Channelen csecsenek: Az első csecsen háború

A csecsenekről a magyar átlagember vajmi keveset tud, sejteni vélik általában, hogy az orosz érdekszféra részei, sőt egyesek tudják is, hogy réges-régóta háború dúlta térség, sőt a szeparatista terroristák is felsejlenek egyesek emlékezetében. Kevésbé ismert tény, hogy nem egy háború zajlott le a Szovjetunió szétesése óta, hanem kettő és egyik véresebb volt, mint a másik. Ahhoz, hogy a helyzet komplexitását megérthessük, egy kis történelmi áttekintés szükségeltetik.

A Csecsen Köztársaság története egészen a 18. századig nyúlik vissza. Ebben az időben vad háborúk dúltak a Kaukázus birtoklásáért. Oroszok, perzsák és törökök akarták megkaparintani maguknak az értékes régiót. Végül az 1783-as kaukázusi háború során az oroszok benyomultak a kőolajban gazdag régió területeire, ám a korábban szunnita hittérítők által megtérített muzulmán csecsenek Manzsur sejk vezetésével heves ellenállást fejtettek ki. Ugyan a sejket később az oroszok elfogták, az ellenállás még hosszú ideig kitartott. az 1800-as első éveinek kaukázusi csatározásai alatt újabb felkelés robbant ki Samil imám vezetésével, amelyet csak 1858-ban sikerült vérbe fojtania a cári csapatoknak. Az oroszok nemsokára teljesen megszállták a főváros, Groznij környékét, s később egész Csecsenföldet, s a század utolsó éveiben az orosz népesség betelepülése is felgyorsult.

Az orosz forradalom idején a lehetőségeket jól meglátó csecsenek újabb felkelést indítottak a belső zavarokkal és polgárháborúval elfoglalt ország ellen. Az észak-kaukázusi népek összefogtak, s kikiáltották az Észak-kaukázusi Köztársaságot, s sikeresen verték vissza az Anton Gyenyikin cári tábornok vezette fehérgárdista seregeket. Azonban rossz oldalt választottak, a közös hadsereg vezetője, Uzun Hadzsi sejk a bolsevikok támogatásával érhette el sikereit, ez pedig a bolsevik befolyás rohamos erősődésével járt. A csecsenek persze nem akartak függeni senkitől, így a bolsevikok ellen fordultak, ám az összecsapások végül az észak-kaukázusi sereg katasztrofális vereségével zárultak. 1922-ben létrejött a Csecsen Autonóm Oblaszty azaz autonóm terület, amelyből 1936-ban az Ingusfölddel való összevonás során Csecsen-Ingus Autonóm Szovjet Szövetségi Köztársaság lett. A csecsenek persze folyamatosan lázadoztak, ám a szovjet hadsereg minden próbálkozásukat leverte, s többé-kevésbé konszolidálta a helyzetet. Közben történt egy s más, de ugorjunk 1991-re.

A szovjet államközösség szétesésével az újonnan létrejött Csecsen Népi Össznemzeti Kongresszus lassanként átvette a hatalmat, s Ingusföld fokozatosan elszakadt Csecsenföldtől. A csecsen területeken kiírt választásokat egy volt szovjet légitábornok, Dzsokhar Dudajev nyerte, az orosz lakosság, a kommunisták és a moszkvai vezetés heves ellenállását kiváltva. Borisz Jelcin orosz csapatokat küldött Groznijba, ám 1992 júniusában ki is vonta őket, a csapatok pedig felszerelésüket hátrahagyva vonultak ki az országból. Ahogy az lenni szokott, az oroszoknak baszta a csőrét az elszakadni vágyó csecsen népesség, hiszen az ő sikeres elszakadásuk a többi kaukázusi köztársaság és egy sor egyéb kérdéses terület autonómiájának jogalapját teremtette volna meg, s a Szovjetunió romjain létrejövő Független Államok Közösségének is szüksége volt a Groznij-környéki olajmezőkre és stratégiai fontosságú útvonalaira, kőolajvezetékeire (a főváros az egész kaukázusi térség kereskedelmi csatornáinak fontos csomópontja). Dudajev kezéből hamar kihullott az irányítás, a törvényes rend megszűnt, a szervezett bűnözés, fegyvercsempészet erőre kapott. Az oroszok döntöttek: beavatkoznak. Céljuk egyértelmű volt, vissza akarták szerezni a befolyásukat a területen, a szakadár elnök elzavarásával. Több stratégiai elképzelés született, ezek közül a közvetlen katonai beavatkozást választotta a moszkvai vezetés.

A hadműveletre egy 23.000 főnyi belügyi, reguláris és deszantos csapatot szedtek össze az oroszok, főként gépesített lövészekből, légideszantosokból, de rendelkeztek harckocsikkal, páncélozott szállító harcjárművekkel, illetve hagyományos csöves- illetve rakétatüzérséggel is. Ezzel az erővel nézett farkasszemet Dudajev mindössze 9000 fős reguláris erőkből illetve csecsen területekről és egyéb arab országokból toborzott iszlamista szabadcsapatokból álló serege, harmadannyi harckocsival, csapatszállítóval, illetve löveggel, mint amennyivel a szövetséges orosz csapatok rendelkeztek. Cserébe bőségesen el voltak látva páncéltörő eszközökkel.

Az oroszok terve az volt, hogy egy gyors és könyörtelen offenzívával körbezárják Groznijt, majd blokádot kiépítve a hegyvidékeken magukat beásott csecsen szabadcsapatok után erednek. A hadművelet teljes időtartamát nagyjából 20-25 naposra saccolták. A csecsenek nem voltak kellően felkészülve a támadásra, csapataik megszervezetlenek voltak, az oroszok kivonulása során otthagyott haditechnikának csak egy igen csekély része volt használható, ehhez igazodva a szilárd, kiépített védelem elvét elvetették, helyette mozgó, dinamikus védelem lett előirányozva.

1994. december 11-én, néminemű késlekedés után megindultak a szövetséges csapatok Groznij ellen, Vlagyikavkaz, Haszavjurt városok és a Terek-folyó irányából. Az offenzívát tovább hátráltatta, hogy a csecsenekkel szimpatizáló ingusok és dagesztániak ad hoc úttorlaszokat emeltek a menetoszlopok elé, jelentősen lassítva azokat. A légierő csapásai gyakorlatilag semmi hasznot nem hoztak, nem segítették a szárazföldi csapatok előrenyomulását, a haderőnemi együttműködés akadozott, szóval az összhang hiányzott. A kudarc után sok orosz tábornok karrierje tört meg, az akkori orosz védelmi miniszter, Pavel Gracsov sorra váltotta le az általa felelősnek vélt katonai vezetőket. Aki számunkra igazán fontos, az Anatolij Kvasnyin, aki a nagy tisztogatás után került a csecsenföldi szövetséges erők élére, s ő szervezte meg azt a potens haderőt, amely képes volt sikereket elérni a válságkörzetben.

A késlekedés elég volt a csecseneknek, hogy egyesítsék erejüket: a támadás hírére a Dudajev-ellenes csecsen klánok is az oroszok ellen fordultak, az előrenyomulás így tovább lassult. A helyzetet javítandó, különböző katonai körzetekből (pl.: Távol-keleti és Szibériai) újabb orosz csapatokat vezényeltek a körzetbe, így a hónap közepéig-végéig sikerült körbezárni Groznijt, így elérve valamiféle részsikert. Az orosz honvédelmi tárca a csecsen főváros bevételéért indítandó hadművelet megkezdésére január 15. napját jelölte ki, s addig a szárazföldi erők számának megduplázását (mintegy 60.000 főre), a harckocsik és lövegek számának több mint félezerre, míg a páncélozott szállító harcjárművek számának pedig kb. kétezerre való növelését kívánták elérni. A blokád és a támadás megindítása közötti szünetben azonban a csecsenek sem tétlenkedtek, megerődítették Groznij középületeit, barikádokat emeltek, pincéket alakítottak át és alagutakat építettek ki szerte a városban, így képessé válva erőik gyors átcsoportosítására.

Az oroszok a város elleni támadást menetből indították, ám a három támadócsoport közötti összhang hiánya miatt a csecsenek az északról támadó orosz főerők ellen tudták koncentrálni erőiket, a támadást pedig sikeresen megállították, hatalmas veszteségeket okozva a szövetséges erőknek – az első három nap alatt 250 páncélost vesztettek, illetve a főerőt jelentő 131. gépesített lövészdandár és a 81. gépesített lövészezred teljesen megsemmisült. A helyzet megoldására inkább a tengerészgyalogságot és különböző belügyi alakulatokat vontak be a harctevékenységbe, így január 19-én sikerült elfoglalni az Elnöki Palotát, s Jelcin elnök bejelenthette a hadművelet sikerét, illetve hogy az Argun-völgybe visszavonult csecsen erők elleni offenzíva tavaszig vár.

A márciusban megindított támadást végre a légierő is hatékonyan tudta támogatni, mert az időjárási viszonyok ezt is lehetővé tették. A völgyben levő Gudermeszt pillanatok alatt, harc nélkül elfoglalták, Argun városát azonban sikerrel megvédték a csecsen erők, akik először Saliba, majd Szerzseny-Jurtba helyezték át főhadiszállásukat, ahogy az offenzíva nyomán egyre hátrébb szorultak. Az orosz sikereket az április szamaskiji vérengzés árnyékolta be, ahol belügyi alakulatok (főként az OMON milícia tagjai) több mint 100 civillel végeztek és még többszázat vertek össze, illetve kínoztak meg a falu elfoglalása közben. Satojt ejtőernyős csapatok foglalták el, s a lázadóvezér Samil Baszajev fellegvárának tartott Vegyenó is elesett végül.

Miután a csecsenek belátták, hogy katonai értelemben elvesztették a háborút, a terrorizmus és a gerillahadviselés felé fordultak. A nyár folyamán rajta-rajtaütöttek főbb orosz katonai célpontokon, majd orosz területekre átszivárogva 1995 júniusában Baszajev vezetésével támadást indítottak Bugyonnovszk városa ellen, majd a kórházat elfoglalva több, majdnem kétezer túszt ejtettek, s az orosz csapatok azonnali kivonását követelték Moszkvától. A kibontakozó tűzharc során 150 civil halt meg, és félezren sebesültek meg. A felelősség a mai napig tisztázatlan, mindkét fél a másikra mutogat. Tény, hogy a csecsenek több túszt kivégeztek, ahogy az is, hogy az orosz alakulatok által az ablakon bedobált kézigránátok is rengeteg ártatlan áldozat halálát okozták. Miután az oroszok három visszafoglalási kísérlete is kudarcba fulladt, a két fél megegyezett és a csecsen különítmény 120 főnyi önkéntes tússzal Csecsenföldre távozott, szabadon. Baszajevéket hősként üdvözölték. A lázadók decemberben egy váratlan támadással visszafoglalták Gudermeszt, azonban rövidesen fel kellett adniuk, az oroszok könyörtelen viszontcsapása során.

A harcok tovább folytak, azonban 1996 áprilisában egy légitámadásban meghalt Dzsokhar Dudajev, helyére Zelimkhan Jandarbijev került, júliusban visszafoglalták Groznijt, hatalmas veszteséget okozva az orosz erőknek, aminek hatására az oroszok aláírták a fegyverszüneti egyezményt Aszlan Maszhadovval, aki a lázadók második legfontosabb embere volt, Samil Baszajev mellett. Maszhadov nem mellékesen Magyarországon szolgált a szovjet időkben, mint a Vörös Hadsereg tisztje, és nagy barátja volt népünknek – érdemes elolvasni Mészáros Sándornak, (az EBESZ csecsenföldi missziója vezetőjének) Csecsenföldön c. könyvét: érdekes képet fest róla – az én szememben messze a legszimpatikusabb csecsen figura, aki nem valami Baszajev-féle őrült terrorista, egyszerűen egy csecsen ember, aki csak országa függetlenségét kívánta.

Hivatalos orosz források 5-6000 ezres katonai, és 100.000 fölötti civil veszteséggel számolnak, a csecsenek pedig 40-50.000 körüli halálozással és eltűnéssel. A csecsen állam függetlenségéről való döntést azonban elhalasztották, ez pedig előrevetítette a következő konfliktust, amit a folytatásban olvashattok majd, persze csak ha van rá igény.

Zsukov