Hamlet

Tegnap estére sikerült jegyet szereznünk a Nemzeti Színházba, ahová »Alföldi távozásának híre óta« szinte lehetetlen bejutni, jelenleg egy előadásra lehet venni nagyjából három jegyet, annak sincs köze Alföldihez.

A Hamlet több tekintetben emlékeztetett »A jégre«, főként mert ismét a színpadon volt berendezve a nézőtér, másrészt ahogyan A jég, úgy a Hamlet is egy rendkívül nyers darab, semmi körítés nincsen benne, nagyon keményen az ember arcába mondják a shakespeare-i igazságokat. A rövid véleményem az volt, hogy Shakespeare pontosan valami ilyesmit szeretett volna látni a darabjaiból. A Hamlet kiváló 2013-as bemutatása az eredeti történetnek, nagyon élveztem.

A színpad és a nézőtér cseréjére amúgy sokan furcsán néznek, mint ahogyan a díszletre is (az egész nézőtér kukazsákokkal van lefedve, és középen egy kis színpadot emeltek, illetve valamilyen építkezésen látható többemeletes állványt), de rendkívüli ereje van annak, ahogyan kirántja az embert a megszokott kényelmes valóságból, és fejjel lefelé kell néznie a világot, vagy pont fordítva.

A vasfüggöny, a kilukasztott trikolor zászló, a zsinórpadláson rohangáló, főként mikrofonok nélkül beszélő színészek mind-mind erősítik az egyébként sem gyenge élményt. Máskülönben nagyon durva, hogy milyen nagy belülről a Nemzeti színpada, legalább három emelet látható felfelé nézve.

Szabó Kimmel Tamásban nagyon kellemesen csalódtam, a »Made in Hungária« után egy teljesen más szerepben láttam most, és hihetetlenül beleélte magát, vibrált a levegő, amikor beszélt.

Egy szó mint száz: nagyon tetszett.