István, a király

Az István, a király az egyik kedvenc darabom, többször is láttam élőben (most talán ötödszörre, de nem vagyok benne biztos). Amikor anno megláttam a minimalista plakátot, hogy Alföldi rendezte, még talán nem is volt az egész balhé a Nemzeti körül, de már lefoglaltuk a Szegedi Szabatéri Játékokra a jegyet. Augusztus 20-án biztos még nagyobb élmény volt, mi 18-án néztük meg, a bemutató után.

A társulatos 2008-as »jelmezes főpróbán« is ott voltunk, az a darab igazából egy vérfrissítés volt, semmint újraértelmezés. Új színészek játszották a régi szerepeket, talán át sem hangszerelték különösebben a számokat, voltak új jelmezek és új színpad, de ennyi.

A 2013-as előadás viszont az egész darab vérfrissítése, újraértelmezése és mai képbe helyezése. Rengeteg fórumot és blogbejegyzést olvastam azóta, és persze hihetetlenül sok ember értelmezi félre a darabot (voltaképpen ez sem probléma, mindenki azt szűr le egy művészeti alkotásból, amit az ő világképe, gondolata, értelme diktál számára). És most nem arra gondolok, hogy tetszik-nemtetszik, mert lehet érteni egy darabot és emellett mondhatod azt, hogy nem tetszik, de amikor nem érted, és azt mondod, hogy szar, akkor azért más emberek nem feltétlen gondolják azt, hogy te gondolod jól. (Mondjuk abba is belemehetnénk, hogy kinek az értelmezése a jó, van-e egyáltalán egy sztenderd, hogy na, ezt így kell értelmezni, és aki ettől eltér ilyen vagy olyan irányba, annak nem jött össze.)

Zeneileg sokkal gyorsabb, pörgősebb volt az előadás, az élőzene a Dóm előtt nagyon adta, a díszlet a maga egyszerűségével mégis lenyűgöző volt, annyira el voltam merülve minden másban, hogy csak a második felvonás elején állt össze, hogy ja, a díszlet meg egy korona, sőt, mit egy korona, ez A Korona.

Az alakítások közül Stohl András volt az egyetlen, aki szerintem sántított; egyáltalán nem az ő hibájából, már akkor felhúztam a szemöldökömet, amikor megláttam a szereposztást, hiszen Koppánynak egy sokkal erőteljesebb és zordabb színészt választanék, mint őt. Egyébként jól játszott, és látszott, hogy beleadott apait-anyait, így csalódás nem volt, de kiemelkedő sem. László Zsolt egyébként is az egyik kedvenc színészem, itt ismét zseniálisan játszott, szerintem a legjobb háromban benne volt.

Az összes többi pedig egyszerűen csak rendben volt (a két autó a színpadon, a kommandósok, a kormányőrök és még a füves cigi is). És főként az volt nagyon rendben, hogy ez a darab csöpögött-tocsogott a politikában: a nézőknek való unom a politikát egyértelmű kiszólás mellett minden mozzanatában érezni lehetett, hogy ember, miért tűröd azt, ami van, miért nem mozdulsz? A legszebb az egészben pedig az, hogy a szövegen semmit nem módosítottak, a színészek ugyanannak az István, a királynak a szövegkönyvét énekelték, amit 1983-ban mutattak be.

Lehet bántani vagy lehet szeretni, a mostani előadás egyértelműen modern köntösbe bujtatta és a mai kor kérdéseit feszegető darabbá alakította a rockoperát.

Amúgy pedig nem szokásom, mert csak halkan szoktam, de most én is normális hangerővel énekeltem a Himnuszt, sőt, a végén még állva maradtam a tapsoláshoz. (Anyu, akkor most liberális vagyok?)