A képen a fókuszt nagyobb tekintetben megkapó kis állat június 12-e óta áll a ház kötelékében és a Károly (Karcsika) hívónevet viselő kandúr, jelenleg kicsit több mint másfél hónapos, Kázmér kifejezett jóbarátja, aki ha megunja a hisztit, egyszerűen ráfekszik az állatra, bekebelezve és mozgásképtelenné téve azt.
A dolog úgy nézett ki, hogy ajándékba kerestünk egy kiscicát, de nem igazán találtunk jót, aztán Tomi barátom felhívott, hogy elment futni a rétre, és találta ezt a kis dögöt, aki jött utána. Na, vittük is ajándékba, de pár nap múlva kiderült, hogy az ajándékozott személynek mégsem jön be a macska. A rétre mégse vihettük vissza, úgyhogy jött az én negyven négyzetméteres pesti luxusvillámba.
Sokat eszik, hihetetlenül pofátlan, pofátlanul aranyos. Kázmér az első két napban morgott-fújt-dúlt-kapált-fúlt, majd egyik percről a másikra hanyatt dobta magát, és azóta folyamatosan játszanak.
Egyelőre nem tudom mi lesz a sorsa, ha nagyon nem fér, és lesznek bajok, akkor lehet keresünk neki új gazdit, de most jól elvannak és -vagyunk, úgyhogy próbálok aludni két folyamatosan játszó-küzdő macska moraja mellett.
Ő a szüleim új macskája, Leilának hívják (bár azt mondták gondolkodnak még a Panna néven is, minálunk ilyen viccesek az állatnevek [nem]):
Haláli a kicsi, pár napja mi hoztuk el az előző gazdijától, akiknek egy nem várt költözés miatt sajnos meg kellett tőle válniuk. Rendkívül aranyos, barátságos, mindent megeszik, játékos, szobatiszta és jól viselkedik – egyszóval a tökéletes macska.
Amúgy hihetetlen, milyen aranyosak a kismacskák, ugrabugrálnak, játszanak, pattognak, dorombolnak, teszik mindezt hatvan-hatvanöt percen keresztül, aztán elborulnak és úgy alszanak mint akit tarkón csaptak egy serpenyővel.
Képzeljétek, tizenegy éves voltam 1999 júliusában. Akkor jöttem haza Olaszországból, és kaptam ajándékba néhány eurót, amit jó gyerekhez híven gondoltam majd szépen elverek. Idióta gyermeki agyacskám aranyhalakat diktált, szép gömb alakú akváriumban, meg minden. Gondoltam jól mutat majd a könyvespolcon, még világít is a sötétben (mármint az akvárium, nem a hal).
Aztán elmentünk a közelben lévő hüllőboltba, ahol egy mogorva eladóbácsi lebeszélt a halakról, mondván hogy semmi extra nincs velük, úsznak mint a hülyék egész nap, takarítani kell rendszeresen meg egyébként is. Ellenben a teknőssel! Mert nézzék csak, féléves pirosfülű ékszerteknősök vannak itt az akváriumban, egy ötven forintosnál éppen nem nagyobbak.
És hát igen, kis piros fülük volt, meg zöld páncéljuk, és tátogtak hogy helló, vigyél haza. Nevetségesen olcsók voltak, néhány-száz forint volt egy darab, az még akkoriban is viccesen kevés pénz volt ilyesmire. Persze az akvárium, a víztisztító, a lámpa és az egyéb dolgok azért elvitték az ajándékpénzt, de talán még egy fagyira jutott.
Aztán hazahoztuk a kis dögöket. Tényleg nem voltak nagyobbak ötven forintnál, jófejek voltak, rohangáltak, kivettük néha a szőnyegre, emlékszem, egyszer eltűntek a kanapé alatt.
Ennek tizenkét éve. Sosem volt bajuk, kapták mindig a vitamint, büszke is voltam rájuk, hogy míg a legtöbb ismerősnek elég hamar, néhány héten, hónapon de legfeljebb éven belül elpusztult a teknőse, addig bezzeg Egon és Ellen milyen jól bírták.
És tényleg, ma 13 évesek. 13 év. Több mint egy évtized, ezt még azért kimondani is jelentőségteljes. Kis tökmag voltam, mikor még ők is kis tökmagok voltak, és mint »Julcsa«, »Mephisto« vagy mondjuk »Gina«, végigkísérték az életem egy szakaszát. Mondhatnék érzelgős dolgokat, hogy mellettem voltak jóban-rosszban.
De persze mondhatnátok, hogy ugyan már, ez csak két hüllő, két díszállat.
És igen, sosem puszilgattam őket, meg nem aludtak velem, maximum néha megkocogtattam a kis fejüket miközben enni adtam nekik. Még az is lehet, hogy utáltak, elvégre ők csak azt látták hogy én vagyok az, aki belerakja őket egy üvegbe, ahelyett hogy akár szabadon is jöhetnének-mehetnének a világban.
Mégis, én imádom a két teknősömet.
Tegnap magam sem tudom miért, de egyik pillanatról a másikra elment az életkedvem. Nyilván mindenkivel volt már ilyen, velem is, azonban alapjáraton szeretem egy életvidám embernek tartani magam, igyekszem keveset szomorkodni és depizni, mint olyan. Tegnap azonban világvége hangulatom volt, pedig ezt semmi sem tette indokolttá.
Néhány óra múlva már hazatelefonáltam, hogy minden rendben van-e.
Akkor jött a hír, hogy nem akartak vele zaklatni, de úgy néz ki, Ellen beteg. Ő a nagyobbik, lányteknős. Sajnos vasárnap délután kezdődött az egész, ilyenkor vidéken állatorvost találni lehetetlen. Persze nem volt komoly baja, csak nem evett és nem mozgott túl aktívan, illetve, Egon a fejével felnyomta a víz alól az ő fejét.
Néhány órával később kaptam egy SMS-t, hogy szegény Ellen itt hagyott minket. Anyukám vele virrasztott, azt mondta az utolsó fél órában már mozdulatlan volt, és jéghideg.
A lányteknős képes egy párzás után elraktározni a hímivarsejteket, és azokat bármikor felhasználhatja, ha úgy gondolja. Fogságban akkor raknak tojást a teknősök, ha nagyon jól érzik magukat. Azonban előfordulhat, hogy a tojás lerakása közben valami miatt megakad, ezért a tojás félúton beszorul.
Szavakkal nem tudom leírni, hogy mit érzek. Szerencsétlen állat nem elég, hogy szenvedett élete utolsó óráiban, még azt a tojást sem tudta lerakni, amely gyakorlatilag a halálát okozta.
Ma reggel otthon találtak egy kis tojást az akváriumban, megpróbáljuk kikelteni, lehet, hogy lesz belőle valami.
Szomorú vagyok, mert egy teknősnek nem 13 évet kellene élnie, hanem húszat, és nem abba kellene belehalnia, hogy életet akar adni egy másik lénynek, amely belőle származik.
Szomorú dolgok ezek. Kis vackok, néhány-száz forintért vesszük őket adott esetben, morgunk ha éjszaka zörögnek a kaviccsal, nem is látjuk őket hónapokig, aztán amikor ez történik, akkor döbbenünk rá, hogy mennyire szeretjük is őket. Egy nyálkás, főként vízben úszkáló kis lényt, aki ha benyúlsz az akváriumba leharapja az ujjad.
De ettől függetlenül az én kis teknősöm volt, aki most valahol máshol úszkál. Képzeletemben, valahol a könnyeimben.
Valalaki múltkor kérdezte, hogy mennyibe kerül havonta az, hogy macskája van az embernek. Nos, ha nem számoljuk az idegi és bútorzati amortizációt, a karmolások és harapások okozta sebek miatt szükséges kötéseket és fertőtlenítőket, valamint a vizet, amit iszik az állat és elhasználunk a takarításáért, akkor nagyjából havonta ki lehet jönni egy darab Széchenyi István arcképből.
A kis állatkereskedésekben meg lehet kapni a Royal Canin macskaeledelt 1 500 forintos áron, kilóját, ami elég jónak számít, mert a boltban a 400 grammos tasak akciósan kerül ennyibe. A Whiskas és hasonlók 800 forint körül mozognak. Kázmérnak, aki viszonylag egy nagy étkű és viszonylag jószág ez bőven elegendő szokott lenni egy hónapra. Ő finnyás, így ezen kívül csak és kizárólag a csirke- és pulykamellet eszi meg; ezt külön sosem veszek neki, viszont mindig kap, amikor a menü részét képezi valamelyik húsféle. Illetőleg tegnap megkóstolta a gulyáslevest is, úgy véltem ízlett neki, de nem csinálunk belőle rendszert.
Az alom az olyan, hogy ha »a szilikátos« változatot veszem, akkor az szintén megoldható barátságosabb áron az eldugott állatkereskedésekben, olyan nagyjából háromezer forint körüli összegért. Mint múltkor írtam, lehet kapni olcsó almot, viszont én örülnék neki, ha nem szedne össze semmit az állat miközben székel.
Aztán jön még az, hogy néha kap valami nasit, amit meg is eszik, néha előfordul hogy kap valami új játékot, mert az előzőt eltünteti, satöbbi.
Szóval igen, luxusmódon fenntartható egy macska havi ötezer magyar pénzből. Ennél lehet lejjebb menni (például ha a macska megeszi a húsos tápot), de én úgy vagyok vele, hogy inkább a vese- és májvédő száraztáp, és a minőségi cuccok, amennyire lehet, mintsem hogy négy-öt évvel kevesebbet legyen velem.
Bementem múltkor a . Egy állati áruházról van szó, és bár ilyen tekintetben jobban szeretem a kis eldugott helyeket, ahol például Kázmérnak , de összességében kellemes csalódás volt az üzlet. A neten minden fent van, árakkal és képekkel, az utolsó macskalabdáig; segítőkészek és udvariasak az eladók; nagy a választék és viszonylag olcsóbban kapni meg sok terméket, mint máshol.
Egy Katzor nevezetű macskaalom-márkát használtam ezidáig. Négyesszáz magyar forint az ötkilós kiszerelés, ez nagyjából két napig elég, ha lusta vagyok három, de akkor már csúnyán néznek rám bizonyos állati lények a lakásban, amolyan te belemásznál egy dobozba amibe ma már négyszer szartál arckifejezéssel. Meg voltam elégedve az alommal, de múltkor kétszer is előfordult hogy cigarettacsikket találtam benne, úgyhogy úgy döntöttem, ideje új márkát választani.
Nem hittem a varázslatban, hogy kémiailag szagtalanító és fertőtlenítő izé, de mikor megláttam ezt az akciós példányt (kettőezer forint volt), gondoltam egy próbát megér. Elvileg két hónapig elegendő, annyi a tennivaló, hogy naponta ki kell szedni a keményebb termékeket, a sárgáját az apró gyöngyszerű kristályok magukba szívják, többször is, és szagtalanítják. Beszarás (haha) de tényleg hatásos a cucc. Azóta nincs pisiszag a dobozban, Kázmér sem húzza annyira a száját, kevesebb vele a munka, és számoljunk csak: a másik alom havonta átlag négyezer forintra jött ki, ez annak a fele, így még a nem akciós áron is jobban járok.
Macskagazdák, vegyetek ilyen kristályos szarfogót, mert jóféle!
Kázmérról rég volt már itt bármilyen matéria, úgyhogy embeddálnám a nemrég készített negyvenkét (42!) másodperces videófelvételt, melynek megtekintése hangerő mellett javallott:
Könyveket szoktak írni. És könyvekben szokták írni, hogy ha egy könyv lenne az élet, és visszalapoznánk néhány oldalt, akkor. Nekem kicsit közelebb áll az a hasonlat, hogy ha lenne egy időgépem. Ha lenne egy időgépem, és visszautaznék egy februári éjszakába, amikor 2004 állt a naptárak bal alsó sarkában, és még a napra is emlékszem, hogy harmadikából léptünk át negyedikébe, mikor a nappali sarkában a világ legkedvesebb németjuhász kutyája, az a barna szemű kutya, akit talán minden kutyánál jobban szerettem, életet adott hét lurkó kutyagyereknek. Négy fekete volt, kettő tigriscsíkos, mint »az apjuk«, egy pedig zsemlebarna színű, egyféle jelzésként, hogy ő bizony más, vegyük őt észre. Ezt a gyönyörű németjuhászt egyébként nem sokkal, egy évvel később kellett elaltatnunk egy súlyos fajtabetegség miatt. Sosem fogom elfelejteni azt a szempárt, és azt a reszkető csontsovány állatot, amint érezte, hogy hová viszem, mikor finoman lehúztam magam mögött az állatorvosi rendelő csigalépcsőjén, ahová néhány évvel később egy dobozkában a legkedvesebb macskalánnyal, »Julcsával« érkeztem, de azokat a lépcsőket már egy üres dobozzal a kezemben, könnyeimmel küszködve tettem meg felfelé.
A hét állatka közül kettőt tartottunk meg, egy tigriscsíkosat, aki a Junior nevet kapta, és a kis zsemleszínűt, aki gyerekkorában Bumfordinak, ahogy pedig szép nagyra nőtt, Ginának lett nevezve. Az anyja tovább élt benne, ha lehet ilyet gondolni, írni vagy mondani. A két barna szempárban tényleg úgy éreztem néha, hogy az anyja lapul mélyen, és abban az odaadó tekintetben, amit kaptam akárhányszor megsimogattam, egy világ kedvessége rejlett. Néha még én sem tudom elhinni, mennyi szeretet lakozik egy állatban.
Lehet, hogy nem én voltam a legjobb gazda, lehet hogy nem töltöttük sülve-főve együtt az időnket, de tényleg szerelmesek voltunk. Kicsit talán kárpótlás volt az anyja után, és eggyel több tényező, ami miatt nyugodtan aludhattunk, hiszen az egyik legjobb házőrző, akit valaha láttam.
A balatoni nyaralás első napján, az eső miatti rossz időben ültem augusztus 28-án a panzió teraszán. Mindenfélén járt a fejem, főként azon, hogy milyen érdekes a tócsa, mely elhomályosul, majd mindig újra éles lesz, miután egy az ereszről lezuhanó esőcseppet elnyel.
Amikor megtudtam, hogy el kell altatni a kutyát, aki több száz kilométerre van tőlem, és az ekkor diagnosztizált daganata kínozza; akinek az egyetlen megnyugvást testvére nyalogatása-nyűszékelése, és egy számára idegen ember nyugtatgatása jelentette, nem is tudom mit éreztem.
Talán azt, hogy mind esőcseppek vagyunk, akik hosszú utat teszünk meg, hogy aztán végül belezuhanjunk egy tócsába, amely abban a pillanatban mikor hozzáérünk hihetetlenül megremeg, felzúdítva ezáltal önnön nyugalmát, mintha háború lenne, de ha végső helyünket megtaláltuk ott, akkor újra nyugodt és éles lesz a tükre. Mindez egy szempillantás ideje alatt, még ha az út előtte több ember több szempillantását is vette igénybe.
Az én szemem azóta is nyugodt és éles, sírni, azt ugyanis már régen nem tudok. Legfeljebb csak belül, a lelkem mélyén, ott viszont ami van, az üvöltve zokog egy kőpadlón, ahol a tócsák a zuhanó könnyekből tevődnek majd össze, míg végül el nem árasztják az egész területet, megfojtva azt, aki ott él.
Mint az összes állatunk, akit el kellett altatnunk, vagy otthagyott minket, ő is hihetetlenül fog hiányozni. Ott voltam mikor megszületett, de sajnos nem tudtam ott lenni, mikor talán újra találkozhatott anyjával és apjával.
Történt a dolog, hogy »Kázmér« mostanában rákapott a fotel karmolászására. Néha az előző lakásban is csinálta, persze elfenekeltem, de ott igazából nem volt probléma, mert olyan jellegű volt a fotel (ilyen kommunizmus maradványa, drótkefe szerű anyag), amin meg sem látszott. Tényleg. Azonban mikor elköltöztünk vettem egy jóárasított bőr ülőgarnitúrát, amit ő sikeresen szétkarmolászott egy részen.
Ilyenkor persze bekeményít az ember egy idő után, elveri finoman a jószágot, ejnye-bejnye, aztán jön a nehezebb rész, hogy ne szóljunk hozzá, ne simogassuk, ne foglalkozzunk vele.
Akárcsak a gyereknél, a macskánál is roppant fontos, hogy ha rossz volt, akkor valahogy éreztessük vele a dolgot. Ha rögtön utána utyuliciculi lenne, akkor tíz perc múlva megint a fotelon lógna. Az okozat már más kérdés. Lehet azt mondani, hogy nálunk kevésbé értelmes lényeg, elfelejtik hogy mit lehet és mit nem, de három-négy balhé után megjegyzik. Lehet arra is gondolni, hogy bosszúból csinálják és persze az is lehet, hogy szimplán egyszerűbb nekik ez, mint átmenni a másik szobába a kaparófához.
Most egy óráig hozzá se szóltam, a nyávogására nem reagáltam, aztán végül idejött, felugrott az ölembe, és a ne-haragudj-rám nézésével elkezdett dorombolni.
Hogy kevésbé lennének értelmesek? Kétlem. Lehet, hogy beszélni nem tud, sőt, programozni sem annyira, viszont ugyanúgy tudja ha rossz, ugyanúgy tudja ha nekem valami nem jó, ugyanúgy vannak jó és rossz napjai.
Nem sokkal azután, hogy anyum befogadta az irodaházban talált, elaltatásra ítélt macskát, akit én »Jenő«, ők meg Frigyes névre kereszteltek, megjelent itthon a kertben egy gyönyörű norvég erdei macska. Csak ha az anyagiakat nézzük, ami hülyeség, mert ő egy állat, nem egy tárgy, akkor egy ilyen macska nagyjából százezer forint. Teljesen le volt gyengülve, apum közölte hogy nem kell ide több macska, de miután harmadik napja ült ugyanott, azt mondta vigye kánya, elfér.
Pillanatok alatt felhízlalta magát, hihetetlen aranyos, ha nem lenne Kázmér, folyamatosan ővele foglalkoznék. Türelmes, kedves, játékos és rendkívül szép macska. Ezen a videón éppen kajánul élvezi ahogy fésülgetik a bundáját:
A napokban – egészen pontosan csütörtökön – »Kázmér« betöltötte a második életévét; lassan már indulhat óvodába.
Szerdán, a születésnapja előtt elkezdett folyni az orra. Macskanáthára gondoltam rögtön, ezért ma meglátogattuk az állatorvost. Időközben az orra sebes-száraz-furcsa állagú lett, és folyamatosan folyik.
Autoimmun betegsége van. A nevét nem jegyeztem meg, mert annál a mondatnál elakadtam, hogy háromhetes gyógykezelés után meglátjuk javul-e az állapota.
Mindig rettenetesen féltettem, de most, hogy komolyabban bele kell gondolnom, milyenek lennének a mindennapjaim nélküle, egyszerűen… nem is tudom, talán a megszakad a szívem a helyes kifejezés. De tényleg nem tudom leírni, mit érzek most.
Belepusztulnék, ha valami történne ezzel a kék szemű kis ördöggel.
Egy rövid bejegyzéssel szpemmelném a saját blogomat. Először is, Kázmér ma átesett a »kasztrálás« folyamatán, egyelőre jól van, pihen, egyáltalán nem viselte meg a dolog, még néha kicsit pislog, de semmi extra. Szokásos csináltattuk a dolgot, hetesezer forintost kértek érte, és egy óra alatt megvolt a dolog.
Az állatorvosi rendelőben van egy kilenc hónapos, kasztrált maine coon kandúr; gazdit keres, ingyen elvihető. Rendkívül kedves, kicsit bolhás, de ezen éppen dolgoznak, a bolhairtó szert kell csak kifizetni, és illetve tetszés szerint becsületkassza, de különben ingyen elvihető. Jelzem, hogy maine coon macskát százezer forint alatt nem igazán kapni. Lehetőleg olyan helyre lenne jó ha kerülne, ahol ki tud menni kertbe is.
2009. augusztus 23., 11.19.31 – kiegészítés
A cica gazdára talált, köszi mindenkinek aki érdeklődött!
Ő Jenő, aki Jencike, az új jövevény. A neve még változhat. Anyum a munkahelyén találta, már sintért akartak hozzá hívni, úgyhogy inkább hazahozta; pár falat kaja mindig akad, hely meg van bőven, ráadásul mióta szegény »Julcsa« elment, azóta vágyik egy saját macskára.
Az apróság egyébként hatalmas fazon; kandúr, nagyjából három hónapos lehet, az egész macska a tenyeremben elfér, játszik-eszik-alszik ciklusban éli életét és rettenetesen fél »Kázmértól«, aki pedig azonnal atyai taslik sorozatával jutalmazza, fújás-köpködés közepette, amint egyméteres közelségbe kerül hozzá.
Remélem összeszoknak majd, bár annyira nem baj ha mégsem, mert míg Kázmér velem van az esetek többségében 'pesten, addig Jenő otthon lesz a nógrádi gettóban. Remélem még azt is, hogy azért szerencsésebb lesz, mint szegény »Blacky«, igyekszünk majd mindent megtenni ennek érdekében.
Míg takarítottam, »Kázmér« puccsot követett el, és elfoglalta királyi-hadműveleti trónomat az íróasztalnál. De megbocsátok neki, mert a hétvégi kandúrkodás eredményeként a bal szemével történt valami. Vagy megkapta egy másik macska, vagy valamelyik rózsabokornak esett áldozatául. Már voltunk állatorvosnál, aki először átváltoztatta zölddé a szemét (szép volt, de azért szebb ha kék), majd mindenféle festékanyagokkal megvizsgálta. Elvileg semmi komoly, de most szemcsepegtetni kell, és majd öt-hat nap múlva kiderül hogy szükséges-e a további intézkedés. Amikor szóba került az esetleges kasztrálás, mondanom sem kell, milyen megrovó zöld-festékanyagos tekintet ostorozott.
A macskáknál és kutyáknál egyébként kifejezetten javasolt dolog a kisebb beavatkozás; százalékban nézve kevesebb az esély, hogy megbetegszenek (például hererák); nem trutyizzák-jelölik össze a fél lakást; nyugodtabban viselkednek utána; nem üvöltöznek éjszaka és még ezernyi hasonló dolog. Kedvenc »állatorvosomnál« jelenleg hatezer forint a macska kasztrálása, csak be kell telefonálni, és vinni a jószágot üres pocakkal.
Egyébként valamelyik nap a Gödörnél lévő parkban két kutya éppen úgy tűnt, hogy a gyermeknemzés ősi és nemes műveletébe kezdenek, én meg Gergő és Zsukov barátaimra gondolva odapofátlankodtam a két gazdicsajhoz, hogy ugyan nem akarok bunkónak tűnni, de lesz-e gyerek, és ha igen akkor eladó-e. Aztán mosolyogtak hogy nem bunkósság, de mindkét kutya fiú, így esélyes hogy nem lesz gyerek. (Ha pedig mégis, azt valószínűleg nem én, hanem valamelyik egyetem kapja meg kutatási célokra.)
Azért a szándék megvolt. De ha valakinek van kisebb testű kutyakölyke, alacsonyabb árkategóriában, ne habozzék jelezni ezt!
Mármint ma először láttam verekedni. Megvédte a területét, és szembeszállt egy nála nagyobb és idősebb kandúrral.
Akciófilmbe illő jelenet volt.
Mentem a kertbe megnézni, hogy megszökött-e már, mikor észrevettem, hogy a macskákra jellemző hátdomborító-alagút pózban nézett farkasszemet az előtte két centiméterrel álló egyébként kevésbé kedvelt szomszédunk szürke cirmos kandúrjával. A szőre felborzolva, legalább kétszer akkorának tűnt, a farka (a hátsó) meg mint egy tollseprű. Finoman megsimogattam, hogy egyrészt okoscica, másrészt ne öld meg kérlek, amire egy olyan hanggal reagált, mely leginkább egy működés közben lévő 1600 wattos ETA-porszívó hangjára emlékeztetett, aminek kiszúrják a légzsákját, eközben pedig vámpír-démon-gyilkos tekintettel nézett rám, majd a macskára, aki eközben próbált hátrálni, de Kázmér neki ment, fordultak hármat a földön, majd két olyan taslit lekevert, hogy a cirmos fejvesztve szaladt a szomszédba, útközben még a saját kertjében lévő kutyát is tarkón legyintette.
A rohadt dög, meg tanulta a leckét, többet az se szarik a porta elé.
Imádom ezt a macskát, mindemellett hogy egész éjszaka búgat, menne szerelmi életet élni, úgyhogy ha esetleg lenne valakinek egy még meg nem műttetett ápolt megjelenésű, megfelelő bimbószámmal rendelkező macskaleánya, akit I. Kázmér hercegnek (fókaszín sziámi, hihetetlenül kék szemekkel™) utódnemzés céljából felajánlana egy kóbor órára, vagy kettőre, az ne habozzék jelezni!
Abba inkább már nem megyek bele, hogy mennyire egyszerű dolog macskát fotózni háttér előtt vakuval úgy, hogy mindenhol ülne éppen, csak a háttér előtt nem. (Semennyire.)
Kivételesen nem én voltam a beteg, hanem »Kázmér«. Avagy nem is beteg volt, csak védőoltás, meg szokásos évi rutinvizsgálatok.
Hízott a májam, mert a doktornő össze-vissza dicsérte a lelkemet, mondván hogy rendkívül jól viselkedik, kipattanó egészségnek örvend, és jó értelemben egy teljesen kifejlett négyévesnek tűnő férfias sziámimacsek. És tényleg. A legmókásabb az volt, hogy minden vizsgálatot-oltást tűrt nyugodtan, még érdeklődött is, de a féreghajtó beadására tett kísérlet során nagyjából két méter magasra pattant fel, majdnem kollozionálva a vizsgálóasztal fölé rögzített lámpával. Aztán mondta az asszisztens, hogy ezt akkor ne erőltessük. (Bár hozzáteszem hogy a herevizsgálat és a végbélben történő lázmérés közben és után elég furcsán nézett a dokira.)
Azt szeretném megint elmondani, hogy ha háziállatotok van, és 'pesten laktok (vagy annak környékén, vagy megéri utazni emiatt), akkor csak a menjetek. Elismert szakemberek, kiváló felszerelés, különleges bánásmód, elérhető rendelési idő és olyan apróságok, mint a kártyával való fizetés teszik az ország legjobb állatorvosi rendelőjévé. Ezt minden kétséget kizáróan állíthatom.
Egy kép a rajongóknak (mármint Kázmérról, höhö):
Imádom ezt a kis dögöt egyébként. Amikor megérkezett akkora volt, mint most a fejétől a nyakáig, és ha elnyújtózkodott az asztalon, éppen hogy végigérte a 13,3"-os laptopot, most meg lelóg a lába. Amikor megérkezett, akkora volt, hogy a tévé tetején kényelmesen elfért, most meg lelóg a lába és a farka. A szeme viszont változatlanul ragyogó kék, és olyan gyönyörűen tud vele nézni, hogy néha csak percekig szemezek vele, és áldom azt a »decemberi napot« amikor az expressz.hu keresőjébe beírtam, hogy macska, és első találatként kidobott három kiskandúrt, majd miután felhívtam a csajt, és küldött képet, közöltem, hogy nekem az kell, az amelyiknek görbe a farka, és kis fehér folt van az egyik lábujján.
Eltelt azóta lassan egy év, és egyáltalán nem bántam meg. Olyan mintha a gyerekem lenne, egy darabka belőlem, a nagy kék szemeivel, meg az éles karmaival, amivel a bőr forgószéket kapirgálja, az éles hangjával, amivel nem hagy aludni éjszaka, és a piha-puha bundájával, amivel dorombolva hozzámdörgölődzik minden nap.
Hogy miért éri meg macskát-kutyát tartani?
Mivel tudom, hogy érdemes hazaérnem, akármilyen elcseszett is volt a napom, mert ez az három-négy-ötkilónyi instant szeretetbomba szőrös bevonattal és ellenálhatatlankék™ szemekkel csak rám vár, meg arra hogy hangosan dorombolhasson, miközben becézgetem, mint ahogyan a hatéves kisgyerekek, a szülők, meg a szerelmesek szoktak becézgetni.
Ezt mondta az éjjel-nappaliban tegnap hajnali negyed négykor az egyébként rendkívül fitt és mosolygós pénztáros csaj, mikor odaálltam egy csomag Whiskas száraz macskaeledellel. Történt ugyanis hogy drága »Kázmér« nem ette meg a vacsoráját, ami eredetileg ebéd volt és amely szintén Whiskas márkájú aszpikos akármiből állt, ugyanis válogatós a lelkem. Eddig sem szerette különösebben a konzerv macskatápot, most viszont odáig fajult a dolog, hogy egytől háromig kiabált a tálja előtt. Persze nem az ő hibája, mert a szülei és a nagyszülei is csirke- meg pulykahúson éltek, de azért ez kicsit sok volt, hogy macskakaját mentem vásárolni, in the middle of the night stílusban.
Viszont akkor felvetődik a kérdés, hogy mit egyen a macska? Ugye most sokan azt mondanák (meg általában is, tudom), hogy Mefikém, hát te hülye vagy, lemész a boltba, aztán veszel neki valami húst vagy tápot!, ami valahol helytálló is, de. De az állatok étkezését ugyanúgy sok tényező határozza meg, mint az emberekét. Egészségügyi szempontokból, főként. Ugyanis nem mindegy, hogy egy állat húsz évet él meg, vagy öt és felet. Persze lehet hogy egyfajta étellel etetjük éveken keresztül és nem lesz baja, de én nem kísérletezem.
Tehát, az egyoldalú táplálkozást illik elkerülni, mert egészségügyileg nem javasolt, ráadásul az állat is hamar megunja, hogyha ugyanazt eszi hetekig-hónapokig. Ergo két lehetséges megoldás van: macskatáp vagy házikoszt. Előbbiből érdemes a márkásabbakat (Whiskas, Shéba, Royal Canin) amik tény hogy drágák, de ezek valamennyire minőségibb összetevőkből állnak, és elvileg mindenféle vitamint és egyéb szükséges anyagot tartalmaznak, ellenben olcsóbb társaikkal, melyekben csak a hentesnél megmaradt nyesedék és hamu 60-40 százalékos aránya található. A házikosztból viszont célszerűbb olcsóbb dolgokat válogatni, mert én konkrétan nem tehetem meg, hogy veszek egy kiló marhabélszínt meg félkiló csirkemellet a macskának. Fontos még az is, hogy sok dolog egészségtelen, tehát ha kap is, csak módjával. Így az alábbi eledelek jöhetnek szóba: hal; csirkefarhát, -máj, -szív és -zúza (vagy persze egyéb szárnyas dög); baromfivirsli; táp, száraztáp. Ezeket össze-vissza kell elosztani, így szinte biztos, hogy a macska mindent megkap amire szüksége van, és szinte biztos hogy a legválogatósabb jószág is örül neki. Mert az csak tévhit, hogy a macska megeszi, ha otthagyjuk. Nem, a macska az olyan, hogy inkább éhezik két napot és üvöltözik, de ha valami nem tetszik neki, azt nem eszi meg.
A száraztáp jó, mert a kalcium és egyéb fontos vitaminokat megkapja. Hátránya hogy sokat iszik tőle, valamint hosszútávon máj- és veseelégtelenség léphet fel. Ergo ezzel óvatosan kell bánni. Mondanom sem kell, hogy Kázmér például csak ezt falná.
Aztán a hús. A marhahús túl drága, bár szeretik; egerekkel kevés embernek van kedve foglalkozni (napi 5-10 egér kéne egyébként egy felnőtt macskának), sertést pedig egyenesen tilos nekik adni (legföljebb szétfőzve, de úgy sem javallott) az Aujeszky-féle baktérium miatt, ami gyakorlatilag egy napon belül megöli az állatot. tehát a csirke vagy egyéb baromfialkatrészek a legmegfelelőbbek. Kázmérnak például a csirkemáj a kedvence, de ebből sem szabad túl sokat adni, mert hosszútávon vitaminhiányhoz vezethet. Az olcsóbb baromfivirsli is jó lehet, de értelemszerűen vigyázni kell velük, mert nem véletlenül kerül egy kiló százötven forintba. Ott van még a hal. Julcsa anno megveszett a halért, Kázmérnak meg nem a kedvence, ez egy ilyen dolog. A húsokat mind főzve, mind nyersen megeszik, de ezt ugye szintén macskája válogatja. Persze ezeknek az egyetlen hátránya az, hogy nekünk kell megcsinálni, előkészíteni, nem csak kinyitni aztán kiönteni.
A macskának zöldségre nincsen szüksége, de ha nem sokat jár kertbe, nem árt venni neki macskafüvet, amit ha elrágcsál, a lenyelt szőr és egyéb nemkívánatos dolgok egy guszta kis gombócként távoznak szájon át. Sőt, elvileg tehéntejet és cukros dolgokat sem szabadna a jószágnak adni, mert bár kedveli, de egyáltalán nem egészséges. Ha mindenáron tejet akar, akkor a macskatejpor, amit vízzel lehet elkeverni és ötszáz forinttól egészen ötezer forintig lehet kapni, vagy a Whiskas féle macskatej, de hát ez kisebb vagyon (és Kázmér például meg sem issza).
Aztán ott vannak még a jutalomfalatok és az olyan táplálékkiegészítők, mint például a tojás. Elvileg hetente-kéthetente egyszer kaphat tojást (nyersen), mert szép fényes lesz tőle a bundája, de persze ezt sem szabad túlzásba vinni.
Szóval eszerint én így állítom össze Kázmér jövendőbeli étkezéseit:
Hétfő
csirkemáj, -szív és -zúza
Kedd
száraztáp virslivel és tej
Szerda
csirkefarhát rizzsel összefőzve
Csütörtök
hal
Péntek
diéta
Szombat
száraztáp virslivel és tojás
Vasárnap
konzerv
A napra osztás teljesen lényegtelen, pusztán csak az átláthatóság miatt, a változatosságon, és a nagyjából megfelelő eloszláson van inkább a hangsúly. Ez a legtöbb macskának (akit nem Kázmérnak hívnak, és nem a Legsznobabb Macska A Világon) megfelelő kell hogy legyen.
A diéta azt jelenti, hogy csak víz. Ezt korábban még az állatorvosunk javasolta, hogy legyen egy nap szünnap, mert jótékonyan hat a szervezet méregtelenítő folyamataira. Ráadásul Kázmérral pénteken szinte mindig utazunk, akkor amúgy sem kap sok ennivalót, nehogy valami baleset legyen a kocsiban.
Szóval így állok jelenleg, ezeket a dolgokat jövő héttől fogom élesben kipróbálni. Elsőre drágának tűnhet, de igazából pont az a lényege, hogy semmivel nem drágább, mintha egyfajta macskatápot veszünk, a változatosság miatt. Tudom, hülye vagyok, de nekem fontos hogy a macskám a lehető legegészségesebben táplálkozzon, de lehetőleg úgy, hogy ne kerüljön több pénzbe az ő étkezése mint az enyém. Arról nem is beszélve, hogy a hajnal háromkor macskatápért való rohangálás nem igazán a kedvenc tevékenységeim egyike.
Persze felvetődhet akár az evidens kérdés is, hogy: Mefi, hülye vagy? te mivel eteted a macskádat?
Ezt is megértük hát, »Kázmér« macsek egyéves lett. Lassan egy éve már, hogy együtt vagyunk, és imádom. Pedig szétkapart egy falvédőt, több helyen megrongálta a tapétát, összetört dolgokat, szétrágott dolgokat, napi rendszerességgel felkelt hajnali négykor hogy játszani szeretne és nem hagy aludni hajnali kettőkor, mert játszani szeretne – egyszóval olyan mint egy macska. Amikor pedig nem ezeket a tevékenységeket csinálja, akkor alszik, eszik, bújik, dorombol, kedveskedik, hanyatt dobja magát és hempereg – egyszóval tényleg olyan mint egy macska.
És imádom.
Kázmér pár nappal születésnapja előtt, és éppen üvölt ásít.
Anyum pont tegnap mesélte, hogy az egyik kollegájának a szomszédja megölte az ötéves macskájukat, méreggel. Elgondolkodtunk tegnap, hogy mit csinálnék ha valaki hasonlót művelne Kázmérral (vagy bármelyik állatunkkal), és arra jutottunk, hogy vagy a nyers erőszak mellett döntenénk, vagy egyszerűen megkeserítenénk az ember életét, annyira, amennyire csak lehet. Apró dolgokkal, amik idővel őrületbe kergetnék.
Nem is igazán ide való ez, de kikívánkozott belőlem.
A mefiblog tudósítói éppen most küldték a rövid videót műholdas kapcsolaton keresztül, amelyen látszik, amint Kázmér a macska üti-vágja a mefiblog live késő éjszakai sóműsorának guruját, a címke-eltávolító műtétje után lábadozó Hamit, a medvét:
A medve állapota egyelőre nem megerősített, az elkövető szabadlábon.
Bár éppen nincsen velem, de ma hat hónapja, hogy világot látott az én pimp macskám, aki csak úgy hódítja a női egyedeket, vakító kék szemével, és szikrázó, minden időjárásban dizájnos hajviseletével. Egyébként egyre jobban macskásodik, és egyre nagyobbakat tud pofozni, bár szerencsére ezt csak a cserebogaraknak és a külfönféle repkedő és tsúszó-mászó élőlényeknek prezentálja. Itt meg éppen védi a komputert:
A MŰI tegnap esti közleményében bejelentette, hogy a Magyarországról elsőként indított űrutazás sikeresen lezajlott, az űrsikló komplikációk nélkül megtette az utat, és visszatért; valamint azt, hogy a magyarok elsőként juttattak egy macskát a világűrbe. Az állat jól van, azon túl, hogy az utazás során kicsit elfáradt, kutya baja. A visszatérés pillanatáról kép is készült:
A macskatartásnak egyetlen igazi árnyoldala van, mégpedig a szaros-húgyos alom kitakarítása. De erre is van megoldás, hogy az ember ne piszkítson bele a macska épp tisztuló budoárjába! Mefi így küldi:
gumikesztyű felhúz;
gázmaszk felhúz;
légfrissítővel körbefúj;
a nagyobb darabok szeparálása a BIOHAZARD feliratú biztonságos tárolóelembe;
a még száraz alomdarabkák eltávolítása rázásos-döntéses technológiával;
most jön a hardpart: meglazítani a leragadt témát, majd eltávolítani;
az alomtál kémiai anyagokkal (H2O) való fertőtlenítése;
szárazra törlés steril kendővel;
a zacskó megkötése, és azonnali eltávolítása a világűrbe;
tiszta alom feltöltése, illatosító elhelyezése;
gumikesztyű megmosása és eltávolítása.
Valamint még valami. Én naiv gondoltam olyan jó lesz a gombócos alom, ami nedvesség hatására, és a macska kaparásának köszönhetően ilyen kis gombócokká gyúródik össze, amit aztán kiveszel, és a fenti lépések 75%-át megspórolod magadnak. Aha. EKKORA balfasz voltam, amikor megvettem azt a szutykot. Egyrészt nem mindig lesz belőle gombóc. Egyszer volt, azt ki is vettem ügyesen, aztán a többi csak leragadt a tál aljára, és kínszenvedés volt felszedni. Konzekvencia: maradok a hagyományos alomnál, azt legalább egyszerű(bb) takarítani.
Kázmér első egész estét betöltő (öt perces, azaz négy perc és negyven másodperces) , háttérben The Cranberries Linger című számával:
Egyébként érdekes dolog a kölyökmacska, majdnem teljesen olyan, mint egy kisbaba, például ugyanúgy kalimpál a lábaival. Szinte egész nap alszik, aztán kétszer-háromszor (bár mostanában egyre többet) fölkel, kirohangálja magából a lelkét, eszik, iszik (imádja a tejet, vizet még nem ivott csak kétszer), játszik, vonyít, megijed majd egyszercsak elalszik, amit persze nem akar, de hát nem tud mit kezdeni az ólomsúlyú szemhéjakkal. És ha fél percre egyedül hagyom (értsd: az egész lakás ~30 négyzetméter lehet, nem több), vonyít. Vagy ha csak nem rézek rá, már akkor is. Amikor meg itthagyom, felvonul a galériába, és addig alszik, míg meg nem jön valaki.
Néhány kép »Kázmérról«, az egyiken még én is látszom, ahogyan jól összeöltöztünk. Szegényt vakuzni kellett, amire ilyen vicces fejeket vágott, készült is belőle lolket. Egyébként szinte mindig a laptoppal ügyeskedik; mániája, hogy nyomkodja, belefekszik, harapdálja, és hasonlók. Mondjuk utóbbiért kapott is kokit, de nem hatja meg a dolog. Továbbá felkerült egy kép is.
Pontosan ma lett 93 napos, avagy három hónapos »Kázmér« macsek. A kezem tele van karcolásokkal, sebekkel, újra szőrős mindenem, reggel ismét macskanyávogásra ébredek, de összességében megéri. Persze Kázmér nem »Julcsa«, nagyon fura, hogy mégis az ő helyein járkál, ő dorombol az ölemben, ő nyávog, ő játszik és hasonlók.
A szobámat már kezdi megszokni, bár a »Mephistóval« való ismerkedés nem igazán megy még; mi a kutya reakciójától tartottunk, de végül a macska az, akinek nem igazán jön be a dolog. Még azért elég rémüldözős a lelkem, bármilyen apró neszre beugrik a monitor mögé (általában vagy ott, vagy a székben, vagy az ölemben alszik). A házban még nem nagyon szeret járkálni, de a szobámat már kezelésbe vette, egész nap alszik, háromszor-négyszer felkel, akkor körberohangál, eszik, játszik, harapdál, nézegeti a »teknőcöket«, nyávog, morog, fúj, pattog, aztán befekszik az ölembe és bealszik. Aminek viszont örülök, hogy teljesen szobatiszta (kopp-kopp-kopp), ügyesen csak az alomba csinálja bele a dolgait.
Szóval így telnek mostanában a macskás napok. Jövő héten jön föl velem a »rezidenciába«, kiváncsi vagyok, mit fog hozzá szólni.
Nos, ha nem is pontosan »január 21-én«, de megjött, Kázmérnak neveztük el, Egerben született, 22-én lesz pontosan három hónapos, sziámi, kisfiú, és már most imádom. Szegény még teljesen meg van szeppenve, érthető is a dolog, hiszen egyrészt el lett választva (három másik macskával és egy testvérével lakott együtt) másrészt autóban is most volt először. Jelenleg a tévé alatti polcot nézte ki magának (már tegnap raktam oda egy nagy pokrócot, mert azt a helyet »Julcsa« is szerette).
És akkor videóblog. Felveszem a kétperces szutykot. FireWire kábel bedug, hopp ezt nem eszi meg a gép, akkor USB. Átvevés, 15 perc. Vágás, méretezés, dizájnolás, beállítás. Mentés. Fatal error, program will be closed. Zsír, utolsó négy művelet megismétlése, újabb öt perc. Mentés. Hopp, kodek nem jól van beállítva, fekete-fehér. Megint. Feltöltés, várás, hogy a TeCső adminisztrátorai ráélvezzenek a kétperces teknősfürdetős pornóvideómra, és megnyomják az oké gombot. És akkor a videó rögzítése és a posztolás között eltelik egy óra. Egy kétperces videóval. Persze ez most az én lámaságom is, mert a fene se emlékezett már rá hogy kell beállítgatni a dolgokat. Viszont az összes használható videószoftver szar. Az összes.
Szóval tekik. A kisebbik Egon a nagyobbik Ellen; előbbi fiú, utóbbi lány. Idén májusban töltötték be a hetedik esztendejüket, pirosfülű ékszerteknősök ők hivatalosan. Éppen a fürdőkádban verik a balhét, majd az akváriumban, miután jól kisikáltam (ez undorító meló, tényleg) azt. Egyébként kaja előtt egy nappal történt mindez, ezért tűnnek picit morcosnak. Rengeteg élő húst kaptak (halakat, gilisztákat, bogarakat), ezért picit vadak is, ha bedugod az ujjad, biztos, hogy ráugranak. De én szeretem őket.
Mocskos állatkínzó vagyok, igen, ha nem vettem volna meg, levesbe főzik őket, élve.
Érdekes, hogy sokan azt hiszik, a macska valami kényes, gyönge, buta, és lusta állat. Pedig. Kezdjük ott, hogy minden macska egyéniség. Aztán minden macskában van erő, csak ez nem mutatkozik meg úgy, mint egy kutyánál. Butának semmiképpen nem mondható, de szintén nem úgy működik a dolog, hogy ül, és cica leül. Hosszú idő után persze értelmez parancsokat, de hogy végrehajtja-e ez kedvfüggő. Mert kedve az van. Lustának nem mondható, tény, hogy egész nap alszik, de éjszaka vadászik, rohangál, játszik, sokszor nappal is.
Sokan azt is hiszik, hogy a macska nem szereti ha dögönyözik, mint egy kutyát (megcsapkodni az oldalát, hátát, persze nem úgy, mint Gazsit a perverz zsebtolvajt, csak úgy játékosan). Szintén tévedés: a macska kifejezetten szereti, ha nem csak simogatják, hanem dagonyázzák, túrják a bundáját. Mint ahogyan (néhány különlegesszőrű, például perzsa macskától eltekintve) szeretik azt is, ha visszafelé simogatják a bundájukat, szintén a közhiedelemmel ellentétben.
Persze, mint fentebb is írtam: minden macska egyéniség, nem is kicsi, tehát kivételek lehetnek. Van egy olyan mondóka, hogy ha dédelgeted a kutyádat, azt hiszi isten vagy; ha dédelgeted a macskádat, azt hiszi isten. És ez így össze is foglalja az egészet. E tapasztalatok, gondolatok tizennégy évnyi macskatartás után születtek, és egyébként olvasgatva jutottak eszembe.
Kész öröm egyébként legyömöszkölni egy másfél-kétmiliméternyi kis tablettát a macska torkán, kivált, ha a macska kifejezetten nem akarja lenyelni. Legalább tíz percig(!) szorítottam össze szerencsétlen pofáját, hogy nehogy kiköpje, és még így is majdnem sikerült neki. De végül is rájött, hogy tízpercnél tovább nem bírja nyelés nélkül, és feladta.
Az egészben a legszarabb, hogy tudod, hogy az ő érdekében történik a dolog, de mégis meg kell utáltatnod magad az állattal, hogy bevegyen egy szaros kis (negyednyi) gyógyszert.
Úgyis régen volt már ilyen. Azért a macskák (vagy legalábbis az enyém) tudnak élni:
Ma meg nagy kómásan másztam ki az ágyból, próbáltam a zoknit a fejemre húzni, és hasonlók, mikor eszeveszett macskasírás jön a nappaliból. Rohanok mint a' állat, fél pár zoknival a kezembe, másik felével már a lábamon, hogy csekkoljam (a sok póker, ahah) a helyzetet, hát mit látok?
Gondolom megunta a konzervkaját. Azért valahol érthető, 12 éve ugyanazt (jó, egyszer wiszkasz, máskor dárling) a kaját falja. Gondolj bele, ennyi idő alatt minden nap ugyanazt kéne enned. Húzós lenne. A végén egyébként nem ette meg, hál' az égnek már nem élt, mikor behozta, így nem kellett elvégezni a piszkos melót helyette. (Egérrel már előfordult ez.)
Egy macska átlagosan naponta fél deci folyadékot iszik, megfigyeléseim szerint. Az én macskámnál ez úgy néz ki, hogy egy héten kétszer iszik a kutya táljából pár kortyot, aztán szevasz.
Na ez az, ami mostanában megváltozott, és kicsit aggaszt is. Kezdjük ott, hogy naponta két-három percen keresztül iszik, a kutyatálból (ez nagyjából olyan fél-egy deciliter víznek felel meg). Ez még semmi extra, de azért amit valamelyik este művelt, az húzós. Éjjelre mindig viszek be egy üvegben és egy pohárban valamit inni, most épp víz volt a szerencsés. Jövök be lefeküdni, és mit látok? Ezt látom:
Macska áll, és iszik a poharamból. A végére legalább egy decit elfogyasztott, ami azért elég húzósnak mondható. Meg azért milyen már, hogy rohan be mint az állat, és szinte letámadja a poharamat.
A pohár egy Soproni Ászok feliratú kiskorsó, benne csapvízzel, igen. A sámlit meg nem leszólni, mert ugyan nem a legszebb darabb, de valószínű, hogy idősebb itt az olvasók 90%-ánál.
Mivel az állataimról még sosenem írtam ezen a blogon, ezért úgy döntöttem, hogy most megteszem. Elsőként a két rangidős (merthogy több állat is van, számszerint három kutya, két teknős, egy macska és a Mefi) háziállatkát mutatnám be, Julcsát (12,5) a macskát, akiről már esett pár szó és kép itt, valamint Mephistót (8) aki a ház határozott őre. Az olvasók öt képből álló portfólióban nyerhetnek betekintést az állati életbe, a mefiblog színfalai mögött
