Háromszor utaztam eddig Erdélybe.
Az első Erdélybe utazásomnál tízéves lehettem, nem emlékszem már, hol voltunk, de valami táborszerű helyen, öt- és hatágyas szobákban elhelyezve. Ez volt az első tábor, amiben részt vettem (és élveztem is). Sokat láttunk Erdélyből, nagyon jól éreztem magam, és az egészben volt valami akkor megmagyarázhatatlan dolog.
Ezután egy évvel később mentem ismét, ez volt a kedvencem mind közül. Egy Csíkszentdomokos nevű, rendkívül népies faluban laktunk ketten egy kedves családnál elhelyezve. Habár itthon is nagyon finom, felejthetetlen élmény egy olyan húslevest enni, amibe a tésztát a nagyi csinálta házilag, a vizet a kútból merték, a zöldségeket reggel szedték, a tyúkot pedig azelőtt néhány órával vágták. Akkor ettem először kürtőskalácsot, amit a nagyi csinált nekünk az útra. (Nem akartuk csak itthon megenni. Ami valójában történt: a buszutazás első tíz percében már egy morzsa sem maradt.) Az emberek kedvesek, őszinték, barátságosak voltak. Nagyon szerettem ott lenni.
A harmadik utazással kapcsolatosan csak annyi negatív élményem volt, hogy nem azzal a jóbarátommal lettem elhelyezve, akivel azelőtt, hanem két, nálam idősebb sráccal, akikkel nem igazán volt közös téma.
Akkor még mindig nem tudtam, néhány évvel később sikerült csak megfogalmaznom mit éreztem. Erdély maga az érintetlen paradicsom, ahol megmaradt valami, ami régen volt, és mára nagyon ritka. Szavakba nem lehet önteni, nem is igazán kell. Oda kell menni, beleszippantani a levegőbe, beszélgetni az emberekkel, enni, inni, szórakozni. Mindamellett, hogy a világ egyik legszebb és -varázslatosabb helye Székelyföld, kicsit azonban szomorú is.
Holnap ismét Erdélybe utazom; most életem első csapatépítő bulijára megyek. Minden tekintetben nagyon izgatott vagyok: egyrészt ismét láthatom ezt a csodálatos helyet, és nagyon kíváncsi vagyok, most kicsit több mint tíz év után milyen érzésekkel jövök haza. Másrészt meg érdekes lesz – természetesen kulturált mederben – féktelen tombolásban eltölteni néhány napot azokkal az arcokkal, akikkel egész nap közösen csapkodjuk a billentyűket.
imoGen
2012. június 07. — 20:31:31
Bar rokoni szalak nem kotnek Erdelyhez, megis olyan erzes (volt) mintha hazamennek. 2010-ben haromszor is voltam, tavaly kimaradt es igazabol szavakban nem kifejezheto hianyerzetem volt emiatt. Iden remelhetoleg ujra visszaterek! 🙂