Apró gondolat a magyarságról

Volt ma két nagyon kellemes élményem, a hazámtól és az otthonomtól nagyjából hétszáz kilométerre, Firenze gyönyörű belvárosában. Ez az érzés ugyanúgy rabjául ejthette volna egy német, egy angol vagy egy francia ember lelkületét is, mint ahogyan tette az enyémmel, de mivel én voltam az áldozat, ezért nyilván a magyarsághoz, illetve ahhoz az érzéshez kötöm, hogy milyen magyarnak lenni.

Az egyik jelenet a Firenzei dóm harangtornyában, a négyszáz-valahány lépcső egyikét taposva esett meg. Már egy ideje valami miatt mindig hátrafelé nézegettem, hogy kik jöhetnek mögöttem, de azt én sem tudtam, hogy miért. A mögöttem érkezők beszédstílusában volt valami különleges. A magyar szavakat csak akkor ismertem fel, amikor közvetlenül mögém értek. Szombat óta vagyok külföldön, szüleimmel, és főként magyar körökben, de mégis azonnal hatalmába kerített az ismerős érzés. Sosem tudtam megnevezni. Olyan, mintha valaki szomjazna, és kapna egy pohár vizet. Mintha valakinek hihetetlenül hiányozna valaki, majd egyszer hirtelen észrevenné a tömegben. Mintha valaki pont gondolna valamire, és az a valami hirtelen valósággá válna. Ilyen érzés külföldön meghallani a saját anyanyelvedet. Ez az érzés ugyanolyan erős egy nap után, mintha évekig élnél távol a hazától. Persze, rájuk köszöntem (én ne köszönnék?), és beszélgettünk is pár mondatot, aztán folytattuk a nyaralást, ki-ki a maga irányába.

Kis kitérő: egyszer szintén Olaszországban két percig próbáltam kidadogni (úgy tizenkettő lehettem), hogy milyen fagyit kérek, majd elmosolyodott a tulajdonos, és magyarul megkérdezte, hogy vanília és mogyoró?. Csak mosolyogni tudtam. (Oké, lehet, hogy nem ez a két íz volt, de ennyi belefér.)

A másik eset az Uffizi Képtár előtt történt. A bejárathoz vezető sorban álltunk már vagy öt perce, amikor előrementünk megnézni, mi a helyzet, jó helyen vagyunk-e egyáltalán és hasonlók. A sor elején egy pénztáros-segítő-tárlatvezető hölgy jelezte, hogy korlátozott számban engedik be az embereket, ezért a nagy sor, de fejenként ráadás 5 euróért soron kívül néhány embert beengednek. Nem tudom miért, de volt egy olyan megérzésem, hogy a csaj magyar. Csak egy villanás volt, egy impulzus, ahogy jött, úgy ment, nem tudnám megmagyarázni, mi okozta. De végig ott zizegett, hogy megkérdezzem: hé, te magyar vagy? Eztán jött velünk vissza a sorban, mi pedig magyarul folytattuk a beszélgetést, és mit gondolsz, kedves olvasó, mi volt a következő mondata? Á, ti magyarok vagytok? Pár perccel később már mosolyogva kísért be minket a sort kihagyva a bejáraton, hozzáteszem, ráadás eurók nélkül.

Igen, tudom, ilyet bármelyik náció bármelyik gyermeke átélhet, de mégis. Amikor ez a pöttöm, szétzilált ország két gyereke találkozik több országgal odébb, összekötve ezáltal a másoknak furcsán csengő, számunkra összetéveszthetetlen nyelv által. És igen, ez hatalmas dráma egy kis esemény körül, de mégis: én ilyenkor érzem én azt, hogy jó helyre születtem, jó embereket nevezhetek a honfitársaimnak és úgy általában, hogy jó magyarnak lenni. És talán amiatt lehet, hogy az angolok nem érzik ezt, mert az ő közös nyelvüket annyiféle ember beszéli ezen a világon. De ugyanez igaz mondjuk a spanyolra is.

Az utazás és a világlátás iránti szerelmem és véleményem a következő bejegyzésben fogom kifejteni, ezt a mostanit pedig muszáj egy már tényleg az azt nevetséges közhellyé fokozó idézettel zárnom: nem elég, ha tehetséges vagy; magyarnak is kell lenned.