Titanic

Szerdán este Üvegpiramis úrnak köszönhetően premier előtt megnéztük a Titanic 3D-t. Egy 1997-es filmről azért idézőjelben írom le a premier előtt kifejezést, mert azóta még a kereskedelmi tévécsatornákat is többször bejárta.

James Cameron nálam tiszteletbeli figura, hiszen az egyik kedvenc filmem, a Terminátor fűződik a nevéhez. Az RMS Titanic balsorsú útját már többször is vászonra vitték, például 1943-ban egy náci propagandafilm keretein belül, vagy az 1953-as amerikai moziban. Cameron csinálhatott volna egy durva katasztrófafilmet is a néhány nap híján száz éve elsüllyedt hatalmas hajóról, amely egyébként valamilyen formában megváltoztatta a világot (de erről majd később), ellenben ő a történetet néhány fiktív karakter bevonásával egy romantikus csokorba csomagolva adta elő.

Emlékszem, az igazi premiernél én kilenc éves voltam, és csak azt láttam, hogy nagyon nagy a hajcihő az egész körül: tévéreklám, kiállítás, plakátok mindenütt, hatalmas hajó kirakva a moziban és társai. Akkor kisírtam, hogy menjünk el rá, de a szüleim rögtön mondták, hogy nem, mivel három óra, és biztosan a felénél megunnám. (Szpojler alert: elvittek, és a felénél meguntam.)

Amellett, hogy igen, a Titanic egy nyálas történet, de eközben egy tucatnyi más vetülete is van. Ezek közül nagyon sokat csak most, harmadik vagy negyedik megnézésre véltem felfedezni. Ilyen apróságok, hogy például mennyire nevetségesnek hat, amikor az inas fontoskodva jelzi a hajó személyzetének, hogy a nagyon sok luxus holmit a nem tudom hányadik nagyonluxus osztályra vigyék, de nagyon vigyázzanak rá. Vagy például az, hogy míg a harmadosztály utasait fésűvel nézik át, addig a másodosztály utasai kutyákkal sétálnak be mosolyogva. És még sok hasonló apróság.

Ami meglepő volt nekem, hogy így tizenöt év után végig tudtam ülni a filmet (a vacak üléstől eltekintve), és a több mint három órás játékidő ellenére is tudtam élvezni, holott más filmeknél már a két óra is soknak tűnik. Itt kicsit azt éreztem, mint a »Benjamin Buttonnél«, hogy ugyan sok volt az a bizonyos idő, de ezt legfeljebb a sok egy helyben való ülés tekintetében lehetne megjegyezni, mert a történetet még szívesen hallgatnám tovább.

Amennyire én látom, a Titanic olyan embereknek tetszik igazán, akik vesztettek már el valakit, voltak már szerelmesek vagy csak keresték, mi is az illetve nyilván azoknak, akik úgy általában szeretik az ilyen történeteket.

Apró érdekesség, hogy a hajó megépítése előtt nagyjából negyven évvel született egy regény, amely egy hatalmas, elsüllyeszthetetlen hajóról szól, ami végül egy jéghegynek ütközik, kettétörik és elsüllyed. Továbbá, hogy az utasok között magyarok is voltak, köztük a hajóorvos. A hajózási szabályok a katasztrófa után rengeteget változtak, és a White Star Line társaság elnöke nagyon sok időt és pénzt fordított arra, hogy ilyen eset ne fordulhasson elő újra. Azóta is minden április 15-én felhúzzák a társaság zászlaját. Az egész Titanic-ot máskülönben rengeteg mendemonda, elmesélés és legenda járja körül.

Mostanában mókás dolog ez, hogy visszahoznak régebbi filmeket, mert egyrészt olyanok is be tudnak ülni, akik anno még túl kicsik voltak, másrészt klasszikus kedvenceket szívesen néz az ember végig (egészen hosszú listám van azokról a filmekről, amikre bármikor beülnék moziba).