Volt valami furcsa és megmagyarázhatatlan az M7-es autópályán

Péntek este filmvetítéssel egybekötött koncertre indultam. Kár is lenne ebből önmagában blogposztot írni, hacsak nem egy beszámoló lenne magáról az eseményről, de a Budapestre tartó utazás nagyjából tizenhatodik percében prózai fordulatot vett az estém. A teljes komolysága mellett annyi komikum is belefért, hogy jól esett kiírni magamból a történetet. A sztoriban szerepet kap a VAN filmzenekar, a 2007-es gyártmányú Ford Focus gépjárművem (»ez nem az első«, azóta már egy másikat koptatok) az útburkolati munkák miatt részben lezárt M7-es autópálya, egy autómentő, két autószerelő, és a vonószem is. A vonószem kifejezetten fontos.

Szinte napra pontosan tíz éve láttam először Reisz Gábor egyébként pont idén 10 éves »VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan« című magyar filmjét. A sokak szerint végtelenül idegesítő Áron története óriási hatással volt rám, nem is annyira az életemmel, mint a magyar filmekkel való viszonyommal kapcsolatban. Már a moziban is megfogalmazódott ez bennem kicsit, de utólag abszolút el tudom helyezni a térképen, hogy ez volt az a film, ami miatt azóta is lelkes rajongója vagyok a kortárs magyar mozinak.

A filmben hallható zenéket a VAN filmzenekar játssza, akik egy darabig a film mellett önálló életre keltek, egészen két évvel ezelőttig aktívan koncertezek is. Mindamellett, hogy a VAN az egyik kedvenc filmem, sosem jutottam el a koncertjükre, mert szinte mindig valami olyan dologgal ütközött, amit nem tudtam átszervezni.

Ezért is örültem nagyon, hogy a 10 éves jubileum apropóján egy különleges eseményt szerveztek: a filmvetítés alatt a zenekar élőben játszotta a jelenetek alatt hallható zenéket, aztán még egy külön koncertet is lenyomtak a Trafóban.

Természetesen volt rá jegyem már kb. a bejelentés napján, vártam is az időpontot, időben el is indultam, de végül mégsem értem oda. Kezdem azt érezni, hogy az univerzum nem akarja, hogy élőben lássam ezt a bandát.

Mennyire balek dolog – tettem fel a kérdést félhangosan a karmikus erőviszonyokat feszegetve, nekiszegezve valamiféle égi háttérhatalom mozgatórugójának –, hogy mindig rendben tartom az autómat, az előírások szerint viszem szervizbe, minden alkalommal külön megdicsérik, hogy milyen szép állapotban van, látszik, milyen jól vigyázok rá stb., erre pont az én autóm robban le egy csodás októberi péntek estén.

Mindezt a lehető legrosszabb helyen: az éppen útfelújítási munkák miatt egy sávra szűkült M7-es autópályán, egy lezárt kijárat előtt, az elfogyó leállósáv legvégén.

A durranás nem jó

Reggel hoztam el a járgányt a szervizből, ahol egyrészt felkerültek rá a téligumik, másrészt megcsináltak egy kilométer alapján előírt vezérlés cserét. Minden oké volt, mentem teszt kört, szépen haza is jöttem vele a szerelőktől. Este elindultam a koncertre, vígan vezettem a kőkemény óránkénti 80 km-es sebességgel, sebességtartó automatikát üzemeltetve, szólt a zene, figyeltem az utat, fogtam a kormányt, amikor egyszer csak egy DIRR durranás és csattanás közötti hang csiklandozta meg hallójárataimat és életösztöneimet.

A következő jónéhány esemény talán 10 másodperc alatt zajlott le. Rögtön körülnéztem, mert először azt hittem, átmentem valamin, leesett valami, elütöttem valamit, szóval a lényeg, hogy valami és az autó között erős fizikai kontaktus, mondhatni, már-már abúzus alakult ki. Semmit nem láttam, és mögöttem (persze jól a seggemben) haladó járgány sofőrje sem villogott őrülten, szóval a fizikai kontaktus lehetőségét rögtön ki is zártam.

Mivel nem mozdult el hirtelen semmilyen irányba az autó, az abroncsokra sem gyanakodtam, ám a műszerfalra nézve észrevettem, hogy a tempomat ellenére a sebesség csökken, és gázadásra sem igazán kezd növekedni. Ekkor már bekapcsolt a red alert, hogy itt az ideje eggyel jobban észnél lenni, és óvatosan cselekedni.

Egy újabb körülnézés: előttem fogy a leállósáv, kijárat lezárva, szembeforgalom, mögöttem autók sora. Vészvillogó, óvatos fékezés, kisorolás a leállósáv utolsó métereire, nyugodtan és szépen, hogy az útlezárást jelző terelőtáblák közé épp beférjek. A manőver sikerült, és a végére már le is fulladt a járgány.

A durranás nem jó, de ha egy automata, benzines autó lefullad, az már tényleg nem jó. Szerencsére volt annyi lélekjelenlétem, hogy eszembe jutott: eszembe se jusson beindítani, mert azzal lehet, hogy sokkal nagyobb bajt okozok.

Valószínűleg már ekkor éreztem, hogy ebből tréler lesz, úgyhogy gyorsan üresbe is tettem, behúztam a kéziféket, és beugrott egy 2006-os emlék, amikor éppen KRESZ-oktatáson ültem, és az oktató azt ecsetelte: leállósávban csak és kizárólag jobb oldalon szállunk ki, láthatósági mellényben, mert a legtöbb halálos baleset az autópályán nem az autóban, hanem abból kiszállva történik.

Persze mielőtt kiszálltam, nevetve egy jót a helyzet “ez most tényleg megtörténik?” savanyú ízén, hátradőltem, kicsit felhangosítottam a zenét, és miközben a Carson Coma épp azt énekelte, hogy mi lesz most vele, nekem is jól esett kifújva a levegőt velük énekelni. Mi is lesz most velem?

Autóklub tagságom lejárt: kb. 6 éve

Még »az első autóvásárlásom« után lelkes elsőautósként előfizettem az Autóklub tagságra. Hülye lennél kihagyni, gondoltam akkor, hiszen egy mentés benne van az előfizetésben. A tagság végül lejárt, és annyira nem is görcsöltem rajta, mert van az Autóklubnak egy csodálatos intézménye: ha a helyszínen előfizetsz 1 évre (kártyával is lehet fizetni), akkor habár kicsit drágább a díj, de ugyanúgy megkapod az ingyenes mentést.

Erre is emlékeztem, úgyhogy az első dolgom volt őket hívni. Sajnos jó híreket nem tudtak velem megosztani: húsz perc múlva hívtak vissza, hogy a legközelebbi szerelő 1,5 órára van tőlem, a legközelebbi autómentő pedig 2 órára. Javasolták, keressek mást, ha nagyon veszélyes a helyzet, hívjak rendőrt, hogy segítsenek a műszaki mentésben.

Ezen a ponton viszont tényleg muszáj volt beismernem, hogy egy igazi balfék vagyok ebben a sztoriban: történt ugyanis, hogy nemrég valami miatt bepenészesedett a csomagtartó, én meg elvittem szépen egy nagytakarításra. Meg is oldódott a dolog gyorsan, ám előtte kipakoltam mindent a csomagtartóból. Azt a kis csomagot is, amit balesetek esetére készítettem össze. Semmi extra: láthatósági mellények, fél liter mentes víz, egy pulcsi, és egy zseblámpa, tartalék elemekkel. Na, hát ennyit az alapos előkészületekről.

Szerencsére ebből komolyabb gondom nem lett, mert a sávszűkítés miatt a leállósáv egyébként is tele volt piros-fehér terelőtáblákkal és sárga villogókkal, meg ugye 80-as korlátozással, egy amúgy is valamennyire fényvisszaverős dzseki volt nálam, én meg az autótól kicsit messzebb, a szalagkorláton túl gubbasztva éltem át az elkövetkező 1,5 órás kalandjaimat, közepesnél eggyel gyengébb életveszélyben.

A vidék előnye, és helyzeti hátrányom a vonószemmel

A nagyvárosok azért jók, mert amíg a pénz nem akadály, bármikor és bármit meg tudsz oldani. A vidék meg azért jó, mert mindenki ismer mindenkit. Nálam most a második törvény lépett életbe: felhívtam egy ismerősömet, aki adott egy autómentős telefonszámot. Felhívtam az autómentőt, aki már mondta is, hogy hívja a szerelőt, ismeri, jóban vannak, megvan neki a privát száma, szépen megbeszéli vele, ha a hiba a szervizelés következménye, akkor nekem ingyen volt a mentés, ha nem, akkor majd nekik fizetek hétfőn. Soha jobbat! Gyorsan belokalizáltam magam (nem volt nehéz, pont egy kilométerkő után álltam meg) és mondták is a fülemre, hogy fél óra múlva ott is volt a villogó teherautó.

Eközben azt is mondta nekem a telefonban az egyébként segítőkész és szimpatikus úriember, hogy legyek kedves segíteni a mentést, hasznosan töltve várakozásomat, a vonószemet feltekerve. Azt hiszem ezen a ponton kezdtem kicsit izgulni, amikor elmondtam neki, hogy nagyjából még értem is, hogy mit szeretne, de hogy ez a vonószem hol van, az én autómra hol lehet feltekerni, és hogy úgy egyébként ezt hogy fogom megoldani a koromsötétben, arról halvány gőzöm sem volt, pedig a kérés logikusnak és igazságosnak tűnt.

Úgyhogy itt még kijárt nekem egy jó kis hülyeadó, hogy ezeket az információkat nem akkor szereztem be, amikor megvettem az autót. Eső után köpönyeg, YouTube-videót sem néztem még a leállósáv melletti vizesárokban: hol van az autómon a vonószem, és hol van a hozzá tartozó menet, ahová bejár. A vonószem nyilván a pótkerék alatt van, amit az eddigre már tényleg koromsötét éjszakában parádés volt kihalászni a csomagtartóból, kitekerve az azt rögzítő csavart, majd a pótkereket fogva fél kézzel az emelő szettből magát az alkatrészt is kibányászni.

De ezután már csak egy első fényszóró alatti takaróelem kipattintása és a vonószem betekerése volt hátra.

Ekkorra befutott az autómentő is, kis előkészület után már tekeredett is felém az acélsodrony. Ha valaha gondolkodtál rajta, kedves olvasóm, hogy milyen érzés, amikor melletted karnyújtásnyira száguldoznak két irányban az autópályán, téged pedig egy csörlővel húznak fel egy autómentő platójára, két vékony fémrámpá,n miközben ülsz a bal egyben, és a teljesen halott autó betonkemény kormányát próbálod finoman igazítani az utasítások szerint… ne gondolkodj tovább, elmondom neked: nem jó érzés.

Ezen a ponton dühöngök egy rövidet. A magyar autópályákon folyamatosan száguldozó, a megengedett sebességnél jóval gyorsabban menő, villogó, letoló, agresszív sofőröket már megszoktam. De basszus, hogy még akkor is 110 körül suhannak el melletted a majom SUV-osok, amikor épp egy LED-ekkel, forgófényekkel, fényszalagokkal kivilágított autómentő húz fel téged a leállósávból autóstul, ami mellett és egyben a sávtól úgy húsz centire áll a csörlőt kezelő ember, mindezt az útmunkák miatt egyetlen oda és egyetlen vissza sávra szűkült autópályán, 80-as tábla mellett – arra egyszerűen nincs észszerű magyarázat, azon túl, hogy valaki egy igazi gyökér.

De hát én meg a balfék vagyok a sztoriban, úgyhogy kuss a nevem, lapozzunk.

Prózai megfejtés, és visszatérés a start mezőre

Késő este (jóval a zárás után) már a szervizben vártak, ahol amúgy nagyon korrekten tizenötezerszer elnézést kértek, és elmondták, hogy azonnal megnézik az autót, és ha tudják, javítják is. A konkrét munkát végző autószerelőnek külön pacsi, mert tényleg nagyon lelkiismeretesen állt az egész történethez. Csak az nem hibázik, aki nem dolgozik, mondtuk nevetve, mert akármi is van, tényleg ez a helyzet.

Téligumi és a kilométer szerint előírt vezérlés csere miatt volt szerelőnél. Semmi baja nem volt, a szervizben tényleg mindig megdicsérték, hogy milyen szép állapotban van a járgány. Viszont a vezérlés cseréje mellett a motorblokk tetején is kicseréltek egy elfáradt gumitömítést, aminek a fáradtsága kisebb olajfoltokat okozott, amiket a szerelő szépen le is takarított. Valószínűleg – a szellőzés és több kilométernyi próbaút ellenére – a takarításhoz használt szerből ott maradt egy kevés, ami a hő hatására gáz halmazállapotot vett fel, nyomást okozva, pontosan a gyújtókábelnél, amit egy DIRR hang kíséretében egyben le is rúgott. Ahogy leesett az egyik, vitte magával a többit is. Ha pedig nincs gyújtás, akkor Sub Bass Monster a maradék három ütemet sem tudja igazán kiénekelni.

Ha lett volna nálam zseblámpa, valószínűleg látom, hogy a gyújtókábelek repültek le. Hogy visszaraktam volna-e magamtól? A háttérsztori ismeretének akkori hiányában biztosan nem. Habár a szerelőműhelyben a nagy lámpa fénye alatt és azzal az emberrel beszélgetve, aki a munkát végezte, ez egy nagyon egyszerű megoldás volt, ezeknek a hiányában az M7-es autópálya leállósávjában a sötét kellős közepén a megoldás kevésbé volt kézenfekvő.

A kábelek visszakerültek, volt egy újabb tesztkör, azóta mentem is kb. 100 km-t, semmi gond az autóval. “Ez ilyen.” Félt tíz után kicsivel már újra itthon voltam. Pont ott, ahonnan 4 órával azelőtt indultam annak a zenekarnak a koncertjére, amit valószínűleg a következő 10 évben nem fogok látni.

---

Sokat elmond az általános nyugodtságomról és az elmúlt évek során felépített problémakezelési tapasztalataimról, hogy teljesen nyugodtan, káromkodás és idegbaj nélkül, legtöbbször mosolyogva hoztam le ezt a kalandos péntek estét. Pedig okom jócskán lehetett volna az idegbajra. Szerencsétlenül alakult este volt ez, szerencsés végkimenettel, ami sok ponton alakulhatott volna teljesen másképpen.

A láthatósági mellény és az összes cumó azóta már ott van a csomagtartóban, remélem most az a Murphy-törvény is ilyen hatékonyan fog működni, miszerint ami ott van, az sosem kell. A VAN zenekarról most is lemaradtam, de legalább tanultam egyet s mást az autómról, meg talán egy kicsit magamról is. Mert az autópálya szalagkorlátján túl a koromsötétben egy picit azért tényleg átértékeled, hogy mi az, amin nem érdemes bosszankodni.

Most mondhatnék itt óriási világmegváltó gondolatokat. Hogy például ezeket a sorokat csak azért írom, hogy felhívjam a figyelmedet, kedves olvasó, hogy ez veled is előfordulhat. Mert ha nem tudnád, mi az a vonószem, hogy hol van az autódon, hogy hová kell betekerni, hogy van-e autómentő kontakt a telefonkönyvedben és hogy biztos vagy-e benne, hogy minden baleset esetén szükséges (kötelező és ajánlott) tárgy megvan-e a csomagtartódban. Szóval érted, akkor most itt ez a poszt, ideje, hogy utánajárj.

De nem, ezeket a sorokat tényleg csak azért írtam le, mert jól esett leírni. Vannak dolgok, amikre később is jó emlékezni, én meg szeretem ezt a blogot naplóként később néha tényleg visszaolvasni.

Egy darabig viszont még itthon is visszhangzott a fejemben az a mondat, amit az autómentős bácsi mondott a szerviz felé rötyögve:

Ne bánkódjon sokat, uram! Addig jó önnek, amíg itt ül velem, és én húzom fel a járgányt, nem a rendőr rajzolja körbe magát!

Ritkán van olyan a day to day-ben, hogy hallasz egy mondatot, egy olyan embertől, akit tíz perce ismersz, de most mégis sokat köszönhetsz neki. Egy nem túl távoli mondatot, ami nagyon betalál. És ami tényleg kicsit beindít valamit. Elgondolkodsz, átértékelsz, újraértelmezel dolgokat. Ez a mondat a koromsötét éjszakában, narancs színben forgó lámpák fénye mellett egy Renault kisteherautó első ülésén nyolcvannal döcögve nekem egy ilyen mondat volt.

Utána egészen jó érzés volt abban a furgonban ülni, és szinte azonnal megszűnt a kicsit kesernyés íz a számban, amit a kényszerből kihagyott esemény okozott.