A Láthatatlan Kiállítást nagyjából főiskolás korom óta tervezem meglátogatni, akkor még a Népligetnél volt. Végül ma délelőtt sikerült ellátogatnunk, de szinte azonnal megbántam, hogy nem mentem korábban.

Láthatatlan Kiállítás logó

A műsor nagyjából másfél órát vesz igénybe, az elején az ember megismerkedik a Braille-írásrendszerrel; van egy írógép is, amit ki lehet próbálni. Ezután a csoportot (általában hat-nyolc fő) beviszik a kiállítás igazi színhelyére, ahol különböző valós helyszíneken (lakás, utca, kocsma stb.) kell keresztülsétálni. Mindezt persze korom sötétben, egy vak kísérő segítségével.

Szinte leírhatatlan élmény, amúgy is rendkívül nagy tisztelettel gondolok minden vak emberre, de a mai után pláne. Szinte elképzelni sem tudjuk, mennyire természetes dolog a látás.

A kísérőnk, Feri, nagyon szimpatikus volt; informatikus, iPhone-t használ (ezen meglepődtem), zenél, rendkívül jó humora van (szinte minden második megjegyzése valamilyen vakegér vagy nézz az orrod elé jellegű megjegyzés volt). Újszülött korában vesztette el a látását, UV-fény érte a szemét és elégett a szivárványhártyája. Nagyon sokat lehet meríteni egy ilyen ember jelenlétében, elég csak belegondolni, mennyi olyan dologban sikeres és tehetséges, amelyhez sokszor még egészséges látású emberek sem tudnak hozzászólni. Arról nem is beszélve, hogy látszott, mennyire jól érzi magát, hogy ott bent mi támaszkodtunk ő rá, és egyenértékűek voltunk. A különbség annyi, hogy nekünk az utazás végén elhagyva a helyszínt, kis hunyorgás után újra visszatért a látásunk, míg ő ottmaradt a sötétben.

Ezt a programot szinte kötelezővé kellene tenni, nagyon tanulságos volt.