Robin Cook: Haláltusa; Én ezen bekezdések elolvasása közben és után majd’ megfulladtam a röhögéstől, hajnal egy körül, valamelyik este.

{{szpojler}}

Mintha az első napon történt incidens ismétlődött volna meg. A mocorgás most is a lépcsőház felől hallatszott. Sean anélkül, hogy a lépcsőház felé pillantott volna, nyugodtan lerakta a műszert a kezéből, és elindult a raktárhelyiség irányába, mintha valamire szüksége lenne onnan. Mivel a raktárhelyiség átvezetett a központi folyosóra, Sean észrevétlenül áttérhetett a másik lépcsőházba, amely az épület túloldalán helyezkedett el, pontosan átellenben azzal a hellyel, ahol a mozgást észlelte.

Lerohant egy emeletet, majd az épület teljes hosszában végigfutott a folyosón, vissza a túlsó
lépcsőházig. Itt, amilyen halkan csak bírt, hangtalanul fölsettenkedett az ötödikre, addig a pontig,
ahonnan már rálátás nyílt a lépcsőfordulóra. Ahogy sejtette, Hirosi ott állt az ajtó mögött, és óvatosan kukúcskált befelé az üvegen. Látszott rajta, menynyire megütődött azon, hogy Sean még mindig nem jött vissza a raktárhelyiségből. Sean lábujjhegyen ment föl a maradék lépcső-
fokokon, és közvetlenül Hirosi háta mögött állt meg. A japán olyan hangosan ordította el magát,
ahogy csak a torkán kifért. Maga is meglepődött rajta, milyen nagyon felerősödik a hang a zárt lép-
csőház falai között.

A népszerű Chuck Norris karatefilmek ismeretében Sean kicsit tartott tőle, hogy Hirosi jártas
a keleti harcművészetekben, és gyilkos támadásba lendül. Ehelyett azonban a japán kis híján össze-
esett az ijedtségtől. Szerencsére egyik kezét az ajtó kilincsén tartotta. Ennek támaszkodva tudott
csak állva maradni.