de az ember otthon, munkával és alvással tölti az élete leganagyobb részét, így ez a három dolog fontos, hogy rendben legyen.

Az öt év alatt voltam fejlesztő, egy ideig emellett scrum master, majd idővel én lettem az általunk csak Frontendnek hívott oldal vezető fejlesztője. (A Frontend maga a kereső, ami az ingatlan.com címre megjelenik, mi főként történelmi okokból hívjuk szakmailag kicsit megtévesztően Frontendnek.)

Mindamellett, hogy felelősségteljes munka az ország elsőszámú ingatlanportáljának keresőjén dolgozni, azon az oldalon, ami mindenkinek beugrik, ha azt mondja valaki, hogy ingatlan.com, olyan tekintetben is szerencsés vagyok, hogy kiváló szakemberekkel voltam-vagyok körülvéve, és mindannyian sajátunkként tekintünk az oldalra, így hiába a nagy felelősség, a jó társaság miatt ezt sosem teherként éltük meg, inkább úgy, hogy egy olyan projekten dolgozunk, ami tényleg segít az embereknek egy nem elhanyagolható fontosságú döntésben: hol töltsem életem hátralévő részének egy nagyobb szeletetét?

Legyen szó albérletről, eladó lakásról, kiadó irodáról vagy mondjuk egy nyaralóról, engem mindig ez motivál a háttérben, és szeretem, hogy a legtöbb ismerősöm azt válaszolja, amikor meghallja, hol dolgozom, hogy “jaj, én is ott találtam meg a lakásomat/albérletemet/irodámat/stb.).

5 éve ☺️

A photo posted by Mefi (@mefiblogger) on

Öt év nem tűnik soknak, karrier szempontjából viszont mégis masszív időnek számít, szakmailag eljut az ember egy komoly döntési ponthoz: hova, hogyan tovább?

Szoftverfejlesztőként pörög az ipar, a legtöbb fejlesztő 2-3, esetleg 5 évet tölt el egy helyen, és dobbant a következő, nagyobb kihívás reményében. Én is ezen a ponton jutottam el oda, hogy körül akartam nézni, de mindeközben régóta foglalkoztatott az is, hogy jó lenne valamilyen nagyobb felelősséggel járó dologban is részt venni, és többet foglalkozni a körülöttem dolgozó emberekkel. A legtöbb interjú, amin voltam, így nem igazán fejlesztői, inkább csapatvezetői pozíciókért zajlott.

Kaptam is ajánlatot több nagyon szimpatikus helyről, de valahogy mégis azt éreztem, hogy nem engedném el az ingatlan.com kezét. Nehéz ez, mert sokan mondják, hogy “nem szabad sok időt eltölteni egy helyen”, de én úgy gondolkodom erről, hogy ameddig van kihívás, van legyőzendő akadály, van megcsinálható, de elképzelhetetlennek tűnő projekt, van fejlődési és előrelépési lehetőség, addig miért dobbantsak?

Így érkeztem újabb mérföldkőhöz a karrierem szerencsére nem annyira rögös útján: tavasszal csatlakozott hozzánk az új informatikai vezetőnk, és jelezte, hogy szeretne valakit, aki a fejlesztőcsapat vezetőjeként dolgozna. Megkérdezte, tudok-e valakit.

Ezután nagyon sok közös egyeztetés, mindenféle HR-es beszélgetések, tesztek, sok kis és egy igazán nagy próbafeladat (ugrottunk négy évnyi PHP-verziót néhány hét alatt, tartottam is róla egy előadást a FullStack Budapest Meetupon), majd újabb sok körös egyeztetés következett.

Végül pedig októberben lejárt a cégnél töltött második próbaidőm, így július elsejétől kezdve fejlesztési csoportvezetőként dolgozom tovább. (A pozíció magyar elnevezése szerintem borzalmas, nem vagyok indokolatlanul angol kifejezéseket használó figura, de a dev team lead valami miatt szimpatikusabb.)

Az új feladataim voltaképpen a fejlesztők karrierjének és ügyes-bajos dolgainak intézéséből állnak: féléves teljesítménybeszélgetések; szakmai fejlődésük támogatása; csapatok kialakítása; aktívabb részvétel a kiválasztási folyamatban (interjúztatás, tesztek kiértékelése stb.); folyamatok, jó módszerek kidolgozása és persze úgy általában a felmerülő problémák megoldása. Ezek közül sokat csináltam már fejlesztőként is, de most egyértelmább a helyzet, mert kvázi “jogosítványom” is van ezen feladatokhoz.

Hatalmas fegyvertény a kezemben, hogy mivel öt évig én is fejlesztőként dolgoztam, így testközelből ismerem a körülményeket és a problémákat. Ez abban is nagyon sokat segített, hogy a többiek nem egy teljesen új figurát kaptak vezetőjüknek, úgymond “az utáról”, hanem valakit, akit régebb óta ismernek, és akivel már dolgoztak is együtt korábban.

Köszönettel és hálával nagyon sok embernek tartozom, a világ összes karaktere nem lenne elég, ha egyesével sorolnék fel mindenkit, különösen, hogy majd’ az összes kollégámat megemlíthetném, így inkább egyben írom lesz: köszi, hogy vagytok, a sok támogatást, és hogy olyan profin csináljátok, amit csináltok!

A következő évekre találtam magamnak kihívást, fejlődési területeket és legyőzendő akadályokat, amik miatt szívesen maradtam. Nem vagyok könnyen meggyőzhető arról, hogy munkahelyről-munkahelyre ugrálni sokkal jobb; elfogadom és értem az érveket emellett, de a saját példámat tekintve jól, jobban érzem magam így, hogy nem váltottam. (Ráadásul olyan figura vagyok, aki ha tehetné, nyugdíjba menne egy munkahelyről.)

Ezzel a bejegyzéssel már régóta tartoztam magamnak; eleinte persze babonából és a “kiválasztási folyamat” elején lévő titoktartási kötelezettségek miatt sem írtam, írhattam a dologról, azóta pedig úgy voltam vele, »mint ahogyan az autóvezetéssel« is: ha már picit biztosabb vagyok a dolgomban, és minimális tapasztalatom is van, akkor foglalom össze az élményeimet.

Két adósságomat pipálhatom így ki, mert egyben letudtam az évente egyszer megejtendő “imádom a munkámat” bejegyzést is. 🙂

, , ,