Metrómesék

Azért szeretek egyébként mertrózni, amiért egyben néha nem is szeretek. Mert érdekes arcokat látni. Minél jobban haladsz egy metróvégállomás felé (most leginkább a hármas metróról beszélek, nem a földalattiról vagy a kettesről), annál érdekesebbek.

Tényleg, a metrós kalandokból szerintem bestsellert lehetne írni.

Múltkor egy kopasz csávó ült három megállóig teljes csendben, aztán elkezdett üvöltözni, hogy megfosztották a politikai hatalmak a politikai és katonai rangjától valamint hogy ötszáz forint miatt került hitelválságba ő maga. Vagy például van egy nő, aki mindig egy üres lapra ír pipákat meg ikszeket, vele többször találkoztam már, gondolom a kérdéssor a fejében van, vagy efféle. De a kedvencem a sérült lábú kissrác, aki a legkutyaszorítóbb hidegben is rövidnadrágban sétál a szerelvényen, nyakában táblával, hogy adakozzon valaki. Vagy az a nő, aki felszáll, majd szeretne kis figyelmet kérni, mert szegény hároméves kisfia két hete kórházban fekszik és jaj, egy hét van még a fizetésig és jaj, nincs pénze ételre a gyerekének. Ebből ügye felvetődik, hogy a kórházban mért nem kap enni, de oké, sokan adnak neki. Én nem adtam. Megszólalt a kis hang a fejemben, hogy Mefikém, nem kéne. Aztán azóta kétszer láttam, és mindkétszer ugyanezt a szöveget mondta (két hét, egy hét a fizetésig stb.), szóval vagy én vagyok a hülye vagy ő nem az, és okosan gazdagodik meg.

A legviccesebb mondjuk az volt, mikor beállt elém egy srác, és a Népligettől egészen a Kálvin térig táncolt, vagyis bugizott előttem.

Neked mi a legdurvább metrós sztori?

« »

mefiblog logó

Írja és rendezi Mefi, avagy Nádai Gábor © 2005-2024

A blogot büszkén pörgeti a WordPress motorja, Anders Norén sablonjának átbuherált változatával.