Itt az összes sorozat témájú bejegyzést olvashatod; jó szórakozást!



Orange Is the New Black

Néhány napja fejeztük be az Orange Is the New Black harmadik évadát. A Netflix saját gyártású sorozata egy New York-i nőről szól, akit egy fiatalkorában elkövetett stikli miatt 15 hónap fogházbüntetésre ítélnek.

Nem sok börtönben játszódó filmet vagy sorozatot láttam, ilyen tekintetben a »A remény rabjai«, a »Halálsoron« és a »Prison Break« a három fő hivatkozási pontom, de azért ez a három matéria adott egy minimális alapot, illetve mindhárom darab nagykedvencem, így került az OITNB a reflektorfénybe. Meg aztán, a Netflix által gyártott sorozatokkal eddig nem sikerült mellényúlni.

A történet egy minimum level security intézményben játszódik. Ez a biztonsági szint arra utal, hogy a bentlakók az épület területén belül viszonylag szabadon mozoghatnak szigorú ellenőrzés nélkül, a napi szintű feladatok nagy részét (karbantartás, takarítás, főzés stb.) ők látják el, és bizonyos esetben még eltávot is kaphatnak. Nem tudom a pontos párosítást, de ez olyasmi lehet mint a magyar büntetés-végrehajtási rendszerben a fogház: voltaképpen nem börtön, mert a rabok nem cellákban töltik idejük jelentős részét.

Ebbe az intézménybe főként olyan elítéltek kerülnek, akik vagy valamilyen „kisebb“ bűncselekményt követtek el (lopás, sikkasztás, pénzmosás, csemépészés stb.), vagy olyanok, akiknek bűcnselekménye komolynak minősül (pl. gyilkosság), de valamilyen oknál fogva nem indokolt a szigorúbb ellenőrzés: mert pl. idősebbek, a körülményekhez mérten megalapozott volt a cselekedetük vagy mert kvázi rossz helyen voltak rossz időben.

Innen viszont könnyű átcsúszni egy szigorúbb intézménybe, vagy ahogyan a sorozatban nevezik, a „max“-be, ami már maximum level security-nek számít.

Abból pedig, hogy nincs túl szigorú ellenőrzés, és hogy rengeteg nő van összezárva viszonylag kis helyen, több dolog is következik, ami a történet masszív gerinceként szolgál:

  • minden szereplőnek megvan a maga „területe“, amit megfelelően lát el és védelmez, és ahol nyilván tud egy kis extrát adni a többieknek, amiért persze borsos árat számol fel (a konyhafőnök például a zöldségek között csempész be ezt-azt),
  • minden terület  főnökének megvannak az emberei, a „lányai“, akiket véd, és akikért valamilyen formában felel,
  • a bentlakókat etnikai hovatartozásuk szerint rendezik, így a főbb társaságot az ázsiai, az afro-amerikai, a latin-amerikai és a fehér emberek csoportjai alkotják,
  • a börtönőrök többsége férfi, amiből sok vicces, feszült és néha veszélyes helyzet alakul ki.

Az Orange Is The New Black egyik jelenete

A főszereplőről szándékosan nem igazán írtam idáig, ez is a sorozat egyik érdekessége: habár elvileg az ő elmesélése és története a sztori alapja, mégis nagyon sokszor a hozzá kapcsolódó események a háttérbe szorulnak, és a nézők a többiek történetébe kapnak mélyebb betekintést. Majdnem minden fogolyról van valamilyen visszatekintés, a harmadik évad végére szép lassan mindenkiről kiderül, mit csinált, miért került oda és hogy mi a motivációja.

Ez az első sorozat, amelyik vígjáték és dráma kategóriában is kapott elismerést, ami kiválóan jellemzi a különböző epizódok hangulatát: mindig van egy komolyabb, elgondolkodtatóbb szál az aktuális részben, de ezt túlnyomórészt vicces jelenetekkel mutatják be, amvel sokszor kölcsönöz érzelmi hullámvasút érzést.

A negyedik évad most nyáron érkezik, a Netflixre jellemzően az egész évadot egyszerre adják ki, így nem kell heteket várni az új részre. Engem elsőre elkapott a hangulata: nagyon jó karakterek (legalább három kedvencet tudnék említeni), elgondolkodató történetek, sok nevetés, kellő mennyiségű dráma, valamint egy végig ott lebegő kérdés, ami az általam látott összes börtön-történetben megjelenik: biztos, hogy jól működik ez a rendszer? Biztos, hogy jobb ember lesz az, aki letölti a büntetését?


Bréking: befejeztem a Smallville-t!

Oké-oké, ez talán az egyik legrégebbi sorozat adósságom. Szerintem háromszázezerszer megkaptam, hogy miért nem engedem el a fenébe, de nem szeretem a lezáratlan dolgokat, és azért a Smallville-t mégis 9 évadon át követtem, így úgy éreztem, tartozom annyival magamnak és a sorozatnak is, hogy befejezem a tizedik, utolsó évadot. A talán huszonegy részt úgy nagyjából négy évig húztam, főként azért, mert rettenetesen unalmas és idegesítő volt. (Igen, itt már tényleg el kellett volna engednem, de inkább végignéztem.)

Smallville finálé

A Smallville Superman fiatalkori kalandjait mutatja be: hogyan lesz a tanyasi legényből a világot megmentő szuperhős, milyen megmérettetéseken megy keresztül, hogy illeszkedik be az emberek közé, hogyan kezdi el használni földöntúli erejét, amelyet a sárga Nap fényétől kap és hogyan küzd meg bolygója gyilkos maradékával, a zöld kriptonittal.

A sorozat alapjaiban egy tini szerelmi dráma volt, és ez akármilyen rosszul is hangzik, nem volt olyan vészes az évadok során.

Nem fogok kertelni, a végére kifejezetten megutáltam, amilyen irányt vett a történet. És nem azért, mert jaj emiatt vagy amiatt eltért az eredeti történettől. Amit nem tudok eldönteni, hogy az érdektelenség vajon abból ered, hogy időközben megváltoztak a sorozatokkal és filmekkel szemben támasztott elvárásaim vagy egyszerűen csak tényleg szar lett a vége.

A szerelmi dráma átment idióta, erőltetett menetbe. Az ellenségek ijesztő helyett inkább komikusak lettek. A konfliktusok borzasztóan gyengék, a megoldásaik pedig még annál is nevetségesebbek és logikátlanabbak. Hogy jobbat ne mondjak, a sorozatfináléban a gyűrűs jelenetnél konkrétan felröhögtem. Az utolsó évad egyetlen izgalmas, fordulatos és pörgős része az volt, amikor Tess múltjára és motivációira fény derül. A halott(nak hitt) ellenségek random megjelenése pedig tovább rontotta az egészet.

Talán inkább az is a helyzet, hogy a szórakoztató, néha izgalmas, laza, elnyújtott tini limonádéként funkcionáló sorozat nem igazán tudta megugrani ezt a szintet, de közben a nézők nyilván idősödtek, komolyodtak és sok mindenben szintet léptek. Próbáltak kiugrani a tingilingi korszakból, de túl hirtelen, ehhez képest túl későn és túl kapkodva tették ezt, ráadásul nem is feltétlenül a szerintem legjobb irányba. Kicsit sajnálom, mert azért az utolsó egy vagy talán két évadot leszámítva tényleg szerettem nézni, az évadok eleje és vége mindig nagyon izgalmas, a közepe pedig kellőképpen cukros volt.

A befejezés ezzel szemben kicsit inkább egy jóféle, de már szénsavját vesztett sörre emlékeztetett, és ezen már a citromkarikaként bedobott, ikonikus ruhájában látott, eredeti zenéjére elrepülő Superman sem igazán segített (pedig mi másért, ha nem ezért szenvedtem végig az utolsó évadot).


Better Call Saul

A Better Call Saul (legújabb sorozat-kedvencem) két dolog miatt is tökéletes: egyrészt kiválóan pótolja a »Breaking Bad« után maradt űrt, de mindezt úgy teszi, hogy ha valaki még csak hallomásból sem ismeri a Totál szívást, ugyanúgy élvezheti Saul Goodman kalandjait.

Better Call Saul plakátja

Az első évad tíz részes, végig is néztük. A befejezés szerintem annyira nem erőteljes, de ezzel szemben az egész évad nagyon ütős, gyakorlatilag minden része odatapasztott a képernyő elé, nem igazán néztem még sok spin-offot, de nem gondoltam volna, hogy egy ilyen sorozat lehet annyira jó, mint az, amelyikből kinőtte magát.

A történet Saul Goodmanről szól, aki mindenféle svindlis trükkökből tengődik egyik napról a másikra. Bátyja egy menő ügyvédi iroda társalapítója, így időközben főként miatta is végzi el távoktatásban az Amerikai Szamoa Egyetem jogi képzését. A papírt megszerzi, de a jogi karriere nem indul be olyan egyszerűen, ahogyan azt képzelte. Az első évad témája voltaképpen az, hogy hogyan tud zugügyvédként boldogulni, illetve az is, hogy miért (és részben hogyan) lesz majd a bűnözők népszerű ügyvédje, akit megismertünk korábban.

Breaking Bad rajongóknak szerintem kötelező, akik azt nem nézték, viszont szeretik a sötét humorral kevert drámát, azoknak szintén.


Doctor Who

Az van kicsit mostanában a sorozatokkal, hogy mióta a nagy kedvenceim eltűntek, sokkal alacsonyabb a motiváció a sorozatnézésre. Meg aztán: vége van már azoknak az időknek, amikor négykor már otthon ültem és más dolgom sem volt mint a legújabb részek előtt ücsörögni. Ennélfogva nagyon meggondolom, mibe kezdjek bele, pláne, hogy minden óra érték, amit valami hasznos tevékenységgel lehet tölteni. És egy jó epizód megtekintése számomra hasznos tevékenységnek számít, azonban nagyon kevés új sorozat volt, ami beszippantott volna.

Doctor Who - Tardis

A Doctor Who-t rengetegen ajánlották már, régóta listán volt, és igazból Tigi is sokáig nyaggatott, amíg aztán egyszer teljesen véletlenül el nem kezdtük nézni, még valamikor év elején, annál a banális oknál fogva, hogy a lejátszási listában az volt a következő elem.

Ahhoz képest, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva nagyon sokáig halogattam, a Doctor Who pontosan az a sorozat volt, ami azonnal behúzott. Amúgy sem igazán néztünk olyat, ami egy picit akciódús, de azért alapjában véve inkább mókás, laza stílusban játszódik.

Brit sorozatról beszélünk, ami ráadásul a második etapját éli: az első felvonás 1963-ban kezdődött és 1989-ig tartott, aztán 2005-ben támasztották fel újra. Azért tud ilyen sokáig húzódni, mert a történet főhőse képes a regenerálódásra: ekkor azonban a kinézete, a karaktere, a szokásai és a személyisége mind-mind megváltoznak. Üzletileg nagyon okos ez a rajongóknak sokszor már kevésbé szimpatikus megközelítés.

A régi részeket is tervezzük megnézni, az újból leginkább a Tennant-korszak jött be; a mostani évad jó volt, de a befejezése egyszerűen nevetséges volt, elmaradt a katarzis és különösebben komoly események sem történtek, pedig a 2005 óta futó részek közül volt jó pár drámai.

Voltaképpen tényleg nem értem, hogy miért nem kezdtem el korábban nézni, különösen, hogy mindent imádok, ami brit, ami sci-fi és különösen, amiben időutazás van, a Doctor Who-t pedig pontosan ezekkel lehet jellemezni.