Lágy(tojás)

Egyébként nem sokkal ezelőtt vettem észre, hogy – akárcsak Shamalt – egyszerűen nem érdekel már az a bizonyos szám, ami a statgép első sorában, a ma mellett látszik. Egyszerűen túl vagyok azon.

Amikor elkezdtem blogot írni (egy kézzel frissített, HTML-alapú oldalon), naponta három látogatóm volt, ebből egy a keresőbot, egy én, egy pedig valaki aki elírta a címet. Aztán jött a PHP, jött a napi 25-30 látogató, és akkor úgy voltam vele, hogy minél több, annál jobb. Mert sokan így vannak vele, és ezzel nincs mit szégyelni: nem mindenkinek adatik meg, hogy szerepeljen, pedig az embernek szüksége van a szereplésre (hiába lámpalázas, hiába állítja az ellenkezőjét), mint ahogyan sokan szeretnék leírni az életüket, emlékeiket, vagy csak egyszerűen valami maradandót alkotni, hogy az ember nem múljon csak úgy el, maradjon utána valami, ha csak pár mondat is, hogy talált egy oldalt, amit már egyébként mindneki ismer.

Aztán lett saját doménem (ez, ami jelenleg is), és megvolt az első nap, amikor az egyéni látogatók száma elérte a százat. Örültem neki, tényleg, mert úgy gondoltam, hogy ha csak egy ember is elolvas abból a százból, akkor már nem csak magamért szól ez az egész.

Mert ugye szoktam-szokták mondani: ez egy blog, szubjektív, magamért van, stb. De azért egy kicsit mindenkit érdekel, hogy mi a véleménye a másiknak, egy kicsit mindenki vágyik rá, hogy elolvassák, és azt mondhassa: igen, az embereket érdekli a véleményem – vagy így, vagy úgy.

Aztán utáltak sokan, szerettek még kevesebben, de a látogatás nőtt. Mígnem elérte hat-hét-nyolcszázat egy nap, aztán végül megvolt a bűvös ezer, és megvolt a »több mint ezer«.

Aztán egyszer valaki – már tényleg nem tudom ki – rámszólt, hogy helló, megvolt a kétezer is. És akkor valami történt. Nem nagy átérzős halivúdi pillanat ez: egyszerűen itt jöttem rá, hogy a számok nem számítanak.

Sokkal fontosabb dolgok is vannak. Például, hogy van egy pár ember, akit tényleg érdekel, amit írok. Lehet persze, hogy beszólnak minden kommentben, lehet, hogy utálnak, de azért idejönnek, és elolvassák a bejegyzést (najó, sokan csak a lényeget belőle). Vagy az, hogy megismerkedtem néhány emberrel, akiket kifejezetten a blognak köszönhetek, és akikkel lehet, hogy a hétköznapi való életben nem lennék olyan jóban, vagy nem is találkoznánk, a távolság miatt.

És persze a legfontosabb: bár lassan harmadik éve, hogy megállíthatatlanul írom a sorokat, a hely, a körülmény, az eszközök, a háttér, az emberek és minden rengeteget változott, egyetlen dolog mégis változatlan maradt, ez pedig az alapelv: hogy azért csinálom ezt, mert nekem tetszik, és mert az írással kiadhatom magamból a dolgokat, mégha az nem is érdekel senkit, legfeljebb egy embert.