Megmondom őszintén, mióta eltűntek a nagyobb, kedvenc sorozataim, illetve amiatt, hogy mostanában más dolgok iránt érdeklődöm, kicsit megcsappant a sorozatok iránti lelkesedésem. Persze, van még pár, amit folyamatosan nézek, de nincs már meg a nagy láz az új részek iránt.
A Mad Men (Reklámőrültek) viszont kicsit visszahozta a régi szerelmet, és ezt igazából én is csak úgy vettem észre, hogy gyakorlatilag pillanatok alatt végignéztem az első évadot, és észre sem vettem, hogy már vége.
A történet a hatvanas évek elején, az amerikai reklámipar fénykorában játszódik, New Yorkban, és a Madison Avenue-n dolgozó szakemberek munkáját, mindennapjait, valamint a főszereplő, Don Draper életének különböző pontjait. Mindezt a cigifüst, a viszki és a burkolt erotika leple alatt.
Az első évad azonnal megvett, remélem, hogy nem lesz olyan, mint a »The Walking Dead«, aminek az első évada nagyon jó volt, aztán az egész ellaposodott. Na de, erről majd egy másik posztban.
Mindig szomorú dolog elköszönni egy olyan sorozattól, amely évek óta, jelen esetben öt éve nyújt hétről-hétre szórakozást az embernek, még akkor is, ha egy olyan sorozatról beszélünk, amilyen sorozatnak az utolsó két évadjában sokszor lehetett csalódni. A Fringe mégis az a fajta sorozat, amely még az unalmas filler részek során is lekötött.
Amikor »először írtam a Fringe-ről«, még nem feltétlen tudtam, hogy megéri-e egyáltalán a folytatást. Akárcsak az azóta bukott »Alcatrazt«, ezt is J. J. Abrams neve miatt kezdtem el nézni. Nem titkolom: mióta vége a LOST-nak, és mióta folyamatosan érnek véget a kedvenc sorozatok, kevésbé szívesen ülök le megnézni egy-egy részt. Egyszerűen hiányzik valami. A Fringe leköszönésével pedig az általa képviselt kb. sci-fi műfaj helyén is rés marad.
Na de, tudományos-fantasztikus? Nem igazán. A Fringe mindig az áltudományról szólt, illetve arról, hogy a tudományos bohóckodás hátterében (amit igazából sosem vettek komolyan) mindvégig Peter és Walther, valamint Peter és Olivia, vagy a főszereplők egyéni drámáján volt a hangsúly, ha nem is direkt módon, de mindig ezt mutatták. Meg a tehenet; meg Astridet, aki volt már Aspirin, Asteroid és Asterix is; meg a minden részben, a háttérben megfigyelhető megfigyelőket; meg az érdekes, már-már X-Akták-szerű nyomozós eseteket. És ami külön dicséret, hogy a Fringe idejében tudott váltani a részről-részre zajló nyomozós vonal unalmából, és habár maga a váltás nem volt túl jó, egy ideig az összeesküvés szál is nagyon jól alakult.
Persze, igaz: a sok időutazásba és időújraírásba itt is belekavarodtak az írók. Ellenben a fórumokon az időutazás rossz használatára panaszkodókon mindig mosolygok. Úgy tudnak írni egyesek, mintha mindennap időutaznának, és a legtriviálisabb dolgokat rontanák el a sorozatokban. Pedig nem. Ez egy fantazmagória, arról szól, hogy valaki, valamit, valamilyen formában elképzelt, és ezt tévére viszi. Párhuzamos dimenziókról sem igazán tudunk, mégsem panaszkodott senki.
A finálé maga jó volt, de igazából a 13 részes évadban semmi nem történt, így ennél többre a végén sem számítottam. Ha pörgetik az eseményeket, és úgy jutunk el ehhez a befejezéshez, morcos lennék, de már az első két-három résznél kimorogtam magam, amikor látszott, hogy itt bizony sok minden már nem fog történni. A főbb szálakat lezárták, a főbb karaktereket megmutatták, volt pár mém, volt sírás és nevetés. Ez egy kvázi dobozos, kiváló finálé volt, amit lehet szeretni meg lehet hozzá semlegesen állni, de semmiképpen sem kell utálni.
A Fringe pedig – sok más sorozat mellett – nagyon fog hiányozni.
Azonnal megvett a websorozata, mivel azon túl, hogy eléggé jó minőségű anyag (szinte egyben néztem végig az összes részt), nagyon jó látni, hogy a polgárpukkasztás helyett ezt csinálják a srácok.
Persze, Polgár tomcat Tamás jelenléte a műsorban biztos sokakat elriaszt és sokak arra fogják felhasználni, hogy rasszista, lázadó terméknek tüntessék fel a műsort, pedig erről szó sincs.
Merthogy, néhány nagyobb darab, határozott egyéniséggel rendelkező kerékpáros úriember fogott egy kamerát, és közösen összeraktak egy többféle műholdas, valamint rádiós adó-vevővel ellátott nagy értékű csalikerékpárt és egész nyáron tolvajokat fogtak vele. Összesen több mint tizenegyszer vitték el az egyik csalicangát, mindegyik alkalommal visszakerült hozzájuk.
A bilit nálam nem is az eleinte borította ki, sokkal inkább a nyolcadik rész, amelyben a tolvaj egy babakocsival cirkál, amiről később kiderül, hogy néhány táska és pénztárca mellett van benne egy kisgyerek is, aki néhány hónapos létére valószínűleg sosem volt megfürdetve, és valami kábítószert is beadtak neki, hogy ne sírjon fel. Ennél azért kevesebb kemény dolgot hallottam az elmúlt napokban.
Nézzétek-olvassátok, nevessetek vagy sírjatok, de egyet ne felejtsetek el: amíg ilyen emberek is járnak-kelnek köztünk, addig van remény.
Szóval, »Dexter«. Az egész évad zseniálisan volt felépítve, elérkeztünk ahhoz a konfliktushoz, ami egyértelműen be kellett következzen, és az előző évad voltaképpen egy tökéletes előzményként szolgált az itt zajló eseményeknek, annak felvezetője volt. Az évadban Deborah és Dexter csatái egymással és magukkal hihetetlenül jól voltak bemutatva, egy-két jelenetnél borsózott a hátam. Az évadzáró jó volt, bár kicsit azt érzem, mintha egészen máshogy akarták volna befejezni, de az utolsó pillanatban mégsem ezt tették. Kicsit hiányoltam a katarzist, amit a Dextertől minden 12. rész alkalmával megkaptam eddig, de így sem lehet egy rossz szavam sem. A Dexter azon sorozatok egyike, amelyet nagyon régóta nézek, és minden részt ugyanolyan izgalommal, a főcímet véletlen sem eltekerve nézek végig.
A másik kedvencem a »How I Met Your Mother« aktuális duplarésze, amiben egy nagyjából másfél évad óta húzódó szálat zártak le, egészen jól, habár az előző két rész óta sejtettem, mi lesz a vége, mégis nagyon jó volt, sikerült egyszerre vicces és megható részt csinálni, azt hiszem, a How I Metnek jobb pillanataiban ez a legnagyobb erőssége. Remélem, hogy idén már megtudjuk, ki lesz a sárga esernyős hölgy. Nálam a sorozat amúgy ezzel a résszel a »Jóbarátok« magasságáig emelkedett, pedig annál azért kevés szerethetőbb sorozat van.
Idő ugyan nem sok van ilyesmire, de a sok leköszönő sorozat mellé ideje volt néhány új áldozatot is megtekinteni. A 666 Park Avenue-ra voltaképpen két dolog miatt esett a választás: szimpatikusak a főszereplők és jól hangzott az alaptörténet.
A történet egy gyönyörű, sokemeletes bérházban zajlik New York közepén, ahol a legfelső szinten a feleségével együtt a tulaj, egy kopasz úriember él, akit a »LOST « történetéből Lockként ismerhetünk. Az itteni karakterét egyelőre nem lehet hová tenni, egy biztos: bizonyos (adott esetben emberfeletti) segítséget nyújt a ház lakóinak, cserébe azonban gonosz, bűnös tetteket vár, amiket ha nem kap meg, elég durván bánik el az illetővel.
Aztán ott a másik két szereplő, a fiatal, kedves és naiv párocska. A srác jogászkodik felsőbb körökben, a hölgyemény pedig gondnoki állás kötelességeit látja el a házban.
Aztán, hogy izgalmas legyen, van még egy pince, ahol mindenféle érdekes és ijesztő dolog leledzik, meg a hölgyemény, aki néha lemegy oda, és furcsa dolgokat lát.
És még ezen felül egy tucatnyi furcsábbnál furcsább lakó a házban, akik azt hiszik, hogy az álmuk vált valóra, egészen addig, amíg nem jönnek a fizetségért.
A sorozat eddig tetszik, izgalmas (bár néhol közhelyes) volt mindegyik része, azonban nem tudom miért, de kicsit az az érzésem, hogy olyasmi lesz, mint az »Alcatraz « esetén volt: jól indult, izgalmas is volt, aztán lelőtték egy évad után.
Mostanában kevésbé van időm sorozatot nézni – ez annyit jelent, hogy találok jobb elfoglaltságot a tévé előtt döglésnél, de azért így is marad idő a nagykedvencekre. A Dexter és a Boardwalk Empire a szokásosnál is jobbak, de a kábeles sorozatoknál ez ritkán meglepő, az egész nagyon egyben van és élvezet minden másodperce.
Az első részek után tetszik a How I Met Your Mother is, kicsit most mintha új lendületet raktak volna a sztoriba, és több a nevetés.
A Modern Family-n még mindig rengeteget röhögök, a The Big Bang Theory is viccesebb picit mint tavaly, ami viszont az abszolút kedvenc volt, bár az előző (harmadik) évad tekintetében, az a Community, amit elvittek egy teljesen laza, fővonalat mellőző, részről-részre haladó bohóckodásba. Ez így akár rossz is lehetne, de nem az! Rengeteg popkulturális utalás, rövid csattanók, saját mémek és az időközben megszeretett karakterek. Tegnap fejeztem be az évadot, abszolút elégedett voltam, rengeteget lehetett nevetni.
Idén a kellemes meglepetést a The Walking Dead hozta: az előző borzalmasan unalmas évad után végre belevágtak a lecsóba, és az első rész izgalmasabb volt mint az előző évadok együtt. Várom a folytatást.
Megfogadtam magamnak, hogy újakat csak akkor kezdek el, ha végre kipörgetem a maradék Smallville-t, de erre még mindig nem vesz rá a lélek. (Persze arra se, hogy ne nézzem többé.)
Még pár hete megnéztem a »Weeds« fináléját, de egyáltalán nem tetszett. Sikerült az egyik legviccesebb sorozatot eltereni drámai irányba a lehető legrosszabb módon. Biztosan meg lehetne magyarázni, hogy az egész valójában mindig is dráma volt, most csak elérte a csúcspontját (és ebben van is logika), de ha az ember folyamatos röhögést és agyatlankodást lát évadokon át, majd hirtelen átvág az egész egy önmarcangoló, érfelvágást kezdeményező élménybe, akkor joggal lesz a néző morcos, hogy ő nem ezért ült le a készülék elé.
Az első évadok miatt azért még mindig klasszikusnak számít nálam, de az elmúlt két (három?) évad nagyon gyenge volt, az utolsónak voltak erős pillanatai, de összességében sehol nem volt az elsőhöz képest.
Robin Cook az egyik kedvenc írom, ponyvaregény ide vagy oda. Három könyvét leszámítva az összeset olvastam, de az a három is itt pihen a polcon. Emlékszem, amikor Budapesten járt, és voltunk a »dedikáláson«, elmondta, hogy sosem jött ki jól a filmesekkel, mert valahogy nem tudták átadni azt, amit ő akart. Noha az 1978-as Kóma egy jó film volt, ez erről a minisorozatról annyira nem mondható el.
A regény történetére már csak nagyvonalakban emlékeztem, de a fő csapásvonal azért megvolt. A rengeteg eltérést nem írnám a rossz oldalra, pont, hogy örültem neki: végre egy feldolgozás, ami nem betűről-betűre követi a könyvet. Aztán sajnos hamar kiderült, hogy az egész céltalanul bolyong: az eleje és a vége persze biztos, de közte történik minden össze-vissza. Az egyik karakterről nem derül ki semmi, csak feldobják a labdát, hagyják kicsit pattogni, aztán bezárják a hűtőszekrénybe. (És tényleg!) Ráadásul a főhőst játszó csajnak köze sincs a szerepéhez. Az egész alatt azt éreztem, hogy szenvednek másfél órát, hogy elmondhassák a végén a megoldást. Nagyon nyögvenyelős.
Két másfél órás rész (vagy négy negyvenöt perces) az egész, egy próbát megér, lehet, hogy ha valaki nem olvasta a könyvet, akkor nem fog csalódni.
A szeptember habár mindig borús kicsit az időjárás illetve az iskolába/munkába/hétköznapokba való visszatérés miatt, az induló tengernyi sorozat azért kárpótolja kicsit az embert. Idén az alábbiak maradtak a korábban hatalmas listában:
A csillagosokkal el vagyok maradva. Újak közé tervezem idén ha lesz idő (illetve ha bepótoltam az elmaradást): Breaking Bad, Shameless, Suits. Meg amit még ajánlanak az emberek majd. ;]
Emlékszem, amikor »hat évvel ezelőtt« teljesen véletlenül belefutottam a House egyik részébe. Akkoriban még néztem tévét (mármint műsorszórás szerint) és ez volt a nem sok sorozatot nézek korszakom, de a House szinte azonnal bejött.
Ugyan hamar kiderült itt is, hogy az eleinte nagyon izgalmas és új modell (bejön a beteg, majdnem meghal, nyolcféle félrediagnosztizálás, House egyszercsak elbambul és bumm, megvan a megoldás) nem tartható izgalmas szinten nyolc évadon át, azonban ezt a problémát elég jól megoldották, minden évadban volt valami extra esemény, új karakter, ami feldobta.
Az utolsó évad nagyon jól indult, szinte minden részen szakadtam a röhögéstől, kicsit már sajnáltam is, hogy pont amikor ismét beindul, akkor kell elköszönni tőle, de valahol a közepénél egyszerűen ráuntam, nagyon nehezen vettem rá magam az utolsó részek megnézésére amik egyébként annyira nem is kötöttek le. A befejezés jó volt, de ott sem volt meg az az igazi sorozatfinálé érzést, egy évadzáró drámai szintjét picit sem lépte túl. Persze szépen lezárták a történetet, és ez jó, de az utóbbi időben hiányzott már valami, ami régen nagyon ott volt. Ettől függetlenül a sorozat nyilván a kedvenc kategória, de sajnos a végére nem éreztem azt, amit máskor igen, hogy mennyire rossz is az, hogy nem lesz újabb rész szeptemberben.
Nyolc év után véget ért az egyik legjobb sorozat, a »Született feleségek«, amely itthon a kicsit szerencsétlen félrepozicionálás miatt talán nem örvendett akkora népszerűségnek. (Nevezetesen arra gondolok, hogy a TV2 az egész sorozatot, már a címválasztással is, egy roppant egyszerű női szappanoperának lőtte be, ami részben igaz, hiszen tényleg a szappanopera a legközelebbi műfaj, a sorozat ennél azonban jóval több volt, és közel nem csak a női nézőközönséget célozta.)
Az elmúlt nyolc évadban rengeteg kiemelkedő epizód volt, amelyet a szakma is értékelt néhány ilyen-olyan jelöléssel. Ott van például a »tornádós jelenet«, amelyik szerintem az egyik leghátborzongatóbb sorozatrész, amit valaha láttam. De bele sem kezdek a felsorolásba, mert habár véges a lista, de közel sem rövid.
Sajnálom, hogy végéhez ért a sorozat, de mindenképpen elégedett vagyok, hogy méltóságteljesen, a történetet szépen befejezve, minden kérdésre választ adva tettek pontot az i-re. Maga a finálé tökéletes, mert pontosan olyan volt, mint maga a sorozat és mint a legtöbb évadzáró is. Voltaképpen észre sem vettem, hogy most itt a vége. Pedig itt van.
Mindig szomorú egy sorozatfinálé a maga módján, hiszen több éven keresztül nézve az ember sokkal intenzívebb élményt kap, mint egy film után, amit mondjuk megnéz többször is. Ezt a sorozatot voltaképpen öt éve követem szinte minden héten, öt év alatt pedig bármilyen dolog irányában ki tud alakulni egy elég érdekes kötődés-jellegű viszony.
Ami viszont ettől még szomorúbb, és egy másik téma kapuját nyitogatja, hogy idén és jövőre rengeteg olyan sorozat köszön el végleg, amelyet még évekkel ezelőtt kezdtem nézni, mikor beindult ez az egész őrület nálam.
Mostanában nem sok időm van sorozatok nézésére (általában tömbösítve végzem e nemes tevékenységet, amikor épp találok szabad ablakot, amit tudok erre fordítani), ennélfogva az ideiek közül kicsit kevesebb újat kezdtem el, habár a lista nagy. Hozzáteszem, kicsit szomorú is, hogy idén nagyon sok jó sorozat fog végleg leköszönni, gyakorlatilag az összes olyan, amelyeket még akkor kezdtem el nézni, mikor az egész sorozatmánia bekattant nálam.
Na de, Person of Interest.
Alapsztori: főszereplő tudósunk megépít egy olyan szuperszámítógépet, amelynek feladata, hogy – mi más, mint – szeptember 11-e után minden gyanús dologra figyeljen. Térfigyelő kamarák, mikrofonok, mobiltelefonok, internetek, minden. Azonban a gép annyira jól dolgozik, hogy nem csupán a terrortámadásokat, hanem egyéb bűncselekményeket (gyilkosságok, rablások stb.) is kiszúr. Harold Finch, aki a tudós, azonban nem igazán tud nyugodtan aludni ezzel a ténnyel, így beépít egy kiskaput, amely a valamilyen módon kapcsolódó személyek biztosítási számát tárolja rövid időre. Finch ezentúl összeszed egy volt CIA-s arcot, John Reese-t (akinek nem rokona Kyle Reese). Megvan az okos, megvan a kemény; ehhez jön még egy korrupt, mindig idegeskedő arcú rendőr és természetesen egy az egészet sejtő, a háttérben valamit érző rendőrnő is. Voilà. Az már csak teljesen mellékes, hogy a szórakozásért maga J.J. Abrams felel.
Az első hat rész alapján nagyon király anyag, már most látszik, hogy az egész nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik a pilotban. Minden részben kellő arányban jön az akció és a nagy szál össze-vissza tekerése is.
Eddig tuti zöld lámpa, a folytatást pedig kíváncsian várjuk.
Érdekes, pont egy évvel ezelőtt kezdtem nézni a sorozatot (pedig nagyon régóta terveztem). Egy év alatt daráltam le a nagyjából ötévnyi mókát. A Chuck egy nagyon klassz sorozat, nem a világmegváltó fajta, de nálam egy éven át betöltött egy rést, amit leginkább az »Alias« hiánya okozott. Egy helyenként direkt gagyi, nem is túl kémes, nem is túl vicces, néha drámai sorozat. Ennyi volt az egész, negyven percnyi szórakozás.
A befejező rész kiválóra sikerült. Bátrak voltak az írók; rengeteget utaltak az első részekre; szépen elvarrták a szálakat; többnyire mindent megválaszoltak, de azért maradtak kérdések is; sok helyen röhögni és egy-két jelentnél sírni lehetett – egyszóval pontosan olyan volt a befejezés, amilyen egy tökéletes befejezés.
Nem mondom, hogy nagy űrt hagy maga után, de nagyon jó volt, és örülök, hogy sikerült lezárni a történetet. Így szép, így jó.
Teljesen megfeledkeztem arról, hogy írjak erről a sorozatról, komolyan, tíz percig nézegettem a sorozat témát, hogy biztosan nem írtam-e róla, mert szinte szóról szóra emlékszem, mit akartam. Na mindegy.
Lényeg a lényeg, ez egy húszperces részekből álló vígjáték, nevezhetnénk akár szitkomnak is. Nem tudnám más sorozathoz hasonlítani, talán a legközelebb a »How I Met Your Motherhöz« áll.
A sztori: egy idősebb, több évet maguk mögött tudó házaspár; egy fiatal, esküvő előtt álló párocska; egy srác, aki folyton csajozik; egy diner ahol esznek-isznak-beszélgetnek; egy társasház, amiben laknak. és ezzel a lényeg meg is van.
A legviccesebb karakter Jeff, aki a tökéletes férfi-mintakép, nagyon jókat lehet nevetni és egyébként bólogatni a rövid, néhány szavas beszólásain.
Két évadon vagyunk túl, egyelőre sodródik az egész, nincsenek nagy fordulatok, és ha a második évad végénél befejeződne, nem hagyna kérdéseket hátra, ellenben nagyon jó kis húszperces szórakozást nyújt minden rész.
Egy angol sorozatról van szó, amelyben Sherlock Holmes kalandjait egészen új megközelítésből tálalják: az események napjaink Londonjában zajlanak, modern bűnözők modern rejtvényeinek modern megoldásaival. Az egészet az angolok jellemző stílusával, gyönyörű felvételekkel (amik semmi extrák, néhol egy kis tilt shift, de mégis), remek saját zenével és ennél már csak jobb színészekkel. Ami észrevételem szerint szintén angol szokás, hogy a sorozat nagyon rövid, egy évad három részből áll, azok viszont egyesével egy-másfél órásak.
Ami még tetszett, hogy kicsit House-szerű Sherlock (nyilván inkább House Sherlock-szerű, de értitek).
Az első etap után csak ajánlani tudom, és fel is írtam magamnak (ezt már korábban, de most vastag filccel írtam fel), hogy az angol sorozatokra és filmekre több figyelmet kell fordítani, mert igazából eddig 100%-os az arány, akármelyikbe néztem bele, csak tetszett.
J. J. Abrams legújabb sorozata, az Alcatraz, amely elvileg bizarrabb lesz mint az én legkedvencebb darabom, a »LOST«, voltaképpen egyelőre azonban a »Fringe« és a LOST keverékének nevezhető a késztermék első két része.
Miről is van szó? Ahogyan azt a főcímben is hallhatjuk, 1963. március 21-én Alcatraz börtönét végleg bezárták a növekvő költségek és az elöregedett eszközök miatt. Minden foglyot elszállítottak a szigetről. Valójában azonban nem ez történt, egyáltalán nem ez.
Egészen pontosan az, hogy az összes létező rab, illetve néhány dolgozó is egyszerűen köddé vált. Senki sem tudta hová, tűntek. És akkor innen indulnak a bonyodalmak, napjainkban.
Nagyon bízom benne, hogy egy LOST-pótlékot kapunk, persze nem koppintva az eredeti mesterműt, egyszerűen csak azt a fajta rejtélyes-izgalmas sorozat rést szeretném, ha betöltené valami. És erre akár esély is van: a felállás rendkívül hasonló, vannak ugrabugrálások az időben 1963 és napjaink között, a zene nagyon-nagyon hasonlít a LOST-éra, és persze lehet, hogy belemagyarázás, de nagyon sok helyen megjelentek a híres neves számok is.
Oké, persze, most úgy tűnik, mintha az egész arról szólna hogy valamit utánozni akar (elnézve, hányszor ismételtem a LOST szót), ami jó volt és sokan szerették, de egyáltalán nem érzem ezt. Sokkal inkább valami új, ami egy már meglévő dolog jó elemeiből építkezik. Szóval, akinek az a műfaj bejött, annak egyértelműen ajánlom ezt is, elsőre jófélének tűnt.
Főként szpojleresen, szóval a második bekezdéstől csak óvatosan.
Oké, a »Misfits« egy kiváló sorozat, ezt eddig is tudtam. Azt, hogy az angolok nagyon profin tolják a műfajt, az sem volt újdonság. Az új évadban Nathan hiánya kicsit rossz, és az új karaktert sem tudtam még hová tenni (kicsit talán túlságosan is Nathanösre veszi a figurát), de nem rossz. A harmadik részben végre megjött az a hatalmas izgatottság is, ami az első két évadot mi az isten lesz itt gondolatokkal pörgette előre.
Sokszor bizonyosodott már be korábban is, hogy a közszolgálati tévé bizony jó is tud lenni. Múltkor este random nyomkodva a készüléket, valamelyik vetélkedő ismétlésébe futottam bele, ami után ráadásul a »24« ment. Ha még hozzávesszük, hogy kiváló minőségű 1080i felbontásban jön, akkor kánaán.
No de, amiről írni akartam, az a Maradj talpon! című kvízműsor. Imádom a kvízműsorokat, a Legyen Ön is milliomos! és a Mindent vagy semmit! volt a nagy kedvenc, előbbinek még sok-sok forgatásán is voltam. A műfaj nálam a Széf címűnél halt meg. Buta, erőltetett játék volt, és igazából érdekes kérdéseket sem igazán sikerült összerakniuk.
Ez azonban kifejezetten jó, különösen, hogy Gundel Takács Gábor vezeti, aki az elmúlt évek legjobb játékvezetője.
A játék lényege, hogy a fő játékost körülveszi néhány ember. Mindenki egy csapóajtón áll, a fő játékos kiválasztja az ellenfelét. Egyesével kérdéseket tesznek tőlük fel; ezekre adott idő alatt válaszolni kell, vagy passzolhatnak is, ennek száma azonban korlátozott. Ha valaki nem tud válaszolni, vesztett, és kinyílik az alatta álló csapóajtó, és lezuhan a mélybe.
A nyereményt a vesztes játékos előtt álló régi parkolóautomatára emlékeztető gép mutatja meg, sokszor van olyan, hogy valaki győzelmet arat a fő játékos ellen, a nyereménye viszont száz forint.
Vicces, pörgős, fiatalos vetélkedő, pár részt láttam csak, de eddig nagyon bejött, és természetesen a neten is nézhető.
Itt az iskola, vége a nyárnak, így a vidám esti séták helyett maradnak a forró kakaóval és sorozatnézéssel eltöltött esték-éjszakák. Némelyik már elkezdődött, sok pedig csak most fog, a lista lentebb. (Vajon van-e szemfüles olvasó, aki említés nélkül észrevetette hogy a bejegyzés első sora ismét a tavaly most négy nap eltéréssel írt bejegyzés első sora is egyben? :]) Noha rengeteg sorozattal elmaradtam, idő hiányában (lásd csillaggal jelölt címek) az őszi-téli időszakban még mindig ez tartja leginkább a lelket a borongós időben.
Kapacitás újakra nem nagyon volt: Game of Thrones-t nézem még, True Bloodnak már csak az évadzáró van hátra, Hung és Weeds is várat magára. Idén talán belefér valami új, de nem reménykedem. Viszont a 30 Rock(*) kezdéséről nincs infóm.
Bár rengeteg elmaradásom van sorozatok terén (»Smallville« befejező évadot és az azt megelőző néhány részt még mindég nem sikerült megtekinteni, hozzáteszem már nagyon szenvedek vele, de mégis több a befektetett energia, így már nem éri meg kiszállni), ráadásul a műfaj sem igazán a kedvencem, de annyira emlegette mindenki, hogy nem bírtam megállni. Az első három részt egyhuzamban néztük végig, és bizony mondom, ez egy jó sorozat.
A dolog annyira nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy az HBO csak jó sorozatokat csinál.
A történet egyelőre még nem teljesen tiszta három rész után, a kép azonban mindent elmond a stílusról. Én tényleg ódzkodom minden hasonlótól, ez azonban nagyon tetszett.
Lena Headey-ből kicsit kiszerettem mondjuk, ugyanúgy játszott, mint anno a »Terminator: The Sarah Connor Chronicles-ben«, bár a szőke haj megtévesztő volt, így fél óráig nem tudtam ki is ő, csak azt, hogy valahonnan nagyon ismerős.
A könyvet is felírtam mindenesetre a listára.
Apró kitérő: nektek mi a tipikus HBO-sorozatotok? Amikor felcsendül az HBO-logó a sistergéssel, mi az a zene, ami már azelőtt szól a fejetekben, hogy elkezdődne? Nekem a »Maffiózók« főcíme az.
Oké, teljesen őszinte leszek, akármennyire is gáz, nekem a Viasat 3 legújabb valóságműsora kifejezetten bejön!
Persze elsőre azt hinné az ember, hogy a pikáns plakátok miatt, amikkel telerakták a várost, ja igen, erre gondolok például:
Szóval hogy itt most biztos arról lesz majd szó, hogy mindenki meztelen és dugnak orrba is meg szájba is, pedig nem.
A játék lényege a szokásos: egy valaki viheti el a húszmilliós főnyereményt. Amivel bonyolítják: párokba kell rendeződniük a fiúknak és lányoknak. Hétfőtől csütörtökig megy a műsor, csütörtökön párválasztó ceremónia, amelynek lényege, hogy mindig a többségben lévő nem résztvevői választanak párt az ellenkező neműek közül. Mindig úgy hozza a sors, hogy egy valaki már csak úgy tud párt választani, hogy hárman lesznek együtt. Ekkor a másik nem képviselője megmondja, kivel szeretné folytatni a játékot, akivel pedig nem, az elhagyja a hotelt. Természetesen ezt bonyolítják védettséggel, új játékosokkal, titkos küldetésekkel.
Ami miatt érdekes, hogy az egész tavaly októberben lezajlott. Nincs élő műsor, nincsenek esemesek, nincsen napi hat műsor külön erről, nincs győzike. Egyszerűen egy izgalmas játék van, ahol végre sikerült viszonylag érdekes embereket is összeválogatni. Rendkívül tanulságos egy-két szituáció, az, ahogyan valaki keveri ide-oda a kakit a lábosban, és te közben végig látod persze.
Az van, hogy a Viasat 3 viszonylag ritkán jön elő saját műsorokkal, akkor viszont mindig hozzák a szintet. Az egészről nekem a Bár jutott eszembe, amely szintén a Viasat 3 terméke volt, és anno a vitathatatlanul legjobb ilyen jellegű műsor.
Új kedvenc sorozatom az újnak egyáltalán nem mondható Chuck, mely már több mint három évadot tudhat a háta mögött (pontosan nem tudom mennyit, és vagyok olyan lusta hogy nem guglizom ki, csak leírom ezt a béna kifogást).
A történet középpontjában Chuck áll, akinek egyik legnagyobb sérelme, hogy volt legjobb barátja kirúgatta őt az egyetemről. Mint kiderül, a másik srác később a CIA titkosnál is titkosabb ügynöke lesz, és valami szintén szupertitkos információ megszerzése közben életét veszti, és élete utolsó mozdulataként a megszerzett anyagot elküldi e-mailben Chucknak, aki innentől kezdve a CIA radarjára kerül.
Chuckból persze ügynök lesz, de mivel nulla kiképzést kapott, viccesebbnél viccesebb szituációkat okoz.
Az első évad felén vagyok túl, egyelőre nagyon tetszik, kellemes esténkénti kikapcsolódás, rengeteg lehet rajta röhögni, az akciójelenetek valamint a fővonal pedig izgalmasnak tűnik.
Az a nagy helyzet, hogy az angolok profik. Nem jönnek minden szeptemberben több tucat új sorozattal (vagy legalábbis nem tudok róla), viszont az a néhány anyag, ami eljut idáig, nagyon rendben van. Az E4 csatornának külön dicséret jár, mert bár azt hittük hogy a »Skins« tette olyan magasra a lécet, amit nehéz újra elérni (hiszen nekik sem sikerült annyira), de a Misfits néha meg is ugorja azt.
A Misfits arról szól, hogy van néhány közmunkát végző fiatal, akiket különböző okok miatt ezzel az enyhe büntetéssel sújtottak. Kábítószer birtoklása, vandalizmus, lopás és hasonló dolgok. Fontos rögtön az elején megjegyezni, hogy kicsit hasonló az alapvonal a Skinshez: olyan fiatalokat ismerhetünk meg, akiknek valami nincs rendben az életükkel, és ez sokszor az otthoni helyzetre vezethető vissza. Az angolok valójában sokkal jobban tudják ezt bemutatni, mint az amerikaiak, akik valahogy nem igazán tudnak elszakadni a kertvárosi tinédzserek nagy problémáitól. Ezzel szöges ellentétben itt panelházakat kapni, és a nekünk európaiaknak talán sokkal kézzel foghatóbb valóságot.
A sorozat a Wikipedia szerint dark comedy, és ez tökéletesen jellemzi a műfaji megjelölést. Vicces, és főként azért röhög az ember, de minden részben oda-oda csap a kőkemény dráma.
Meg aztán itt ez a főcím:
Nick Dance-nek, a Skins operatőrének is jár egy említés szintű dicséret, mert szavakkal nem leírható, amit egy kamerával művelni tud.
És ha nézi az ember, arra gondol: jó a rendezés, jó a zene, jó a fotózás, nagyon jók a szereplők (pedig ismeretlen, fiatal arcok) – hm, vagyis igazából ez az egész nagyon jó, nem?
Két évad érhető el eddig, az első évadot éppen ma fejeztük be, és ezek alapján újabb hatalmas kedvencként tekintünk a Misfitsre.
Aki nem látta még a legutóbbi részt (egészen pontosan a hatodik évad tizenharmadik részét), az görgessen tovább.
A rész végén lévő dolgokkal kapcsolatban Carter Bays, a sorozat egyik készítője az alábbit nyilatkozta:
Az utolsó pillanatokban történt eseményig visszaszámoltatok, a jelenetekben különböző helyeken elrejtett csökkenő számokkal. Ez egy kis bevezető volt a nézőknek a mélyvíz előtt?
Igen, a visszaszámlálás egyrészt egy jelzés volt a nézőknek, egy figyelmeztetés, amely valamilyen jelentős eseményt vezetett be. Nyilván elég kemény fordulat ez egy szitkomban, azonban az életünk is pillanatok alatt fordulhat komoly irányba, sok nevetés után. Nem a legviccesebb dolog ezt pont ebben a műfajban bemutatni, de azok, akik vesztettek már el valakit, ha később visszatekintenek, rájönnek, milyen kevés idejük volt akkor. Jennifer Hendriks, az epizód írója remek munkát végzett.
És milyen igaza van; bevallom, én a rész nagyobb hányadát egy bizonyos, a végét pedig egy másik bizonyos okból kifolyólag könnyeztem meg.
Hallottam pár pletykát a The Walking Dead című sorozatról, egészen konkrétan ennyit: zombis, durva, jó. A zombis témák annyira nem mozgatnak, a Rezidens gonosz nagyjából tetszett, de sosem volt vagy lesz a legnagyobb kedvenc, sőt. A »Zombiland« volt talán az első darab, ami igazán bejött, ott sikerült kellemesen vegyíteni a durva, drámai és komikus jelenetek többségét.
Ma megnéztük az első két részt, és azt kell mondjam, egyértelműen a nézendő kategóriába sorolható sorozatról van szó.
Az alaptörténet úgy indul, hogy rendőrbácsit kicsit meglövik, ezért kórházba kerül, ahol nem tudni mennyi időre, de kómába esik. Mikor felkel, azt veszi észre, hogy a fél város kihalt, és meglepődését az emeli a csúcsra, mikor egy gyakorlatilag 30%-os női test jelenik meg nyammogva, irányába tartva.
A durvulást egyáltalán nem kímélik: fröcsög a vér, repkednek a húsdarabkák, dörrennek a lövések. Roppant erős a drámai vonal, elég nyomasztó a sorozat, annak ellenére, hogy vannak sokszor vicces beszólások, el kezd azért gondolkodni az ember, hogy mit is kezdene magával hasonló szituációban.
Amit biztosan merek állítani, hogy gyengébb lélekberendezkedésűek kerüljék, továbbá azok is, akik a vér és a különböző belsőségek látványát nem szeretik. Akinek ez bejön, sőt akár szereti is, továbbá élvezi az élvonalas drámát, az kezdje el beszerezni az első évadot!
Néhány szó a sorozatokról, melyekre mostanában egyre kevesebb idő jut.
Dexter. Nekem ezidáig benne volt a nagyon-nagyon-nagyon kedvenc sorozatokban, de a mostani évaddal hadilábon állok. Volt egy rész (nevezetesen a hatodik), amit hihetetlenül eltaláltak, talán megkockáztatom hogy bekerült a mindenkori három legjobb rész közé, bár az »előző évad fináléját« persze semmi sem múlja felül, de itt ki is merült. Pedig az a rész tényleg nagyon durva volt, nem is tudom voltam-e valaha ilyen feszült és heves izgalmi állapotban sorozatnézés közben valaha – majd kiszakadt a mellkasom a rész végére, annyira izgalmas volt.
Aztán azóta már a kilencedik rész is lement, én meg úgy vagyok az évaddal, hogy sokkal izgatottabban várom a »Boardwalk Empire-t«, ami bizony elég jó, mégha néhol kiszámítható és kevésbé is izgalmas. Illetve hozzáteszem még, hogy ennyi meztelen női testet még talán egy sorozatban sem láttam, mint itt.
A »Fringe « semmi extra nem volt, nem igazán tudtam hová tenni az új évadot, olyan izgalmas mint az előző nem volt, és sok dolog nem is nagyon történt. A legutóbbi rész jó volt, de annak is inkább csak az utolsó egynéhány perce.
Mostanában az abszolút kedvenc viszont a »Modern Family«. Egyetlen olyan rész sem volt eddig, amin ne szakadtam volna a röhögéstől, minden perce könnyes mosolygást eredményez, és mikor már vennéd a levegőt, hogy legyen energiád a következő poénra, az már le is csapott.
Ezek vannak nagyjából. Volt még egy »Weeds« évadfinálé, ami gyakorlatilag a szokásos színvonalat hozta, különösen érdekes volt, ahogyan az egész könnyed röhögésből átment kőkemény drámába.
Az igazat megvallva mikor a »FlashForward« első részét néztem, kifejezetten elégedett voltam. Izgalmasnak induló történet, jó karakterterek, rejtély, ármány, meg minden. Aztán a harmadik vagy a negyedik rész felé egyik pillanatról a másikra hihetetlenül belassult az egészet, egy-két részen szabályosan majdnem elaludtunk. Mikor végül kiderült hogy nem lesz második évad, lefújták a sorozatot, akkor pár rész után ismét megint pörgősre vették, és bár nem tudom hogy e két dolog között volt-e ok-okozati összefüggés, de végeredményben az utolsó öt-hat rész mérlege az volt, hogy hej, én azért megnéztem volna még egy-két évadot ebből.
Persze, az első három és mondjuk az utolsó öt rész színvonalán, a közte lévő részekből pedig csak néha voltak kivehető jó pillanatok.
Azért nem volt annyira rossz a befejezés, viszonylag befejezett sztorit kaptunk és legalább az utolsó pár rész tényleg lebilincselőre sikerült.
A »Modern Family« viszont minden idők legviccesebb vicces sorozata, minden részen patakokban csurognak a könnyeim a röhögéstől, kötelező darab!
Értékelés: 4 pont (Voltak gyenge pillanatok, de nem bánom hogy megnéztem.)
A másik sorozat amit bevállaltunk idén, az a »Lost« és a »FlashForward« összegyúrásából érkező Esemény.
Nem viccelek, tényleg a két sorozatot gyúrták össze: repülős eksön az elején, valami esemény, ami felé vészesen közeledünk és ilyenek.
Szerintem az alkotók okosak voltak, mert bár nem a legeredetibb ötlet, viszont próbálták a sikeres esszenciákat beleönteni az új anyagba, és inkább nem durrogtatni meg bátor lépéseket beiktatni. Nem tudom sikeres taktika-e ez, de az első rész után egyelőre meggyőző. Nem volt az az érzésem, hogy most valami gigászi újdonságot látok, de az sem, hogy ötvenmillió helyen ellőtt klisék vannak az orrom előtt.
Egy rész után szimpatikus, meglátjuk hogy mi lesz belőle.
Nem tudom mikor és hogyan lesz rá időm, de ez a sorozat abszolút tuti-befutó nálam az első rész után.
Steve Buscemit több filmben és sorozatban lehetett már látni, ekkora szerepet eddig azonban nem kapott, én legalábbis máshol nem láttam. Befolyásos üzletembert (igen, maffiózót) játszik a 20-as években, pontosan a szesztilalom kezdetekor. Ebből ugye sejteni lehet a sztori fő csapásvonalát. A sorozat az HBO gondozásában jött elő, nekik már anno volt egy hasonló felállásuk, a »Soprano család« történeteivel, az anno minőségi anyag volt, és ha megnézzük mostanában miket csinálnak az HBO-nál, akkor sok rosszra nem számíthatunk.
Az egyetlen negatívum nekem talán az, hogy annyira nem jött át a kor, mint például az »A Keresztapában«, néha kicsit lehetett érezni, hogy hiába a régi zenék, a régi autók és a régi utcák, valójában csak be van rendezve az egész. Ezt viszont ellensúlyozza az igényes fotózás, és az előbb már felsorolt pozitív tulajdonság-sor.
Én ezzel az egész maffiózós témával komolyabban öt éve kezdtem el foglalkozni. Akkor végigzongoráztam a kötelező irodalmat és filmanyagot. Azóta is imádom, gyakorlatilag mindent eszek, ami ezzel foglalkozik, így került ez is a listára. Kíváncsi vagyok a folytatásra, az első rész a maga több mint egy órájával korrekt volt.
Itt az iskola, vége a nyárnak, így a vidám esti séták helyett maradnak a forró kakaóval és sorozatnézéssel eltöltött esték-éjszakák. Némelyik már elkezdődött, sok pedig csak most fog, a lista lentebb. (Vajon van-e szemfüles olvasó, aki említés nélkül észrevetette hogy a bejegyzés első sora a tavaly két nap eltéréssel írt bejegyzés első sora is egyben? :])
A True Blood évadja most ért véget (ne beszéljünk inkább róla), a Weeds még fut, a Hung-gal pedig nem tudom mi van jelenleg, kicsit lemaradtam belőle (vagyis az hogy csak az első évad második részéig láttam nem is tudom minek nevezhető). Részemről a befejezett három-négy sorozat hiányát a következőkkel igyekszem majd pótolni: Castle, Mad Men és még talán esetleg valami, bár nem hiszem hogy lesz rá időkapacitás.
Másik nagy kedvencem, a »24« is véget ért a napokban. Annyira nem akarok ömlengeni, jobb volt, hogy befejezték, mert kicsit lejtmenetbe váltott a vége felé, bár megmondom őszintén nekem az utolsó évad nagyon tetszett, szokásához híven persze voltak unalmas részek, de szerencsére minden harmadik-negyedik rész annyira jó volt, hogy feledtette. Egyszer még az is előfordult, hogy csak ültem néhány percig a sötét képernyő előtt, hogy hm.
Aki viszont nagyon tetszett, az ő:
Sok helyen olvastam, hogy mennyire nem játszik jól, de szerintem kevés ennél nagyobb hülyeség van, egyszerűen zseniális volt, annyira jól alakította a karakterét, mikor összetört, mikor vidám volt, mikor szigorú és úgy összességében. A jeleneteinek nagy része alatt borsódzott a hátam.
Apró szpojler a tovább mögött. Annyira nem komoly.
Szpojler! — A bejegyzés folytatásában lehull a lepel!
Eddig úgy voltam vele, hogy ha valaki megkérdezi tőlem, melyik a kedvenc sorozatom, akkor végtelen ciklusba kerül az agyam, forgatva négy-nyolc címet, aztán elfüstöl.
A mai estétől fogva ha valaki megkérdezi tőlem, melyik a kedvenc sorozatom, habozás nélkül fogom válaszolni, hogy a »LOST«. A tovább mögött pár mondat, azok viszont már szpojleresek. (Nekem szerencsére sikerült nem belefutnom semmilyen szpojlerbe, bár hozzáteszem hogy ma se Twittert, se Plurköt se Facebookot se semmit nem néztem, még gép elé se ültem.
Szpojler! — A bejegyzés folytatásában lehull a lepel!
Az egész évadban JJ része ért valamit, azt még élveztem is, továbbá a zene és a fotózás (utóbbi kettő hozzáteszem még mindig zseniális, le a kalappal). Az íróknak viszont egy Hold-méretű fekete pont, három király évad után egy minőségileg ilyen gyenge anyagot a nézők elé rakni egyszerűen botrány.
A V bár elsőre újdonságnak tűnik, egyáltalán nem az. Még a nyolcvanas években volt belőle minisorozat, sorozat és még könyv is, a 2009-es verzió ezek mai szemmel és felfogással való bemutatása. Arról szól, amiről még film és sorozat sosem: a földönkívüliek megérkeznek a bolygónkra. Ám a káosz után egyszer csak megjelenik a vezetőjük, akit Annának hívnak és bár szexi, de kiráz tőle a hideg, amint mosolyogva közli: semmi pánik, békével érkeztünk, csupán vízre és néhány számunkra fontos ásványi anyagra lenne szükség, cserébe kaptok tőlünk a hihetetlen technológiánkból.
És tényleg minden jól megy: A V-k között nincsen csúnya, a mi orvostudományunkat nevetve sárba tiporja az övék, az űrhajóik és a kommunikációs technológiáik fényévekre a miénktől és ami kifejezetten szimpatikus, hogy nem csak Amerikában jelennek meg, hanem különböző nagyvárosokban amik között nincs ott Budapest, de nem is az amcsiknál van.
Négy rész ment le eddig, szimpatikus, sokszor kiszámítható de alapjában véve izgalmas sorozat, sok-sok ismerős szereplővel más sorozatokból. Jelen pillanatban csak ajánlani tudom, aztán majd meglátjuk mi sül ki belőle.
Az esemény tiszteletére az alábbi videófelvétllel készültem (rettentően gyenge a minősége, és idő hiányában fele annyit tudtam csak megcsinálni benne, mint amennyit szerettem volna, de reméljük A Sziget nem panaszkodik majd):
Azt bánom, hogy nem sikerült 42 másodpercesre vágni, de sebaj.
Alig várom már egyébként az évadnyitót, vásárolni fogok kettő zacskó Snehulkyt, kikapcsolom a telefonomat és Kázmérral az ölemben fogok gubbadni a tévékészülék előtt, miközben testem-lelkem minden zugát átjárja az utolsó évad izgalma.
Egyesek még a házi Wi-Fi-hálózatot is , biztos ami biztos. Én próbálok nem gondolni az eseményre, mert félő hogy rámjön a remegés vagy valami ilyesmi. Érdekes adalék egyébként, hogy Barack Obama amerikai elnök a LOST befejező évadjának nyitánya miatt, amire a showrunner azt üzenete Obamának, hogy bármit kérdezhet a sorozattal kapcsolatban, válaszolnak rá. Nem mennék bele a dolog komolyságába.
Az viszont biztos, hogy még egy ilyen sorozat nem volt (és nem is lesz), ami miatt egy amerikai elnök elnapolja a beszédét.
Kicsit több mint egy hónap van már hátra, és megérkezik a befejező évadja. Hatalmas nagy akcióra számítok, és valószínűleg az előetesek alapján meg is lesz. Továbbá olvastam, hogy az írók a sorozatfinálé után elutaznak egy időre, vagyis életünk legnagyobb LOST-WTF élményét éljük át jövőre. Én már vágom a centit.
Néhány gondolat, mellőzve a szpojlereket (kommentekben lehet ettől függetlenül).
Az eddigi legdurvább évadja volt ez kedvenc sorozatgyilkosunk, »Dexter« kalandjainak. Pedig fele annyi vér volt benne, mint általában.
Az évadzáró után nagyjából tíz percig ültem a kanapén, és annyit tudtam csak kinyögni, hogy aztakurva. Kíváncsi vagyok mit fognak kihozni a következő évadból, meg arra is, hogy vajon Lindsay hogy folytatja a regényt.
Megmondom őszintén, nem vagyok nagy tévénéző, sőt, inkább semmilyen. Van hogy elkapok ezt-azt, leginkább akkor amikor olyan helyre megyek, ahol megy a tévé vagy ha például szüleim nézik én meg átmegyek a másik szobába. A »sorozatoktól« eltekintve tehát az itthoni tévés műsorokkal annyira nem vagyok tisztában.
Tegnap teljesen véletlenül láttam a Csillag születik című RTL Klubon futó műsor egy részét, és meg kell mondjam: kellemeset csalódtam. A dolognak nagyon-nagyon Ki mit tud? íze van, amit viszont mindig egy jó kezdeményezésnek tartottam. A műsor tehát egy tehetségkutató, de nem olyan mint a Megasztár, itt ugyanis bárki bármilyen produkcióval, akár többedmagával is felléphet.
Itt van például a tegnapi műsorból a Sid nevű zenekar, elég jó, bár kicsit hiányzik belőle a pesön, de fogjuk talán rá hogy a tévé miatt:
Valamint volt még tegnap egy André nevű srác, aki a Volt egyszer egy vadnyugat zenéjére énekelt, nagyjából úgy, hogy mindenkinek »fölállt«, de őt YouTube-on egyelőre nem találtam.
Oroszlán Szonja kicsit vicces néha, a zsűri nagyjából korrekt, bár a kopasz kritikus csávó esetenként feszélyezett kicsit. A műsor szerintem egyetlen hátránya, hogy egyetlen egy győztes van. Ami azért aránytalan, mert vannak műsorok amiket fölösleges egy kalap alatt osztályozni. Legalább egy csoportos-egyszemélyes vagy gyerek-felnőtt díj lehetne, még ha nem is pénznyereménnyel, hiszen egy ilyet megnyerni nem lehet utolsó karrierszempontból a jövőre nézve. Tegyük hozzá, hogy ha valaki igazán tehetséges, azt már bejutáskor észre fogják venni.
Összességében teljesen nézhető műsor, talán még követni is fogom, bár valószínűleg felveszem-letöltöm-akármi, mert ez az időhöz kötött műsor sosem volt a kedvencem; vagy elfelejtem, vagy nem érek rá és így tovább. (Egyik legvidámabb pillanat volt ilyen téren mikor megvettük a videónkat még réges-régen.)
2009. október 18., 20.25.32 – kiegészítés
Tofi itt kommentben közben linkelte az említett előadást, érdemes megnézni, illetve meghallgatni:
Azt vettem észre, hogy új sorozatokban a szitkomok a legnehezebb esetek, ugyanis ezeket szoktak legnagyobb részben elkaszálni. Persze lehet hogy statisztikailag hülyeséget mondtam, de nekem ez volt a személyes tapasztalatom. Pontosan ezért én nagyon óvatosan bánok velük, nem szeretek ugyanis olyan sorozatokat nézni, amiket egy-két évad után lelőnek; kivéve ha ennyire is vannak tervezve.
A Modern Family három család életéről szól. Az egyikben az apuka, Jay, maga Ed O'Neill [Egy rém rendes család (Married… with Children)], aki elvesz egy spanyol csajt, akinek van egy fia az előző házasságából. Továbbá Jay két gyereke, a lánya és a meleg fiának családja, akik éppen most fogadnak örökbe egy kisbabát. Rendkívül vicces darabról van szó, az első három részt egyben néztem meg, és gyakorlatilag nem tudom, hogy volt-e olyan szitkom amin ~90 percben ennyit röhögtem volna. (Volt, bizonyára, de akkor is.)
Mindenképpen ajánlom, roppant humoros, kicsit talán a »Házi Háborúra« hasonlít.
Na, ez volt az első olyan idei sorozat, ami hát vasztakhulva érzéseket hozott magával.
Az a sztori, hogy bemutatnak néhány szereplőt az első percekben, aztán azt, hogy hirtelen mindeni elájul pontosan kettő percre és tizenhét darab másodpercre. Mint később kiderül, a dolog teljesen globális, mindenki elájul és többség saját magát látja a jövőben kivéve néhányukat, akik viszont semmit.
Gyakorlatilag a »Lost« és a »Fringe« keveréke: rejtély, szkájenszfiksön, efbíáj-kezeket-fel és hasonlók. Teljesen amerikai, igen, mégis megvan benne a pesön. A pilot alapján egyértelműen nézős.
Az idei sorozatok közül a másik nagy kedvenc, a Bored to Death, ami szintén az HBO-nak köszönhetően juthat el szerény háztartásunkba.
Van a képen az enyhén emó-beütéssel rendelkező fekete hajú srác, akinek a valódi becsületes evilági neve Jason Schwartzman. Namost őt az első részben otthagyja a barátnője, mert hát fogalmazzunk úgy hogy szereti a fehérbort és kicsit kertész-beállítottságú is, ha dohányzásról van szó. Írt egy könyvet korábban, a másodikkal viszont gondjai vannak, de mikor egyedül marad, elhatározza hogy ő magánnyomozó lesz: felrak egy hirdetést a netre, hogy bár a végzettsége nem ez, jutányos órabérért lenne ál-Poirot. Meg aztán ott van még Zach Galifianakis, akit imádok mint színészt.
Ami igazán megtetszett az egészben, hogy bár nem sokszor lehet röhögni rajta, mégis az egésznek van egy kis varázsa, amitől vigyorral az arcán nézi végig az ember.
Az itthon is hamarosan futó sorozat, az idei újak közül nekem az egyik kedvencem, a Hung magyar címén Neki áll a zászló.
A főszerepben egy középkorú, jó megjelenésű úriember, aki korábban tündöklő sporttehetség volt, majd egy baleset során elvesztette az ösztöndíját, így jelenleg edző egy középiskolában. A felesége már elhagyta őt egy bőrgyógyászért, de legalább fia és lánya vele marad. Kevés a pénze, szó szerint ég a lába alatt a talaj – egyszóval minden összejön neki. Miután beül egy agytágítóra, ami arról szól, hogy fedezzük fel a bennünk rejlő képességeket és ezt felhasználva legyünk gazdagok és sikeresek, rájön, hogy neki egy dologhoz van igazán tehetsége: a szexhez, szóval felcsap hímringyónak.
Nem igazán tudom, hogy vicces akar-e lenni a sorozat vagy inkább komoly; talán mindkettő. Eddig három részt láttam, azok kellőképpen viccesek voltak. Egyelőre tetszik, újfent csak annyit lehet mondani, hogy meglátjuk mi sül ki belőle.
Elkezdődött az idei fő-fő »sorozatszezon«, én meg bepróbáltam néhány újat (most kényelmesen van rá lehetőség, mert tavalyról kiesett-befejeződött-megszűnt ugye nem egy sorozat).
A Community egy szitkom; olyan suliban játszódik, amit mindenki lenéz, semmibe vesz és így tovább (ismerős szitu, kissé). Van több érdekesnek tűnő karakter, persze a pálmát az ügyvéd srác viszi, akinek hamis vizsgái vannak, így újra iskolába kell járnia, de persze inkább csajozik, valamint megpróbálja beszerezni a vizsgák megoldását mint hogy tanuljon. Erről szól nagyjából az első rész, így verődik össze a néhány fős banda, köztük Chevy Chase-zel, aki valami beképzelt fontosembert játszik, aki szintén tanul.
Nem volt a legjobb szitkom, amit valaha láttam, mégis meg fogom nézni a második részt, mert bár látszanak a hibái, látszik az is, hogy van benne lehetőség. Nem tudom megéli-e a második évadot, meglássuk.
Itt az iskola, vége a nyárnak, így a vidám esti séták helyett maradnak a forró kakaóval és sorozatnézéssel eltöltött esték-éjszakák. Némelyik már elkezdődött, sok pedig csak most fog, egészen pontosan így áll a móka:
Vicces, hogy mostanában az »Alkonyat« tinikislányos sikerein felbuzdulva mindenki vámpír-regényeket ír. Kapásból a metróban és egyéb helyeken nyolc-tíz vérszívással kapcsolatos kötetcímet tudnék felsorolni.
Alkonyat után belédkóstol – így hirdetik a True Blood című sorozat alapjául szolgáló könyvet, amit ugyan nem olvastam, de kisebb unszolásra (hehe) a sorozat első részét megnéztem.
Az első rész után olyan volt kicsit a véleményem, ami amilyen a »Moonlight« első része után: nem a szokásos vámpír-beállításról van szó, ami nagyon-nagyon sokat lendít a fílingen. Furcsa továbbá, hogy nem sok a vér, pedig a műfaj valahogy megkövetelné. Persze a vér még így is középpontban van, csak másként. A japánok ugyanis kifejlesztettek egy szintetikus vért, amit emberáldozat nélkül lehet előállítani, így a vámpírok felfedték kilétüket, és emberek nyaka helyett a TRUE BLOOD feliratú palackok nyakát szopogatják. A dolog mégsem ilyen egyszerű, mert a vérük például kábítószernek számít, amennyiben halandók fogyasztják.
Az első rész alapján mindenképpen kíváncsi vagyok a többire, ráadásul mindenki akit ismerek és nézi, dicséri a folytatást is.
Értékelés: 4 pont (Egyelőre, aztán a végén persze meglátjuk.)
Megnéztem ma a »House« évadfináléját. Igen-igen, kicsit lemaradtam vele, de hát az iskolai örömmámor miatt egyáltalán nem szomorkodtam. (Irónia.)
Az van, hogy az évad elején az eddig csak szunnyadó gondolat hirtelen magához tért, és pár rész után beleszörcsögött a fülembe: a House kezd unalmassá válni. Mindig ugyanaz a séma: beteg bejön; House-nak nem tetszik; történik valami érdekes, House-nak tetszik, elvállalja; ötször-hatszor félrediagnosztizálják; House vérig sért mindenkit, legalább kétszer megjegyzést tesz Cuddy fenekére és egyszer megeszi Wilson kajáját; beteg haldoklik; hirtelen beszélgetés, House-nak bevillan a megoldás; beteg kezelése; beteg meggyógyul; valami jó zene; végefőcím.
Aztán persze a negyedik évaddal próbálták variálni a dolgokat, relatíve jól is ment, de az ötödik évad első tíz részétől közel nem voltam elájulva. Aztán utána kezdett beindulni, de a 16. résztől már folyamatosan ment felfelé az emelkedőn, a 21. rész szerintem az évad (de megkockáztatom hogy a sorozat egyik) legjobbja volt, majd eljött az évadfinálé.
Nem mondom azt hogy fos volt, mert azért nem folydogált, de az biztos, hogy House-téren ez egy rettenetesen gyenge befejezés volt, pláne az előző évadhoz képest. Gyenge közepes volt, ami azt illeti, de az is csak kis jóindulattal.
Ezt a képet viszont muszáj, hogy megosszam, a 18., macskás részből (még ha ez egyébként Aurus szokása is):
Korábban kész terv volt a fejemben, hogyan fogom kezdeni a bejegyzést, amely a »Prison Break« utolsó részét tárgyalja. Aztán jött a harmadik évad, amit utáltam, mert a FOX csak a lóbőrt akarta lehúzni az egyébként két évadban lezárható mesterműnek nevezhető történetről. És amikor már azt hittem hogy nem fogom annyira szeretni azt a sorozatot, amit régen annyira, akkor jött a negyedik évad. Scylla meg társai, izgalmas volt egy darabig, aztán nagyjából a tizenhatodik rész körül megint jött a lóbőr érzés, bár ezt a Prison Breakben megszokhattuk már.
És most eljött a negyedik évad- és egyben a sorozatfinálé. Még lesz egy The Final Break című kétórás film, mely az egyébként lezárt sztorit kicsit jobban megmagyarázza (lóbőr!) és vége.
A többit viszont a folytatásban, durva szpojlerek, tényleg csak az olvassa el, aki már látta. (Ha valaki RSS-ből néz, és még nem látta, ne tekerjen tovább.)
Szpojler! — A bejegyzés folytatásában lehull a lepel!
Először is, csak úgy szerényen leírnám, hogy KILENC ROHADT HÓNAPOT KELL VÁRNI A FOLYTATÁSIG.
Bővebben meg: a »Lost« nálam első számú sorozattá nőtte ki magát. Ha ezentúl valaki megkrédezi melyik a kedvenc sorozatom, bizisten azt mondom neki hogy a Lost az, még egy ilyen idegesítő évadfinálé után is. Viszont egy sort sem bírok szpojler nélkül leírni, ezért mindenről csak a folytatásban.
Szpojler! — A bejegyzés folytatásában lehull a lepel!
Írtam múltkor egy levelet »Tim Kringnek«, hogy kapja össze magát, mert a »Heroes« nem olyan már, mint régen volt. És nem az a baj, hogy nem olyan, hanem hogy konkrétan sokkal rosszabb, mint régen.
Aztán jött az új kötet, ami sokkal izgalmasabbnak tűnt, sőt, a harmadik évad 21., 22., és 23. epizódja konkrétan zseniális volt, ismét éreztem azt, amit anno utoljára az első részeknél.
És akkor az utolsó előtti rész. Gyomorremegés, bodzaszörp, csipsz, miegymás. Ülök érted, tömöm a pofámba a fáradt olajban megsült majd szárított szennyet, és várok rá hogy átjárja testemet az izgalom. Erre mit kapok?
Lófaszt, kedves Tim!
Komolyan, az volt a rész címe, hogy I am Sylar. És ebben annyi, de ANNYI jó dolog lehetne, hiszen Sylar az, aki miatt még az is néz Heroest, mint én, aki már igazán felidegesítette magát azon, hogy milyen gyenge lett az egész. Sylar viszont más, ő a halvány reménysugár ebben a sorozatban, az egyik legjobb karakter. És akkor összeraknak egy ilyen gyenge részt, ami Sylarhöz különösképpen gyenge.
Szóval Tim, most már tényleg: az ötödik évadra kapd rendbe a gárdát, mert ez így pang.
Például az első évadban voltak még olyan rejtett kis dolgok, amik miatt törtem utána a fejem. Például a Godsend jele (az s-betű-szerű akármire gondolok). És hasonlók, amik mostanra teljesen eltűntek, és kezd az egész olyan lenni, mintha tényleg az írók sem tudnák, hogy mit akarnak belőle kihozni.
Az igazat megvallva sokáig úgy voltam a Family Guyjal, hogy egyáltalán nem igénylem. Nézem a The Simpsonst néha-néha elkapok egy-egy South Parkot is és ez a kettő bőven kielégíti a vicces rajzfilmekre vonatkozó szükségleteimet.
Aztán amikor megjelent a »Comedy Central« kishazánkban, véletlenül elkaptam egy részt, végignéztem, és a húsz percből legalább tizenötöt végigröhögtem.
Konkrét poénok, oltások, burkolt utalások, abszurd helyzetek és az egész meghintve egy kis Amerikát és az amerikai átlagcsaládot fikázó, mégis amerikai átlagcsaládi hangulattal.
Ami miatt pedig pláne megéri, az Stewie, a kisbaba aki beszél és mindig valami ördögi terven agyal. Ha pedig megszólal, biztos hogy könnyesre röhögöd magad.
Eddig három rész volt meg, plusz a kóbor epizód a tévéből, de csak ajánlani tudom, húszpercnyi garantált kacagás!
Ha most valaki odajönne hozzám azzal az egyszerű kérdéssel, hogy Te Mefi, neked mi a kedvenc jelenleg is futó sorozatod? akkor bizony bajban lennék. Egyrészt van hat-hét jelenleg futó sorozat, amit egy igazi sorozatrajongó életében kötelező darabnak tartok, másrészt pedig mindegyiket másért szeretem, és tényleg nem tudnék különbséget tenni az igazán nagykedvencek között.
Viszont ha valaki mondjuk egy fegyvert szegezne a homlokomra, hogy mégis mi a legjobb, akkor vagy azt mondanám hogy a »24« vagy pedig azt, hogy a »Lost«. Előbbi az egyik legkiválóbb akciósorozat, ráadásul a hetedik évad eddig kb. ötször olyan jobb, mint bármelyik másik, és 12 rész után még egy sem volt kevésbé izgalmasabb mint az előző, sőt. Jack Bauer egy isten, de hát ezt eddig is tudtuk.
A Lost írói pedig egyfajta kínzóspecialisták lehetnek, ugyanis minden egyes rész átlagosan negyvenhárom percnyi tömény izgalom. Vagy rejtély. Vagy meglepődés. Vagy dráma. Hihetetlen. Ráadásul múltkor belegondoltam, hogy hol kezdődött az egész az első évaddal és hová jutott mostanra. Kíváncsi vagyok, hogy vajon így volt betervezve eredetileg is, vagy csak később alakult eképpen a helyzet. Nem tudom, de engem az egész megvesz, tényleg, zseniális.
Szóval ezek mennek, meg a taknyos papírzsebkendők.
A következő bejegyzés megtekintése az abban előforduló, nyugalom megzavarására alkalmas vizuális és verbális elemek miatt csak erős idegzetű olvasóknak ajánlott!
Ha tehetném, valahogy beleszorítanám a kollektív tudatba, hogy mindenki nézze ezt a »sorozatot«. Minden évadban van egy rész, amelyik egyszerűen még a szokásosnál is sokkal nem is tudom milyenebb, talán a megrázó a legjobb kifejezés, de nem is tudom ezt igazán szavakban kifejezni. Múltkor a bizonyos »tornádós epizód«, most pedig az ötödik évad tizenharmadik része, ami egyébként IMDb-n is 9,1 pontot kapott a tízből.
Szóval egyszerűen zseniális, nem tudom kik írják (pláne az elején és a végén lévő monológokat), de minden tiszteletem az övüké.
Azt pedig kicsit sajnálom, hogy itthon a TV2 kampányának köszönhetően sokan elkönyvelték egy limonádé szappanoperának, holott talán az egyik legkomolyabb dráma ez. Garantáltan minden részen sírsz, hol a röhögéstől, hol pedig nem.
Újra fut két kedvenc kategóriába tartozó sorozatom, a »24« és a »Lost«. Gyakorlatilag annyit lehet elmondani, hogy mindkettő rulez, így dőlt betűkkel. A 24 mondjuk már nagyon hiányzott, hiszen ugye a sztrájk miatt egy évet csúszott az egész, aztán nemrég volt ugye a »24 Redemption«, amihez én nagy reményeket fűztem, aztán végül majdnem elaludtam rajta. A hetedik évad most viszont szuper, utoljára talán a nagyon kedvenc harmadik tetszett ennyire. Ráadásul miatt extra láv, pedig a vörösekért Zsuki rajong annyira, nem én.
A Lost meg egyszerűen Lost, ott folytatják ahol abbahagyják: vagyis megint senki nem tud semmit. Megmagyaráztak burkoltan néhány dolgot, de gyakorlatilag minden percben új kérdést ír fel az ember, szóval aki azt hitte, hogy az ötödik évadban végre már tényleg elkezdik göngyölíteni a szálakat, az csalódott. A lényeg az, hogy mindkét sorozat nagyon hiányzott már.
Arról nem is beszélve, hogy ma este lesz »Skins« évadpremier, új szereplőkkel, kíváncsi vagyok.
Aki pedig azon tanakodna, hogy honnan töltse le, hogy aztán rögtön megnézés nélkül törölje, annak ajánlom az nevű oldalt, ahol gyakorlatilag az összes sorozat beszerezhető, ráadásul van saját oldal funkció, és írják azt is, hogy az éppen szünetelő sorozatok mikor és hány nap múlva térnek vissza.
Még annyit szeretnék így hajnali egy óra után hetes perccel az éterbe kajabálni, hogy a »Terminator: The Sarah Connor Chronicles« második évad nyolcadik (röviden 2×08) epizódjának eredményeként nálam a sorozat ezennel túlnőtte magát a filmen, és bár kételkedtem, de ki kell jelentenem, hogy: ez bizony kiváló meló, srácok, ott a Foxnál hé! Svarzernigger büszke rátok, meg én is.
Képzelj el két embert, akik egy szokásos amcsi kis lakásban lakótársak, akik PhD-vel és két diplomával rendelkeznek, akik egyenletekkel kelnek és fekszenek és akik a szó legszorosabb értelmében nördök, kockák vagy ahogy tetszik, akárcsak a két haverjuk. És képzelj még hozzá egy szőke bombázót, aki a szomszédjukba költözik, és pontosan ez ellentétük: egy sajttorta-gyárban dolgozik, rendetlen és köze sincs a tudományos élethez. Ez már alapból egy ősrobbanás.
Az egyik srác persze rögtön próbál összejönni a csajjal – eddig sikertelenül. A legviccesebb az egészben, ahogyan az egyszerű, a két zsenihez képest primitív gondolkodásmódot összeeresztik a fizikusok tudásával.
Nem azt mondom, hogy a legjobb szitkom, amit valaha láttam, de azt sem, hogy nem éri meg nézni. Az első rész nagy gyenge; elgondolkodtam rajta, hogy megnézzem-e egyáltalán a másodikat, de egyáltalán nem bántam meg, mert azt már végigröhögtem, a harmadikat és negyediket pedig konkrétan zsebkendővel a kezemben és potyogó könnyekkel ültem végig.
Eddig egy teljes évad ment le, és most kezdődött a második; hat részt láttam és jelenleg csak annyit tudok mondani, hogy tetszetős a dolog, bátran ajánlom mindenkinek, de senki ne ítéljen az első rész után.
Holnap lesz egy hete, hogy megy a magyar nyelvű »Comedy Central«, többek szerint botrányos, hogy a VH1 műsorát ezzel csökkentették, és megint többek (ahogy én észrevettem, a többség) szerint nagyon kellett már egy ilyen csatorna itthonra. Én nagyjából az összes műsorba belenéztem, és szerintem semmi probléma nincsen, bár van egy-két műsor, amik vállalhatatlanok (és sajnos pont a magyar műsorok azok).
Sorozatok
A sorozatokról fölösleges kritikát írni megint, legföljebb a szinkronról. Amik mennek:
A Simpson család és a South Park a már megszokott szinkront kapta, ezek szerintem kiválóak, sőt, Simpsonéknak néha talán jobb is kicsit az eredetinél. Az Earlt bár már nem nézem, szerintem tűrhető a szinkron, Earlnek legalábbis passzol a hangja, fordítás tekintetében nem tudom hogy mennyire jó. A How I Met Your Mother egyszerűen rossz, az eredeti után. Nem hasonlítanak a hangok, erőltetettnek tűnik az összes szituáció és így tovább. Nincs az, mint anno a »Jóbarátok« szinkronjánál, hogy az eredeti és a magyar hangok egyformán jók. A Waczak szállót még nem láttam, így nem tudom hogy feliratosan adják-e, vagy magyarul, de a nemrég készített szinkron szerintem nem volt olyan rossz. Persze az eredetit meg sem közelíti, de nem veszít sokat az, aki szinkronosan nézi.
Az egyetlen kontra, hogy rengeteget ismételnek, de ez valahol várható is volt.
Kisfilmek
Ezekkel már annál több a baj. Kettő gyöngyszemet említenék, a Susogós mackók és a Short Cuts címűt. Előbbi két bábmackó, akik magyarul mondanak mindenféle nagyon vicces dolgot (egyszer sem sikerült még röhögnöm rajtuk), a Short Cuts pedig a Comedy Central saját műsora, amiben például olyan hasznos tanácsokat kapunk, hogy tíz dolog, amit ne csináljunk az első randin. Szintén kevésbé vicces. Persze ezek annyira nem vészesek, mert maximum két percet adják, két műsor között.
Magyar műsorok
Ezen a fronton nagyon vegyesek az érzelmeim. A Beugró, a L'art pul L'art féle Nooormális teljesen rendben van, előbbit nem sok embert ismerek, aki ne szeretné, az utóbbi pedig klasszikus, ugye. Aztán ott van a Banánhéj, az Irigy Hónaljmirigy Show, a Médiacápa, amiket én konkrétan nem szeretek, de ez teljesen személyes vélemény, a Bagi-Nacsa páros például elég nagy népszerűségnek örvend. Amivel viszont tényleg baj van, az a Magyarok az űrben című fantasztikum. Erre csak annyit tudok mondani, hogy vállalhatatlan. Két részt láttam belőle, és nem hogy röhögni nem tudtam, hanem egy-két poénnál azon gondolkodtam, hogy ezt vajon hogy engedhették adásba, annyira rossz. És nem abban az értelemben, hogy annyira rossz, hogy már röhögsz, hanem az annyira rossz, hogy inkább lefekszel aludni változat.
Egyetlen szóval, röviden: zseniális évadnyitány volt, réges-rég nem röhögtem ennyit, utoljára talán az első évadon összesen, potyogtak a könnyeim, és rekedtre kacagtam a torkomat. Ez három szó, szóval legyen egyszerűen csak zseniális. A How I Met Your Mother visszatért, és szó szerint nevetve tartja az eddigi szintet, sőt: inkább magasabbra tette a lécet. Azt hiszem a hetedik percnél vettem le a szemüvegemet, és nyúltam a papírzsebkendők felé. Ha ezt a szintet végig hozza, akkor sok-sok kacagós este lesz, de ha kicsit enged, akkor is bőven jó.
Már nem is emlékeztem pontosan, miért vártam annyira a című sorozatot. Aztán amikor elkezdtem nézni, arra gondoltam, hogy ez hihetetlenül hasonlít a »Lostra«. És akkor beugrott: JJ Abrams neve volt az, a rengeteg promózás mellett, ami miatt különösen felfigyeltem a Fringe-re. JJ Abrams pedig a Lost egyik alkotója, és ez mint mondottam volt, meg is látszik az eddig leadott három részen. Egyelőre pozitív értelemben, de hogy ez később a javára válik, vagy sem, majd az évad végén megtudjuk. Ugyanolyanok a zenék és a hanghatások, sokszor a kameraállások is, és sok-sok olyan apró dolog van, amit mindkét sorozatban észre lehet venni. Sőt, Lance Reddick, az egyik színész is megfordult már a szigeten. Eddog mondjuk biztos, hogy csak amiatt nézem, mert megvan az a varázsa, ami a Lostnak is: nem tudsz gyakorlatilag semmit, de mégis megnézed a következő részt.
A történet szolidan úgy kezdődik, hogy egy repülőgépen mindenki meghal valami ismeretlen vírus miatt, amiről egyelőre nem tudják, hogy mi is pontosan, csak annyit, hogy az a valami bizony kíméletlen és nem kicsit durva. Majd megkezdődik a nyomozás, ami kicsit viszont »Heroes« irányba halad, és az emberfeletti képességek kutatásaihoz ér. Ezidáig nagyjából ennyit lehet tudni (meg ennyit tudok szpojlermentesen leírni). Halnak az emberek mindenféle búbánatban, és próbálják kideríteni, kicsoda csinálja és miért.
Nálam mindenképpen pluszpont John Noble, aki egyszerűen színt visz az egyébként elég sötét történetbe.
Két apróság, ami még tetszett. Az egyik a főcím, ami (és én kérek elnézést, hogy magamat ismételem, de tényleg) olyan Lostosan egyszerű, de kicsit nekem a »House« főcímét juttatja eszembe; valamint a kreatív kiírások. Ugyanis ha éppen kiírják hogy Boston, azt nem csak úgy a képernyő sarkában teszik, hanem ilyen óriási 3D-s felirattal, amit például egy felhőkarcolóra, vagy csak az égbe vetítenek.
Szóval ez egy ilyen érdekes műsor, most még tényleg magam sem tudom miért, de nézem. Nem akarok még egy sorozatot említeni, de az X-Aktáktól sem áll távol. Kétesélyes egyelőre a dolog: vagy nagyon nagy csalódás lesz, és soha többet; vagy egy újabb kedvencre leltem.
E mondat hagyta el a számat úgy háromszor, amikor ma délelőtt sikerült befejeznem a »Maffiózókat«. Szpojlermentesen: mind a finálé, mind a sorozat tetszett. Két évad után az ötpontos értékelést mondjuk átírtam négyre, mert azért volt pár rész, amin majdnem elaludtam, és volt pár dolog, ami szerintem összecsapott volt, de ezt leszámítva egy remek sorozat. A fináléról sok helyen olvastam, hogy felbolygatta a rajongókat, lehalt az HBO honlapja és így tovább, és elsőre nekem is a fentebb leírt mondat volt az első ami eszembe jutott, de jobban belegondolva egyáltalán nem rossz befejezés ez. Viszont a többit már csak a reklám után.
Szpojler! — A bejegyzés folytatásában lehull a lepel!
Emlékszem, amikor anno elkezdődött az Aktív, egy érdekes hírekkel és bulvárral is foglalkozó műsor volt. Idővel persze engedtek a szorításnak, és inkább a bulvár felé mentek. Viszont ott volt Gombos Edina, aki – ha megköveznek ha nem – ebben a műfajban kiváló volt. A Sláger Rádión is azóta nem hallgatom a reggeli híreket, mióta elment. És mivel elment, gondolta valami nagyon okos tévés emberke, hogy majd jól megújítják most az Aktívot, ez kell a népnek, csinálnak egy kiváló bulvárműsort. Namost ezzel két probléma van: nem kiváló, és a bulvár legalját veszi elő.
Olyan apróságokról nem is beszélve, hogy szörnyű az új kinézet, pedig a TV2 új arculata kiváló munka, sokkal kiválóbb a nála mégis népszerűbb »RTL Klubénál«. Ez viszont vagy kezdő dizájnerek munkája, vagy szimplán egy összecsapott akármi. Arculatnak nem nevezném.
De nem ez határozza meg a műsort, hanem például a műsorvezetők. Kaptunk valami gyönyörű cicababát, meg egy okosfiút (bocs, neveket nem kerestem), de még akár ők is csinálhatnák az egészet jól, csak az a baj, hogy nem jól csinálják. Gondolok itt olyan dolgokra, mint például a hölgy arca, ami olyan érzelmeket tükröz, mintha kollégája szarba lépett volna. A srác meg annyira erőlteti ezt a jópofavagyok stílust, hogy meghaladja a tenyérbemászás elviselhetőségének fokát. Tudom, én sem csinálnám jobban, vagy mégis. A kedvencem, amilyen lelkes arccal beszél a csávó, és folyton néz a nőre, mintegy megerősítést várva, hogy jó vagyok, anyu, jó vagyok?. Nem kisfiam, amit csinálsz az minden csak nem jó, húzzál a szobádba és gondolkodj el azon, amit tettél.
És akkor jön a téma, ami az eddigi dolgokat még helyrehozhatná, de mondanom sem kell, hogy nem hozza. Ugyanis a témák többsége gáz, egyszerűen gáz, nincs jobb szó erre. Ilyen szalagcímek, hogy Péniszét mutogatta a szatír – édesanyjával beszélünk! vagy mondjuk Húsevő baktérium falja a nő testét – nem tudni mért! és még volt több ilyen hasonló gyöngyszem is.
Ez a műsor így egyszerűen szint alatt van, tudom én, hogy erre van igény; tudom én, hogy nem szabadna leülnöm egyáltalán megnézni, még csak fél füllel sem, de ezt így nem szabadna. Az előző Aktív még úgy-ahogy tűrhető volt, nem azt mondom hogy minden este néztem, és a kedvenc műsorom volt, de legalább annyira nem volt vészes, érezni lehetett, hogy valaki legalább egy órát rászánt arra hogy összerakja normálisan az adást. Itt viszont ezt nem éreztem. Nem csoda, hogy a nézettsége a béka bizonyos hátsó része alatt. Remélem a TV2-nél észbe kapnak, és vagy visszarakják a régi felállást (kétlem), vagy megpróbálnak egy újabbat, ami ennél szerintem csak jobb lehet, de már nem is merek belegondolni.
Értékelés: 1 pont (Ezt ebben a formában nem kellene erőltetni.)
A fánk jobb, mármint. Bár a »Dexter« harmadik évadja hivatalosan csak »szeptember 28-án« kezdődik az USÁ-ban, ám akárcsak tavaly, idén is egy kicsit korábban megjelent a sajtónak szánt első rész, ami aztán valahogy eljutott ide is. Felirat híján mondjuk egy-két spanyol akcentusú mondattal igencsak megszenvedtem, de végül sikerült megérteni az egészet. Igyekszem szpojler nélkül írni.
Nagyjából az történt, hogy az előző évad konfliktusát megoldva sikerült teljesen úgy folytatni a sorozatot, hogy nem kellett olyan nagy változásokat eszközölni, mint mondjuk a »Prison Break« esetében, így tehát a sorozat olyan maradt mint volt, mégsem lett unalmas. Dexter ugyanúgy öli a gonosz embereket, akiket a rendőrség nem tud elkapni, ugyanúgy Harry kódexe szerint igyekszik ezt csinálni, egészen addig, míg véletlenül mást öl meg, mint akit akart. Ez nagyjából az első rész bonyodalma. Illetve van még egy, rögtön egy óriási cliffhanger az epizód végén. Kíváncsi vagyok, hogy az évadra mit találnak ki: maradnak ennél a cliffhangernél, lesz-e inkább első évad, folyamatos emberöléssel, és minden részben egy új sztori bemutatásával; vagy inkább lesz második évad, behoznak még több problémát, valami új nagy ellenséget, valami nagy balhét, amivel kicsit megpróbálják felkavarni a dolgokat. Meglátjuk.
Egy biztos: a Dexter harmadik évadja eddig ugyanúgy hozza a szintet, mint a második és az első. Nem volt olyan érzésem, hogy hm, ez már nem az igazi, vagy hm, milyen irányba megy ez. Egyszerűen csak jött a Dexter folytatása, ami olyan volt, mint a kezdete: kiváló.
Legutoljára »itt hagytuk abba«, a csonka évaddal, most pedig teljes erővel indul a szökés, aminek már köze sincs a szökéshez.
Ha anno a harmadik évad elején azt gondolta valaki (például én is), hogy ez már egy másfajta Prison Break, akkor most méginkább ilyen érzése lesz. Megkezdődött ugyanis a finálé, mint olyan. Elkezdték lezárni a korábban elkezdett dolgokat; elkezdték az egész bandát egy közös cél felé terelni, olyan értelemben, hogy most tényleg mindenkinek közös érdeke a siker; tehát elkezdték befejezni a történetet. És én úgy érzem, hogy ha a pénzügyiek (értsd: pénzéhes tévécsatornás emberek) nem szólnak közbe, akkor a negyedik az utolsó évad lesz. Aztán majd eldől. Szpojlerek nélkül: az első rész remek volt. Szpojlerekkel meg a tovább mögött.
Szpojler! — A bejegyzés folytatásában lehull a lepel!
Szeptember elsejével az iskolán kívül valami más is elkezdődik: a sorozatok. Vége a nyárnak, vége a fesztiváloknak, nem lehet menni strandra, cserében van mit nézni A »Sorozatmánián« már két-három hete kint van az órarend, most mutatom itt is:
Nem tudom ki hogy van vele, de anno, mikor folyamatosan nézte az ember a Szomszédok című szériát az MTV-n, nem tűnt ennyire mulatságosnak. Azonban mostanság egyik kedvenc esti elfoglaltságom lett, hogy hullarészegen hempergek két hetyke mellű kis francia kurvával Szomszédok részeket nézek a YouTube-on, legalábbis a kiemelt pillanatokat.
Szerintem mindenkinek megvan a maga kis kedvence, de nálam nehéz überelni az építkezési akciót, amikor a képernyőn színes csíkok mennek egy élettelen bábu zuhan az egyik erkély előtt, illetve amikor betörést követnek el a helyi közértben, és Vágási Tyatyus a kopasz állatot.
Kigondoltam egy olyat, hogy ide gyűjtsük a legjobb pillanatokat, jöhetnek a YouTube linkek ezerrel! :)
A Showtime (»megint«) megcsinálta, az itthon Kaliforgia címen futó sorozattal. Megmondom őszintén, nem igazán tudtam elképzelni, hogy David Az-igazság-odaát-van Duchovny mit tud majd ebből kihozni, de az első tíz perc után rögtön tudtam, hogy nehéz lett volna nála jobb színészt találni a szerepre.
A történet nagyvonalakban: Hank Moody (őt játssza Duchovny) egy sikeres író, aki épp alkotói és magánéleti válságban szenved. A gyereke anyja, akit soha nem vett feleségül elhagyta, és házasodni készül, ő meg igyekszik minden részben legalább egy füves cigit elszívni, egy whiskyt meginni, és mindig másik nővel ébredni másnap reggel. Mindezt egy napsütötte helyen, a sportzakók és a Porschék világában. Ezt kapjuk tehát: szánsájn, lezserség, cici itt, popó ott, háttérben családi problémák, és mindezt Showtime-módra.
Eddig egy évad elérhető, ami nagyjából négyórányi játékidőt jelent (én kb. két nap alatt néztem végig), mely mind szinkronizáltan, mind feliratosan megtekinthető; én az utóbbit preferálom, de belehallgattam egy magyarított változatba, és egyáltalán nem olyan vészes. A második évad első részét szeptember 15-én vetítik az USÁ-ban.
Pontozás terén ami az igazat illeti, bajban vagyok. A »Skins« óta (apropó: 2008. július 31-én 22.10-kor adja a Cool TV az első epizódot Spanok címmel) kicsit máshogy nézek sorozatokra, és általános pontozásban ha az ötös, akkor ez csak egy erős négyes. Viszont nem szabad a két kategóriát összetéveszteni, és mégiscsak egy Showtime sorozatról beszélünk. Így tőlem megkapja az öt pontot, ha máshol, vagy más szituációban nem is kapna ennyit. Kellemes limonádé ez, de semmiképpen sem degradáló értelemben, pusztán annyi, hogy nem feltétlen kapunk megdöbbentő drámát, inkább csak lazulást, röhögést.
Megnéztem a »Skins« második évadfináléját (is). Hát, ez a sorozat mindent vitt nálam idén, pedig van »néhány esélyes«, de igazából ennyi érzelmet-nevetést-bólogatást semmi más nem hozott ki belőlem. Még mindig ajánlom mindenkinek, sorozatot egyébként nem néző emberkéknek is, mert az egész valami hihetetlenül jó, nem tudom egyszerűen úgy szavakba önteni, hogy hűen adja vissza azt az érzést, amikor nézi az ember.
Ez volt az első rész, amikor nem bírtam ki: sírtam. Sokszor a nevetéstől, sokszor nem. Utoljára a »Prson Break egyik részének végén sírtam« istenigazából. Igen, biztosan puhány vagyok és azért sírok, de mindenkinek aki így gondolja, ajánlom, hogy nézze végig ezt a 19 részt, aztán ha nem fog egyszer sem sírni, vagy legalábbis picit elgondolkodni, akkor másszon fel egy hídra, aztán ugorjon le onnan. Azt mondtam pont smv-nek is, hogy akinek a Skins nem tetszik, az hazudik.
Ezt a két nevet pedig valahová vastag filctollal fel fogom írni: Bryan Elsley és Jamie Brittain. Persze lehetne még sok-sok más nevet is, de ők a tulajdonképpeni főkolomposok.
Ez lehet szpojleres: azt mondjuk sajnálom, hogy a harmadik évad kissé más irányba halad majd.
Is that alcohol ma'am? Oh… No, sir, it's my urine. I see...
Megint egy sorozatos bejegyzés, aztán egy darabig nem lesz több. Megkezdődött a »Weeds« negyedik évadja is, eddig két részt adtak le, holnap lesz a harmadik. Azt kell hogy mondjam, nagyon tartja az eddigi szintet, vagy talán még jobb mint volt (mondjuk eddig sem volt rossz), de mindenesetre a röhögés több.
És kövezzen meg valaki vagy értsen velem egyet, de de szerintem a legerotikusabban étkező-italozó színésznő kategóriában az abszolút nyertes nálam Nancy, azaz Mary-Louise Parker. Ahogyan issza a jegeskávéját a fekete szívószállal, és azzal a jópofa gömbölyű tetejű pohárral, meg ahogyan eszi a német hagymás izét, az valami hátborzongató. Ha valaki nézi a Weedst, tudja miről beszélek, szerintem.
Szintén egy olyan sorozatról van szó, amit többen ajánlottak már, és végül ajánlására szereztem be az eddig megjelent két évadot. Most a második évad harmadik epizódjánál tartok, és nagyon meglepődtem.
Ugyanis mindenki aki a Skinsről mesélt, olyan kulcsszavakkal jellemezte, mint drog, ital, buli, punci, fütyi, nulla cenzúra, fiatalok, dráma. És a készítők szerintem tudták, hogy pontosan ezekkel ragasztják oda a fiatalságot a képernyő elé, de a néző nem egy bulizós amerikai idióta limonádét kap, gyönyörű szőke lányokkal, meg jóképű fiúkkal (bocs az általánosításért, de tényleg) hanem egy közvetlen, arconcsapó, magával ragadó drámát. Azon gondolkodtam az első évad után, hogy volt-e valaha film vagy sorozat, mely ennyire nyíltan érint nagyon is kényes témákat (például a kábítószer vagy a homoszexualitás), mely ennyire elvont, de közben ennyire hétköznapi is, mely ennyire beszippantó drámai helyzeteket mutat be, és amely mindeközben olyan komoly üzeneteket közvetít, melyek mellett nem lehet elmenni.
A Skins egy mestermű, minden tekintetben az általam utóbbi időkben látott sorozatok legjobbjai közé tartozik, pedig nem robbannak benne autók, nincsen benne csúcstechnika, nem mentik meg a világot és nem Los Angelesben játszódik. Láttam »néhány sorozatot« mostanában, ezek alapján merem leírni e sorokat.
A helyzet nagyjából: egy fiatal baráti társaság mindennapjaiba kapunk betekintést; család, iskola, szórakozás, szex, szerelem, és hasonló témákban. Mindezt már-már dokumentumfilm stílusban. Az első évadban (kilenc epizód) a szereplők bemutatására kerül sor, minden részben (átlag 45 perc) más kerül reflektorfénybe, de közben a fő történeti vonal is halad előre.
Külön megemlíteném fiúszemmel a Michelle-t játszó , aki – legalábbis az én szemeimnek – nagyon tetszetős, és ahogyan a különböző képekből, videókból, interjúkból és egyebekből leszúrtam, nem csak három szoftbox és húszperces sminkelés mellett az.
Mindenkinek – még sorozatot egyébként nem néző embereknek is –, kiváltképpen a fiatalabb korosztálynak melegen ajánlom a Skins két évadjának megtekintését. Ha jól tudom itthon a Coolon Spanok néven fut, bár nem tudom a magyar szinkron mennyire hű az eredeti szöveghez (például a rengeteg káromkodásból mi maradt), és hogy mennyire rontja az élményt a brit angol akcentus hiánya.
Zseniális, nem tudok mást mondani rá. És persze sokan csak a rengeteg meztelen test látványa miatt néznek bele, de akinek más nem is jön át, az kezdjen el gondolkodni, hogy minden rendben van-e.
Értékelés: 5 pont (Igazi mestermű, a sorozat valahol itt kezdődik.
Nem is tudnám igazán megszámolni hány ember ajánlotta már az eredetileg The Sopranos címen futó sorozatot. Mint az a címből hatalmas logikai következtetéseket levonva felismerhető, egy maffiasorozatról van szó, melyben a Soprano család történetét ismerhetjük meg. Nem is igazán tudom, volt-e a »Keresztapa« után olyan film, ami ennyire jól adta vissza a téma hangulatát. Sőt, ha lehet, a Maffiózók még talán kicsit jobban is, ugyanis sokkal modernebb, sokkal aktuálisabb. A sikere (nálam) leginkább James Gandolfininek köszönhető, aki a legtökéletesebb választásnak tűnik, annyira, de annyira jól odateszi magát, olyan hihetetlenül élethűen játssza a szerepét, hogy azt egyszerűen nem lehet leírni – nem is kell; aki látta már, tudja miről beszélek, aki pedig nem, az mindenképpen nézzen meg legalább egy részt (bár megvan a véleményem arról, aki egy sorozatot egy rész alapján szól le).
A második évad végefelé járok, eddig nagyon jó, semmi kifogásolnivalót nem találtam benne.
Megnéztem ma este a »Született feleségek« fináléját is (hozzáteszem jó lassan készült el a magyar felirat, de persze érthető miért).
A Született feleségek még mindig az egyik legjobb sorozat. Két dolog miatt: mert egyszerre tudsz rajta hatalmasakat röhögni, és egyszerre tudsz egy pillanatra leblokkolni, hogy magadban átgondold a helyzetet, és azt mondd: ez mennyire igaz. Most például ennél a jelentnél bólogattam hevesen:
Ha képesek vagytok egy jégszobor miatt szakítani, tényleg nem kéne összeházasodnotok. […] Mert az, hogy ki dönti el, milyen legyen a jégszobor, ki vigye ki a szemetet, ki maradjon otthon mini pizzákat csinálni – ezek az apróságok. Mit fogtok csinálni, mikor súlyosabb dolgok jönnek? Mit fogtok csinálni, mikor »egy tornádó elsöpri a házatokat«, vagy baj van a gyereketekkel, vagy egyikőtök rákos lesz? Egyszer tényleg beüt a ménkő, ezért most, mielőtt fogadalmat tennétek, fel kell tennetek a kérdést, vajon ezért a személyért megéri mindez? Szereted annyira, hogy se betegség, se baj nem tud elválasztani?
Szpojler! — A bejegyzés folytatásában lehull a lepel!
Na, megjött a sorozatfinálék ideje is, avagy már el is múlt talán, mindegy. Múltkor vártam a »Lost« duplarészes fináléját, aztán jutott csak eszembe, hogy ezen a héten lesz. Volt is szedfész. Egyébként én ezt várom talán a legjobban; amikor végre választ kap az ember néhány kérdésre, aztán rögtön az arcába tolna húsz másikat, ami miatt biztosan végigizgulja az egész nyarat, vagy legalábbis szeptemberben biztosan leül megnézni a szezonpremiert.
Szpojler! — A bejegyzés folytatásában lehull a lepel!
Igazából már nem akartam írni róla, de a végén mégiscsak. Szóval megkockáztatom, hogy idáig ez volt a legjobb adás. Kőhalmi Zoltán mint házigazda a legjobb választás volt, bár azt kicsit bántam, hogy »Salgótarjánban márciusban« ugyanezeket a poénokat adta elő, és ami ott közvetlennek tűnt, itt mint kiderült, csak egy betanult mozdulat. Sebaj, ettől függetlenül jó volt.
Első fellépőnek Hadházi László remek volt, rögtön az elején sírvaröhögtem, pláne amikor elővette ezt a górés hangot. Szupkay Viktor is sokkal jobban küldte, mint múltkor, most legalábbis sokkal többet röhögtem rajta, pláne az elején a blogos viccel, miszerint halálosztó feje van. Az utolsó körben nem értettem a srác nevét, ráadásul a webszájton sincs fent, mindenesetre az biztos, hogy valamilyen Dániel. A lényeg, hogy valami fantasztikus volt, tőle származik a fentebbi idézet, és ahogy előadta Uri Gellert, nekem konkrétan potyogtak a könnyeim.
Szóval ez volt az ötödik, mondhatni jubileumi adás, az egyik legjobb.
A »múltkoriról« lemaradtam, ezt most sikerült megnézni. Nos, Fábry Sándor mint házigazda vegyes. Nekem nem volt vele bajom (Fábryt mint embert nem kedvelem, mint humoristát elismerem), gondolom jópár másik embernek sem, voltak akik nagyon örültek neki, és voltak akik nem. Jó húzás volt az RTL részéről, na.
Kiss Ádám még mindig isten, bár amikor elkezdte, tartottam tőle, hogy megint ugyanazokat a poénokat hallom, amiket a neten is, de szerencsére nem így volt.
Csenki Attilát nem igazán ismertem, voltak jó poénjai, bár a gyereksztorikat én leginkább Kőhalmitól bírom.
Felméri Péter ellenben kellemes csalódás volt, eleinte nem gondoltam volna, hogy jó lesz, aztán mégis. A kockapoénok pláne jók voltak, bár azt nem értem, hogy a linuxot miért kellett kivágni.
Összességében jó volt, bár közel sem a sírvaröhögős kategória.
Nos, az eredetileg lelőtt »Jericho«, amit végül ugye hatására folytattak.
A második évad idejére aztán jött még a sztrájk is, hát nem valami szerencsés helyzet. Pedig kár, a Jerichóban rengeteg lehetőség rejtőzött, úgy látszik, sajnos egy olyan részét próbálták megfogni, ami a többségnek kevésbé tetszett. De ami mindenképpen pozitívum, hogy a második évadban sokkal több akciójelenet volt, még ha érezni is lehetett, hogy szűkösebb a költségvetés.
Valamint az is jó volt, hogy nagyjából befejezett történetet kaptunk az arcunkba, de legalábbis befejezettebbet, mint az első évad végén. Persze még így is jócskán lett volna mit megmagyarázni, de a lényeges dolgokat megtudtuk: ki, miért, hogyan.
Még mindig sajnálom kicsit, remek sorozat volt ez, kár, hogy vége. De legalább megkapta az esélyt a visszatérésre, amit mondjuk a »Tru Calling« nem.
Nos, sikerült pont lemaradnom a Showder Klub első feléről (ha Methos nem szól, a másodikról is lecsúsztam volna; hiába, elszoktam már az ilyen jellegű tévézéstől). Ilyenkor aztán jön a sok-sok dicséret, hogy eddig ez volt a legjobb és hasonlók. Így jártam. Viszont a reklám utáni rész is teljesen jó volt, Aranyosi Péter szerintem remek levezető volt egy – hallottak alapján – sírvaröhögős rész után, bár volt egy-két lövése, amin konkrétan felsírtam. Kovács András Péter még mindig jól küldi, házigazdának is kitűnő, bár nekem a GPS-es poénjai jönnek be a legjobban.
Viszont tervezem, hogy megyek élőben is nézni, bár nem tudom a felvétel miatt mennyire macerás.
Ahogyan azt tegnap is említettem, elkezdtem nézni a című sorozatot. Nagy vonalakban arról van szó, hogy egy ámérikái sóműsör hátterét láthatjuk, írás, szervezés és minden egyéb tekintetében, mindezt persze humorosan tálalva. A cím pedig onnan jön, hogy az NBC székháza a Rockefeller Plaza 30 alatt található.
Az első rész nem volt az a hű de várom már a folytatást hangulatú, de mindenképpen viccesre sikerült, kivált az jelenet miatt. Azóta a hetedik részig jutottam, húszpercnyi garantált szórakozás, mindenkinek ajánlott.
Jó a »Showder Klub«, tényleg jó, csak sajna igazolódni látszik amitol az elején féltem: ismétlődés. Heti egy alkalom, plusz még a Dumaszínház fellépések, és félő, hogy nem tudják tartani az iramot. Például – az egyébként nálam favorit – Kőhalmi Zoltán mostani fellépésekor egy az egyben ugyanazt adta elő, amit »Salgótarjánban« is. Persze vicces volt másodjára is, csak egyrészt kicsit csalódtam, másrészt mi a garancia arra, hogy nem fogom hallani ugyanezt harmadszorra is, úgy, hogy kiadok nem kevés pénzt érte. Szóval ettől félek kicsit.
Hadházi László, a házigazda újfent remek választás volt, bár a Prius-vicc nekem nagyon-nagyon »Achmed-gyanúsnak« tűnt. (Ez persze nem baj.)
Bödőcs Tibor remekelt, voltak nagyon jó poénjai, bár szerintem volt már jobb is. Ellenben ezzel a paródiás vonallal az a probléma, hogy mindenki ugyanazt a néhány embert veszi elő (Gyurcsány, Orbán, Sólyom, stb.). Ez Ámérikában jól megy, ahol van cirka öt-hatszáz híresség, itt kevésbé. Egy idő után ezért untam rá a Fábryra is.
Lórán Trabarna Barnabás szintén teljesen jó volt, sokkal jobban bejött itt, mint anno a »hutyutyus reklámban«
Ellenben a káromkodások és márkanevek vágása roppant idegesítő. Utóbbit még megértem, de a káromkodásokat este tízkor ne szűrjük már, na! Egyrészt elveszti a hangulatát a poén, másrészt olyan érzésem volt, mintha valami kontakthibás tévét néztem volna, ami hol szól, hol nem.
Valamint nekem most kicsit rövidebbnek tűnt, pedig múltkor még kevesebbet is láttam belőle. Persze lehet csak a jó poénok miatt. Egyelőre tartja magát, de azért kíváncsi vagyok, hat-hét hónap múlva mi fog kisülni belőle (főként a Dumaszínházra gondolok itt).
Ma este ment az első Showder Klub, amiben a Dumaszínházból ismert gárda, szerintem kishazánk legtehetségesebb fiatal humoristái (ahogyan azt »korábban is írtam«) léptek és fognak még fellépni.
Az első tíz percről sajnos lemaradtam (ha anyum nem szól el is felejtem, jól), de ha nagyon röviden kellene összefoglalnom, azt mondanám, hogy első részhez képest nagyon is jó volt. Volt egy-két döcögős rész, meg egy-két olyan poén, amit jobb lett volna nem el sütni, de ez belefér. Kiss Ádám mint házigazda remek ötlet volt, és legalább új poénokat sütött el, nem az Esti Showderből már ismertebbeket. Szerintem ennek sem volt rossz nézettsége, de ha lesz egy Bödőcs vagy Kőhalmi, az döntögeti majd a rekordokat.
Az egyetlen dolog amitől kicsit félek, hogy ezekután nem igazán éri meg Dumaszínházba menni, mert a tévéből már jól ismert poénok újra és újra előkerülnek majd. Remélem nem így lesz. Mindenesetre az adásra egyszer biztosan elmegyünk.
Kellett már egy vicces, úgy értem tényleg vicces, igényes műsor (mégha kicsit érződik is az amerika-fíling) a hazai tévéműsorok szürkeségébe. Az Esti Showder nem rossz, de megmondom őszintén, én már kicsit unom a számomra egyébként is kicsit ellenszenves Fábryt. Persze ez csak az én véleményem. Ha osztályoznom kellene ezt, kapna mondjuk egy erős négyest az ötből, és biztosan megnézem legközelebb is.
Megmondom őszintén, egy kicsit többet vártam ettől a játéktól. Oké, nyilvánvaló volt hogy teljesen bulvár, nem az intellektuális kérdéseket előnyben részesítő műsorról lesz szó, de mégis, az egésznek egy kicsit erőltetett és/vagy megjátszott utóíze volt. Arról nem is beszélve, hogy teljesen idióta kérdéseket tettek fel. Ez is várható volt persze, de akkor is.
Ami mégis az egészben legjobban zavart, hogy nagyon bundagyanús. Egy csaj konkrétan azért esett ki, mert megkérdezték tőle, hogy Fizettek-e már önnek a szexért?, amire kis gondolkodás után mondta, hogy nem. Namost lehet hogy én vagyok rossz emberismerő, de valahogy egyértelműenek tűnt, hogy tényleg nem, ráadásul előtte kapott zsinórban hasonló kérdéseket (például Kötözték-e már ki szeretkezés közben?), melyekre az igazat válaszolta. A poligráf mégis villogott, ergo kiesett, a csaj pedig szerintem őszintén meglepődött.
Ráadásul ezek a hazugságvizsgáló módszerek nem megbízhatók száz százalékban, kivált hogy az ember amúgy is szorong és ideges a lámpaláz miatt.
Tömören és röviden: fos. Ha kicsit összeállna, lehetne szar.
És akkor a Showtime mostantól a kedvencem, mert amit művelnek, az valami felháborítóan fantasztikus. Kezdve ott hogy »Dexter« az utóbbi idők egyik legkreatívabb, legjobban kidolgozott, legjobban játszott és forgatott és mindenmásbanisjó sorozata volt, aztán – többek tanácsára – beszereztem a Weeds (magyarul Nancy ül a fűben címmel fut) első évadját, és konkrétan már az első részben potyogtak a könnyeim.
Nekem a »Született feleségekben« is bejött ez a kertvárosi képmutatós téma, ott is sikerült viccesen megközelíteni, itt pedig pláne, megtoldva jó nagy adag káromkodással, meg persze a fűvel, mert az itt mindenhol jelen van.
Én nem füvezem, de nem is úgy álltam fel a tévé elől, hogy akkor most tekerek egy spanglit. Az egész sorozatban van valami bájos. Lehet rajta röhögni, ez magától értetődik; lehet rajta picit szomorkodni is, mert egyik filmből és sorozatból sem lehet kihagyni a szomorkodást, ugye; és ami a lényeg, bár közhelyesen hat: lehet rajta gondolkodni. Mert mégsem az volna az elsődleges üzenete, hogy szívj füvet, és légy boldog, hanem valahol megmutatja, hogy az egész vidámnak és csininek tűnő kertvárosi világ mögött mennyire megy a képmutatás, minden férj félrekefél, minden nő pletykál, mindenki mindent tud, és mindenki füvezik. És bár lehet hogy mosolyognak, nem feltétlen vidámak. Ez a Weeds. Két részt láttam eddig, de amint az látszik, engem megvett.
Showtime for prezident! (És még a Tankcsapda - Félre a tréfát (egy utolsó slukk és vége) is megszólal, hehe.)
Kövezzetek meg, de kisiskolás koromban mikor hazaértem, és befejeztem a leckeírást, mindig megnéztem a Knight Ridert, mert egyrészt figyelmbe véve a koromat, és a filmes technikák akkori állását, még talán el is hittem. Persze igazából tudtam, hogy nem lehetséges a dolog (még), de amikor például az óriási kamion ellen küzdött, akkor szabályosan izgultam. Olyasmi volt ez, mint az : mai szemmel nevetséges volt, ahogyan azt a makett micsodát mozgatták, de eközben az esemény annyira feszült volt, hogy a néző izgult. Ellenben a »Terminátor 3. részével«, amiben bár a kiborg mozgása fantasztikus volt, a sztori egy kalap semmit nem ért. Viszont most nem erről akarok írni, hanem a Knight Rider visszatéréséről.
A »Prison Break« csonkaévad-fináléja is megvolt. Mondjuk most szpojlernélkül csak annyit tudok leírni, hogy gecire eltalálták. És még káromkodtam is, hehe. Szpojlerrel meg a reklám után.
Szpojler! — A bejegyzés folytatásában lehull a lepel!
Hű, és sikerült leírnom elsőre jól a címét, ezért piros pont jár. Szóval, sikerült megnéznem az első három részét a mostanában sokat emlegetett sorozatnak, melynek a címét most hadd ne írjam le megint, mert rémeket fogok álmodni.
Kicsit ódzkodtam tőle, hogy nem fogják tudni visszadni a hangulatot, de teljesen felesleges volt, a sorozat abszolút mértékben üt, és már az első részben pörög, semmi bevezetés, meg kedvcsináló, hanem bele a pite közepébe, aztán hadd fröcsögjön. Ami miatt mondjuk mindenképpen érdemes megnézni, az a nevezetű hölgyemény, aki, nos, elég a képre nézni, ő volna a jobb szélső.
Persze van sok sátgánlövés, villogó vörös szemek, idióta mozgáskultúra, TRACKING!!, vöröslátás, és minden, amit elvár az ember. Én csak ajánlani tudom ezt.
A szemhéjamon kívül. Mármint sorozatokat. Igazából van két film is, de még nem jutottam el odáig, hogy betoljam, pedig mindkettőt eléggé dicsérték (Az ördög Pradát visel és az Őfelsége pincére voltam), meg majd tervezek mostanában valami mozizást is, konkrétan IMAX lenne buli, de megmondom őszintén, hogy egy dokumentumfilmet nem pattogatott kukorica rágcsálást hallgatva néznék, hanem inkább itthon, kényelmesen. Az viszont szimpatikus, hogy az árak hagyományos mozijegy áraival megegyezők (bár igaz, hogy a jelenleg műsoron levő két film 35 meg 45 perces).
Szóval, itt van például a múltkor agyondicsért »Született Feleségek epizód«, aminek a folytatását sikerült szintén hihetetlenül jól megoldani; egyszerűen remek volt, hogy mind a dráma, mind a poénok ütöttek, és hirtelen nem tudtam, hogy most sírni kéne, vagy nevetni. Kár, hogy most jó ideig szünet lesz (mint a legtöbb sorozatban, a kedves íróknak köszönhetően, akik biztosan annyira szarul keresnek, hogy sztrájkolniuk kell, majd ha lesz időm, tényleg megsajnálom őket, mikor lazítanak a dzsakuzziban).
A szünet után folytatódott a »Prison Break«, sikerült kicsit beújítaniuk, szerintem kellett is (már-már ott tartottam, hogy tényleg hagyom a fenébe, annyira ismétli magát az egész), meglátjuk mit sikerül kihozni belőle. Igazából a baj az, hogy már elmúlt az a hűdevárommárazújrészt érzés.
Valamint hétköznap esténként a m2-n adják a »Waczak szállót«, szinkronizálva. Megmondom őszintén féltem kicsit, hogy nem lesz jó a szinkron (azért valjuk be, a szóviccek többsége miatt sokkal jobban lehet élvezni eredeti nyelven), de kellemesen csalódtam, látszik hogy beleadtak mindent, és a lehetőségekhez mérve remekre sikerült. Ellenben a spanyol szövegek hiányoznak, de hát az akcentus fordítása mindig is megoldhatatlannak tűnt számomra.
Egyébként tényleg jó, ha jók a szinkronhangok, de ez nem elég. Mert például a college szó kollégium szóra való fordítása elég súlyos hiba egy hivatalos fordításban (értsd: ha egy tizedik osztályos tanuló dolgozatában van, akkor belefér, de azért élesben nem kéne). Vagy például a Wake me up, before you go go! dalszöveg lefordítása magyarra is kellemetlen (ez tipikusan annak a példája, hogy kemény dió jó szinkront csinálni, hiszen angolul rögtön leesik a népnek, hogy egy Wham számról van szó, de magyarul, pláne egy minimális angoltudás nélkül nem biztos).
megvolt? Ma láttam egészen véletlenül, el is akartam kapcsolni így a cím hallatán, aztán mégis megnéztem. Durván nem lehetett több öt percnél, kis oktatójellegű mese, finoman meghintve politikával. Ami miatt sokaknak bejöhet, hogy írja a forgatókönyvet. A fentebb linkelt oldalon egyébként az eddigi részek megtekinthetők.
Na, megnéztem a évadzáró, 1×17-es, avagy mondjuk inkább úgy, hogy a 17. részt, mert a magyarok úgy látszik nem szándékoznak átvenni az évad modellt, sebaj; ma pedig rögtön leadták a 2×01-et, avagy a 18. részt, ami hát hozta a szokásos formáját.
Lehet beszólni, de ez a sorozat jó. Meg is mondom mért: mert koppintják az amcsikat, és keverik itthon aktuális eseményekkel, poénokkal és egyebekkel. Ez pedig nem kicsit sikerül nekik jól. Van itt titkosszolgálatos fekete autó, robbanás, nefürgyéle, lövöldözés és mindenmás. Mondjuk hozzáteszem, hogy a jó beszólások 70%-a Kálmán bának, aliasz Hollósi Frigyesnek köszönhető, nem hiába, na.
Mondjuk az látszik a berendezésen, hogy a második évadnak kicsit nagyobb a költségvetése, hehe. Apropó, ugyan miért volt kiírva, hogy Éjszakai szolgálat a főcím alatt a Tűzvonalban fölé?
Szóval eddig nagyon jó; beindult kicsit, izgalmas is; váratlan fordulatokkal is teli van; poénos beszólásokkal sem spórolnak, valamint a színészek sem utolsók. (Oké, Stohl András tényleg tenyérbemászó kicsit, de a szerepet 90%-ban jól hozza, és ez nagy szó.) Mivel koppintják az amcsi stílust (nem is megfelelő kifejezés ez, inkább úgy mondanám, hogy haladnak a korral) ezért a technikai dolgokra nem lehet panasz. A forgatókönyv és rendezés pedig szintén remek, ami szintén unikumnak számít. (Mondjuk bakik azért voltak, nevettem is jót.)
Engedjen meg nekem a nép még mára egy káromkodós-szpojleres-sorozatos bejegyzést, mert hát ez kihagyhatatlan. (A tovább mögött kép is van, mint szpojler, ha esetleg.)
Szpojler! — A bejegyzés folytatásában lehull a lepel!
Végre megnéztem ezt is, pár napot várni kellett rá, de mindenképpen megérte. Szpojlermentesen: ritkajó volt. Anno azt hiszem Tim Kring mondta azt, hogy a sorozat inkább a »24«, mintsem a »Lost« irányába mozdul majd. Én ezt úgy értettem, hogy minden évadban más szereplők lesznek, hogy még izgalmasabb legyen, de nem: minden évadban nagyjából ugyanazok a szereplők, de mindig új fősztori. A világ megmentése és hasonlók (bár itt inkább a személyes érdekek hajtanak mindenkit).
Szpojler! — A bejegyzés folytatásában lehull a lepel!
Öt évad, 105 epizód, 73 és fél óra műsoridő, tömény izgalom, most mi a fene van fíl, nevetés, remek színészek, remek sztori, dráma, meglepődés – kulcsszavakban ez mind az Alias, és még sokkal több. Mondhatni fogalom. Kicsit szomorkás is, hogy így öt év után elfogyott, hiányozni fog, akárcsak az olyan nagy kedvencek, mint például a »Halló, halló!«.
Szpojlermentesen: az utolsó rész, sőt mi több: az utolsó évad pedig fantasztikus! Egy teljesen lezárt sztori (pici nyitott szállal, hátha egyszer mégis), válasz minden kérdésre, régi szereplők, sztorik felelevenítése, dráma, nevetés, egyszerűen leírhatatlan, aki végignézte már, vagy legalábbis képben van, hogy milyen az Alias, az mást nem mondhat, minthogy egy remekül összerakott záró epizód, évad és sorozat. Kicsit érthetetlen is, hogy miért tették el (bár valahol jobb ez így, mint a »Prison Breakben«, ahol húzzák-vonják a dolgokat, sokszor a minőség rovására). Szóval remekebbnél is remekebb volt, szerintem a műfaj kihagyhatatlan darabja.
Sorozatozzunk kicsit; beindultak a nagykedvencek, szinte már mindegyik új évadnak megvolt az első két, három esetleg négy része. Meg is mondom, hogy nekem milyen volt.
Megmondom őszintén, több okból sem akartam belenézni az új sorozatokba. Az egyik az, hogy szeretem megvárni, hogy kicsit beinduljon (sőt, sokszor többévadnyi késéssel kezdem el nézni), de ez a Moonlight valami miatt szimpatikus volt. Pedig a vámpíros témákat alapjáraton nem nagyon kedvelem. De rögtön megmondom, miért nagyon jó ez a sorozat:
Marshall az »Aliasból«, bár itt nem kerül annyira előtérbe, azért ez mindenképpen jó pont;
ritka jól dizájnolt lakberendezés;
van valami hihető az egészben, nincsen agyonturbózva effektekkel, látványtrükkökkel, de mégis el tudod hinni, hogy ez most egy vámpír;
magánnyomozó a főszereplő, rejtély, titkok estébé;
akárcsak a »Dexterben«, itt is van vérimádat, meg belső monológ;
jó zene (Evanescence például);
azon kevés sorozatok közé tartozik, ahol már az első részben történik valami, és nem az van, hogy meglátjuk mit hoz a jövő, hanem meg akarom látni, mit hoz a jövő;
jó beszólások;
nem feltétlen emiatt jó, de van benne iPhone.
Tehát bejövős, tényleg kíváncsi vagyok a folytatásra.
Értékelés: 4 pont (Szerintem mindenképpen jó, vámpírkedvelőknek pláne.)
Ha már sorozatmánia: alapból nem szeretek olyan sorozatokat nézni, amikről tudom, hogy jók, érdekes befejezésük van, mégsem folytatják (»Tru Calling«, ugye), de a »Hidden Palmst« bevállaltam, magam sem tudom miért. Aztán örültem is, hogy hepiend vége van (bár másra gondoltam), erre az utolsó két másodpercben akkora kliffhenger volt, hogy leszakadt az állam (pláne, hogy az volt, amire eredetileg gondoltam). Szóval kár, hogy kencelt kapott. Egyébként az a nyolc rész (és angol felirattal küldtem, hah!) egész jó.
Hát nem tudom. Elvileg ez ilyen vicces. Elvileg. Namármost a »How I Met Your Mother?« az már az első rész után olyan OMG ez állati fíling lett, és »a minőség nem romlott«, ez viszont két rész után nagyjából kétszer röhögtetett meg. Szóval érdekes. Az alapsztori pedig jónak tűnik: örök bajkeverő csávó nyer egy kaparós sorsjegyen, és úgy gondolja, meg kell változnia: listát ír, és akikkel eddig valami rosszat tett, most igyekszik jóvá tenni. A lista kétszáz-akárhány elemet tartalmaz, tehát van mit. De ez nem mindig vicces.
A Fotósopp pedig nem kicsit öli meg az új vasat, nem tudom miért (megzabálja a memóriát konkrétan, de hogy miért, ájdonnó).
Ez meg egy olyan sorozat, ami fiatal egyedeknek készült. Majdmindjárt meg is mondom milyen elemekből lehet erre rájönni: szép lányok/szép fiúk (igény szerintit aláhúzni), napfény, pálmafák, szex, rejtély, titkolózás. Hab a tortán: főszereplő csóka fotózik, és az első részben cangázik is. Egyebet tényleg nem tudnék róla elmondani, pláne nem egy rész után (a második elég lassan jön, és felirat sem nagyon van hozzá, hogy a rák vájná ki a szemét), de azt lehet érezni, hogy titkolózás megy erősen, és persze a szokásos képmutatás a szomszédok előtt. Nem egy PB, de 45 percnyi mókának tökéletes (merthogy röhögni is lehet rajta).
Hogyan találkoztam anyátokkal? Ez valami fantasztikus lett, én mondom (persze mint kiderült én még olyanon is röhögök, amin más abszolút nem, de végül is nem ez a lényeg). Régóta terveztem, hogy elkezdem nézni, és mivel most minden más sorozat elfogyott, szeptember közepe-vége meg még messze van, ezért letöltöttem.
Féltem kicsit az angol nyelvű szitkomoktól, de úgy látszik, hogy – ettől legalábbis – alaptalanul. Egyrészt a szöveg annyira egyszerű, hogy szerintem bézik angolnyelvtudási szinttel is a fele megérthető, másrészt nem azon röhög az ember, hogy mit mondanak, hanem (szitkomhoz meglepő módon) a szituációkon.
Így az első rész után abszolút bejön, mindenképpen folytatom.
Bár nem nagyon tudok olaszul, amíg Olaszországban voltam, mindig szerettem nézni a című műsort. Ez egy nyári vetélkedő, mely leginkább egy ki-mit-tudhoz hasonlítható. A műsor elején a játékosok húznak egy számot, ez lesz a szereplési sorrendjük. Eközben, egy nagy helyiségben, zárt ajtók mögött ül egy olasz híresség, akiről annyit árulnak el az elején, hogy férfi vagy nő, valamint a képernyő alján látható pár név, melyek közül a játékosok válogathatnak. Miután a játékos bemutatta a produkcióját, azt a zsűri egytől három pontig jutalmazza, és a pontszámnak megfelelő kérdést tehet föl a hírességgel kapcsolatban, majd tippelnie kell egy nevet. Annak a játékosnak, aki a legelső sorszámot húzta, lehetősége nyílik, hogy a fináléban (miután megtekintett egy a hírességhez kapcsolódó tárgyat) megváltoztassa a tippjét. Aki eltalálja, hogy ki van az ajtó mögött, annak 500 000 € üti a markát.
Így elmondva lehet, hogy nem olyan izgalmas, de élőben eléggé az, ráadásul a már korábban említett Gabibbo és néhány csinos lány is megdobja a hangulatot.
Juppí, van »Dexter« 2×01! Alig várom már egyébként a többi sorozatpremiert. Most hogy nincs semmi néznivaló, elkezdtem »24«-et nézni, és azt kell hogy mondjam, az első három évad közül a harmadik sikerült a legjobban; sokkal pörgősebb, akciódúsabb, izgalmasabb, érdekesebb, és nem csak az instant akciójelenetek röpködnek, hanem kicsit elgondolkodtatóbb jelenetek, és végre kevésbé klisés fordulatok is előfordulnak.
Ráérő perceimben (meg ugye nyári uborkaszezon miatt is, mely dúl a sorozatok terén) elkezdtem Született feleségeket nézni.
Sokan azt hiszik, hogy ez egy idióta szappanopera, és tulajdonképpen igazuk van, csak nem az a fajta szappanopera, aminek képzelik. A Született feleségek igazándiból lerántja a leplet az amcsi kertvárosi perfekt életről, és megmutatja, hogy hát azért senki sem tökéletes, még ők sem, az amcsiktól meg ugye nem igazán ezt a hozzáállást szoktuk meg. Még ha az egész kertvárosfíling hülyeség is, vagy nem az jön át, aminek kéne, szerintem nagyon jól küldik a témát.
És itt is megfigyelhető, ami már szinte mindenhol: az egymást követő jobbnál jobb poénok mögött azért komoly szál fut, ami a részek előrehaladásával egyre jobban kezd kibontakozni.
Hoppá, ez a nap első és eddigi legjobb híre: a »Jericho«, amit ugye lelőttek (értsd: az alacsony nézettség vagy akármi más miatt nem forgattak több részt) korábban. Ez azért jó, mert olyan cliffhanger (az meg, amikor nem kapsz pontos lezárást, hanem Isten jótékonyan homályba rejti; ezzel persze az a baj, hogyha lelövik, akkor bukó) volt a végén, hogy az hihetetlen. Szóval hepifész.
Szerintem »Doktor House«-nak simán jó lett Kulka János, mint új magyarhang. Igazándiból Hugh Laurie hangjához sokkalta jobban illik Kulka János, másrészt igyekszik olyan flegmán nyomatni a témát, ahogy azt az eredeti hangnál észrevehetjük. Hozzáteszem, hogy Szakácsi Sándor – nyugodjék békében – hangját meg sem közelíti, de ugye nem Szakácsi hangját keressük, hanem Hauszét. Erre a célra pedig jó, bár tény, hogy furának tűnhet Szakácsi után, mert Szakácsi után még az eredeti is gyengébbnek tűnik (tényleg).
Na, sikerült itt a napok során bedarálni a »Losztot«, nem akartam beállni a sorba, gondoltam biztos mindenki fényezi kicsit, de a harmadik évad meg valami fantasztikusra sikeredett, tényleg.
Szpojler! — A bejegyzés folytatásában lehull a lepel!
Hm, tegnap megnéztem a »Halló, halló!« utolsó részét. Lehet itt jönni, hogy hülye angol humor, meg lefárasztó meg stb., de szerintem le a kalappal Jeremi Lloyd és David Craft (OBE) előtt, hogy egy ilyen remekművet tudtak létrehozni. Kezdve azzal, hogy mekkora bátorság kell egy ekkora méretű fikázásra (mert tulajdonképpen a Halló, halló! a második világháború fikázása), ahhoz, hogy így kifigurázzák a németeket, az olaszokat, a franciákat, sőt, még saját magukat, az angolokat is. Mekkora bátorság kell, hogy ennyi hejhitler elhangozhasson, ráadásul vicces, lekezelő módon. Le a kalappal.
A színészek előtt pedig már csak azért is le a kalappal, mert a alkalmával mindenki ugyanúgy tudott játszani, ahogyan nagyjából húsz éve abbahagyták. És ehhez azért kell tehetség.
A Halló, halló! sikereit szerintem mi sem bizonyítja jobban, mint ha körülnézünk a videón látható nézőközönségen, hogy hány ember ül ott, és hány ember arcán látni az őszinte vidámságot, és hallani a hozzátartozó tapsot is.
Szóval csak azt akartam mondani, hogy az angolok tudtak-tudnak valamit e téren.
Kicsit rákattantam a »Losztra« egyébiránt. Egyszerűen hihetetlen: amennyire nem szeretettem az elején, most annyira bejövős, a sok rejtély meg miegymás miatt.
»The War at Home« meg jó, hogy belehúzott, mert az utóbbi időben ritka gyenge részek voltak, de a 2×14 jó volt, fetrengtem a röhögéstől.
Végül is letöltöttem az Aliast, mert a legtöbb sorozatban most szünet következik; »House-ból« ugye csak egy rész van, »Heroes« záróizé jövő héten, a »Jerichót« meg sajnos lelőtték.
Az Aliast pedig még nagyon-nagyon régen (talán 2003-ban, vagy 2004-ben, mikor a Retekklub elkezdte adni) kezdtem el nézni, és már akkor is tetszett, csak a magyar kereskedelmi tévék jó szokásához híven este tizenegy után adták, én meg az első reklámig bírtam, aztán bedobtam a szunyát.
Az Alias pedig istenkirály, mert egy istenkirálynő játszik benne: Jennifer Garner, aki nem az a fajta istenkirálynő, akire csurogtatod a nyálad, hanem akit szájtátva bámulsz, hogy OMG, hogy játszik ez a nő! Természetesen 5/5-ös, anno a második évadik néztem, nem emlékszem pontosan, most mindenesetre kezdem az elejétől.
Egyébként újra nekiálltam a Losztnézésnek. Ezzel a sorozattal még anno Olaszországban találkoztam, akkor – bár egy kukk nem sok, annyit nem értettem belőle – bejövős volt, aztán mire eljutott kis hazánkba (nem is kis hájppal, ugye), már annyira nem volt bejövős. Talán a vontatottsága miatt. Aztán egyszer belepillantottam az első évad záróepizódjába (talán az, amikor a kamera megy végig az aknán), és úgy véltem, hogy ez annyira nem lehet rossz. Két rész után megintcsak abbahagytam, és most eljutottam oda, hogy elkezdem nézni.
Végső soron tényleg vontatott, de ami érdekes, hogy (ugye fanatikus losztnézőknek nem kell mesélni) minden részben mutat valamit az egyik karakter múltjából, és így tíz rész után azért érezhető, hogy nem véletlenül kerültek ők arra a szigetre.
A karakterek viszont nagyon bejövősek. Az egyik kedvenc Sawyer; ahogyan az 1×09 végén megszólalt (mikor golfoznak): Két tubus naptej, és egy zseblámpa arra, hogy elcseszi!, majd megszakadtam a röhögéstől.
A másik favorit természetesen a Locke bácsi; rajta a hülye is látja, hogy valamit tud (vagy csak hülyeségeket látok, nem tudom). Meg aztán, minden sorozatban van egy ilyen csendes-okos figura, itt ő lenne az. A harmadik favorit pedig Hurley, mert csak, szerintem nem csak nekem, egyébként.
Kapásból nem lehet rossz egy ilyen ötlet: dobjuk le az atomot az USÁ-ra! Nézzük meg, a sok amcsi majd hogy boldogul egy ilyen esemény után! Pontosan ezért remélem, hogy a »Jerichót« folytatni fogják, mert egyrészt az 1×22-t ritka szarul sikerült befejezniök (rengeteg kérdést hagy megválaszolatlanul, ha nem folytatják), másrészt meg csak. Persze, sokan leszólták, hogy nem jó sorozat, pedig van benne fantázia, és végső soron pörögtek is az események (még ha kicsit szappanoperás vonalai is voltak).
Should we freeze time? Hű, Heroes 1×20 mekkora volt már! Ahogyan azt sejtettem, az előző rész kicsit lazára volt fogva, most meg durrbele mindent. Hát őszintén: ha van olyan aki Heroes-rajongó, és ez a rész nem nyerte el tetszését, az kap egy csokit.
Szpojler! — A bejegyzés folytatásában lehull a lepel!
Na, végre megvolt. Féltem anno, hogy el fog jönni az április 23, közelebb leszek az érettségihez, satöbbi, és tényleg gyorsan eljött. »Hősök« ügyileg viszont ideje volt, és megérte a várakozás, a szünet után sikerült a megszokott stílusban folytatni.
Szpojler! — A bejegyzés folytatásában lehull a lepel!
Az utóbbi két napban befejeztem a Day Break című sorozatot, végre. Egész korrekt, bár az első három rész mindenképpen unalmas, utána bepörögnek az események, és ami mindenképpen jó, hogy lezárják a sztorit, tehát nem marad hátra sok kérdés, mint a Tru Calling esetében. (Bár azért igyekeztek úgy intézni, hogy tudják folytatni, ha esetleg mégis lenne második évad, bár tudomásom szerint nem lesz.)
Aki szereti az ilyen időutazós-akciós-rendőrös sorozatokat, annak mindenképpen megéri. Az értékelés pedig így a 13 rész megnézése után sem változott:
Értékelés: 4 pont (Az eleje kicsit vontatott volt, na.)
Szitkom, aliasz szituációs komédia, amikor nem feltétlen a bámulatos poénokon, hanem a karaktereken röhög az ember. És ebben – bárki bármit mond – a britek a legjobbak (csak a példa kedvéért: Csengetett Mylord?, Halló, halló!, ugye).
Teljesen véletlenül belenéztem a The War at Home (Házi háború) című sorozatba az HBO-n, és meg kell mondjam, hogy valami olyan hatása volt, mint réges-régen, mikor olyan hétéves forma lehettem, és elkezdték nyomni a Bír-lak című sorozatot, ami akkor nagyon-nagyon tetszett (ki tudja, ma már lehet nem tetszene). Végül is semmi extra, csak a szokásos idióta amcsi vígjáték, de ebben legalább van valami egyedi, amit nem tudnék megfogalmazni. Kicsit hasonló stílus, mint a Rém rendes család, de nem annak az erőltetett koppintása. Bejövős, meglátjuk milyen lesz.
Hosszas várakozások, és ZsuKov egyszeri, kedves biztatása után végre megérkezett a 24 (azt hiszem a magyar címe is ez lehet :D) című sorozat. Eddig négy részt néztem meg, első körben csak két DVD-nyit kaptam, viszont elég izgalmasnak tűnik.
Végül is a sikerhez megvan minden; egyrészt újfent több szálon futó esemény, melyek egyszerre és külön kerülnek bemutatásra. Valamint az általában remek mentsük meg a világot a terroristáktól téma, melyet még megfűszereznek egy csendes, tudja a dolgát, és még vicces is főszereplővel – ez azért valljuk be, hogy nem hangzik rosszul, még egy egész estét betöltő film leírásaként sem.
Úgy voltam vele, hogy áh, minek nekem még egy sorozat, van így is elég, amit nézhetek (ez persze nem igaz), aztán mikor láttam, hogy ez ilyen Tru Calling-szerű, hát gondoltam megnézem. Egyáltalán nem rossz, bár tipikusan olyan sorozat, amit nem sokan kedvelnek (én általában az összes időutazós-időmegállítós témát kedvelem, tehát bejön). Kár, hogy nem fogja sok részig húzni, de a történet miatt ez egyáltalán nem meglepő.
Mivel a Csengetettből már csak öt rész van (szomorú is vagyok emiatt) valami hasonló sorozat után nézelődtem, a Halló, halló!-t pedig többen is ajánlották, ezért megszereztem az első évadot.
Kicsit más azért, mint a Csengetett, de a negyvenpercnyi szórakozást szerintem ugyanúgy garantálja. Szokás szerint tele a nevetséges helyzetekkel, amikből kikerülni szeretnének, de a végére csak még jobban benne vannak.
Eddig négy részt láttam, mind a négy tetszett (az öregasszony a legkomolyabb, mindig fetrengek a röhögéstől, mikor mond valamit), szóval kap mondjuk egy ötöst, a változatosság kedvéért. ;]
Nos, a mindenképpen érdekes első részből annyit tudtam leszűrni, hogy ismét egy sokszálonfutó, de a végén mégis összecsatlakozó (végül is melyik nem az) lesz ez. Az alapsztori nagyjából, hogy egy bankrablás miatt 52 órára összekerül néhány ember. Kilencüket kiszabadítják, és a későbbiekben gondolom az ő sorsuk lesz bemutatva.
Nem sokat mutat meg magából; mikor egy szál kicsit komolyabban bemutatásra kerülne, rögtön bevág egy részletet a bankrablásból, aztán kapcsol máshová. Mindenesetre hamarosan jön a második része is.
Értékelés: 4 pont, hiányzik belőle valami, de ettől függetlenül nézhető
. Vegyesek az érzelmeim az első epizóddal kapcsolatban, néha elég uncsi. Talán hosszú volt a dupla pájlot. Viszont mindenképpen bejövős, mert az ilyen hűdetitokzatos-időbenutazós-földöntúliképességes témák általában bejövősek (lásd Heroes).
És azért vad: képzeld el, hogy 2006-ban éled a számodra normális életed, a számodra normális világban, ahol van komputer és mobiltelefon, meg esténként megnézed a Barátok Köztöt, aztán hirtelen történik valami, és 2086-ban találod magad, ahol már esetleg nem is élnél, de közben egy percet sem öregedtél. És a világ tele új dolgokkal, új szokásokkal, új emberekkel, neked meg semmid és senkid nincsen. Na ebben van a The 4400 ereje.
Na, ez aztán még a komoly sorozat. Itt semmi finoman bemutatjuk a szereplőket, vázoljuk a szitut, meg nem ijesztjük meg a népet a pilot alkalmával. Belevágnak a közepébe: darabolt hullák, elmebeteg főszereplő, vér, vér és még több vér (azaz pont hogy kevesebb, de ez már más kérdés). Megmondom őszintén, hogy nem valami nagy lelkesedéssel ültem le megnézni, de hihetetlenül kellemeset csalódtam. Ez az a műsor, amit valószínűleg késő este adnának a tévében, és jó nagy piros karika lenne a jobb vagy bal alsó sarokban, benne egy tizennyolcas számmal, de biztosan fönnmaradnék éjfélig, hogy megnézzem, még akkor is, ha másnap nem tudok fölkelni.
Van benne valami, amit egy jó psycho, vagy hasonló kaliberű filmtől (vagy sorozattól) elvárok. Remélem, hogy a folytatás is ilyen jó lesz, mert az első rész abszolút nyerő.
Na, megnéztem a sokak által emlegetett sorozat első részét. Meggyőző, azt kell hogy mondjam. Kellemesen csalódtam, mert az előzetesek alapján nem számítottam nagy durranásra, de sikerült beletenniük valamit, ami a tévé elé köti a nézőt, ahogyan azt egy marketinges nagy valószínűséggel mondaná. Meggyőzőbb, mint a Jericho első része volt anno, szóval not bad.
Kövezzetek meg, de én imádom ezt a . Az angoloknak a stílusa is tetszik, valamint az angol humort is kedvelem. Mr. Bean például sokakat kiűz a világból, én pedig bármikor leülök megnézni, bár a régebbiek sokkal jobbak voltak, ez tény. A The Benny Hill Show-ról már nem is beszélve. A Csengetett, Mylord? pedig tipikusan egy nekem való sorozat, a maga nevetséges karaktereivel és helyzeteivel.
Hozzám is eljutott a Prison Break (magyar csúfolása: A szökés) című nagyszerű sorozat. Kellemesen csalódtam: így az első rész után mindenképpen azt kell mondanom, hogy megéri beszerezni a többi epizódot, bár azt hallottam, hogy a második évad vége felé eléggé elnyújtott, és ebben lehet valami, mert a történet alapjáraton olyan, hogy nem sokáig lehet(ne) húzni. Eredeti nyelven, magyar felirattal néztem (hát izé, vannak közben olyan szövegek, amiket ha megölnének se értenék, felirat nélkül), cserébe reklámok nélkül, tökéletes kép- és hangminőséggel.
Jó lenne megszerezni a Jerichót is, mivel AXN hiányában elég nehézkesen tudom nézni, így is lemaradtam a második részéről.
Megvolt tegnap a premierje (vagy pilotja, ahogyan tetszik). Bár a sorozatosok , azt figyelembe véve, hogy a legelső rész, szerintem nem volt ez rossz, bár tény, hogy picit kevés volt az izgalom, de mondom: első rész, nem feltétlen várhatóak rögtön vérpezsdítően akciódús jelenetek tömkelegei. Kíváncsi vagyok a második epizódra.
Ellenben szeretném megjegyezni, hogy az Emilly Sullivant játszó Ashley Scott fabatkát sem ér, azon kívül hogy gyönyörű babaarcot tud vágni a csini kis üvegszemeivel meg rúzsos kis szájával.
Egyébként tegnap véget ért a fent említett sorozat. Erről már írtam, de nekem nagyon tetszik, azaz tetszett ez a sorozat, és örültem neki, hogy a TV2 az összes részt leadta. Bár az utolsó néhány epizód, sőt évad már kissé gyöngébb volt, hiányzott belőle az a régi nyüzsgés. Kiesett a régi banda, és új gyerekek jöttek, amit sokan bántak, de még ezt leszámítva is rendkívül jól sorozatról beszélhetünk. Érdekes volt végignézni, ahogyan az orrom előtt nőnek fel a gyerekek, öregszenek a szülők stb.
Ha valakit érdekel: forgatják a tizenegyedik évadot, melyben David Gallagher (Simon) és Mackenzie Rosman (Ruthie) jelenlegi információk szerint nem fognak szerepelni. Az évad leginkább a családapa körül forog majd, akinek egy éve van hátra, szívroham miatt. (Ez egyébként eléggé negatív módszer, de sok helyen megfigyelhető: például a Harry Potterben, ahol elvileg maga Harry sem éli túl a hetedik epizódot). több információ is található, ha érdekel valakit.
Kövezzetek meg, de én nézem a Megasztár döntőjét. Akárki, akármit mond: bizony nem kis dolog ennyi ember előtt föllépni. Arról már más a véleményem, hogy mennyi keresnivalója van ott néhány embernek a régebbi szériákból, de ezzel szerintem nem csak én vagyok így.
A versenyt pedig Rúzsa Magdolna nyerte, ez egyértelmű számomra.
Aki eddig nem nézte, most kezdje el. Vasárnaponként fél hattól az retekklubon, ahol idén ez a legjobb műsor.
Úgy érzem, hogy most fog igazán beindulni, a szereplők múltja már nagyjából világos, és a képben van a gonosz is. Nézzétek, mert ez a sorozat, nem a lizacsakegyvan.
Tényleg nagyon kevés sorozat van, amit figyelemmel követek. Ilyen például a Smallville is, amit nemrég még vetített a TV2. cimborám hívta föl figyelmemet, hogy a bizonyos sorozat a bizonyos tévécsatornán ismét vetítésre került. Félig örömteli, félig bosszús hangulatban kapcsoltam el - a F1-et mindenképpen nézni akartam. A csalódás akkor ért, amikor megláttam, hogy a „Méhkirálynő” című epizódot játszák, amit már láttam. Remélem, hogy ez csak egy kis frissítés, majd ezután egy új évad kerül lejátszásra.
Sebaj, marad a Formula 1. Az egyetlen sport, amit szeretek, sokkal élvezhetőbb számomra, mint mondjuk egy focimérkőzés.
Kicsit antiszociális, de azért érző lelket takaró doktorbácsi, aki érti a szakmáját, és jól beszól mindenkinek. Jó sorozat, azt hiszem, nézni fogom. A TV2 pedig legyen megdicsérve, hogy mostanában normális műsorokat vetít, de azért legyen megszidva is, mert a pofám leszakad, hogy nem vette - még - meg a Született Feleségek második évadját, és kiszúrták a szemem egy revízió epizóddal.
Akit pedig nagyon érdekel, az . Tudom, még tele van hibával, elírással, nem valid, és csúnya az enkódolás. Ezekre nem vagyok kíváncsi, viszont más véleményekre igen. Eddig a legtöbb embernek tetszett. Lessétek bátran, ha van valami, lehet jelezni itt kommentben.
Nem vagyok egy szappanoperát néző, tévé előtt döglődő fazon, de ez az egy sorozat van amit szeretek. Nem tudom miért, de már kiskoromban mefogott benne valami. Mindig megnézem, mert őszinte, kedves, és mókás műsor, és valljuk be, ritka az ilyen manapság. Milyen furcsa, hogy azok a fiatalok, akik ott szerepelnek nincsenek felkapva, pedig lehetne őket mire, itthon meg az anyátok közt és a jóbanfosban sztárjai vannak felkapva.
Kicsit ódzkodtam ettől a sorozattól, mivel a Vészhelyzet babérjaira elég kevés sorozat hajthat. Ám mégis, kellemes csalódás volt számomra az első epizód.
Amikor a szereplőket megláttam, rögtön a vészhelyzet jutott eszembe. Kinézetre legalábbis mindenkinek megvan a "vészhelyzetbeli" megfelelője. Leginkább egy fiatalos, és mókás, ugyanakkor komoly kis szappanopera lett belőle. Ellentétben a Kojakkel, amiben nagyot csalódtam. Egyáltalán nem tudom, hogy kinek volt bátorsága egy klasszikus, és jellegzetes karakterből, valamint műsorból egy ekkora maszlagot csinálni. De ez már egy másik történet.
Kicsit antiszociális, de azért érző lelket takaró doktorbácsi, aki érti a szakmáját, és jól beszól mindenkinek. Jó sorozat, azt hiszem, nézni fogom. A TV2 pedig legyen megdicsérve, hogy mostanában normális műsorokat vetít, de azért legyen megszidva is, mert a pofám leszakad, hogy nem vette - még - meg a Született Feleségek második évadját, és kiszúrták a szemem egy revízió epizóddal.
