Tegnap este hazafelé baktatva azt vettem észre, hogy néha-néha elfog egy érzés, amit leginkább a szürke hétköznapokkal tudnék magyarázni. De valójában meg is cáfolom magam, mert közel sem erről van szó (egyáltalán nem érzem szürkének a hétköznapokat), sokkal inkább arról, hogy néha unom a környezetemet. Nem az embereket, nem azt a helyet, ahol dolgozom vagy lakom, egyszerűen az utcákat ahol járok; az üzleteket, amiket látok; a helyeket, ahol eszem vagy iszom; a kikapcsolódási lehetőségeket. És ilyenek.

Nem adok ennek különösebb jelentőséget, talán annyit, hogy utazhatnékom, világot-láthatnékom van, illetve pontosan a napokban fogalmaztam meg azt is, hogy ha egyszer úgy alakulnak a dolgok, néhány évet biztosan szerencsét próbálok majd külföldön. Nem most, mert most túl sok jó dolog van, amit sajnálnék itt hagyni.

Habár, azt is valamelyik nap vettem észre egy másik dolog kapcsán (noha korábban sem volt ismeretlen előttem a dolog), hogy hiába határoz és képzel el dolgokat az ember, idővel a sok környezeten keresztül érkező változás ezeket az elképzeléseket is könnyedén megváltoztatja.