Az almadudva finom ital

A neve igazából persze Almdudler, és nyilván az ízvilág tekintetében valahol a Traubisoda és a kölyök pezsgők világa közé pozicionálható osztrák nedűről van szó.

Bécset megjártuk; egész nap számolgattuk hány külön-külön nézve egyedi magyar emberkét látunk, negyven körüli szám jött ki. A kedvenc jelentem mikor meglepődtünk egy csokoládé árán, ezt a félhangos, hábaszek mi a fene ennyi ezen szófordulat követte, mire mellettünk egy magyar nénike megszólalt, hogy igen sok itt a drága csokoláda.

Az igyál egy lélekmelengető puncsot a városházatéren ücsörögve, nagy bullshit, három darab eurót, helyenként még hozzá néhány centet (pajesz™) kérnek el két és fél deci (!) puncsitalért. Namost az köbö két korty, és cserébe a mínusz tizenkét fokban, és a sárban-hóban ácsorogva szopogathatod. Hát barátaim, a lélekmelengető, na az nálam egész más.

A Railjet az nagyon zseniális találmány. A jegyünk oda-vissza a késői vétel miatt 31 ajróba fájt, ezért kaptunk egy Budapest-Bécs négy napig érvényes jegyet, amiben benne van az is, hogy a bécsi százas zónán belül a tömegközlekedésnek is tisztelt szereplői lehetünk. A Railjet maga olyan mint egy repülő, udvarias utastájékoztatás, büfékocsi, nagy sebesség, kényelem. Megnéztük az első osztályon lévő üléseket is, nem éreztünk égető vágyat, inkább az extra az lehet, hogy üres az első osztály, mert kétszer ennyit senki nem ad érte, bár persze sokszor értékelhető hogy nem lihegnek a nyakunkba. Visszafelé kicsit zavaró volt, hogy sokan a Railjetre pattantak fel a Pestre jutás reményében, ezért olyan szinten volt tele, hogy a levegő raktárkészlete hiányt mutatott, de persze semmi extra.

Bécs még mindig klassz hely, bár aki vásárolgatni akar menni, annak megsúgom a titkot, amit mi annyira nem tudtunk, hogy a vasárnap nem a legjobb választás, persze más tekintetben pedig pont ezért jó, mert ilyenkor legalább nincs ötmillió ember az egész város két utcájában.

Amúgy külföldön mindig az a tapasztalatom, hogy első egy-két órában czukormáz mindenen: wow, meleg fűtött utasváró a peronoknál; wow, becsületkasszás újságtartó, és senki nem lop; wow, negyede annyi szemét és izé, aztán persze ahogy ott tölt az ember néhány órát, kezd leolvadni a máz, és látjuk hogy bizony ugyanúgy piszkos, szutykos, lökdösődő várost kapunk, csak annyi a különbség, hogy más nyelvet beszélnek és kicsit fejlettebbek más tekintetben. Ezt egyébként eddig csak Olaszország toszkán régiójában és Londonban nem éreztem.

Most két negatív momentum volt csupán. Az egyik, hogy az egyik üzletben vásárolt édesség és hasonlókat kártyával akartam fizetni (nyilván, hiszen így éri meg jobban, és kényelmesebb is mint valutával rohangálni). Kilenc euró meg egynéhány cent jött ki a pénztárgépen, srác mutatja nekem hogy hitelkártyával csak tíz euró felett, bankkártyával öt euró felett lehet fizetni feliratú tábla, helló. Mondom neki ez bankkártya, nem hitelkártya. Erre leállt velem vitatkozni, hogy nem, ez bizony hitelkártya és basszam meg. Mondom neki legalább egy kurva próbálkozást nézz már meg, mert ha betolja mint bankomat, úgyis visszakúrja hogy hitelkártya, kapd be. Persze az euróm már elfogyott, még szerencse hogy Bahndie kisegített, köszönet neki ezúton is. Vicc amúgy, hogy pont a kényelem miatt vesz az ember kártyát magához, aztán mégis amiatt szív. Tanulság: külföldre kell a Mastercard, ha már kártya, mert szinte csak azt fogadják el kötekedés nélkül, ha jó vastagon látszik a dombornyomás. Pedig elég ódivatú már ez a látszat farokverés, hogy jaj, hát nekünk arany kártyánk van, helló. A másik inkább vicces volt, az öt méterről németül mi kell, gyertek gyorsan kérjetek, gyertek kiáltó kebab-árus.

Egy szó mint száz, nagyon jó külföldre menni tekeregni, és mindenhol jó, de az otthon, az édes otthon, olvadhatatlan cukormázzal a legjobb.

« »

mefiblog logó

Írja és rendezi Mefi, avagy Nádai Gábor © 2005-2024

A blogot büszkén pörgeti a WordPress motorja, Anders Norén sablonjának átbuherált változatával.