Az élet megy tovább

Tehát végső búcsút kellett vennünk Julcsától, az egyetlen és legkedvencebb macskánktól. Biztos van olyan, aki nem érti meg, hogy egy állat elvesztése mért jelenthet ekkora tragédiát. Ez a macska születése után pár nappal került hozzánk. Egy öreg néni németjuhász kutyája találta meg egy vödörben, a dunaparton, pár másik testvérével. Nyakába vette a vödröt, és odavitte a néninek, aki szerencsére nem letette őket, hanem hazavitte, és feladott egy hirdetést az akkor még népszerűbb újságokba. 1994-et írunk. Ekkor hatéves forma szerkezet lehettem, nem sokat tudtam a világról, de a macskákat imádtam. Pár héttel azelőtt vesztettünk el egy befogatott macskát, Cirmit, akit a belvárosi körfolyosós házban, a lift mellett találtunk, nyakörvben. Ránknézett, ránéztünk, és vittük is haza. Sajnos pár hónappal később kiderült, mért rakták ki: agydaganata volt – el kellett altatni.

A család teljes szomorúságában eleinte nem akarta másik macskába folytani bánatát, ám nővérem meglátott egy hirdetést az újságban: Dunaparton talált, néhány napos kiscicák gazdit keresnek!, és a végén úgy döntöttek, hogy elhoznak egyet. Foltosra esett a választás, mivel – nővérem elmondása szerint – ez egy kívülálló macsek volt: nem játszott a többiekkel, nem járta körbe az emberek lábát dorombolva, inkább egyre csak azon fáradozott, a csukott szemeivel, és piszkos-váladékos bundájával, hogy fölálljön, és megtegye első lépéseit. Mondanom sem kell, hogy ez aztán ritka vicces kombinációkat eredményezett, minek következményében egyértelmű volt a döntés: ő lesz a mi macskánk.

Én eközben otthon várakoztam az új jövevényt, mert hát Cirmi volt az első cica, és – azt leszámítva, hogy nyúztuk egymást – tetszett a dolog. És megjöttek. Valami undorító kis gombóccal édesanyám kabátjának vállán. Piszkos, ragacsos, vékony, és ráadásul büdös is volt, az a valami, amit én patkánynak néztem. Mint kiderült macska volt. Hát gyorsba megfürdették, aminek hát hadd ne mondjam, mennyire örült, és a művelet végén már egész macska-fazonja volt. Fekete alapon fehér foltokkal, hamar meg is kapta a Foltos nevet, találóan.

Első nagy attrakciója édesapámmal történt: leraktukt a lelkemet a nagypárnára, és azon nyomban ott hagyott egy nagy barna valamit, ami körülbelül háromszor volt akkora, mint ő (bár lehet, hogy ezt az évek felnagyították emlékezetemben). Az állatorvos – aki egyébként nem szerette a macskákat – azt mondta, hogy két napot nem ad neki, olyan férges a bele, aztán mikor egy év múlva visszavittük, onnantól imádta. És nőtt, és játszott, és ugrabugrált a bútorokra, és néha elvertük, mikor gyanúsan húgyszagú volt a cipő, vagy le volt szaggatva a függöny, de megtanulta, hogy kell lakásban viselkedni.

Egyébként a kapcsolatunk elején nem igazán kedvelt engem az akkor már Ribizlire átkeresztelt lélek (a foltjait azóta elhagyta a növés során, amit előszeretettel művelt), mivel kisgyerekhez illően kergettem, húztam, vontam, ijesztgettem, és hát ezt hamar megunta szegény. De azért oda-oda jött néha, hogy doromboljon kicsit, bár inkább a család női tagjaihoz vonzódott.

Aztán 1997-ben új egyed lépett életünkbe: a »Mefisztó« (Mephisto, igen) névre hallgató óriási tigriscsíkos kutya. Na, ez volt az ekkor már Julcsa névre hallgató macsek életének – akit édesapám nevezett át, mondván olyan Júliannás feje van, és rá is ragadt ez – legnagyobb traumája. A tévé tetején gubbasztva, undok arckifejezéssel figyelte, hogy mi ez a nagy lihegő izé, ami zabálja a kaját, és mindenkinek tetszik. Aztán végül is idővel összebarátkoztak, néha még közösen is feküdtek, hízelegtek egymásnak.

Közben történt szegénnyel egy kisebb baleset: felugrott egy faliszekrényre, ami nem igazán örült a dolognak (egyébként a macskakaja volt ott tárolva, amacskákviszkasztvennének), és lezuttyant. Ez nem is lett volna gond, de a lelkem kiugrott, és menet közben elkapta a lábát, amiről szépen lehúzta a dolgokat, szőröstül-bőröstül. De persze túlélte, semmi baja nem lett.

Az első költözésünk után kerültünk közelebb egymáshoz, ez 1998-ban volt. Az új bútorok révén a macsek semmi ismerős szagot nem érzett, csak az én szobámban, ahol a szőnyeg, meg a saját régi bútoraim voltak. Nem volt más választása: ott volt egy darabig. Aztán mivel ki nem mert merészkedni, én etettem, én maceráltam, én fésülgettem, estébé. Végül a költözést is megszokta, és tetszett neki az új hely: az erkély, ahol mindig kidugta a fejét, és nézelődött a tizedik emeletről.

A második költözés soron, mely 2003-ban történt, hasonlóképpen viselkedett, bár eddigre már jóban voltunk, hiszen egy 15 éves gyerek már nem úgy nyúzza a macskát, mint egy hatéves. Aztán édesanyám munkájából adódóan (három napot ‘pesten kell töltenie), és abból, hogy nővéreim már elköltöztek, édesapám nagy kedvence pedig Mefisztó, ezért hát hozzám húzta a szíve. Egyre többet volt a szobámban, én etettem, én símogattam, miközben odaült az ölembe tévézés közben, velem aludt, innen járt ki a kertbe (ami nagyon tetszett neki), és itt, a szobámban készült a legtöbb fotó. Így utólag nem is bánom, hogy olyan rengeteget készítettem róla (nagyjából 100-150 kép).

Teltek-múltak az évek, Julcsánk kicsattanó egészségnek örvendezett, és bár 12-13 éves volt, sokak szerint hatnak sem nézett ki. Volt egy kisebb egészségügyi problémája, ami agyvérzésnek nézett ki, de aztán ez elmúlt, teljesen magától.

Később (ez már most, 2007-ben ugye) észrevettük, hogy rengeteget iszik. Először csak két-három decit, aztán ötöt, aztán egy litert, míg végül eljutotunk a másfél literig. Meg is látogattuk az állatorvost, aki közölte, hogy ő veseelégtelenségre gondol. Vérvétel, labor, a sztori talán ismerős. Végül a pesti állatorvosunkhoz (aki egyébként dr. Font Gusztáv, és ezúton is szeretném mindenkinek ajánlani a Belvárosi Állatovosi Rendelőt, ahol az egyik legkorrektebb állatorvosi gárda dolgozik, amivel életemben találkoztam, a korszerű felszerelésekről nem is beszélve) látogattunk el, aki azt mondta, hogy egy infúziós kúrával rendbe lehet kapni, talán egy hétre, talán egy évre. De mikor meglátta a leleteket, az első szava az volt, hogy uhh.

Krónikus veseelégtelenség. Macskáknál és kutyáknál gyakran kialakul az egyoldalú táplálkozás miatt. Jótanács: kevés szárazat adjatok az állataitoknak, mert azáltal még hamarább is kialakul! Van egy bizonyos toxin(?) a vesében, nem tudom pontosan a nevét, valami karmadin, vagy mi, ami jobb esetben tíz-tizenötig megy csak föl. Húsz-huszonöt fölött már halálos. Julcsának 55 volt. A doki azt mondta – ismerve az előzményeket, és azt, hogy a legjobb helyen nevelkedett – ez nem macska, mert ha macska lenne, nem ülhetne itt. Őszintén elmondta, hogy nem látja értelmét a további kezeléseknek, mivel az egyetlen megoldás számára egy új vese, vagy a folyamatos dialízis lenne. Előbbire még kísérleti módon sincs példa, utóbbit pedig Magyarországon egyáltalán nem csinálnak állatoknak.

Így tehát kegyetlen volt, de ki kellett mondani: hagyni kell, hogy egy másik helyre menjen. Valahová, ahol talán jobb lesz neki. Az altatás persze teljesen emberséges körülmények között történik: először kap egy mély altatót, aztán egy méreg-szerűséget, ami megállítja a szívét – ezt már nem érzi. Rossz volt elbúcsúzni, rossz volt látni, ahogy kiterítve fekszik a vizsgálóasztalon, és rossz volt tudni, hogy ezentúl nem fog nyávogni, mikor hazaérek.

Nem fog nyávogni, ha éhes, nem dobja magát dorombolva hanyatt, hogy megvakarásszam, nem fog a kertben vadászni, nem fogja összeszőrözni a ruháimat, nem fog odajönni tévézés közben, és jó hangosan dorombolni, és nem fog a konyhába szaladni, ha meghalja a húsvégó kés élezésének hangját, egy-két falatért.

13 évnyi barátság (sőt, mit barátság: ha ember lenne, egy 13 éves, éppen serdülő lányka lenne, ez már jócskán testvéri szeretet) után muszáj volt elengedni őt. Ami vigasztal, hogy volt boldog tizenhárom éve, és azt hiszem, hogy a macskáknak tényleg kilenc életük van. És neki sajnos ez volt az utolsó. Csak reménykedni tudok, hogy – suexID szavaival élve, akinek ezúton is köszönöm, bár megkért, hogy ne tegyem, és ne linkeljem a bejegyzését – a maradék életében legalább olyan jó helye lesz, és legalább olyan jól fogja magát érezni, mint velünk-velem. És szar leírni ezt a mondatot, szar könnyezni közben, és szar arra gondolni, hogy nem fog felugrani, és ráfeküdni a billentyűre, hogy hát vele foglalkozzak, ne a géppel. De az élet megy tovább. Nélküle. Azaz vele; egy olyan helyen van most, ahol mindenki szereti, és mindenki emlékszik rá: azoknak a lelkében, akik szerették, szeretik őt.