A gesztenye kudarca

Ezt a szép képet találtam a gesztenyeárus kifejezésre a Google internetes képkeresőben, csak illusztráció, és innen vételeztem kölcsön:

Egyszer, talán nyolc- vagy kilencéves lehettem, nővérem az akkor nemrég megnyitott Duna Plaza aluljárójában vett tíz darab gesztenyét, kemény száz forintért. Bizalmatlan voltam, de mire a metró a Forgách utcához ért, a gesztenyének hűlt helye maradt. Akkor tudtam, hogy imádom ezt az ételt.

Aztán szintén nővéremmel, amikor 24 voltam, Olaszországban a gesztenyefesztiválon vettünk két euróért (ez 2012 októberében volt) egy adag gesztenyét. Annyi volt benne, hogy öten ettünk belőle fejenként kb. 12 darabot, és a zacskó még félig tele volt.

Múltkor a Deákon láttam, hogy megjelent a cilinderes gesztenyés (tudjátok, ez ilyen menőnek eladott brand, cilindert meg köpönyeget húznak az árusra és egy cuki ernyő alatt süti a témát), 600 jó magyar Matolcsit kért tíz darabért; úgy voltam vele, hogy oké, lehúzás, de az ember mégis ott ázik-fázik, és végülis külföldön sem drágább. (Tekintsünk el attól, hogy a minőségi olasz gesztenye kilója 1500 forint, még akkor is, ha nagyon minőségi.)

Ingriddel sétáltunk a Vörösmarty téren a karácsonyi vásárban, s mit látnak szemeink: ezer forint tíz darab sült gesztenye. Mondta is a pajeszom, ne félj ifjú hölgy, a Deákon a négyszáz forint spórolásból még egy korty forralt bor is belefér majd!

Be is álltunk a sorba a metrómegálló melletti Cilinder Jánoshoz, köszöntem illedelmesen, és a mellette álló szupervájzor (:D) hölgy biccentett. Az ártábla varázslatos módon eltűnt valószínűleg Jánosunk kalapjában, de gondoltam bátor leszek. Ez volt a párbeszéd:

– Tíz darabot kérnék szépen.
– Tíz darabot?
– Igen, annyit.
– Hát, az egy zacskó…
– Akkor legyen egy zacskó.
– Egy ezres lesz!

Fájt, de kifizettem. Távozáskor még köszönés sem történt ez üzletvezető hölgy résziről. Az ilyen mindig különösen fáj, de tudjátok mi fájt igazán? Nem az, hogy hülye burzsuj módjára megveszem kilóáron a tíz darab gesztenyét, még az sem, hogy egy senkiházi az eladó, akinek nem kellene vendéglátásban dolgoznia. Még az ártábla hiánya sem. Az zavart, hogy két gesztenye rohadt volt, kettő nem volt rendesen megsütve a zacskóban meg összesen kilenc darab volt. Kilenc! Nem tíz, nem tizenegy. 9. Tíz mínusz egy. És a nő voltaképpen nem száz forintot spórolt, hanem öt forintot, én cserébe megírom ezt a blogposztot és a létező összes embernek elmesélem, hogy ha van eszed, nem mész oda gesztenyét venni, mert levesznek mint a Lenin-képet.

Igen, akár véletlen is lehetett, szerintem viszont nem volt az. Szerintem az egész egy undorító mutyi, hogy kiállítják a cilinderes szerencsétleneket, néha megjelenik a szupervájzor asszony felélénkíteni a biznsizt, és még annyit sem tudnak, hogy egy nyomorult gesztenyét hogy kell megsütni, hogy könnyen le lehessen venni a héját és hogy elszámoljanak tízig. Tanulság: legközelebb az orrom előtt rakja bele egyesével a tíz darabot.

Szánalmas, az volt az első gondolatom, hogy kapják be, legközelebb megsütöm otthon, és lesétálok vele az Andrássy-ra, aztán az első olcsójánosozónak felnyomom a cilindert, és a nénike száján húzom át a füstölgő kéményen.

És amúgy az ezer forint is rettenetesen pofátlan, ha 500-600 forint lenne, még akkor is túlárazott terméknek számítana, de nekem teljesen máshogy koppan az a szám lélektanilag, mint az ezres. Egy ezresért eszem valahol a streetfood kavalkádban egy jó tésztát vagy burgert, akkor miért kell tíz, vagyis KILENC gesztenyéért ennyit elkérni? Kinek áll érdekében ezt hagyni? Miért nem csap rá valaki az asztalra?

Szégyelljétek magatokat, semmirekellő cilinderes banda.

(Ha az olvasók között van olyan cilinderes gesztenyesütő vagy szupervájzot hölgy, aki mélyen megveti a leírt jelenséget, és finom gesztenyét süt, küldjön elérhetőséget, jövök és megfogom venni, és még elnézést is kérek, hogy általánosítottam.)