Mondjuk nem a tévé távirányítóján, sajnos, hanem valahol a torkom környékén. Történt ugyanis, hogy most ebben a kevésbé járványos (irónia) időszakban én is belefutottam a betegségbe, de szerencsére megint részletekben kapom meg, most a soros a torkom. Tegnap már éreztem hogy nem a legtutibb, de beszéltem folyamatosan négy órát, aminek következtében reggelre szépen el is ment a hangom. Utoljára ennyire talán nyolcéves koromban ment el, még arra is vetemedtem hogy gyógyszert szedjek, ráadásul rögtön antibiotikumot.
Egy énekes kedves ismerősünk egyébként azt mondta, hogy a tuti megoldás a következő: cserszömörcés-mandulás szájvízzel óránként kellene öblögetni (hozzáteszem, a cserszömörcével »vannak tapasztalatok«), valamilyen Sandoz gyógyszeres pezsgőtablettából meg kell inni kétóránként egy pohárral (nem, nem a Calcium-Sandoz) és végül fellépés előtt meg kell inni egy egész tojást, nyersen. Lévén hogy szájvíz nem volt a patikában, tojást egy darabot nem árulnak a Sparban és egyébként is, maradtak a gyógyszerek.
Ebben a Bioparoxban egyébként az a jó, hogy letüdőzöd és fel is szívod az orrodon, így ha megpusztulsz a gyógyszer tömény szagától és ízétől, még friss levegőt sem tudsz szívni, hogy legalább ne szagold, mert az egyik orrod nyilván be van dugulva, a másikban meg töményen áll a szer.
A vicc hogy ma este WPDM, ha nem jön meg a hangom, bedobok előtte egy mézes-barackosat.
