Timur Vermes – Nézd, ki van itt
2011-ben, Berlin közepén, 56 esztendős valójában kinyitja a szemét Adolf Hitler, leporolja katonai egyenruháját, majd döbbenten konstatálja, hogy utolsó emléke óta több évtized eltelt, és nem bunkerében tartózkodik a második világháború utolsó napjaiban, hanem 2011 jelenjében. Ebben a modern, demokratikusnak mondott és nagyjából békés világban mi mást kezdhetne, hogy újra megragadja az emberek figyelmét: televíziós műsorvezető lesz.
A könyv egy izgalmas témafeldobást ígér, elgondolkodtató történettel, aminek elvileg valamennyire görbe tükröt kellene tartania nekem, mint olvasónak, hogy a mai világban a nézettség, a közösségi oldalakon elszórt, felfelé mutató hüvelykujjak száma vagy azok a bizonyos látogatottsági adatok azok, amelyek számítanak, és amelyek meghatározzák valaminek vagy valakinek az értékét.
Ezzel szemben egy annyira nem unalmas, de saját magát megugrani egyáltalán nem tudó regényt kap a tisztelt olvasó, amiben voltaképpen 341 oldalon keresztül semmi különös nem történik, leszámítva magát a tényt, hogy Hitler számol be 2011 eseményeiről, saját szemszögéből.
Persze, a nyitógondolat tényleg érdekes, sok film és sorozat eljátszott már a gondolattal, hogy mi lenne, ha Hitler napjainkban megjelenne. És az is az előnyére szolgál, hogy érzésre jól bemutatja, milyen lehet Hitler szemével nézni a (mai) világot. Valamint az is mindenképpen pozitív, hogy a szerző hozzá mer nyúlni ehhez a témához, hiszen Hitlert említve szinte genetekiailag kódolva a legtöbb német kicsit bűnbánóan süti le a szemét, mintha tehetne bármiről is, ami a történelem során történt.
Máskülönben viszont a könyv nem igazán ad sokat. A történet úgy igazából semerre nem megy, szép lassan elolvashatjuk, hogyan lesz a semmiből megjelent volt diktátorból vendég egy műsorban, aztán felkapott internetes celebritás, majd saját műsorral rendelkező, újabb könyvébe belekezdő, ismert humorista.
Hiszen, habár Hitler folyton hajtogatja, hogy ő tényleg az, aki, ezen mindenki nevet, és azt gondolja, valamilyen jóféle stand-up comedy-t lát, amire valaki évekig nagyon lelkesen készült.
Meg aztán ott van a vonatkozás is, hogy a Goodreads-en pl. kifejezetten sokan panaszkodnak arra, hogy ahogyan a történet főszereplőjét, úgy magát a könyvet is elítélik, hiszen Adolf Hitler egyáltalán nem a vicces kategóriába tartozik, vagy legalábbis nem ebben a formában. Értem ezt a meglátást, de nem igazán tudok vele egyetérteni az olvasottak alapján.
Mély nyomokat nem hagyott bennem, akit érdekel a téma, annak érdemes lehet elolvasni, mert amúgy nem rossz, de nekem a történet kicsit befejezetlen és kicsit eseménytelen. Voltaképpen a borítója és a borítón való leírása sokkal izgalmasabb, mint maga a 341 további oldal.
Én Budapest bizonyos kerületein áthaladó tömegközlekedési eszközön inkább a borítót sem nagyon mutogattam; persze, ez lehet csak az én paranoiámnak köszönhető, de ha valaki nem tudja milyen olvasmányról van szó, lehet, csúnyán félreérti.
