Ma és holnap a Hold utcai Vásárcsarnokban zajlik a Street Food Show 2013, ami arról szól, hogy a csarnok tetejére kivonult nagyjából nyolc-tíz mostanában felkapott étterem, szól a zene, és lehet enni-inni finomakat. Többek között a Budaörsi Halpiac, a SonkaArcok, a Gyradiko, a Bodega és a Kandalló kínálatából lehet csipegetni.
A rendezvény egyetlen hátránya, hogy picit sok az ember, emiatt érzésre elég sokat kell várni, de a várakozás alatt lehet kóstolgatni például a Somersby ciderjeit, vagy a kézműves söröket.
A vásárcsarnokok pedig a legjobb dolgok valaha, rangsor szigorúan: Fővám téri, Hunyadi, Hold utcai, Lehel. (Az újpestiben nem voltam, de mintha azt is dicsérték volna.)
Annál, hogy három éve volt a »Kaukázus búcsúkoncertje« csak az a durvább, hogy két év múlva lesz tízéves ez a blog. Tíz év! Akkor a kisfiúk már kislányokkal ismerkednek és jobb esetben általános iskolába járnak.
Na de, három év után visszatért fiatalkorunk egyik kedvenc zenekara, a Kaukázus. Tegnap egy majdnem kétórás koncerttel, rengeteg vendéggel és a sportzakóban énekelt Lifttel köszöntötték a rajongókat. Az interjúk és a koncerten elmorzsolt mondatok alapján vicces, hogy voltaképpen a pénz a fő motiváló erő, de korrekt, hogy ezt meg is mondják, valamint az is látszik, hogy kicsit higgadtabb a zenekar, mert habár még mindig komolyan gondolják a dalszövegek üzeneteit, mégsem veszik annyira komolyan ezeknek az üzeneteknek az átadását.
Egyrészt nagyon jó volt egy régi kedvenc ismert számaira ugrálni az első sorban, másrészt csak másodszor voltam, de a Budapest Park még mindig egy jó hely, mert habár a modell ugyanaz, mint a ZP-ben, mégis sokkal igényesebb a kialakítás.
Idén én is ellátogattam a Smartmobil 2013 konferenciára, ahol a iOS appje megnyerte az év alkalmazása díjat. Nagyon vicces volt egész nap rohangálni, kezében az oklevéllel; a legjobb pont az volt, amikor odajöttek hozzánk, hogy tudjuk-e, melyik alkalmazás lett végül az első, Zoli pedig csak felmutatta az oklevelet.
Amúgy, ami azt illeti, a konferencia maga nem annyira jött be, mint például az »mloc.js«. A reggeli különféle BKV-katasztrófák miatt rengeteg késés volt, erről persze a szervezők nem tehetnek, de a bejárat előtt a hidegben való negyed órán át tartó sorbanállásról; arról, hogy egyetlen kivetítő sem volt, hogy éppen hol mi megy és arról, hogy nem volt Wi-Fi, már sokkal inkább. Persze lehet jönni azzal, hogy van mobilnet, nekem is van mobilnetem, de egy mobil konferencián, amire amúgy elég borsos a belépő, ugyan legyen már vezetéknélküli internet.
Az előadások közül több jó is volt, főként a kerekasztal beszélgetés tetszett, amelyben a Ustream, a NNG, a LogMeIn és a Prezi alapítói beszélgettek. A konklúzió főként az volt, hogy Budapesten rengeteg jó szakember van, olcsó a munkaerő, menő a város és nem kell szenvedni a vízummal, mint az USA-ban, így kifejezetten megéri itt startupot vagy már vállalkozást üzemeltetni.
Ezen kívül volt még szó arról, hogy habár az Android jó platform lenne, és maga a keretrendszer nagyon jól dokumentált, a rengeteg különböző gyártó által kiadott készülék miatt néha nehézkes a fejlesztés, főként az előre telepített alkalmazások esetében.
Az is nagyon jól kiéleződött, még ha nem is mondták, hogy a különböző platformok különböző technológiáival is van probléma. Az NFC egy nagyon jó szolgáltatás lehetne, de amíg a piacvezetők közül az Apple készülékei nem támogatják, addig nehéz tervezni vele.
A kisebb gikszereket leszámítva jól éreztük magunkat, a napi kedvenc szavam a netwörkingelés volt.
A cím talán egy kicsit túlzás, az viszont biztosan nem, hogy ma elég menő programmal kezdtük a napot: reggel megnéztük, hogyan épül a négyes metró. A Rákóczi téren mentünk le az állomásra, itt megnéztük, milyen stílusjegyekkel készül az átrium, majd a peronig továbbhaladva az alagúton a sínek között átsétáltunk a Kálvin téren található állomásra.
Az egész szerintem nem csak a kötöttpályás közlekedés, a földalatti dolgok és a nagy gépek iránt érdeklődőnek volt érdekes, mindenki egyformán élvezte, és úgy láttam, hogy mindenkiben valami olyasmi motoszkált, hogy basszus, ha egyszer utazom itt a gyerekemmel, elmondhatom neki, hogy látod kisfiam, én sétálgattam abban az alagútban, ahol most a metró megy, amikor még nem is volt metró abban az alagútban. Nekem legalábbis ez volt az élményem.
A nagyjából másfél órás túrát egy a DBR igazgatóságán dolgozó hölgy mutatta be. Rengeteg érdekességet árult el: hogy mennyi mindenre kell figyelni és mennyi akadályba ütköztek még így is az építés során (szigorúan technikai akadályokról volt szó); hogy milyen optikai trükkökkel fogják a felszínről minden állomáson más és más módon becsempészni a napfényt az aluljárókba; hogy a Rákóczi téren találtak két csontvázat, akik valószínűleg 56-os hősök voltak; hogy a Móricz Zsigmond körtéren azt hitték, valamilyen értékes leletre bukkantak egy föld alá süllyesztett épülettel, de csak egy régi megállót találtak elsüllyedve; hogy a szerelvények teljesen automaták lesznek vagy hogy milyen stílusban épülnek az állomások.
A négyes metrót 2007-ben kezdték el építeni, abban az évben kezdtük a fősulit, ami akkor az Etele téren, a metróközponttól néhány méterre volt. Akkor azt mondták, hogy 2010-ben már metróval mehetünk a diplománkért. 2011-ben végül a 49-es villamos már újra járt, a metró még sehol nem volt.
Ettől függetlenül most, amikor lementünk, azonnal elhittem, hogy ebből lesz valami. Gyakorlatilag olyan, mintha pár napnyi munka választaná el az éles forgalomtól. Az idegenvezetőnk azt is elmondta, hogy eredetileg sokkal többet szántak PR-ra, reklámozni akarták a metrótúrákat és meg akarták ismertetni az emberekkel az épülő metrót, csak nem maradt erre pénz.
Nagyon király élmény volt, örülök, hogy ott lehettem.
Végre összeszedtem az energiámat egy nagyobb lélegzetvételű beszámoló megírására, illetve feltöltöttem az összes képet és még a videót is befejeztem, ami ugyan rázkódik a sok kézben tartott kamerázástól (sajnos utazásnál nem vihet magával az ember mindenféle felszerelést), de azért nekünk tetszett:
Főként Brüsszelben voltunk, itt, egészen pontosan Ixelles-ben szálltunk meg. A szállást az -n találtuk, öt főre és négy éjszakára 25 000 forintra jött ki, fejenként. Ami rögtön meglepő volt Brüsszelben, hogy egyáltalán nem olyan mint Bruges; ugyan van pár régi, nagyon szép ház, de ha lehet, a város szedettebb-vedettebb mint Budapest, két klasszikus épület mellett lazán találsz egy panelházat és egy üvegpalotát. Arról nem is beszélve, hogy minden második ház tele van graffitivel, és nem olyan egyszerű firkákkal, mint itt, hanem kőkemény, több méter magas művészi alkotásokkal, itt-ott betörött üvegekkel. A háztartási szemétnek nincsenek kukák, így mindenki kirakja (egyébként szelektíven) a kukazsákot az ajtó elé, ami aztán ha valami miatt kiszakad, ott bűzölög.
Mégis, egyáltalán nem mondhatjuk, hogy csak a turistarégiót néztük meg, mégsem ért minket semmilyen rosszindulatú esemény, nem próbáltak meg minket kirabolni, pedig telefonokkal, fényképezőkkel, kamerákkal és mindenféle egyéb modern és értékes hülyeséggel rohangáltunk, hol az általunk csak Harlemnek nevezett helyen (abban azért van valami érdekes, amikor több száz ember között csak ti néhányan vagytok fehér bőrűek, vagy ha egy kávézóban csak színes bőrűek ülnek, és rád néznek furcsán az ablakból), hol pedig az albánoktól és araboktól hemzsegő Sztálingrád úttól nem messze. Lehet, hogy csak szerencsénk volt, de nem úgy tűnt. Egyik kedvenc jelenetem, amikor bementünk egy night shopba (ezek kvázi olyanok, mint itthon az éjjel-nappalik, annyi kivétellel, hogy nappal nincsenek nyitva), nem találtunk vajat, és az arab eladósrác nem győzött hajlongva bocsánatot kérni, hogy holnapra lesz.
A tipikus belga házak egyébként inkább keskenyek és magasak, a lakás végül ugyanakkora, mint itthon, de három emeletre szedik szét. Ez nekem kifejezetten tetszett. Függönyt nem nagyon láttunk, teljesen természetes, hogy mindenki az utcára néző ablak előtt eszik-iszik-tévézik-vetkőzik.
Metrózásunk során az tűnt fel, hogy kint a jegyautomatákat kicsit nehézkesebb kezelni, és nem is találtunk működőt, ellenben az infópultnál a srác folyékonyan tudott angolul, és még javasolt is egy jobb árú jegyet, mint amilyet mi vettünk volna. Maga a metró egyébként semmi extra, egyáltalán nem olyan elegáns mint itthon a kettes metró, de ez teljesen szubjektív.
A gasztronómiai varázs nekem elmaradt; a sült krumpli tényleg nagyon finom, főként a szószók, de azért ebből is ki lehet fogni rosszat, egészen konkrétan Brüsszel turistaközpontjában háromszor annyiért ettünk katasztrofálisat, egy kvázi gyorsétteremben. Amennyire én levontam a következtetést, olyan, hogy belga konyha nem igazán van, inkább az adott nyelvterület ízvilága jellegzetes. A sült krumpli és a gofri az ő királyságuk; érdekes apróság, hogy előbbit mindenki french fries néven ismeri, viszont elvileg a világháborúban az amcsik akasztották rá ezt a nevet, mivel nekik a belga katonák a francia beszéd miatt csak franciák voltak. Aztán ki tudja, mi az igazság, valószínűleg olyan ez, mint a pizza.
Belgiumra amúgy nagyon jellemző a nyelv és a kultúra miatti megosztottság, biztosan érdekes élmény lehet ilyen helyen élni vagy ide születni, azonban ezt annyira nem érezni a flamandról vallon területre váltáskor pár változást észrevesz az ember, de negatívumot sosem tapasztaltunk, és a legtöbb helyen jól megértették az angolt.
Bruges nagyon szép város, igazi ékszerdoboz, ennélfogva természetesen tele van turistákkal, és az egész városon érezni, hogy Belgiumban inkább ide kell jönni nézelődni és ajándékokat szerezni.
A csokoládék nagyon-nagyon finomak voltak, csak néhányat (és végtelen kóstolót) ettünk a végtelen választékhoz viszonyítva, és én a tejcsokoládékért annyira nem is vagyok oda, itt viszont mindegyiket kétpofára ettem. Ha az ember nem az egyébként rendkívül kisméretű pisilő szobor mellett veszi őket, egész jó áron lehet beszerezni, és majdnem minden boltban nyomják az upsellinget, bementünk az egyik helyre két doboz bonbonért, végül 15 dobozzal jöttünk ki, mert úgy olcsóbb volt.
Szombaton megkérdeztük pár helyen, vasárnap mennyire jellemző, hogy zárva vannak a dolgok, de azt mondták, a turistáknak szánt helyek nyitva tartanak, egyébként ott is inkább bezárt üzletekbe fogunk futni. Vasárnapra Antwerpen megnézését terveztük, korán elindultunk, viszont már a parkolóházban akadályba futottunk. Történt ugyanis, hogy mint kiderült, a mélygarázs vasárnap zárva van. Ez azt jelentette, hogy a fizetőautomatát kikapcsolták, de a sorompók a bérleteseket egyébként be- és kiengedték. Nem értettük a logikát, megnyomtuk a segítség gombot, ami a mellettünk lévő üres irodában található telefont hívta. Az automatára kirakott mobilszám szintén. Végül hagytuk az egészet, és inkább nézelődtünk Brüsszelben, de az egy komoly tanulság volt, hogy ha vasárnap jött volna a gépünk, akkor kellemetlen helyzetbe kerültünk volna.
A sörök isteniek voltak, a Delirium Café nevű helyen 2400-féle (ezzel amúgy Guinness-rekordot döntöttek) üveges és mindennap 30-féle különböző csapolt sört lehet kapni, átlag háromeurós áron. Érdemes öt-hat körül érkezni, nyolc után beindul a buli, sokat kell sorbaállni és nehéz bejutni.
Összeségében nagyon jól éreztük magunkat, és habár én nem laknék Brüsszelben, Belgiumnak mint turista simán adnék még egy-két lövést, főként Antwerpen és Bruges további megismerésére.
Ma befejeződött a kétnapos konferencia, aminek helyszínéül a Budapest szívében, az akvárium klub mellett található Design Terminál szolgált. A rendezvénysorozatot a LogMeIn, a Prezi és a Ustream szervezte, ami azért nagyon jó, mert három magyar startup projektről beszélünk, amelyek most Budapesten kívül Bostonban, Los Angelesben, San Franciscóban, Sydney-ben és még tucatnyi más helyen, több száz embert foglalkoztatva a legmenőbb IT-cégekké nőtték ki magukat. És ennek még közel sincs vége.
A rendezvény a JavaScriptről, illetve sokszor a C#-ban, Javában és még ki tudja miben írt JavaScript kódokról szólt. Kedvencem a Douglas Crockford által tartott Syntaxation című előadás volt, amelyben egy JavaScriptben írt JavaScript értelmezőt ismerhettünk meg. Akit érdekel, elérhető . Tetszett még Juha Paananen előadása is a -ről; ezt korábban is ismertem, de most kedvet kaptam, hogy még jobban megismerkedjek vele. Továbbá amit mindenképpen tervezek kipróbálni, az a lesz, ami egy új webes fejlesztésekre tervezett nyelv és amiről nem olyan régen hallottam először, viszont az előadás alatt szinte azonnal megvett. Sokan vannak olyan véleménnyel, hogy mivel csak egy újabb nyelv, ami semmivel nem ad többet, felesleges tanulni, viszont nem szabad elfelejteni, hogy az elmúlt évek során összegyűlt webfejlesztési tapasztalatok alapján nem nehéz nyelvet készíteni, ami maximálisan kielégíti a mostanában támasztott igényeket.
Emellett ott volt még a Google is, volt szerencsém egy a Zürichben található irodájukban dolgozó fejlesztősráccal beszélgetni – tanulságos volt, pedig még egy Nexus tabletet is nyert.
Összességében tetszett a konferencia, nagyon jól éreztem magam; az előadásoknak kicsivel több mint a fele mutatott érdekeset és újat, ezeket rendkívül élveztem, valamint ami ilyenkor a legfontosabb: rengeteg, a szakmában dolgozó emberrel ismerkedtem meg és beszélgettem az elmúlt két nap során.
Ma este lesz az 47. Super Bowl amerikaifutball-bajnokság. Az államokban ez egyfajta mindenki által nézett és szeretett program, nálunk leginkább onnan lehet ismerős, hogy a filmek és sorozatok aktuális részei mindig megemlítik kicsit különböző formában (például valamiben volt egyszer egy poén azzal kapcsolatban, hogy a Super Bowl szünete alatt a legnagyobb az USA csatornahasználata, ekkor ugyanis egyszerre több millió ember húzza le a vécét).
Mostanában viszont itthon is egyre többen rajonganak a sportágért, így az eseményért is; néhány évvel ezelőtt emlékszem, hogy nagyon kevés olyan ember volt, aki folyamatosan nézte a meccseket, most viszont az ismeretségi köreimben szinte minden sportkedvelő figyelemmel kíséri a tengerentúli eseményeket.
Ez a jelenség amúgy más, az USA-ból származó dolgoknál is megfigyelhető, akár csak az apróságokban is. Például két éve ritkaságnak számított az Oreo nevű édesség, most gyakorlatilag a sarki közértben is kétféle kapható belőle. Az amerikaiasodás nevű jelenség persze egyáltalán nem jó (igazából semelyik más kultúrának az iasodása nem az), annak viszont örülök, hogy egyre jobban tűnnek el a körülöttünk lévő falak és határok. Ennek »vannak hátrányai« is, alapjaiban véve viszont üdvözlendő, hogy egyre több dolog egyre több helyen érhető el. Talán még azt is megérjük, hogy nem látjuk többé az Ez a tartalom nem érhető el az országodban! üzenetet.
A Super Bowlban nekem leginkább az tetszik, hogy ugyan nem mindenki szereti a sporteseményt, az egész látszólag mégis mindenki által kedvelt, főként a köré épülő hatalmas kampánynak köszönhetően. Kint ez az esemény olyasmi, mint egy ünnep, minden évben van, mindenki várja, mindenki nézi. A szünetben bemutatott reklámokért nagyjából a legtöbb pénzt kérik el, a Samsungnak ez a kétperces jelenete például 15 millió dollárba került, a becslése szerint:
Itthon egyébként nagyon sok kocsmában hirdetik, hogy lehet majd nézni a meccset, minden bizonnyal buffalo wing is lesz az italok mellé.
Kicsit később, mint szerettük volna, de megnéztük ma a Murder című gyilkos tárlatot. Rögtön egy kis negatív élménnyel kezdeném, aminek magához a kiállításhoz nincsen köze: az oldalon csak az OTP-s SZÉP-kártyát említik, ezért felhívtam őket, hogy elfogadnak-e MKB-s változatot is. Nagyjából nyolcadik hívásra vették fel, és elmondták, hogy igen, az MKB-s kártyával is lehet fizetni, szabadidő zsebből. Amikor odamentünk, természetesen meglepődve mondta a pénztáros, hogy nem, csak OTP-s kártyát fogadnak el, és nem kell elhinni a telefont, az interneteket kell nézni. Hát kösz.
A kiállításról: semmi ijesztgetésre, beépített színészekre vagy megrázó élményre nem kell számítani. Egyszerűen bemutatják a leghírhedtebb gyilkosok néhányát, különösebben sok újdonságot vagy érdekességet sem mondanak el, a tárlat érdekessége inkább a technológiai megvalósításban rejlik. Van itt minden: füstgép végtermékére vetítés, körpanorámás vetítés, mozgatott helyiségek, LED-ek, hirtelen a nyakadba eresztett függöny és mindezt egy fülhallgatóval kísérik, hogy még hihetőbb legyen az éppen mínusz nyolcadik szintre közlekedő lift. De emellett ugyanúgy megtalálhatók a viaszbábuk, a korhű díszletek, a villogó neonok és egyéb klasszikus elemek.
Teljesen egyszerű tárlatról van szó, ahol a néhány fényképet és berendezett helyiséget feldobták a modern kor nyújtotta eszközökkel, kicsit azt is éreztem, hogy igen, ilyen kiállításokra én is szívesebben elmennék, mint egy fényképekkel teli szobába. Ami talán kicsit rontott az élményen, az az utolsó szobában hallható nagyjából négyperces vallásos prédikáció volt, mert a történelem során azért jócskán volt a vallásnak köszönhető indokolatlan gyilkolás is.
Érdemes megnézni, érdekes, másfél órás szórakozásra lehet számítani. Maga a tárlat üzenete a fontos: senki nem születik gyilkosként, mindenkit a társadalom, vagy a környezet aljas bánásmódja tesz azzá.
Ma a tavaly kezdett szokást folytatva ismét gyújtottunk gyertyát a Terror Házánál:
Furcsamód betegesen vonzódom minden múltbéli dologhoz, az ötvenes-hatvanas évek témája amúgy is a kedvencem, az október huszonharmadikai események pedig Magyarország modern történelmének (számomra) egyik legfontosabb részét képezik. Ezt mindig elmondom, de ha lenne időgépem, biztosan visszamennék, megnézni mi is történt.
Ma egyébként feltűnően sokan voltak az Andrássy út környékén, és ami meglepett, hogy egy tucatnyi külföldit láttam ki-be jönni a Terror Házánál, ami egyrészt lehet azért is, mert idejöttek és nem tudták, hogy ünnep van és amiatt is, hogy úgymond történelmi turisták, biztos van valami hasonló.
A Láthatatlan Kiállítást nagyjából főiskolás korom óta tervezem meglátogatni, akkor még a Népligetnél volt. Végül ma délelőtt sikerült ellátogatnunk, de szinte azonnal megbántam, hogy nem mentem korábban.
A műsor nagyjából másfél órát vesz igénybe, az elején az ember megismerkedik a Braille-írásrendszerrel; van egy írógép is, amit ki lehet próbálni. Ezután a csoportot (általában hat-nyolc fő) beviszik a kiállítás igazi színhelyére, ahol különböző valós helyszíneken (lakás, utca, kocsma stb.) kell keresztülsétálni. Mindezt persze korom sötétben, egy vak kísérő segítségével.
Szinte leírhatatlan élmény, amúgy is rendkívül nagy tisztelettel gondolok minden vak emberre, de a mai után pláne. Szinte elképzelni sem tudjuk, mennyire természetes dolog a látás.
A kísérőnk, Feri, nagyon szimpatikus volt; informatikus, iPhone-t használ (ezen meglepődtem), zenél, rendkívül jó humora van (szinte minden második megjegyzése valamilyen vakegér vagy nézz az orrod elé jellegű megjegyzés volt). Újszülött korában vesztette el a látását, UV-fény érte a szemét és elégett a szivárványhártyája. Nagyon sokat lehet meríteni egy ilyen ember jelenlétében, elég csak belegondolni, mennyi olyan dologban sikeres és tehetséges, amelyhez sokszor még egészséges látású emberek sem tudnak hozzászólni. Arról nem is beszélve, hogy látszott, mennyire jól érzi magát, hogy ott bent mi támaszkodtunk ő rá, és egyenértékűek voltunk. A különbség annyi, hogy nekünk az utazás végén elhagyva a helyszínt, kis hunyorgás után újra visszatért a látásunk, míg ő ottmaradt a sötétben.
Ezt a programot szinte kötelezővé kellene tenni, nagyon tanulságos volt.
Ma este a Szépművészeti Múzeumban a Múzeum+ program keretein belül a Tetthely elnevezésű eseményt jártuk körbe. Mindenféle bűncselekményről esett szó, kiscsoportos előadások keretein belül, illetve egy jópofa, rövid nyomozós játék is volt. Ott voltak a rendőrség is, lehetett kapni egy A/4-es lapot a kézlenyomatunkkal:
Az előadásokkal kapcsolatban kicsit másra számítottam, de ettől függetlenül jó kis esti program volt. Hétvégén a Láthatatlan kiállítást tervezzük megnézni.
Tegnap teljesen véletlenül beszabadultam az iPhone 5 forgalmazását megkezdő nagyszabású rendezvény közepébe bele. A marketing és az egész felépítés zseniális, a T-Mobile pedig kimagaslóan jól szervezi az eseményt (nyilván); ingyen Starbucks üdítő és kávé; masszázsfotelek; hatalmas iPhone-ok kivetítve; csinos hoszteszlányok mindenfelé és hasonlók.
Persze a HVG-s videót megnézve tényleg sokan vannak, akikre felhúzza az ember a jobb szemöldökét, de alapjában véve az ilyen események szerintem semmivel nem különbek egy éjszakai mozivetítésnél vagy premiernél, és az értelmesebbikje a közösségi élményért megy.
Idén telefont nem vettem; egyrészt köt a hűség, másrészt nekem bevált, hogy mindig az S-szériát szereztem be. Bahndiékat látogattam meg, akik a 175. sorszámot kapták, viszont elég lassan haladt a sor, húsz perc alatt adtak el nagyjából 14-15 telefont, úgy, hogy előtte az adatokat majdnem mindenkitől elkérték.
Jó móka volt, a show éjfélig tartott, utána a celebvilág és a műsorvezető eltűnt, csak egy rakatnyi álmos tekintetű telefont vagy gépet nyomkodó sorszámozott leendő iPhone 5 tulajt lehetett látni.
Tegnap a MAHART Nagymaros elnevezésű hajójáról néztük a tűzijátékot. Jó móka volt, gyakorlatilag a Margit hídhoz közelebb eső hajótól néhány méterre voltunk, szinte közvetlenül a robbanások alatt. Nagyon szép látvány volt. (Fotózás szempontjából mondjuk a 2010-es Parlament-Lánchíd közötti hatalmas fénycsóvákat nem übereltük.)
A MAHART egyébként nem tudom, hogy minden évben indít-e ilyen járatokat, de idén olyan volt, mintha úgy általában is először fogadnának utasokat. A Vigadó téren tömegnyomor a hajóállomás előtt, senkinek nem mondtak semmit, majd egyszercsak nagymogorván beengedték az embereket. Ráadásul volt olyan, akinek a hajón csak valami állóhely-féle jutott volna, aztán meglepődtek, hogy az utas inkább leszállt a következőre várva.
Előtte még ettünk országtortáját is, finom volt, bár kicsit domináns benne a mák, az almát kevésbé érezni.
Ma a Mando Diaóval, az LMFAO-val és a The Killers záróbulijával nekünk véget ért a Sziget, jópáran persze még most is az utolsó előttieket rúgják a különböző sátrak és színpadok előtt.
A Mando Diao nálam szívcsücsök, voltaképpen egész héten őket vártam legjobban, így nagyon jól éreztem magam, bár kicsit sajnáltam, hogy a közönség végig a »Dance with Somebody« című számért kiabált, ami nem mondom, nekem is az egyik kedvencem, de ha már bemegyek egy zenekar egyetlen számára, legalább megtisztelem őket annyival, hogy figyelek a többire is. De hagyjuk is a negatív energiákat. (Meg a csít!)
Az LMFAO előtt kajáltunk (két adag sültkrumpli, két adag mics és egy kóla 5300 forint, az érzés, amikor az erdélyi standnál nem tudnak magyarul az eladók, felbecsülhetetlen), így arra már sajnos nem sikerült jó helyre bejutnunk, de a buli így is fergeteges volt. Az egész alatt azt éreztem, hogy nincsen műfaj vagy bármilyen más tekintetében kötöttség. Az LMFAO kiállt a színpadra, vicces volt, a Party Rock Anthem és a shuffling mellett játszottak egy kis White Stripes-t és Guns N' Rosest is. Nagyon rövid volt a fellépésük, de hatalmas bulit csináltak.
A The Killers leginkább a két évvel ezelőtti »Muse-ra« hasonlított: végtelen lézer, LED-es háttér, füst, konfetti, csillagocskák, tűzijáték. És akkor sokan biztosan mondják, hogy persze, más zenekar ezek nélkül is jó. Ez így is van, de a The Killers is nagyon jó volt, a látvány csak plusz hab lett a tortára. Nagyon jó számokat választottak, már az elején az egyik legismertebbel, a Somebody Told Me-vel kezdték, és utána a hangult csak fokozódott. Tavaly nekem ez hiányzott legjobban, a White Lies-t annyira nem ismerem és nem is áll hozzám közel, így a lezárós hatalmas buli hangulat elmaradt, szerencsére idén bepótoltuk.
Mindent összegezve nagyon jól éreztük magunkat idén is az elmúlt néhány napban a zenei és mindenféle egyéb előadásokon. Jövőre ugyanitt! (Csak holnap tudjunk felkelni.)
Azt vettük észre, hogy idén nem sok nagy zenei fellépő jött. Akik vannak, azok nagyon jók, de például a péntek-szombat teljes pangás, főként magyar előadókat hallgattunk (ma éppen Péterfy Boriékat). Ezzel semmi gond nincsen, így legalább végigjártuk többször a Sziget területét, és egyéb programokon is részt vettünk, csak furcsa, hogy idén huszadik alkalommal rendezik meg a fesztivált, és talán most vannak a legkevesebben, valamint bent sincs olyan nagy szülinapos dobdelahajad érzés. De nem győzöm hangsúlyozni, a buli ettől még jó.
Holnap a záró napon The Subways, Mando Diao, LMFAO, The Killers – jól fogunk kinézni estére.
Tegnap odáig jutottam energiaügyileg, hogy a fényképeket lehalásztam a gépről, de a blogíráshoz már hulla voltam, illetve voltaképpen elfelejtettem.
Nekünk tegnap volt a magyar dal napja, a Tankcsapdát és a Kicsillagot néztük meg, klassz koncert volt mindkettő. A Tankcsapdát most hallottam először Sidlovics Gáborral, az új gitárossal, akit amúgy a Zanzibárból ismerhettek, és azt kell mondjam, nagyon jó volt látni, mennyire élvezi azt, hogy ott lehet Lukács Laciékkal, és egy-két nagyon szép gitár szólót is hallhattunk tőle.
Ma a Luminárium nevezetű látványosságot néztük meg, illetve a Dumaszínházba hallgattunk bele, illetve körbejártunk a mindenféle nem zenés dolog között. Akartam egy fotót csinálni állványról a Sziget Eye-ról (ültünk rajta, mókás volt), de sikerült elmennem teljes fényképezős felszereléssel úgy, hogy csak az akkut hagytam otthon. Nem voltam ideges.
Habár nem voltam sokszor, ettől függetlenül nagyon megszerettem a Szigetet. Van az egésznek egy nagyon bájos hangulata: a Margit híd és Batthyány téri környéke a nyüzsgő szigetesekkel, a viccelődő karszalag-ellenőrzők, a hídon való áthaladás és a tucatnyi nyelven való köszönések olvasgatása, a jé, itt minden ugyanolyan, mint tavaly sóhajok a belépés után, a nagyszínpad, a hatalmas zászlót lengető szigetlakók, hazafelé fáradt lábakkal és háttal várni a HÉV-et. Ilyesmik. Mindamellett, hogy nem szoktam ott aludni, meló mellett járok és tudom, hogy Európa első számú fesztiváljáról van szó. (Azoknak akik zsörtölődnek ezzel kapcsolatban, csak annyit tudok megjegyezni, hogy a nyári olimpiai játékoknak nincsenek hivatalos HD-közvetítései a neten, ellenben a , ami azért elég laza.)
Ma a Hurts-re és a Placebóra mentünk ki. Előbbivel az a helyzet, hogy tavaly a sátor kicsit talán hálásabb hely volt nekik. Ott a füstös, fülledt és izzadságszagú sátorában ismertem meg őket, de életem egyik legjobb koncertje volt, zseniális. Itt viszont kicsit jöttünk, előadtuk, mentünk érzésem maradt. Ettől függetlenül jó volt látni, hogy idén már a nagyszínpadon léphettek fel, ami egyáltalán nem meglepő, hiszen a Hurts az én világképemben egy rendkívül jó minőségű audiovizuális élmény, a színpadon hegedű, cselló, táncoló-zászlót lengető lányok és persze Adam és Theo a zongorájával és a fülbevalójával.
A Placebót habár ismerem, most láttam először. Ők egyszerűen csak nyomták, azt viszont nagyon jól. Nem ismerem az összes számukat, így voltak meglepetések a koncerten, de nagyon tetszett, a végén az elköszönős és körbejárós és integetős jelenet külön kifejezetten.
Ma az Arkonnál megrendeztük az első budapesti . A jelenségről általában: zseniálisnak tartom, hogy míg régebben egy vállalat az értékes embereit és tudását lakat alatt őrizte, addig most ingyen szendviccsel és limonádéval odacsalogatják a szakma krémjét, hogy ki-ki elmondja, milyen király megoldásokat használ A Cég kötelékében. Vagy úgy általában. Hihetetlenül hasznos ez az egész, rengeteg új embert lehet megismerni, nem is beszélve az új technológiákról vagy úgy általában a tudás mélyítéséről.
Nagyon sokan voltunk, szinte azonnal teltházas lett az esemény, és még rengetegen voltak várólistán (páran onnan is befértek). Jó volt látni, hogy mennyi embert érdekel az egész téma, sokan még olyanok is jelen voltak, akik az első PHP konferenciákon is.
Az első alkalom fő témájaként egy korábban egyeztetett menet szerint négy PHP-keretrendszert mutattunk be. Négyen adtunk elő: tőlünk Szász szaszz Zoli a symfony 2.0-ról; a Wildom Kft. szárnyai alól Nagy Attila a Yii Framework 1.1-ről; Schneidhoffer kisPocok Dávid az Inda-Labs Zrt. (blog.hu) fejlesztője a Zend Framework 1.11-ről, én pedig a symfony 1.4-ről beszéltem. Jók voltak az előadások, amennyire meg tudtam ítélni, a közönségnek is tetszett és jó kis beszélgetés alakult ki az egész után, ahogyan az lenni szokott.
Most először használtam egyébként Prezit (), nagyon jó cucc. Elsőre meg kell szokni, hogy nem diák vannak, de ha ezzel az egész koncepcióval azonosult az ember, akkor hihetetlenül nagy teret enged a kreativitásnak a végtelen hófehér mező.
Ezek annak, jó móka volt, remélem a többi is hasonlóképpen alakul majd.
Egy nagyon ritka és igazán izgalmas vettünk ma részt. Nem utaztunk messzire, csak körbesétáltunk Budapesten, a Margit hídtól egészen az Erzsébet hídig. Somogyi Levente az egyik legkiválóbb idegenvezető, és szerintem keresve sem találnál Budapestet jobban ismerő és szerető embert. Rengeteg érdekességet mesélt el a hidak történetéről, és bevitt minket a Lánchíd hídmesteréhez is, aki egy rendkívül érdekes ember (és egy ritka szakma mestere is). Ilyet láttunk többek között:
És nem is beszélek azokról a dolgokról, amikről nem lehet (titkos bunkerek és hegyekbe rejtett bázisok a környéken, hogyan lehet bejutni a hídpillérbe stb. Nagyon jó volt belegondolni, hogy mennyi érdekes történetet, életutat rejtenek azok a helyek, ahol minden nap megfordulunk. A Lánchíd eddig is a kedvenceim közé tartozott, de a mai kalandtúra után méginkább megszerettem.
Tavaly ilyenkor »nagyon ramatyul voltam«, hosszú idő után először kellett elmennem orvoshoz, és emlékszem, hogy míg kimásztam az ágyból és felöltöztem, úgy éreztem magam, mint akit agyonvertek.
Szerencsére, most remekül vagyok, sőt, le is kopogom, hogy azóta talán csak egyszer voltam kicsit taknyos, de semmi komoly.
Nagyon régóta szerettem volna kinézni a március tizenötödikei ünnepségre, idén sikerült is. Valaki azt mondta nekem egyszer, hogy azért nem jár ilyesmire, mert az egész a politikáról szól; de hát könyörgöm, 1848 is a politikáról szólt, csak akkor kicsit másképpen. Ma kimentem a Parlament elé, fotóztam egyet, aztán elindultam valami tömeggel, és sodródtam az árral. Úgy sétáltam a Duna-parton, hogy próbáltam értékelni és átérezni az egészet. Lesétáltam gyakorlatilag a Köröndig, közben meg-megálltam egy-két kis rendezvénynél, az egyik helyen például idős nénik és bácsik táncoltak különböző népdaloktól a rock and rollig mindenfélére:
Láttam tüntetőket is, de nem vette észre semmi kirívó dolgot, habár tudom, hogy voltak ilyenek, de az arány a fontos. Valahogy így van ez rendjén, mert nincs jobb alkalom a tüntetésre, ezzel egyetértek, de most mégsem éreztem azt, mint néhány éve, hogy a tüntetők inkább csak azoknak ártottak, akik szerettek volna megemlékezni.
Nekem most kellemes emlékeim vannak ezzel az egész mai nappal kapcsolatban.
És akkor, kedves olvasóim, szokás szerint szeretném megköszönni az éves figyelmet, hozzászólást, lájkot és miegymást. Remélem mindenki talált legalább egy bejegyzést, amiért úgy érezte, megérte idejönnie. Kívánok mindenkinek sikerekben, boldogságban, szerelemben, szexben és lencsefőzelékben gazdag, világvége-mentes 2012. úri évet!
Ezen a – valljuk be, nem túl jó minőségű – képen Mile Máté látható, első budapesti fotókiállításának, a Négyzetpillanatoknak a megnyitó ünnepségén. A képeket szeptember végéig az Odeon Lloyd moziban lehet megtekinteni. Máté kiváló fotós, megérdemelte ezt a kiállítást, menjetek el, és nézzétek meg a képeit, igazán megéri!
Kicsit most megint bánom-szánom, hogy elhanyagoltam a fotózást, de már felírtam a következő féléves célkitűzések közé, hogy ezen változtatni kell.
Múltkor végül is családi grillezés miatt elmaradt a kirándulás, ma viszont hirtelen felindulásból, stílszerűen pont huszadikán körbejártuk Budapestet, mintha nem is itt laknánk. A Moszkva tér Széll Kálmán tértől villamossal mentünk a Városmajorig, ahol a budapesti tömegközlekedés egy gyöngyszemével, a piros fogaskerekűvel zakatoltunk egészen a gyermekvasút állomásáig, a Széchenyi-hegyig. Itt egy kiváló helyen annál kiválóbb rétest fogyasztottunk, majd egy kis pokrócon napozgatás és a tájban való gyönyörködés után a pajtások segítségével elzakatoltunk Hűvösvölgyig. A gyermekvasút annyira jó volt, hogy gyorsan egy visszafelé érvényes menetjegyet is váltottunk, a János-hegyről pedig libegtünk, illetve libegtünk volna, ha a szélsőséges időjárási viszonyok (gyéká kicsit fújt a szél) nem akadályoztak volna meg minket, de egy kis elemózsia elfogyasztása után már indult is a móka. Miután megérkeztünk még terveztük a várat és a Halászbástyát meglátogatni, de végül hazamentünk egy kis felfrissülésre, és este az Országház árnyékában megnéztük a tűzijátékot.
Amit kicsit furcsállok, hogy a libegőn és a gyerekvasúton nincs diákkedvezmény, és ugyan ezek annyira nem vészesek (a két vonatjegy 1200, a libegőre a menetjegy 750), de például a budavári siklóra 850 forint egy menetjegy, és a gyakorlatilag félperces élmény ennyit annyira nem ér meg. Illetve ilyen árak mellett nem értem mért panaszkodnak, hogy a fiatalok otthon ülnek vagy a parkban bort isznak.
Klassz nap volt, a lábainkat persze nem érezzük, de jobb nem is lehetne.
Véget ért az idei Sziget. Talán a társaság miatt, de nekem a tavalyi jobban tetszett, noha voltak idén is jó pillanatok, és összességében klassz buli volt, az előadók üzeneteiből kiindulva nekik nagyon tetszett:
Ettől függetlenül nagyon sokszor hallottam a körülöttem lévő emberektől, hogy nem a legtutibb, sőt, többször azt is, hogy ez a legrosszabb. Nekem csak a második Szigetelésem volt ez, így ezt annyira nem tudom megítélni.
A mai napot az újdonsült Rock-Metál Nagyszínpadon a Tankcsapda szokásos füstös-lángszórós-ventilátoros műsora, a Pop-Rock Nagyszínpadon a The National közönséghez mászó énekese, a motorkerékpáros üresség és a fekete-fehér kivetítőn közvetített fehér hazugságok zárták. Kicsit tavaly mintha nagyobb buli lett volna a Muse-on, legalábbis a tömeget nézve biztosan.
Tegnap Kate Nash koncertje nagyon hangulatos volt, különösen a viccelődés a házasodni vágyó sráccal, akit még a színpadra is felengedtek. A 30 Seconds to Mars megmondom őszintén hogy nem volt sosem a kedvenc zenekarom, ezután sem lesz, noha a hangulat nagyon jó volt és amennyire le tudtam szűrni, a rajongók élvezték is a sót. Máskülönben tudtátok, hogy a »Mr. Nobody« egyik főszereplője a 30STM frontembere?
A Kaiser Chiefs koncertje egy külön blogbejegyzést is megérne. Zseniális hangulat volt, Ricky nem tudom mit szedett előtte, de annyit futott, nevetett, ugrabugrált és mégis végigénekelte az egészet, tökéletesen. Amikor az egyik legjobb számukkal kezdtek, már sejthető volt, hogy jó este elébe nézünk. Tavaly a már sokszor említett Muse-on volt nagyjából ilyen vidámság.
Jó buli volt, reméljük jövőre kicsit pörgősebb lesz és többen jövünk majd össze, nem ilyen szétszórtan.
Az első napon (ami valójában mínuszos) egy Gesztivál nevű eseménnyel megkezdődött az idei Sziget Fesztivál.
Az egész Gesztizmusról annyit, hogy ez a gringó-izék vállalhatatlan, ellenben nekem az egyik legkedvesebb gyerekkori élményem volt, mikor nővéremmel megnéztük a »Kalózok« című filmet, aminek ügye az azonos nevű Jazz+Az album adja a tampondalait és bizony a Jazz+Az nagyon jó, Váczi Eszter hangjától pedig szerintem minden embernek feláll valami a hátán, vagy máshol. Nekem mindent megért, hogy láthattam két zenekart, amelyeket már többet lehet sosem fogok.
A hangosítás mondjuk idén is nevetséges, valamint volt két nagyon vicces srácz, akik valami beksztéjdzs belépővel úgy gondolták, hogy sétálgathatnak a színpadon a reflektorfényben, mert végül is az emberek azért mennek el a Szigetre, hogy őket nézzék, véletlen sem az előadókat.
Amit továbbá nem értek, hogy oké, idén már csak kártyával (PayPass jellegű cucc) lehet fizetni a Szigeten, ami okos dolog, de akkor lehetne úgy csinálni hogy minden második sarkon feltöltőállomás van, és mondjuk 2011-ben elkérni 100 forintot egy bankkártyás tranzakcióért kicsit szintén nevetségesnek érzem. Arról nem beszélve, hogy tavaly ingyen osztogatták a kártyát, nyakba akasztós tokkal, most meg azért is külön lehúznák az embert.
Még a hétvégén néhány fős baráti társaságban kinéztünk a 15. Kapcsolat Koncertre, ahol egy Ke$ha nevű hölgyemény lépett fel. Emlékszem néhány nappal azelőtt olvastam a tévében, hogy hát Kesha is igazából magyar származású (ez magától értetődik), mivel a nagymamája magyar volt, Késának hívták, és ezért kapta ezt a nevet. Hát legyen így.
Megmondom őszintén, most én voltam a tipikus koncertező, aki ismeri az előadó három számát, azt is csak azért, mert mindenhol hallani, és kvázi lehetetlen nem ismerni.
Ettől függetlenül két dolgot jegyeznék meg: a hangosítás sokkal jobb volt, mint »például a Szigeten«, ami azért ugye kicsit drágább mint az ingyenes Kapcsolat Koncert. A másik pedig, hogy Kesha szívvel-lélekkel ott volt a színpadon. Én nem ismertem ezt a csajt korábban, de hogy lenyomott még egy-két neves előadót is, abban biztos vagyok. Énekelt, ugrált, gitározott, csillámport szórt magára és a nézőkre, fotózott, elhozta az anyukáját, kiabált, bemutatott a tömegnek, meghatódott és könnyezett (vagy legalább úgy tett, mintha) és szóval hasonlók. Minden számát végigénekelte, szerintem élvezhetően, élőzene volt mögötte, és ami a legfontosabb: jól éreztük magunkat.
Abszolút nem bántam hogy kimentünk, a sok bunkót leszámítva király buli volt, akárcsak az utána hajnalig tartó beszélgetés és italozgatás. (Mondjuk az vicces, hogy Terézvárosban 22.00 után nem vehetsz alkoholt.)
Voltunk ma a New Orleans-ban, vacsorával egybekötött Dumaszínház előadáson. Kifejezetten jó volt; a menü kacsamáj-pástétomos előételből, óriás borjúbécsis valamint hasábburgonyás főételből végül pedig vaníliakrémes almatortából állt. A fellépők: Brutti (most láttam először, de nagyon szimpatikus volt), Csenki Attila, Dombóvári István és Kiss Ádám. Azt vettem észre, hogy a tévében sokkal gyengébb mindenki, főként azért, mert kevesebb a káromkodás, kevesebb szabadabban elejtett poén és így tovább. Persze ez rendjén van így, meg semmi meglepő, pusztán jó volt látni, hogy aki a tévében semmi extra, élőben kicsalja az emberből a röhögés könnyeit.
És akkor a »szokásos« évente más színekben pompázó kis képecskével kívánnék mindenkinek olyan 2011-es évet, amilyet szeretne, megszorozva még hárommal!
Voltunk ma egy szép és elegáns rendezvényen, a Novofer Alapítvány díjátadó ünnepségén, melyre az Országházban került sor. Gábor Dénes-díjat azok kaphatnak, akik a különböző tudományos területek valamelyikén maradandó, használható és újdonságerejű eredményeket érnek el. Idén a díjat megkapta például , a MorphoLogic alapító társtulajdonosa, aki többek között a népszerű készítője is.
A Parlament egyébként gyönyörű épület, nem most voltam itt először, de egy élmény volt úgy jönni-menni, hogy gyakorlatilag bárhová mehettünk házon belül. Kipróbáltuk az alagsorban lévő büfét is, ahol finomat ebédeltünk, illetve egyéb helyiségekben is jártunk, ahová még a király is csak gyalog szokott. Az ülésteremben történt az átadás, felejthetetlen élmény ott hallani a Himnuszt.
Ami miatt a Parlament kifejezetten szerethető, hogy lehet fényképeket készíteni. Állvánnyal meg táskákkal rohangáltunk az egész épületben, és senki nem szólt ránk (na jó, egyszer véletlen hozzáértem egy karácsonyfához, és elküldtek a fenébe). A díszőrségről videót is készítettem, bár sok minden nem látszik rajta. Ezt is feltöltöm majd, csak jelenleg a YouTube 195 percet mond egy húsz megabájtos fájlra, ami hát ugye vicces.
Annyira exkluzív volt, hogy ha véletlenül nem nézek rá Facebookon az eseményekre, meg sem tudom hogy volt. Az Andrássy úton a Párisi Nagyáruház tetején adott koncertet háromszáz főnek a Tankcsapda, ma megjelent jubileumi koncertdévédéjük örömére. A néhányszáz ember sorsolás után juthatott be, azt hiszem egy benzinkútnál kellett tankolni vagy valami ilyesmi. Lent kivetítő és jóhangulat uralkodott, a sztárok így érkeztek a helyszínre:
Tök jó helyen sikerült állnunk, időben is érkeztünk, a végére a fél Andrássy út már tele volt, alig tudtunk távozni. Én meg nyertem egy DVD-t is, ki sem bontom az első unokám 18. születésnapjáig:
Tegnap évnyitó után rohamtempóval futottunk a Déli Pályaudvarra, hogy elérjük a Székesfehérvár felé közlekedő expresszt. Ezt a képet lőtte az esti Žagar koncerten, mely a Fehérvári Zenei Napok Media Markt sátrában tombolt:
Volt nálunk fényképező is, de hála az égnek ez volt idén a »második« fesztivál, ahol ronggyá áztunk. Itt még annyiból is érintett rosszul a dolog, hogy Ákost és Tankcsapdát így meg sem tudtuk nézni (előbbiből négy számot láttunk, az viszont élmény volt), mert eleinte csak szemerkélt, de később komolyabban belekezdett az eső. Végül Péterfy Bori & Love Bandre mentünk, ezt ugyanis sátorba rendezik.
A FEZEN egyébként szimpatikus kis nyárzáró buli, rengeteg pozitív dolog van a szervezéssel kapcsolatban is, például a FEZEN-busz a vasútállomás és a helyszín között jár-kel óránként vagy félóránként. Ez persze csak egy a sok jó dolog közül, ami viszont a kontra oldalra megy, az a hangosítás és helyszínek. Enni-inni nem sok mindent lehetett (még Szegeden is jóval több stand volt); én személy szerint nem értem mért nem csinálnak inkább hatalmas sátrakat, hiszen itt szinte biztos, hogy esőzés lesz; a hangosítás pedig egyszerűen csak vicces volt, a nagyszínpadnál az emberek beszélgetése mellett már alig lehetett hallani a zenét, a dühöngő közepe-tájékán.
Ettől függetlenül jó buli volt, de amikor reggel a szobába besütött a napfény, végérvényesen megutáltatta velem magát az eső.
A bátran ajánlom egyébként, háromágyas saját fürdőszobával rendelkező szobákat 2 500 forintos fejenkénti áron tudnak rendelkezésre bocsátani, a portások pedig kedvesebbek és segítőkészebbek voltak mint egy szállodában. A kollégiumban való szállás egyébként hasznos dolog, a legtöbb városban lehet maximum háromezer forintig találni szállást, ha kirándulni akar az ember és nincs ismerős ágya.
Tegnap este megnéztük a plakátokat a téren, volt egy-kettő tényleg nagyon ötletes, a kedvencem , ötletes és igaz. Láttunk néhány olyat is, ami kis szemöldök-felhúzást eredményezett, hogy akkor ezt most tényleg itt, de belefér.
Ami nagyon tetszett, az a tejautomata. Tavaly Olaszországban láttam, hogy a kis vidéki falvakban is majdnem minden sarkon vannak ezek az automaták, amelyekben a bolti ár felét beadagolva lehet vásárolni termelői tejet. Itthon a Hősök terén egy plakát előtt láttam, 18 forint egy deciliter tej, vagyis egy másfél literes palackot 270 magyar váltóért töltünk tele igazi tehéntejjel, a pénz pedig közvetlen a gazdának megy. Nem mindegy. A közértben a legolcsóbb tejnek is literje kerül legalább 200 forintba, és az kicsit messzebb is áll a tejtől, mint ez. A piacon az igazi tehéntej literje 230-240 forint, de persze nem is ezen a húsz-harminc forinton múlik, sokkal inkább azon, hogy a termelőnek így nem kell kiöntenie, meg harminc forintért eladni literjét.
A Kasabian a várt szintet hozta, a legjobb számaikat játszották végig és hihetetlen jó hangulat volt, Tom Meighan hatalmas figura, bár néha a napszemcsijén keresztül lehetett látni, hogy valami tudatmódosító került a vérbe. A hangosítás viszont itt volt a leggyengébb; a mögöttem éneklő közönség hangosabb volt, ráadásul össze-vissza másztak a hangok, erre többen is panaszkodtak.
Aztán jött a várva-várt fellépő, a Múzsa, Muse (ejtsd mjűz, direkt, igen) akikről két dolgot rögtön le lehetett szűrni: nem véletlenül őket hagyták a végére és tényleg igazi koncertbanda. Hihetetlen jó volt a látvány- és vetítéstechnika, villogott az egész színpad mint a karácsonyfa, a kivetítőkön pörgő háttéranimációkkal és a színpadi díszletekkel is próbálták fokozni a hatalmas tömeg (legalább kétszer annyi ember volt mint az Iron Maiden alatt) egyébként sem lappangó hangulatát. Ők is szintén a legjobb számokat játszották, vagy legalábbis a nekem legkedvesebbeket, és annyi hangszer vonult végig azon a színpadon, hogy hú.
A Szigetről végül. Az a véleményem, hogy kicsit vicces az alapkoncepció: angolok jönnek megnézni angol bandákat Budapestre az Isten háta mögé. Mi persze örülünk mert pénz van belőle, az ott lakók nem örülnek mert zajos. Nekem a kis agyacskámban viszont az fogalmazódott meg, hogy például egy brit hamarabb eljut Muse, Kasabian meg egyéb koncertekre, mint mi szegény balkáni magyarok, és akkor lehet hogy nem ötszáz forintért kéne a sört adni, meg ötvenezerért a belépőt, hanem kicsit jobban rámenni arra, hogy a pénz házon belül maradjon. Tudom, szép álom.
Gyenge adalék még, hogy Ingrid végig világítós karkötőt keresett, nagynehezen találtunk egy helyen, ahol azt mondták hogy hivatalosan nem adhatnák el, mert a helybérletet külön meg kellene venni az ilyen portrékára, ez pedig százezer forintjába kerülne az eladónak, utána pedig kötelezően négyszáz forintért kéne adnia azt a szutykot. Odaadta mosolyogva százötven magyar pengőért darabját mind a hatnak, de azért ezek alapján gondoljuk csak meg, hogy ha tőlük százezreket kérnek (és egyébként egy másik ott dolgozó ismerős panaszkodott a forgalomra), akkor vajon hová is csúszik a nem kevés pénz. Valszeg nem a Muse zsebébe.
Ettől függetlenül jó élmény volt, még úgy is hogy csak koncertekre jártunk ki esténként, ettünk és ittunk finomakat, röhögtünk meg sétálgattunk hazafelé. A szervezés korrekt (bár a SZIN tényleg sokkal zöldebb és okosabb fesztivál, lásd telekocsi kereső az oldalon, REpohár és így tovább), a fellépők szintén, az árak magasak, de mivel nem csóró balkáni magyarnak van, ezért törődjünk bele.
Ja igen. Megkaptam hogy anyagias vagyok, de bizonyára az a legrosszabb tulajdonságom, hogy picit húzom a számat a pofátlan lehúzásra, úgy, hogy a pénz meg olyan helyre kerül, ami nem feltétlen a megérdemelt lenne számára.
A The Cribs élvezetes volt, csak a negyven fok meleg nem tett túl jót az átlag közönségnek, amikor slaggal locsolták a népet, azt viszont tudtuk értékelni. Elcsíptünk pár számot a sátorban hatalmas ventilátorok mellett dübörgő Depresszióból (ami szerintem jó banda, hiába szólja le akár maga Sztálin is a messzi-messzi Szovjetunió mezeiről) aztán volt még egy lánctalpas járműveket foglyul ejtő Lukács László és bandája, közismertebb nevén Tankcsapda, ami szerintem közepesre sikerült; gyakorlatilag bármelyik kisebb koncertjükön jobb volt a hangulat, de lehet csak azért van mert nekem nem túlzottan jönnek be az új albumon lévő számok.
Azonban amikor Bruce Dickinson és kisebb bandája az Iron Maiden felugrottak a színpadra, rögtön lehetett érezni, hogy ők azok, akik elkezdtek valamit még régebben, és legyen bárki bármilyen jó, csak mögöttük lehet, fejet hajtva, mert ők az atyaúristenek. És bár a hangosítás csak néhány szám után alakult ki jól, mégis feledhetetlen élmény volt, kár hogy kicsit korábban el kellett jönnünk.
Holnap még kasábián illetve múzsa, aztán ennyi volt mese volt.
Péntek este a Szigeten hatalmas taps, ujjongás, fütyülés és meleg szeretet fogadta azon zöld jármű (koptatott kombinós angolsággal szöbörbön rélvéj, magyaroknak egyszerűen HÉV) vezetőjét, mely zöld jármű a rongyosra ázott tömeget Filatorigát állomástól egészen Margit hídig szállította. Az este legnagyobb sztárja vitathatatlanul ő volt. Mármint a vezető.
Csúnyán megáztunk, tavaly a »SZIN-en« nem sikerült ennyire, pedig az sem volt kutya. Persze mindenki mondogatta hogy így meg úgy a kurva anyját a szervezőknek, de nyilván őket a legnagyobb butaság szidni. Az mondjuk durva, hogy az OMSZ több mint kilencvenezer villámot regisztrált, egy-kettő akkora volt hogy egy másodpercre nappalnak éreztük a környezetet.
Ezeket leszámítva a program jó volt, azt sajnálom kicsit hogy Charlie Winstonra nem sikerült bejutni, valószínűleg csak az eső okozta tömeg miatt.
És azt már tényleg csak halkan jegyezném meg, hogy – nem éppen véletlenül – öt Roma Sátor feliratú pólóban rohangáló srác akarta fellökni.
Most érkeztünk meg The Hives koncertről, ami kiváló élmény volt, teljesen vicces látni Pelle Almqvistet élőben, ahogy megfogja az egyik reflektor, félredobja, felborítja a hangfalat, földhöz vágja a mikrofont majd leszalad a tömegbe, ahogyan két kopasz őr nagyon komoly arccal kíséri, miközben énekel tovább.
Amiatt mondjuk picit morcik voltunk, hogy korábban kezdték (legalábbis ahogy mi hallottuk) a kiírt időpontnál, pedig utólag módosították a kezdési időt késés miatt, de annyira nem vész.
Egyébiránt ez volt az első, hogy Szigeten voltunk, és én teljesen felkészülve, iPhone helyett kagylótelefont magammal víve léptem be, ehhez képest kétszer olyan laza volt a beléptetés mint a SZIN-en, meghúzták a karszalagot aztán integettek hogy menjünk be, semmi kutyaszimatolás meg zsebkipakolás és motozás. A világzenei nagyszínpad előtt pedig kifejezetten szellős volt a hely, sokkal durvább tömegre számítottam. Szerintem holnap megjátszok egy fényképezőgépes akciót is, hátha beengednek.
Ha minden igaz, idén először megyünk-megyek Szigetre. Az alábbiakat tervezzük megnézni közös erővel:
The Hives;
Madness;
Papa Roach;
Mika;
The Cribs;
Tankcsapda;
Iron Maiden;
Billy Talent;
Kasabian;
Muse.
Ami szimpatikus, hogy pont úgy alakul a program, miszerint majdnem minden nap marad idő délelőtt a munkára és tanulásra, este pedig a legdurvább esetben is egykor már otthon leszünk. Kíváncsi vagyok, egyrészt a fellépőkre, másrészt a Szigetre is, átadja-e vajon a hangulatot, amiért az emberek tizen-egynéhány éve járnak oda.
1975-öt írunk, hétfő reggel van. Egy kis felvidéki faluban a tizenkét éves Ági leány épp az iskolába igyekszik. Akkor még nem tudja, de erre a hétfő reggelre élete végéig emlékezni fog. Ma kapnak levelezőtársat. Ági egy kárpátaljai magyar kislány, Erzsi címét kapja. Hazaérve Ági boldogan meséli anyukájának, mi történt az iskolában, majd még azon a héten levelezni is kezd Erzsivel.
A két kislány, annak ellenére, hogy a köztük lévő távolság közel 400 kilométer, nagyon rövid idő alatt nagyon sok mindent tud meg egymásról, kapcsolatuk igazán bensőségessé válik. A nyolcvanas évek elején járunk, mikor a leveleken túl már ajándékokat is küldenek egymásnak, javarészt olyan dolgokat, amik az egyik országban beszerezhetőek, a másikban nem, vagy csak nehézkesen. Így lesz Áginak többek között lemezjátszója abban az időben, mikor még egy ilyen eszközért egyhavi fizetést kellett kifizetni.
A két kislányból szép lassan két felnőtt, Ágiból eladónő, Erzsiből tanárnő lesz. Mindketten férjhez mennek, de a levelezéssel nem hagynak fel. Erzsinek egy fiú, majd egy lánygyermeke is születik, Ági egy fiúgyerek édesanyja.
A hosszú múltra visszanyúló levelezés 1992 környékén, a Szovjetunió felbomlása után szakad meg a levelek kézbesítésének hiánya miatt.
Vágás.
Egy átlagos, kissé hűvös szombati nap van, valamikor 2007-ben. Ági ilyenkor délig dolgozik. Munkából hazaérve általában a tévékészülék mellett teszi-veszi a dolgait. Ezen a napon is így történt. A helyi csatornán egy találkaszervező műsor megy, benne két barátnővel, akik 20 éve nem látták egymást. Áginak azonnal eszébe jut saját sorsa, benne Erzsivel, akiről immáron több, mint tizenöt esztendeje nem tud semmit.
Számítógépet ragad, hogy valami jelet, információt, egy kis morzsát, bármit találjon. És talál. Egy újságcikkre bukkan a kis ukrán falu középiskolájának ballagásáról, benne Erzsivel mint osztályfőnökkel. Áginak sem kell több, felkeresi emailben a szerkesztőséget a helyi iskola telefonszáma után érdeklődve.
Megvan a szám. Kicsöng.
— Tessék, Erzsébet.
— Szia, itt Ági.
— Kicsoda?
— Ági, Szlovákiából.
— Úristen!
Mindkettőjük szeme könnybe lábad, miközben életükben először hallják egymás hangját, így, sokszáz kilométer távolságból, 35 év után.
Hosszas beszélgetés után emailcímet cserélnek, hogy levelezésüket modern módon folytassák. Itt derül ki, hogy életútjaikban több a hasonlóság, mint eddig gondolták. Még gyermekeik is ugyanabban a városban, Budapesten élnek.
Már két éven át küldözgetik egymásnak az elektronikus leveleket, mikor Erzsi meghívást kap egy 'pesti továbbképző tanfolyamra. Itt a lehetőség, végre találkozhatnak!
Sok-sok email és telefonhívás árán végül 2010 egy nyári délutánján, 35 év után végre összejött a találkozó, amiről lehet, sosem gondolták, hogy egyszer össze fog.
Tudjátok, mindezt miért meséltem el? Mert Ági az édesanyám.
Nem hiszem, hogy a 21. században beszélgethetsz bárkivel sorozatokról a LOST említése nélkül.
Daniel Dae Kim
Elérkeztünk hát ide is. Megvolt az utolsó epizód a finálé előtt. Amerikai idő szerint május 23-án (23, persze), az abc nevű csatorna levetíti a valaha volt egyik legjobb televíziós sorozat legutolsó részét, bár jobb lenne a legutolsó három rész kifejezést használni.
Aztán szia, vége, ennyi. Mint mindig ilyenkor, csak az üresség és a gondolatok maradnak. Elvileg mindenre választ fogunk kapni. Persze a korábbi hírekből következtetve (olvastam hogy Abramsék eltűnnek majd pár hónapra a finálé után) esélyes, hogy nyomasztó lesz a finálé, és az az igazság, hogy más érzés lesz már sorozatot nézni LOST nélkül, ráadásul idén leköszön a 24 is.
Mi ha minden jól megy, hétfőn este szerény hat fős társaságunkban nyolc óra tizenöt perckor tervezzük megtekinteni a finálét, aztán utána majd sírunk vagy valami.
A tegnapi Mozifanatikusok éjszakája jó volt egyébként, sokkal kevesebb voltak mondjuk mint tavaly és azelőtt, viszont ott kezdődött a kaland, hogy a bejáratnál udvariasan megkérdezte két fiatal biztonságiőr megnézhetik-e táskáját. Első pillanatban haboztunk persze, hogy most mégis mi, aztán a következő az volt, hogy egy fiatal kopasz hülyegyerek odaugrott, kvázi megrángatta a táskát ami a nyakában lógott. Becsempészett italt-ételt kerestek, és ez rendben is van, de mint arra felhívtam a figyelmét, nem tahó paraszt módjára kell intézni. Nyilván ezek után még mi lettünk megfenyegetve a különböző testrészeink különféle módon való eltörésével.
Azt mondják, amit a Google nem talál, az nem is létezik. Nos, a címben keresett szó nulla találatot hoz, úgyhogy növeljük a statisztikát.
Sokan nem érthetik, akik viszont igen, azok most potyogtatják a könnyeiket remélhetőleg.
A lényeg, hogy volt tegnaptól egészen mai napig átnyúlóan egy főként találkozó, ami a Londonból rövid időre hazaérkező sztárfotós, tisztelete köré szerveződött, és ahol ábécérendben velem egyetemben az alábbi személyek voltak bizonyos időpontban fellelhetők:
Remélem senkit nem hagytam ki, ha mégis, elnézést, igyekszem majd pótolni.
Az eseményről jó kockákhoz híven twitteren, Plurkön, ustreamen és hasonló szolgáltatásokon időnként élő közvetítés is történt.
Rég röhögtem ennyit, gyakrabban kellene ilyen találkozó, köszönöm mindenkinek ezt a laza estét, és bár holnap meghalok majd előadáson, valószínűleg hangosan fogok röhögni, ha a párizsi szó az eszembe jut. Vagy bármelyik másik.
Egyébként reggel gondoltam kiírok valamit, hátha nem lesz rá este időm, de aztán a végén elmaradt. Viszont még alig vagyunk éjfél után, szóval. De mindegy, igyekszem tartani a minimum-napi-egy fogadalmat azért.
Szóval volt ez az esemény a SZÁMALK és a devPortal a BME-n. Furcsamód mint kiderült a BME-seknek azt annyira nem siettek elmondani, hogy ez egy SZÁMALK-GDF buli lesz, amikor elmondták a szervezők, volt is nagy csend. Akkor meg pláne, mikor Endrődi Tamás kérdezett két dolgot, és mindkettőre két GDF-es tudott válaszolni. Mondjuk jó, annyi előny van, hogy mi gyakorlatilag fél évig tanultuk ugyanezeket.
Nagyon jó lehetőségről van szó, díjazom hogy csinálnak még többet, ugyanis az ember beül, töményen megkapja a lényeget kétszer nyolc órában, aztán ha érdeklődik a dolog iránt továbbra is, egyszerűen utánaolvas. Kezdetnek viszont tökéletes, annál még több is ad kicsit, ráadásul itt nincsen rizsa, volt egy néhány mondatos bevezető, és rögtön ugrottunk a tömény kódba, hogy mit hogyan kell megvalósítani.
Érdemes figyelni a devPortal híreit, mert azt mondták hogy a BME regisztrációs hetei alatt több hasonló esemény lesz, ráadásul ebből még lesz az Óbudai Egyetemen valamint talán Debrecenben is, ez még nem biztos.
Nemrég írtunk róla ugye, hogy »feloszlik a Kaukázus zenekar«, aminek sokan örültek, sokan kevésbé és sokan el sem hitték igazán.
Amit lehet tudni: lesz Kafkaz és lesz Magashegyi Underground, de Kaukázus ebben a formában nem. Lehetett látni a miérteket, én legalábbis látni véltem, aztán mindenki magyarázza bele maga.
Részemről a Kaukázus egy nagyon kedves emlék marad mindig, melyet Zsukovnak köszönhetek. Rengeteg kellemes pillanatot szereztek nekem pusztán a zenéjük meghallgatásával, a koncertekre járásról nem is beszélve. Itt ismertem meg például , akivel azóta is jóban vagyok.
A koncert nekem személy szerint tetszett, a számok kiválóan voltak válogatva, inkább a régi, értékesebb darabok kerültek előtérbe, ami kifejezetten jó volt, bár maga az előadás néha kicsit furcsának tetszett, talán a torz szó lenne rá a legjobb. Sok vendég is csatlakozott a zenekarhoz a koncert alatt, olyan emberek, akiknek valaha valami közül volt a zenekarhoz, ez is sokat dobott az élményen. Én örültem, hogy ott lehettem. Még egyszer utoljára.
És az a ránc, ami előbukkan, soha nem megy vissza.
Emlékszik még valaki, hogy »2006-ban« kiraktam egy kis karikatúrát, amin két krapek volt, újévi mámorukban? Azóta ez már egy afféle mém itt, úgyhogy most idén is, új színben, 2010-es felirattal, íme:
Az évtized utolsó mefiblog-bejegyzésében kívánok mindenkinek nagyon boldog, mindenféle földi jóban gazdag, sikeres, vidám és az összes ilyenkor felhasználható jelzővel jellemezhető, azokat is kettővel megszorozható 2010-es évet!
Voltunk szombaton Bécsben, az esemény képi összefoglalója emerre:
A további erre.
Tömören és röviden: Bécs klassz hely. Mint turista most voltam először, általában csak átutaztunk Ausztrián (illetve egyszer vásároltunk valami kis vidéki közértben, de azt hiszem ez nem számít igazán). Rendkívül szép hely, sok mindenben hasonlít Budapestre, de sajnos inkább csak a közös kulturális múlt az, amin ez meglátszik, ugyanis sokkal tisztább, vidámabb és szervezettebb az egész város.
Megnéztük a Szépművészeti Múzeumot; azon túl hogy a kiállítások jók voltak, az épület rendkívül impozáns, a termek igényesen vannak elrendezve, jók a fények és lehet fényképezni mindenféle külön fotósjegy vásárlása nélkül. (Van néhány terem, ahol nem, vakuzni az egész épület területén tilos.) Láttunk még két Hunderwasser-házat is, majd sétálgattunk a Márjahilferstrásszén.
Ami vicces volt, hogy az első paraszt, aki telefonon zenét hallgatott meg fütyörészett, nem meglepő módon magyar volt. Amin viszont meglepődtem, hogy előbb hall az ember magyar beszédet, mint németet például ahogyan sétálgat a a híres Mariahilfer Straße-én.
Az viszont hülyeség, hogy túlontúl olcsó lenne. Az outletek biztosan, de hogy a bevásárlóutcákban semmit nem lehet olcsóbban megkapni, az biztos. Vagy amennyivel olcsóbb, az nagyjából az utazás költsége.
Továbbá nagyon tetszettek a pékségek. Mindenféle finom, krémes, nagy és ízletes, sós és édes nyalánkság kapható, gyakorlatilag minden második sarkon. Kolbászt akartunk enni, de éhesek voltunk, így a végén döner kebapot ettünk, pirított pitában, juhtúróval. Három euró volt, de a végére már majdnem sírtunk, akkora adag volt, pedig nem a norbiápdét étkezési szokásokat követjük.
Kipróbáltuk a metrót is, három megállót mentünk az U3 jelzésű vonalon, ami itt nagyon tetszett, hogy például minden állomáson van mosdó, ötven centért lehet igénybe venni, a vécésnénik pedig rendkívül szigorúak, az ember még ki sem lép a fülkéből, már ugranak ellenőrizni hogy nem lett-e szétgányolva. A jegyeket automatából lehet megvenni, rendkívül sok tábla van ahonnan információt lehet szerezni természetesen angolul is. Szóval az egész rendszer áttekinthető, olyannak aki először utazik, nem okoz nagy nehézséget megérteni hogy fog eljutni A-ból B--pontba.
Összességében tényleg nagyon tetszett, eddig nem gondoltam még csak lehetőségként sem német nyelvterületen való letelepedésre, de Bécsen hazafelé jövet a buszon komolyan elgondolkodtam.
Akárcsak »tavaly«, idén is voltunk hangot foglalni.
Aki nem tudná: a SYMA sport- és rendezvénycsarnokban van ez a néhány napos rendezvény, ahol a zene iránt érdeklődők próbálhatnak ki többféle hangszert, stúdió-, színpad- és világítástechnikai megoldást valamint kisebb-nagyobb kedvezményekkel vásárolni is lehet.
Emlékszem, tavaly sem voltak kevesebben, de meg is jegyeztem, hogy pont elviselhető volt, mert bizonyára kevesen tudnak róla. Idén ez már annyira nem volt elmondható, rengeteg ember volt, szinte semmit nem lehetett legalább egy órás sorban állás nélkül kipróbálni.
Ettől függetlenül jó móka volt, bár kicsit szívfájdító a sok kütyüre csurgatni a nyálat (pláne, hogy tíz perc alatt hat darab 24"-os iMac-et láttam, aztán nem számoltam).
Utoljára 2006-ban voltunk »web konferencián«, a 2007-es és 2008-as nem tudom miért maradt ki, de jelenleg nem is igazán számít. A 2009-es eseményre suexID és sHaMaLt társaságában látogattunk el.
Mindenekelőtt egy dolog a szervezésről: jó volna, ha a legközelebbi konferencián lenne olyan lehetőség, sőt, regisztráció utáni kötelező funkció, hogy mindenki jelölje be a számára érdekes előadásokat, amin megjelenne. Ugyanis a HTML 5-ről szóló előadásra nem fértünk be, sokadmagunkkal, mert egy közepes méretű konferenciateremben tartották, míg egy másik, amire egy sokkal szűkebb réteg érdeklődött volna, egy olyan teremben került megrendezésre, ahol 20%-nál nem volt több a megtöltöttség. Annyira nem volt vészes a dolog, de a HTML 5 azért érdekelt volna (és ugye nem csak engem).
Joó Ádám – Zend Framework: a PHP keretrendszer
Nem akarom Joó Ádámot megbántani, mert bizonnyal kiválóan ért a PHP-hez és a Zend Frameworkhöz, nekem mégis az volt a problémám, hogy egy máskülönben rendkívül érdekes témáról kifejezetten száraz és semmitmondó előadást tartott, gyakorlati részeket teljesen mellőzve. Engem például nem érdekel annyira a Framework története, viszont a halszálkás formában leírt majd felolvasott gondolatok helyett vagy azokkal együtt szívesen megnéztem volna egy-két konkrét példát. A jó előadás ilyen témakörben szerintem nem elméleti, hanem azt mondja, hogy itt ez a modul, nekem ezt a feladatot kellett megcsinálnom vele, néhány mondat majd egy kisebb érdekes kódrészlet. Ez persze az én és barátaim véleménye, lehet hogy másnak rendkívül tetszett az előadás.
Érdi Bálint – CouchDB, a webre termett adatbázis
Érdi Bálint előadása már sokkal kézzelfoghatóbb volt; ő a rendkívül sok elméleti információ mellett gyakorlati példákat is hozott fel egy olyan adatbázis-kezelővel kapcsolatban, melyet nem is2> hogy kifejezetten a webre terveztek, hanem kifejezetten a web tervezte, majd válaszolt az egyébként nem kevés felmerülő kérdésre. Érdekes volt, mindenképpen utána akarok nézni a dolognak, mert kapásból három-négy ötletem volt, hogy hogyan lehet felhasználni egy javarészt JavaScript-alapú adatbázist.
Tolmács Márk – Ustream.tv – Bepillantás egy közösségi élővideó site működésébe
A »ustream.tv-ről« volt már szó többször is itt a blogon, Tolmácsi Márk prezentációjában pedig egy félig-meddig technikai de nagyban üzleti modell oldalról megközelített betekintést nyerhettünk a rendszer működésébe. Rendkívül érdekfeszítő volt, több hasznos és érdekes dolog is elhangzott, továbbá jó látni, hogy egy magyar fejlesztést ennyire komolyan vesznek, és ennyire jól is megy.
Bártházi András – Turbó fokozat
Bártházi Andrást ismerem-ismerjük már korábban is, mostanában talán a , amiről beugorhat valakinek. Ő három olyan technológiáról tartott bemutatót helyenként mókásabbra fogva az előadását (ami így a vége felé kifejezetten üdítő volt, még akkor is, ha végig állnunk kellett), melyek adott esetben megfelelő választás és használat mellett nagyban meggyorsítanák a weboldalak kiszolgálását. Szintén nagyon érdekes volt, mindhárman megegyeztünk abban, hogy ki fogjuk ezeket a dolgokat próbálni.
Összességében tanulságos volt, szerintem mindenképpen megérte elmenni rá, rengeteg dolgot ismertem meg, amivel hatékonyabban lehet majd adott esetben dolgozni.
Voltunk ma sajtótájékoztatón, ahol egy gyakorlatilag kétéves munka első gyümölcsét, az új magyar autóbuszok legújabb modelljét, a Credo Citadellt mutatták be.
A busz belső kinézetre leginkább a mostanában gyakran látható Volvo autóbuszok belső kialakítására hasonlít. Nem követi egy-az-egyben, a kényelmi elemeit viszont maximálisan. Rendkívül kényelmes és masszív darabnak tűnik utas-szemmel. Vannak még kisebb-nagyobb hibái, viszont már így is jobb, mint bármelyik nem magyar autóbusz, mely Budapesten közlekedik. És erről beszélgettünk ott nem egy és nem két, a szakmában fontosnak nevezhető emberrel, hogy bizony ha valami már ugyanolyan jó, vagy csak picit rosszabb, meg kellene venni, pontosan azért, mert 75%-ban magyar. Magyarok tervezik, magyarok rakják össze, magyarok szállítják az alkatrészek többségét és így tovább. Munkaerő, járulékok, alacsony ár és a tudat, hogy valami olyanon utazunk, ami tényleg a miénk. Hát még ha az a valami jó is.
A Citadell buszokat kifejezetten Budapestre tervezték, bár egyelőre kétes, hogy a BKV fog-e tudni rendelni belőle. A hazai eladásokon kívül egyébként idővel értelemszerűen a külföldi piac is célközönség lehet, ami hazánknak újabb lehetőségeket jelent.
Bár a »Critical Massről« egyébként jó véleményem van, az ideiről csak annyit tudok nyilatkozni, hogy F0S.
Komolyan: hétköznap este félig lezárt Andrássy út, káosz, káromkodás, villogás, szirénázás. Voltam már néhány kritikus tömegen (nem sokon, ez biztos), de ilyen rossz élményem még nem volt az egészről.
Nem tudom, hogy biciklis szemmel milyen volt a rendezvény, de én mint kívülálló még sosem éreztem ekkora feszültséget az autósok, a gyalogosok és a kerékpárosok között, sosem hallottam ennyi káromkodást és szirénavijjogást.
Idén szeptember 17-e és 20-a között (jövő hét csütörtök, péntek, szombat és vasárnap) kerül megrendezésre a moziünnep, aminek köszönhetően régi, mostanában vetített és premier filmeket lehet megtekinteni maximum 550 forintos áron, majdnem az összes hazai filmszínházban. Persze megoszlóak a vélemények az egész banzájról, az viszont tuti, hogy sok ember tud így eljutni moziba, aki egyébként nem feltétlen tehetné meg magának; valamint meg lehet nézni olyan filmeket is, amiért egy- vagy kétezer forintot sajnálna kiadni az ember. (Például az új Harry Potter, a kritikák és az IMDb-értékelés alapján.)
Ami egyelőre jó pont, hogy két munkanap is beleesik, így talán a nagy tömeget el lehet majd kerülni az iskolából való becsületes lógással. (Nem.)
Az utolsó nap legdiplomatikusabb szóval is érdekesre sikerült. Először is jött az eső, nem olyan pici mint tavaly, hanem viharral egybekötött magasnyomású égizuhany, ami azért nem volt vicces, mert a fedett helyek nagyrészét el kellett hagyni, mondván nem biztonságos és még saját felelősségre sem engedik. Így végül egy sátorba kellett bemenekülnünk, ahol egy Kincses nevű figura csinált többórányi tuc-tuct, bár a közönség jelentősebb hányada csak az eső elöl menekült. (A zenei műfaj kedvelőitől elnézést, egyszerűen abban a zenében semmi olyat nem éreztem, ami csak egy picit is megfogott volna. Húsz percig ment ugyanaz a négy dallam, hogy lehalkuljon, majd a stroboszkópokat bekapcsolva folytatódjon hangosabban és gyorsabban.) Ráadásul az újszegedi sznob közösségből néhány óra alatt százhatvan-akárhány feljelentés érkezett csendháborítás miatt, így kijött a jegyző, és közölte, hogy minden koncertet kétszer korábban kell befejezni, és hajnal kettőkor még a generátort is lekapcsolták. Halkan megjegyezném, hogy több ezer elővételes (12 000 forint) bérlet kelt el, hasonló mennyiségű napijegy, rengeteg alkohol és egyéb ehető-iható produktum a Partfürdő és Szeged területén, a taxisok mind azt mondták hogy nem panaszkodnak, mert rengeteg fuvar volt, a kollégiumok és szállodák tele voltak, stb-stb. Szeged gyönyörű város, idén is felújítják a villamospályát, és az alacsonypadlós megállók különben néznek ki, mint Budapesten a négyes-hatos vonalán. Szeged feljelentgető lakóinak üzenem: viseljétek el azt a négy nap hangzavart, és cserébe élvezzék, hogy 361 napban egy ötvenszer élhetőbb nagyvárosban lakhassanak. Meg persze hogy kapják be. A kisujjamat, mármint.
Az utolsó Dumaszínház fellépői Kovács András Péter (KAP) és Kőhalmi Zoltán voltak; mondanom sem kell, hogy ismét potyogtak a könnyek, szereztünk autogramot és közös fotót is.
A Pepsi színpadon a Kiscsillag lépett fel, Lovasiék a koncert mellett még egy kis stand-upot is nyomtak, minden szám után hangosan röhögött a közönség, a különböző zenei és egyéb poénoktól. Megnéztük továbbá Takács Esztert és bandáját, ahol igaz csak három számot hallottunk, és a zene egyáltalán nem az én ízlésemnek megfelelő, de ettől függetlenül Andrissal megegyeztünk, hogy kellemes csalódás. Péterfy Boriék idén szerencsére nem korhatáros sátorban léptek fel, viszont a vihar miatt nem tudtak pontosan kezdeni, mi pedig mentünk a főattrakcióra, ami ugye a Guano Apes volt egyenesen Németországból. Elvileg a banda éppen össze volt veszve, így interjút nem adtak, meg a programváltozások miatt korábban kellett kezdeniük, és ez sem tetszett nekik túlzottan. A műsorukban ez viszont egyáltalán nem látszott meg, jó estét Szeged kiáltással rohangáltak, kiabáltak, az első három szám alatt pózoltak a fotósoknak és egy pörgős egyórás koncertet adtak, a négy nap alatt a legnagyobb közönségnek.
Végeredményben nem mondanám azt, hogy a tavalyi SZIN jobb volt, mert voltak dolgok amiket tavaly élveztem jobban, ám voltak amiket idén. Jó buli volt, nem bántam meg hogy elmentem.
Az viszont durva, hogy az ifjúsági napok egy relatíve olcsó fesztivál; tizenkétezer forint a hetibérlet, hatezer-kétszáz a napi bérlet, mégis sikerült első nap annyit költeni, mint tavaly összesen. Úgy, hogy valójában nem vettünk semmiből többet vagy nem csináltunk több dolgot, sőt. És ebbe nem számoltam bele azt, hogy nem sátraztunk, hanem kollégiumban laktunk. De szerencsére a bankoknak jól megy.
A második (harmadik) napot nem a zene, inkább az egyéb szórakozások jegyében töltöttük. A Dumaszínházban Aranyosi Péter és Beliczai Balázs biztosították a könnyek megfelelő áramlását hagyma nélkül, konkrétan zokogtam a röhögéstől fényképezővel a nyakamban. Aztán a Somogyi Könyvtár helyi sátrában kaptunk egy kis fejtágítást a SZIN történetéről; a fesztivált először 1967-ben rendezték meg, akkor a KISZ szervezésében egy inkább felvonulós, az akkori kor szelleméhez hű rendezvény volt, ahol még fiatalkorában Zalatnay Sarolta is fellépett. Később (ezt nem tudták megmondani melyik évben) mikor már többnapos volt a rendezvény, a lakók panaszkodni kezdtek, ezért egy időre felfüggesztették, majd 2003-ban rendezték meg újra. Így talán lehet azt mondani, hogy a SZIN Magyarország egyik, ha nem a legidősebb fesztiválja.
A mondhatni kulturális részleg után azért láttunk így is pár igazán jó koncertet. Kezdetnek a Magna Cum Laude zenekar lépett fel, akikkel lehetőség lett volna interjút készíteni, de nem ismerem őket annyira, hogy tudjak érdekes kérdéseket feltenni, snassz hülyeségekért meg fölösleges fárasztani egy bandát. A koncertjük alatt igazán jó hangulat volt, természetesen eljátszották a SZIN hivatalos zenéjét és a végén még egy nyereménygitárt is kisorsoltak. Végül pedig a , amit eddig nem ismertem, viszont azonnal megszerettem. Egy rendkívül dallamos, sokrétű zene, talán leginkább a színes szóval lehetne jellemezni. Kellemes órát biztosítottak, megérte belefülelni.
Az estét csocsózással, Koltai Róbart MAGIC BOYS című filmjének Jamelia, Pindroch Csaba és Szabó Győző előadásában készített főcímdal klipjének forgatásával és az orális parfümériára nagyban ártó hatást gyakorló hagymakarika-fogyasztással töltöttük, mígnem az utolsó nap elsodort minket a vihar, de erről a következő bejegyzésben.
Az első nap is megvolt, itt épp feszítünk a médiabuszban, ami mit nem mondasz: tényleg egy busz; nem is utolsó, ráadásul: fehér bőrkanapék, klíma, számítógépek – szóval minden, ami ahhoz kell, hogy kényelmesen feltöltse az ember az anyagt.
A tegnapi nap volt az első Dumaszínház előadás, Hadházi László és Badár Sándor szórakoztatták a nagyérdeműt, teljes sikerrel, ami részben annak köszönhető, hogy nem régebbi poénokat nyomtak, vagy legalábbis én nem voltam más fesztiválon idén, ahol halhattam volna őket.
Nem sokkal később a nagyszínpadon a Heaven Street Seven lépett fel, nem volt hatalmas tömeg előttük, de kiváló bulit csináltak és látszott hogy a közönség is jól érzi magát.
Ezután Kispál és a Borz borzolta a kedélyeket; Lovasi megjegyezte hogy a biztosított egyórás fellépési időt kicsit kevesli, mert még a sztendert óra öt percnél is kevesebb, úgyhogy gyorsan behangoltak, elnézést kértek ha nem úgy szól valami, ahogyan kéne, és ment is a buli.
A napra a koronát a Gabriella Cilmi tette fel, aki a Vodafone VIP sátrában interjút adott, és néhány közös fotó is készült. Én interjút nem csináltam vele (szerintem bőven unta már azt a tíz újságírót is), de egy közös fotó összejött. Rendkívül közvetlen egyébként, én szerényen álltam mellette, ő meg mosolyogva rögtön átkarolta a csípőmet, és mondta hogy reméli tetszeni fog a koncert. Ahhoz képest hogy 17 éves, kiváló koncertet csinált. Nem öltözött át ötvenszer, és nem hozott magával húszfős tánczenekart, meg saját rendszámú veterán autót, egyszerűen mezítláb rohangált, elénekelte az összes számot és egy újat, bemutatta a bandát, aztán elbúcsúzott és – a közönség nagy bánatára – nem jött már vissza.
Remek buli volt. A tegnapi naptól a SZIN területén egyébként a medencéket leszámítva különféle hűtési módszereket vezettek be a nagy kánikulára való tekintettel, mint például a bejáratoknál elhelyezett párakapuk vagy a hidegvizes permetezővel rohangáló srácok, amiknek-akiknek a használatát nem ajánlják, hanem kifejezetten kérik. És ezek mellett a RE :POHÁR és az egyéb kismilliárd környezetvédelmi megoldás miatt a SZIN szervezői előtt még mindig le a kalappal.
Megvolt a nulladik nap, és az az igazság, hogy válság vagy én nem tudom, de valahogy nincs meg az a nagy pezsgés bent a Partfürdőben mint tavaly. Persze ez jobbára csak előny, mert nincsen nagy tömeg, de azért mégiscsak meglepő kicsit. Még kedvenc helyünkön, a »Tündér konyha« ajtaján is hatalmas ÜZLET KIADÓ tábla feszít, ami azért elég árulkodó, hiszen egy egyetemvárosban nem hiszem el, hogy az 550 forintért jóllakhat a vendég üzletpolitika nem nyereséges.
Tegnap a szokásos Depresszió-Road-Tankcsapda hármas volt a színpadon. A Road ugyanaz, mint évek óta, persze jó értelemben, bár ők is kezdenek átmenni az üvöltős hörimori metálzene kategóriába, ami azért nem vicces számomra, mert pont ők képviselték a három zenei stílus (punk, rock és hörimori) megfelelő arányú keverékét. De legalább szerények, és azért ez sem utolsó. Míg a Depressziónak vagy legalábbis Halász Ferinek ugye volt egy-két el-vagyok-szállva-magamtól megmozdulása, de most a hangos rántottsajtozás és tankcsapdázásra, ami a fellépésük előtt volt, kicsit visszavett, és lévén csak a régi számokat játszották, a koncert is korrekt volt. A Tankcsapda meg ugye Tankcsapda – gyors hangolás, zene magnóról, aztán feljön Tomi, Cseresznye és Lukács, a közönség őrjöng, én meg még másik tíz fotós csattogunk a géppel, a harmadik számnál meg szólnak hogy álljunk odébb, mert beindul a tűz is. És gyakorlatilag ennyi. Ellenben három perc késéssel kezdtek, és a kiírt éjféli befejezés helyett fél egykor csattant el az utolsó akkordja a legjobb méregnek, és még hosszú tapsolás után távoztak.
Természetesen többször hangos HAJRÁLOKI kiáltozások repkedtek, nem csak a Tankcsapda koncertjén, Lukácsék pedig meg is tapsoltatták a Bajnokok Ligájába bejutott Debrecen csapatát.
Rettenet meleg van egyébként, bent a SZIN-en 300 a sör, amihez kétszáz forintért RE-pohár jár (a SZIN egyébként is a zöld gondolkodás jegyében kerül megrendezésre, de ez idén sokszorosan érződik, pluszpont), amit bármikor vissza lehet váltani ugyanekkora összegért. A Pepsi Cola mindenhol 300, az ásványvíz 200 míg a Lipton Ice Tea 350, az adagok félliteresek. Elég sok étel van, csülöktől a salátáig, ezek ára elég változó, jól lehet lakni olcsóbban és drágábban is. A pálinkák ára persze horribilis, de szórakozóhelyekhez mérten egyáltalán nem az.
Nemrég voltunk »SZÁMALK-os búcsúbulin«, ma pedig hatalmas protekciónknak és szerteágazó ismeretségeinknek köszönhetően betekintést nyerhettünk a hivatalosan még át nem adott, de már működőképes új épületre. Röviden: lélegzetelállító.
Egyrészt kívülről nagyon kicsinek tűnt, többször ellátogattunk arra az építkezés ideje alatt, és kétségeink voltak affelől, hogy kényelmesen elférünk-e, viszont belülről egy hihetetlen nagy hodály az egész, sokkal több hellyel, teremmel, pihenővel, ülőhelyekkel és így tovább. A Neumann- és a Kalmár-előadók megszűntek, helyettük azonos nevű tantermek vannak, elég nagy férőhelyesek, illetve a Gábor Dénes-előadóterem egy-az-egyben átköltözött, csak sokkal nagyobb lett, meg emelkedik, és a bejárat a földszinten van, a kijárat pedig az első emeleten.
Két lift van, gyönyörű belső tér, amit egy piros-kék-zöld színváltós akármi díszít. Van egy elég nagy mélygarázs is, az épület előtt pedig valószínűleg lesz egy felszíni parkolóhely is. Vicces, hogy a kavicsba leszórva a régi épület SZÁMALK betűi hevernek, kár, hogy nem lehetett odamenni fotózni.
Kevés modern épület van, ami ennyire tetszik. Ha kívülről nem is, de belülről roppant elegán és egyben korszerű, tényleg öröm lesz idejárni. Talán még a lógásokra is pozitív hatással lesz. :] Az viszont tényleg pozitív, hogy mindenhol van elektromos redőny és klímaberendezés.
Mert minden szám mindig máshogy szól kicsit élőben, mégis ugyanolyan minőségben, mint a felvételeken.
Mert Péterfy Bori vitathatatlanul jó énekes.
Mert Tövisházi Ambrus és mindenki más a színpadon vitathatatlanul jó zenészek.
Mert nem nézik le a közönséget, nem mutogatnak be, nem kurvaanyáznak.
Mert nem nézik le a ZP-s koncertjüket, ugyanolyan műsort csinálnák mint a több ezer forintos belépőjű igényesebb helyeken.
Mert látszik, hogy élvezetből zenélnek.
Mert jól zenélnek.
És mert eljönnek a ZP-be, és nem azt mondják hogy na mivan nyomik, hanem azt, hogy helló, hoztunk nektek , amit még mi sem láttunk, de Merényi Dávidék csinálták, és nem mellesleg durván jó lett.
Aki pedig innentől kezdve rosszat mond rájuk, az sajnos nem rendőr hanem lecsúszott drogos királylány. :(
A »tegnapi« igénytelen-bejegyzés mutatót, de eközben a szociális hálót és IRL-hangulatot növelve egy mini-szinkronbejegyzésben közölném, hogy és kollégákkal ülünk a »Dark Mokkában«, ahol van Wi-Fi is, a példa szerint.
A SZÁMALK Zrt. egy főként informatikai oktatással foglalkozó szervezet. Kezdve a kisebb néhány órás gyorstalpalókkal, az OKJ-s képzéseken át egészen a hagyományos közép és főiskolai képzésig szinte mindent megtalál az ember a kínálatukban. Többek között a Gábor Dénes Főiskola is a SZÁMALK gyermeke.
Etele úti székháza a hetvenes években épült, a kor jellegzetes építészeti tulajdonságait viseli, nem messze a Kelenföldi pályaudvartól, egy hatalmas, több részből álló épületről van szó. Eleinte kettő, később három előadó-, rengeteg kisebb-nagyobb tan- és gépteremmel, valamint több mint egy tucat irodával, melyek a középső egyszintes, a jobb oldali két szintes és a bal oldali hét szintes részeken találhatók meg. Az épület mai napig használatban van, ide járunk »két éve« mi is, ám tavaly az egyik tanár említette, hogy megvette valami hatalmas multi, lerombolják az egészet a fenébe, plázát építenek helyébe, az iskola meg átköltözik egy vadonatúj helyre.
Részben persze közel nem kár, hiszen egyrészt eljárt felette az idő, másrészt az épület minden volt, csak szép nem. De azért mégis megélt harminc évet, és gyakorlatilag kevés környéki ember van szerintem, aki ne hallott volna róla.
Anno az eladás-költözés még csak pletyka volt, ma viszont a valóság; az iskola folyamatosan költözik; az új, korszerű és dizájnos épület, szebb helyen, elvileg kényelmesebb és praktikusabb környezetben, stílszerűen a Mérnök utcában már készen áll hogy fogadja a nagyközönséget.
Nagyon nosztalgikus élmények nincsenek, de azért csak lehúztunk két évet a régi épületben, ismerjük minden zugát, és valamilyen szinten azért biztos hiányozni is fog kicsit. Ma még utoljára tartottak egy búcsúbulit, körbe lehetett járni az egész épületet, gulyással és italokkal meg zenével várták a látogatókat. Kíváncsi vagyok az új helyre, annyiból mindenképpen szimpatikus már most, hogy minden teremben van klíma.
A végén még egy sünit is találtunk a sötétben, és el sem menekült, pedig szegénynek kb. tíz centiméter közelről az arcába vakuztam hogy le tudjam fotózni, és még utána is ott szimatolt békésen. Ha nem lett volna olyan szurkálódó hangulatban. Mostanában viszonylag rövid időn belül ez a »második« eset, hogy SÜN-t látunk.
Voltunk tegnap múzeumos éjszakát tartani. Három helyre sikerült bejutni, a Szépművészeti Múzeumba, a Közlekedési Múzeumba és az Országos Meteorológiai Szolgálat székházába, ahol a múzeumon kívül két előadás is volt, valamint megmutatták a stúdiót, ahol az időjárás-jelentéseket rögzítik, aki pedig kipróbálta milyen időjárást jelenteni, kapott magáról egy képet is a stúdióban. Ha lenne szkenner, megmutatnám. Ferihegyre már nem volt időnk kijutni, a Láthatatlan kiállításra meg már sajnos nem volt hely.
Jók ezek az éjszakázós események máskülönben, egyrészt az ember egy árán eljuthat négy-öt helyre, másrészt az éjszakai programok mindig viccesek. Plusz még a társaság.
Idén is megvolt az első bográcsozás (apum világverő gulyásleves készült, meghalok, annyira tele vagyok), egy nap híján pontosan akkor, mint »tavaly«, de most képek nélkül, mert lusta voltam magammal hozni az apparátust, a »Fuji« meg nincs nálam.
Egyébként eszembe jutott ma az egyik legkedvesebb étkezéssel kapcsolatos emlékem. Semmi nyál, nem haltak meg emberek, nem vágta le senki az utolsó szegény öreg tyúkját és még aranyat sem adtam a zsírkarikák számával megfelelő arányban.
Még régebben cserediákként egy családnál voltam Erdélyben. Egyik nap húsleves készült. Semmi extra, gondolnád magadban, tyúkhúsleves és kész. Ám alapját egy aznap levágott házi tyúk, a nagyi által készített tészta, a ház kertjében található zöldségek és a kútból merített víz adta.
Isteni finom volt, de még ezzel sem tudom leírni azt a mennyi ízorgiát, amit akkor tizen-egynéhány évesen éreztem. Isteni finom húslevest készítenek szüleim is, de ennél jobbat még sosem sikerült fogyasztanom. Persze lehet hogy a sok kellemes emlék, a kis honvágy (ha lehet így nevezni) felnagyították, bár nem hiszem.
Nem is beszélve a pityókáról, az isteni levegőről, a barátságos, közvetlen emberekről és az egész érzésről, amit ott éreztem. Szintén sehol máshol nem.
Háromszor voltam Erdélyben, azóta – magam sem tudom hogy miért – nem. Pedig a világ egyik legcsodálatosabb és egyben legvarázslatosabb helye.
Idén is volt »kritikus tömeg«, most videó nincs, csak képek vannak, vagy lentebb látható a galéria.
Nehéz megsaccolni hány ember volt, szerintem kevesebben voltak a tavalyi nyolcvanezernél, úgyhogy legyen mondjuk hetvenezer, bár lévén a végefelé voltam csak ott, nem biztos. Idén rendeztek babakocsis felvonulást is, arról mondjuk pont lemaradtam, de Gergő szerint jó volt az is. A képek többsége a végefelé készült a Kodály körönd és a Hősök tere környékén, viszont pont a bringaemelés után értünk oda, így arról nem igazán van kép.
Láttuk az indexvideós srácot is, gondolkodtam rajta hogy kérek autogramot. (Kövezzen meg bárki, de én bírom az index videóit.)
Idén is megrendezik a »Mozifanatikusok éjszakáját«, amin mi idén is ott leszünk. 1 990 forintért, 47 film, 12 óra, 5 mozi. Én ezekre tervezek menni, bár a tavalyiból kiindulva más lesz a lista, meg igazából mindegy is, a társaság a lényeg. (Jótanács: egy órával előbb nem árt odamenni, mert tavaly a WestEndben hatalmas tömeg volt, egyik első filmre se fértünk be.)
Az igenember;
Dragonball: Evolúció;
Made in Hungária;
Alkonyat;
A túlvilág szülötte;
Nem kellesz eléggé.
A hivatalos oldal címe most , úgy látszik elhagyta őket a Red Bull, mint szponzor, bár nem lepődöm meg, talán nem nyolcszáz forintért kellett volna árulni azt a tuttifrutti szutykot.
Akkor szokás szerint itt is szeretnék minden kedves olvasómnak és barátomnak nagyon boldog, süteményekben, finom ebédekben és vacsorákban, rokonokkal együtt töltött vidám pillanatokban és ajándékokban gazdag karácsonyi ünnepeket kívánni!
Az első mindenekelőtt A Világ Legjobb Számítógépes Játékának*, vagyis a »GTA IV-nek a megjelenése« PC-re. Mondjuk ez abban a tekintetben fájó pont picit, hogy Wii-re nem adták ki, a gépem pedig valószínűleg nem fog vele boldogulni. Hüpp.
A másik esemény legalább sokkal közelebb áll hozzám élményileg. Ez pedig nem más, mint hogy megjelent Merényi Grafitember Dániel legújabb könyve, melyben a 2007-es láthatók-olvashatók, e! A mester öt napon keresztül dedikált, ráadásul a helyszínen ötszáz forinttal olcsóbban lehetett hozzájutni a művekhez.
Eddig is úgy voltam vele, hogy le a kalappal Grafitember előtt, de a mai nap után csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni. Legyen elég annyi, hogy a tehetségről akkor beszélünk, amikor órákon át képes vagy mások kérésére rajzolni a könyv borítójára, ott helyben kitalálva valami poént, mindezt öt napon keresztül, nem számítógéppel, hanem filccel, élesben, mosolyogva – hát minden tiszteletem. A kötet 2 500 magyar forintba került (a boltokban 3 000), és ennyit nagyon megért, kiváló minőség, kiváló tartalom. Még idén gondolkodom a tavaly kihagyott első könyv beszerzésén is egyébként.
Az esemény egy szimpatikus helyen, a Castro Bisztróban volt. A képanyagot Zsuki vadonatúj fényképezőgépe, a Canon PowerShot A590 IS biztosította. Többek között az én biztatásomra választotta ezt a masinát, amit nekem Axes ajánlott, és így kipróbálás után is csak azt tudom mondani, hogy mindenkinek bátran ajánlom, aki kicsi, de manuálisan is használható és szép minőségben dolgozó gépet szeretne. (Huszon-akárhányezer forintért képstabilizátoros, Digic III procival megáldott gép mindenkinek megéri, aki erre költeni akar.)
Sajnos-szerencsére kevesen tudnak a Hanfoglalás nevű rendezvényről. Sajnos, mert aki nem látogatja meg, az tényleg sokat veszt, és szerencsére, mert így legalább nem volt nagy tömeg. Arról van szó, hogy rengeteg koncerten túl, a SYMA sport- és rendezvénycsarnokba (a kettes pirós metróval a Stadionok állomásnál kell leszállni, hogy odajuss) kipakoltak több száz, vagy talán több ezernyi hangszert és hangtechnikai berendezést, és ezt mind-mind ki lehet próbálni, ingyen, és bérmentve. Van itt az olcsónak számító százezres gitártól kezdve a több százezres összegű szintetizátoron keresztül, többmilliós stúdiótechnikai keverőpultig minden. Én basszusgitáron játszottam, és kipróbáltam a létező összes elektromos dobot (hadd ne mondjam, mennyire csurgott a nyálam). Mindenhol a legújabb Macintosh gépeket lehet látni, és még sikerült kipróbálnunk a Guitar Herót is, egy nagyjából másfél méter átmérőjű HD-ready tévén. Ráadásul minden nagy világmárka képviselete jelen van, és szinte minden termékre öttől húsz százalékig terjedő kedvezményeket biztosítanak.
Sőt, Fejes Tamás, a Tankcsapda dobosa mellettem játszott, lentebb van róla fotó is.
Tényleg remek élmény volt; ma, holnap és holnapután tart még a rendezvény, bátran ajánlom mindenkinek. Örülök neki, hogy ezt megszervezték, és pláne örülök, hogy teljesen ingyen. Tényleg jóleső érzés volt látni sok fiatalt, akik zenélnek, és az idősebbeket, amint vadidegeneket rántott hirtelen össze egy gitárról vagy éppen trombitáról folyó beszélgetés. A tovább mögött ízelítőül néhány kép.
Nem kicsit volt izgalmas, és méginkább látványos az első éjszakai Formula-1-es nagydíj. A szerint 1 500 lámpa és 24 generátor gondoskodott a megfelelő látási viszonyokról. Eleinte kételkedtem, hogy élvezhető lesz a dolog, de fölösleges volt, és jobban belegondolva a mai világítástechnikával bármi lehetséges, nem is beszélve azokról a kamerákról, amik ott voltak.
Volt egy-két tényleg rázósabb szituáció, az egyiknél ráadásul Palik Hová tűnt Damon Hill László ismét nagyot alkotott:
Az ott befeszült! Le fog kelleni állítani a motort!
Továbbá Talmácsi Gábor sérülten is versenyzett, sőt: harmadik helyezett lett Japánban.
Végül aztán sikerült kijutunk a »Péterfy Bori & Love Band« koncertjére, »tüntetés« ide vagy oda, bár sajnos egy fővel kevesebben. Ellenben Balázsnak innen is boldog születésnapot!
Először is, az A38 egy kellemes hely. Bár a koncert árát megkérték (elővételben 1 800, helyszínen 2 200; sikerült is szerencsére az időközben fölöslegessé vált elővételes jegyet elpasszolni), de ennek van egy óriási előnye: remek a társaság. Ha nagyon egyszerűen fogalmaznék, azt mondanám hogy a Zöld Pardon és az Operaház között áll. Nem ZP, mert nincsenek idegesítő tizenkét-tizenhárom éves csajok, akik visítoznak melletted sörrel a kezükben; de nem is Operaház, mert azért azért nem néznek ki, ha nem öltönyben jelensz meg. Ezen az eseményen legalábbis ez jött le. A biztonsági őrökön is látszik hogy nem a ZP-féle részeg népséghez szoktak, udvariasan köszönnek, és nem árad belőlük a lenézés. A színpad alacsonyan van, nincs elkerítve, így kicsit olyan közvetlenebb hatása van, mintha a zenekarral egy szobában ülnél és beszélgetnél. Szóval meg is lepett, hogy ennyire jó, valami miatt rosszabbra számítottam. Tervbe is vettem az étterem kipróbálását.
A rendezvény egyébként egy kétnapos fesztivál volt, melyen a Love Banden túl négy vendég is fellépett.
Cowabunga Go-Go!
A szombati előzenekar a nehezen kiejthető és megjegyezhető, ám zeneileg annál érdekesebb névre hallgató banda játszott. Valami másik hasonló bonyolult is ki volt írva, de ők aztán mégsem zenéltek. A Cowabunga Go-Go! a hatvanas évek garázs-szörf zenéit és zenéinek stílusát igyekeznek mai fűszerezéssel tálalni. Ez tök jól hangzik, és ami még tetszett, hogy a színpadon kicsit tényleg hatvanas évek fíling van, mind a ritmusra kevert kivetített animációk, mind az öltözködés miatt. Bár jó dolog volt, hogy a dobos és a szólógitáros srác is ugyanolyan fehér ingben és nyakkendőben voltak, ezt kicsit bontotta az atlétatrikót és tarka cipellőt viselő ritmusgitáros srác, de semmi sem lehet tökéletes, és ez nem is megy adott esetben a zene rovására, csak olyan emberek veszik észre, mint én. Akik mindenhol a csomót, ugye. Ráadásul néztem képeket, és úgy tűnik minden fellépésen igyekeznek adni erre, ami nálam pluszpont.
A banda jól játszott, bár van még hová fejlődni. Gondolok itt például a kisebb-nagyobb hibákra, csúszásokra, és arra, hogy nagyon-nagyon sok szám hasonlított egymásra. És nem stílusilag, hanem konkrétan néha úgy éreztem, mintha ugyanannak a számnak hallanám egy másik verzióját, ami kicsit olyan furcsa érzést kelt az emberben. Valamint én azt éreztem, hogy kicsit feszültek voltak. Attól féltem hogy a dobos agyérgörcsöt kap, a basszusgitáros hölgyemény néha-néha mosolygott egyet (az a mosoly!) a közönség felé, de rögtön vissza is nézett a gitárra, mintha attól félne hogy megszökik, és hasonlók. Ez persze sok minden miatt lehetett, de feltűnt. Nekem továbbá nagyon hiányzott az ének, mert az nem volt. Ellenben az ének hiányát a férfiszemeknek bizonyára pótolta a basszusgitáros látványa, akire egyszerűen nem lehet mást mondani, csak azt, hogy gyönyörű. Ami viszont abszolút pluszpont volt, az a kiváló színpadi koreográfia. Engem egyszerűen megvesz, ha belecsempésznek egy kis játékot a zenélésbe. Például az egyik számnál mindenki megfagyott, és csak a dobos srác küldte, aztán mikor már azt hittük, hogy összeesik az a dob, akkor beindultak a többiek is, mintha megnyomtuk volna a play feliratú gombot. Ehhez csak gratulálni tudok. A közönséggel való kommunikációt viszont hiányosnak véltem.
Összességében végül tetszett. Ha pontoznom kellene, azt mondanám hogy erős négyes, gondolkodom rajta, hogy megnézem őket egy kisebb fellépésen, hogy vajon ott hogyan játszanak.
Péterfy Bori & Love Band
Ez volt az első alkalom, hogy végre bejutottam a koncertjükre. A ZP-s fellépésekre egyszerűen nem tudtunk menni, »Szegeden« is összejött hogy nem jött össze, és még sorolhatnám. Pedig már nagyon kíváncsi voltam rá, hogy játszanak élőben. És bár még ezelőtt el nem jutottam, meglepő volt, hogy minden koncerten kicsit máshogy játsszák a számokat, de ez egyáltalán nem megy a hangulat rovására.
Most is így volt, és megint azt vettem észre, hogy Borinak egyszerűen fantasztikus hangja van. Az összes számot majdnem olyan hanggal énekelte, mint a stúdiófelvételen, pedig előző nap is koncert volt, és mégsem lehetett érezni hogy rekedt, vagy fáradt lenne. Lehet őket szidni, és lehet őket nem szeretni, de egy dolog biztos: kiváló hangulatot csinálnak, ami talán azért is van, mert szemmel láthatóan jól érzik magukat a színpadon, nem csak kiállnak és leadják. Ez a jó hangulat pedig pillanatok alatt rád ragad. Mondjuk a jaj, nem ez a szám jön kicsit ismerős volt , de fogjuk rá, hogy tényleg csak a kábel takarta el a lapot, és azért volt a keveredés. Viszont a kommunikáció itt nagyon is megvolt, Tövisházi Ambrus is folyamatosan beszélt a közönséghez, Bori is járkált, nézelődött, beszélgetett, sőt: még a közönségből egy feljöhetek a színpadra?! válaszra is igennel felelt. A srác néhány percig tényleg felment, de aztán az alkoholszintjében található kevés mennyiségű vér (sic!) okozta viselkedése miatt inkább egy technikus barátságosan letessékelte. (És nem egy menjéleasznípadrómeorbaverlek Tibi!)
Hallhattunk néhány új számot, mint mondjuk a Hideg lángot; a szokásosakat, a Labambától egészen a Vámpírig; egyet az Amorf Ördögöktől, valamint a szokásos Bizottság-szám, a Szerelem is felkerült a listára. Az előző napi vendég, az I.O.N. zenekar énekese, Temesvári Balázs valamint az aznapi zenekar dobos, Riddim Masta is énekeltek egy-egy dalt.
Ez bizony egy kiváló koncert volt, nem igazán találtunk olyan dolgot, amibe beleköthettünk volna, pedig kerestük, én legalábbis biztosan. A hangosítás profi volt, a háttérben itt is ritmusra ment az animáció (A Labamba klipjéből már ismert fotós mozgókép-technika, Bori férjétől, Merényi Dávidtól, aki maga is ott volt a koncerten a laptop mögött irányítva a képek sorát; külön gratula neki a fotókért, párezer expóval megrövidítette a gépe életét), a hangulat pedig olyan volt, mint amilyennek egy jó koncerten lennie kell: hol lassú, hol pörgős, hol szelíd, hol tombolóan vad. Talán az egyetlen dolog, ami hiányzott, hogy néhány számot nem játszottak, de ezért meg kárpótolva lett mindenki az új számokkal.
Megmondom őszintén, a leírások és általános vélemény alapján sokkal jobbra számítottam, bár közben nem felejtettem el néhány ember (például orvostan-hallgatók is) véleményét, akik nem voltak tőle elájulva. Aki esetleg nem tudná: a Bodies-kiállításon valódi emberi testeket mutatnak be, melyek egy speciális technikával lettek tartósítva. Többek azt mondták róla, hogy hihetetlen, szerintem erről szó sincs.
Persze tényleg érdekes gyakorlatilag testközelben látni olyan szerveket, amiket átlagos ember legföljebb képen láthatott eddig, de ezen túl semmi olyan, amire azt mondanám hogy megdöbbentő. Két rész tetszett nagyon: az egyik ahol a különböző érrendszereket mutatják be, valamint az embrió-szoba, ott tényleg elképedtem; kicsit hátborzongató érzés egy öthetes embriót nézegetni, amint átlátszó folyadékban úszik, és látni a pici karjait és lábait, amiből néhány hónap múlva egy emberi lény lesz, aki él majd jobb esetben hat-hét évtizedet. Az emberi test a világ legbonyolultabb szerkezete, ezt szerintem mindenki tudja, semmi elképesztő újdonság nincs ebben. A kiállítás csupán ezt igazolja.
Ami még érdekes volt, az a két vitrin, ahol bemutatják a dohányos és nem dohányos tüdőt és szívet, a két vitrin között pedig egy nagy üvegtömb, ahová be lehet dobni a cigit (jó sok doboz volt, gondolom nap végén a biztonsági őrök meg osztoznak), meg egy nagy felirat, hogy egy doboz cigaretta átlagosan három órával csökkenti az ember életét. És tényleg látványosan rosszabbul néztek ki a dohányos szervek.
A kiállítás tetszett tehát, de nem kell tőle elájulni, továbbá szerintem 3 900 (diák 3 000) forintot jónéhány ember sokall azért, hogy megnézzen ~tíz emberi testet, egy lehúzott bőrt, az ereket, néhány szervet és az embriókat. Ettől függetlenül én mégsem mondom senkinek, hogy ne nézze meg, mert a tudást tényleg csak bővítheti, segítheti.
Viszont volt három gyöngyszem, amit nem hagyhatok ki:
7 méter Tibi (elmaradhatatlan) barátnőjével áll egy olyan test előtt, melynek pénisze is látható, majd kis kuncogás után félhangosan megjegyzi barátnőjének, hogy Höhöhö, nekem nagyobb van, höhö.. Szegénységi bizonyítvány, mi?
Nagyon-fontos-apuka-vagyok-Jenő beáll a NŐI TEST felirattal ellátott test elé, majd megjegyzi, hogy Ez csak nő lehet. És tényleg nő. Igen, minden bizonnyal. Azt hiszem ez az első női test. Feltétlenül ez.. Egyes, leülhetsz.
Továbbá volt egy csaj, aki beállt a csontváz elé, és ilyen teljesen elképedt fejjel (mint akinek mondjuk közlik, hogy léteznek földönkívüliek, vagy nem is tudom, ő a földönkívüli) megjegyzi, hogy Ez egészen megdöbbentő!.
Tömören és röviden tehát: tetszett, de te picit többet vártam, nem tudom miért. Viszont bennem megfogalmazódott a kérdés, ami már oly sokszor máskor is: ki volt az a zseniális lény, erő, akármi, amely képes volt ekkora csodák megteremtésére. (Nem a kiállításra gondolok.)
Igazság szerint az utolsó napot nagyon vártuk, egyrészt a remek programok, másrészt amiatt, hogy reggelig tartó szórakozást, majd első vonattal való hazajövetelt terveztünk. Nagyjából jól is sikerült, találkoztunk sylverdevillel is, de sajnos voltak bakik – ezekről majd lentebb.
Godot Dumaszínház
Az est sztárvendégei Kovács András Péter és Kiss Ádám voltak, eddig úgy vettem észre ezen az előadáson volt a legnagyobb nézőközönség, bár a műsor nem volt száz százalékos, Kovács András Péter műsorának első negyedében konkrétan unatkoztunk, de aztán szerencsére nagyon durván beindult, és sírtunk a röhögéstől. Kiss Ádám pedig a szokásos fiatalos lendülettel ugrott neki, szerencsére mindketten új történeteket meséltek el, és viccesen meg is jegyezték, hogy ha valaki videózik-diktafonozik, akkor majd direkt a tévéből ismert sztorikat fogják csak mondani, és legalább meglesz rossz hangminőségben is.
Kaukázus
A Kaukázus a Godot-val volt egy időben, amit kicsit bántunk, de mivel mostanában két koncertjükön is, múltkor például a »ZP-ben«, ezért értelemszerűen a Dumaszínházat választottuk. Viszont sikerült az utolsó néhány számot elkapni, melyből kettő az új albumon lesz hallható, mely szintén letölthető lesz a .
– videója a .
30Y
A még nem láttam élőben zenélni, és meg is beszéltük Levvel, hogy a színpadi imázs nem éppen a legmegfelelőbb, ám a zene és a buli annál inkább. Szerintem kicsit döcögősen indult, eleinte nem igazán láttam se elejét, se végét a dolognak, minden szám után eltűntek a színpadról, de aztán szerencsére olyan tizenöt-húsz perccel később megkezdődött a buli, a közönség tombolt, és az MTV Színpad stábja szokás szerint a lehető legprofibb teljesítményt nyújtotta technika terén, mind látvány, mind hangzás tekintetében. Mutattak ők is új számokat, melyeket a várhatóan októberben megjelenő lemezen hallhatnak majd a rajongók.
Péterfy Bori & Love Band
Na, és itt jött az a bizonyos baki, amirőt beszéltem. Ugyanis volt egy ilyen hely, hogy Red Lounge sátor, ahová csak 18 éven felüliek léphettek be, és a mi hatfős társaságunkból négyen a csak majdnem-tizennyolc kategóriában vannak. Eddig nem is lenne baj, mert elvileg a dohányáru-reklámok miatt nem lehet bemenni, de többen mondták, hogy ha van kísérő nagykorú, akkor nem szólnak. Szóltak. De még ez sem volt gond.
A gond ott kezdődött, hogy egy gyűszűnyi helyre betömörítettek egy olyan koncertet, amely iránt majdhogynem maximális érdeklődés volt, és félperces sorban állás után kiírták a kivetítőkre, hogy teltház. Erre többen egy finom, még többen (köztük mi is) egy határozott anyád felkiáltással, majd ennek körülbelül tizenkétszeri elismétlésével reagáltunk. De nagynehezen végre odakerültünk a sor elejére, és mit gondoltok be lehetett menni 18 alatt? Persze hogy nem.
És ami bosszantott, hogy a hely ráadásul szűk volt, nem szellőzött, nyomatták a füstöt, és még egy kivetítőt is képtelenek voltak elhelyezni, hogy aki a hátsó sorban szenved, az ugyan lásson már valamit kedvenc előadójából a színpadon. A hangosítás szerencsére rendben volt, de mivel csak ketten jutottunk be, és nem bírtuk az izzadság- és füstszaggal keveredett levegőjű diszkóhangulatot, kimentünk. Ami igazán bosszantott, hogy sem videózni, sem fényképezni nem lehetett. Amennyit láttunk, az nagyon jó volt, Péterfy Boriék a színpadon is kiválóan szórakoztatják a közönséget, és szintén hallhattunk egy új dalt, mely elvileg hamarosan ingyenesen letölthető lesz.
Sajnálom, és nem értem, hogy ezt a koncertet hogy rakhatták be ebbe a sátorba, mért nem egy rendes kültéri színpadot kapott. Egyrészt mert az érdeklődők durván 60%-a 18 év alatt volt, másrészt mert egy ilyen koncertet nem rakunk be egy nyári fesztiválon ilyen helyre. Gondolom valahol pénz cserélt gazdát.
Összességében én remekül éreztem magam. Szeged gyönyörű hely, a SZIN egy nagyjából jól megszervezett rendezvény, elérhő áron, és a néhány bakit leszámítva tényleg kiváló nyárbúcsúztató koncertsorozatról van szó. Viszont két negatívum, mely minket nem érintett, csak Lev barátunkat, és azokat, akik sátoroztak: rendkívül kevés vécé volt, és azok közül is nagyon sok lezárva. Szerintem mégegyszer ennyi ToiToi simán elfért volna. A másik pedig, hogy a lehető legrosszabb helyen jelölték ki a sátorozást. Az egyik rész az elektromos generátorok közelébe, éjjel-nappali búgást és berregést biztosítva, a másik pedig egy olyan sátor mögött, ahol szintén éjjel-nappal ment a zene. Ezeket, és a Red Lounge-os incidenst leszámítva tényleg semmi probléma nem volt. Talán annyi még, hogy szeptember elseje előtt egy nappal kicsit nehézkes kipihenni négy nap izgalmait.
A képeket és videókat igyekszem még ma megcsinálni.
Jövőre szeretnék eljutni a Szegedi Szabadtéri Játékokra is, de szinte biztos, hogy a SZIN-t nem fogjuk kihagyni 2009-ben.
Tegnap a városban sétálgattunk, fagyiztunk, sütit ettünk és hasonlónk, műsort csak kettőt néztünk meg.
Godot Dumaszínház
Szokásos ötórai kezdéssel, szokásos kezdés előtti ventilátortakarítás utáni porfelhővel és görnyedő háttal, ám most leleményesen újságpapíron foglaltunk helyet a Jate Klubsátorban, ahol Badár Sándor és Kőhalmi Zoltán szórakoztattak minket. Badárt még nem láttam élőben, így az ő történeteit most hallottam először, de Kőhalmi Zoltán (aki személy szerint a kedvencem) ugyanazt a történetet mesélte, amit nemrég »Salgótarjánban« illetve a Showder Klubban, ettől függetlenül ugyanúgy jól szórakoztam.
Depresszió
A koncertjén utoljára évekkel ezelőtt, a Zöld Pardonban voltam, és már akkor is megtetszett az a természetesség, amivel a színpadon rohangálnak. Gyakorlatilag nem érzed azt, hogy mőst ők A Zenekar, akik a színpadon vannak, nem köpködnek, nem lekezelőek, ugyanúgy mosolyognak mindenkire most, mint pályafutásuk kezdetén, mikor még kevésbé voltak ismertek. Persze nem az a hétköznapos, hogy egy zenekar köpköd a közönségére, de elég sok bandánál érezni egy kicsit azt a bizonyos gőgöt.
A koncert remek volt, bár előttünk néhány tizenkét-tizenhárom éves, sörtől lerészegedett és ráadásul csúnya fiatal rázta a fejét, ami nem is lenne gond, de egyrészt mért kell ilyen fiatalon berúgni, másrészt egy hajmosás belefért volna koncert előtt.
Hallhattunk két számot a decemberben megjelenő új albumról, ami nekem azért jött be, mert kicsit a régebbi (első) albumok hangulatát idézi, mégis próbál újat mutatni.
Az első nap ugyanolyan jó volt, mint a második nap, bár kicsit más műsorokat néztünk meg, kicsit fáradtabbak voltunk és kicsit már otthonosabban éreztük magunkat.
Godot Dumaszínház
Félórás késéssel, de elkezdődött a műsor, teli sátorban méghozzá. Az egyetlen negatívum, hogy se egy padot se egy széket nem vittek be, és ennyi ember kicsit kényelmetlenül fér el ennyi helyen, ha nem koncertről van szó, ráadásul egy másfélórás műsort végigülni egy koszos fapadlón nem felemelő élmény. Ettől eltekintve viszont a műsor nagyszerű volt.
A közönséget Beliczai Balázs és Bödőcs Tibor szórakoztatta, a késésért jócskán kárpótolva mindenkit. Konkrétan egy perc nem telt úgy el, hogy ne lett volna röhögéstől hangos az egész sátor.
Aljas Kúszóbab
Az egy vicces punkzenekar, leginkább a fiatalabbaknak (értsd: 18 év alatt), ami a közönségen meg is látszott. Eleinte kicsit kevesebben voltunk, de a fellépés végére már jócskán áltak emberek, és a népszerűbb számokat mint például az már hangosan kántálták.
A műsort a Pepsi Színpadon rendezték, a technika nagyjából rendben volt, bár voltak hangosítási bakik, mint például az összekvert vokál- vagy énekmikrofon és társaik. A buli ettől függetlenül jó volt, bár nekem személy szerint az Aljas Kúszóbab nem az egyik kedvenc zenekarom; az évek során valahogy kinőttem belőle, valahogy már nem tudom beleélni magam a házi feladatról szóló dalokba. Persze ez nem a zenekar számlájára írandó.
Deák Bill Blues Band
Kisebb közönség előtt, kisebb sátorban, fradis törülközővel, ám kiváló hangulatban zajlott a koncert. előtt le a kalappal: a hatodik X után is végigcsinál egy koncertet, fél lábbal, de teljes erővel. El is mondta, hogy kicsit sajnálja is, hogy az ő koncertjére annyira nem nagy a sajtós érdeklődés.
videója a .
Barabás Lőrinc Elektric
Csak kis ideig tudtuk figyelni az MTV Színpadon játszott műsort, de nekem azonnal megtetszett. még csak névről ismertem, a zenéje viszont teljesen megfogott, biztosan nem ez volt az utolsó találkozásunk. Nagyjából öt számot hallottunk, hihetetlen élmény volt, tényleg.
Kiscsillag
A számomra teljesen új élmény volt. Persze hallottam már Lovasi Andrásról, hallottam már jónéhány Kiscsillag számot, de nincsen tőlük lemezem, és koncertjükön is most voltam először.
Meglepett, hogy nagyobb volt az érdeklődés, és talán jobb a hangulat, mint a tegnapi Tankcsapdán. A sátor olyan szinten tele volt, hogy levegőt nem lehetett kapni, a hangosítás olyan erős volt, hogy még most is cseng a fülem, és nagyjából ezer ember ugrált egyszerre. Pontos adatom persze nincs, de tényleg rengetegen voltunk. Az eddigi legjobb koncertélmény számomra a Kiscsillag volt.
Mindenekelőtt: Szeged… nem is tudom. Fergeteges, szenzációs, vagy leginkább: varázslatos hely. Mikor megérkeztünk vagy tízszer kérdeztem meg, hogy mi miért nem jártunk ide gyakrabban és legalább tízszer ennyi alkalommal közöltem, hogy ideköltözöm. Mosolyognak, kedvesek az emberek, szépek az utcák, és még rengeteg dolog, amit fölösleges leírni, inkább azt, hogy aki még nem tette, egyszer mindenképpen utazzon el Szegedre.
Képek és videók akkor ahogy ígértem most nem, mert éppen egy netkávézóból írok, ahol konkrétan egy kontakthibás egér és egy akadozó billentyűzet állnak szolgálataimban, és e másodpercben a Himnusz is megszólalt, mely előtt most bunkó módon ülve tisztelgünk.
Road
Elsőként a zenekar lépett fel, vagyis ez volt az első műsor, amit mi megnéztünk. Előttük egy 6test nevű keménybanda próbált hangulatot csinálni, több-kevesebb sikerrel.
Szóval, Roadék tudnak bulit csinálni, még így is, hogy gyakorlatilag délután, világosban volt az esemény. Bánatomra kevesebb (pontosan négy) régi számot játszottak, de az újak közül is inkább a pörgősebb, bulihoz jobban illő változatok mentek.
Emlékszem még évekkel ezelőtt, amikor az akkor éppen befutó Depresszió zenekar roadjai (azok a lelkes srácok, akik segítenek a zenekarnak összerakni és szétszedni a dolgokat) egyszercsak megjelentek, hogy ők kreatívan a Road zenekar, és akkor most zenélnek. Azt mondták: Nem kell más, és az a szerény kis albumuk mondhatni tökéletes volt, mégha kezdők is voltak, de valami újat hozott.
Ez volt nagyjából négy éve, most meg 2008-ban a SZIN-padon egy olyan bandát láthattunk, akik élvezettel szórakoztatják közönségüket, és zeneileg is sokat fejlődtek. Remek volt.
videója a .
Backyard Babies
Aztán a svédek jöttek muzsikálni, copfba kötött szőkésbarna doboscsávóval, meg remek hangú énekessel. Annyira nem figyeltük őket, csak távolból, kipihenve az előző koncert (és aznap) fáradalmait, de az utolsó egynéhány szám teljesen hangulatos volt. Leginkább igényes punkrock stílusú zenét játszottak.
Tankcsapda
E koncertek mind-mind az MTV Színpadon követték egymást, mint látszik, punkosabb-rockosabb-metálosabb felhozatallal, így nagyjából azonos közönséggel. A nap és az este csúcspontja mégis a volt, akiknek műsora annyira jól sikerült, hogy mondhatni kirobbanó hangulatot teremtettek, rég voltam már ennyire hömpölygő, ennyire hangosan éneklő (és lökdösődő) társaságban.
Aki nem tudná: a Tankcspda 1989-ben alakult, és akkor egy olyan rést töltöttek be, amire nagyon nagy igény volt: a punkrock stílus hazai képviselői ők, és bár lehet mondani jót-rosszat, szerintem minden magát rokkernek valló ember hallgatott-hallgat Tankcsapdát.
Eltelt tizen-egynéhány év, és nekik megadatott a lehetőség, ami itthon sok zenekarnak nem: hogy megéljenek abból, amit szeretnek csinálni, hogy megéljenek abból, hogy elzenéljék és elénekeljék véleményüket. Hiába nincs egy számban több négy akkordnál, és hiába káromkodnak, a Tankcsapda ért ahhoz, amit csinál. Szórakoztat.
Annak, aki kitalálta hogy Lukácsék menjenek rá erősen a vizuális dolgokra, háromszor szeretnék gratulálni. Volt itt láng- és csillagszóró, négyféle füstfújás, valamint a végén egy nagy adag fehér konfetti is, mindeközben a régi, rajongók többsége által jobban favorizált számok. Egyszóval fergeteges volt.
Egyszóval, a nulladik nap remek volt, és ennél elvileg csak jobb lesz. Külön dicséretes, hogy roppant fegyelmezett és rendezett szervezést lehet látni, nincs fejetlenség sehol. Valamint hétméter magas biztonságunkról gondoskodó szekuritis Tibijeink (akik közül egyet tényleg Tibinek hívnak) nem verik be az orrodat azért, mert nem tetszik a ruhád, viszont kiszedik a tömegből a részeg, verekedő vagy csak túlzottan lökdösődő egyéneket.
Most pedig legyalogolunk szerény szállásunkig (mert sznobok vagyunk, és nem sátrazunk, igen), ahol valószínűleg holnap délután ötig fogunk aludni. További beszámolók tehát holnap. Avagy már ma. Szóval.
Néhány órával ezelőtt kihunyt az olimpiai láng, ezzel befejeződött a 2008-as Pekingi Nyári Olimpiai Játékok névre keresztelt nagyszabású (a szó legszorosabb értelmében nagyszabású) rendezvény, mely leginkább mindenidők legkülönösebb és legvitatottabb olimpiájaként vonult be a történelembe. A »nyitóceremóniát« csak felvételről láttam, és volt néhány verseny, amit egyáltalán nem tudtam figyelemmel kísérni, de összességében azt kell mondjam, a kínaiak korrekt rendezvényt szerveztek, a politikai helyzettől eltekintve.
A magyar eredményeket tekintve az egyik szemem sír, a másik nevet. Az egyik sír, mert az éremtáblázatban huszonegyedik helyen végeztünk, ami nem rossz, de lehetne, sőt: sokkal jobbnak kellene lennie, mint ahogyan nem is olyan régen sokkal jobb is volt. A másik viszont nevet, mert volt nem egy és nem két remek győzelem, hogy csak a mai vízilabdamérkőzést említsem.
Nem tartom magam sportembernek, kevés sporteseményre figyelek, de az olimpia mindig is érdekelt. És van abban valami szép, amikor az ember egy rakás külföldi között egy kivetítőn nézi Olaszországból, amint egy magyar feláll a dobogó legtetejére, és miközben játsszák a Himnuszt, a háttérben az a kevés magyar közönség olyan erősen énekel, hogy hangjuk betölti az egész levegőt. Tényleg, még egy könnycseppet is kicsalt a szememből.
Véget értek hát a 2008-as ötkarikás MADE IN CHINA játékok, legközelebb 2012-ben szurkolhatunk, akkor reméljük ennek a háromszorosát sikerül hazahozni – minimum:
Vízilabda-válogatott
HUN-USA:14-10
Janics Natasa-Kovács Katalin
kajak-kenu
Vajda Attila
kajak-kenu
Cseh László
úszás
Fodor Zoltán
birkózás
Kovács Katalin-Kozák Danuta-Janics Natasa- Szabó Gabriella
Mefi írta, hogy szeretné megnézni az olimpia megnyitó ceremóniáját, de sajnos lemarad róla, ennek apropóján gondoltam, hogy pár sorban megemlékezek róla itt, eme blog hasábjain. Kezdeném rögtön azzal, hogy kellemesen csalódtam a kínaiakban, ami a nyitógálát illeti, elég derekasan odatették magukat mind építészetileg, és az egész hangulata is fergeteges volt.
Ha kicsit belemerülünk a részletekbe, ez volt talán az utóbbi évek legtradicionálisabb és egyben leginkább formabontó olimpiai megnyitója. A közel 4 órás program alatt alig-alig lehetetett hallani modern tici-tuci zenéket, sokkal inkább a vendégül látott országok zenéi, valamint a vendégek számára egzotikusnak és érdekfeszítőnek tartott hagyományőrző dallamok kerültek előtérbe.
Emellett Kína azért villantott technikailag is, hiszen egy nagyon jól koordinált, és vizuális összképben sem utolsó műsort tárt a nagyérdemű elé. Nekem külön tetszett a tekercses blokk, amikor a táncosok a kezükkel és lábukkal rajzoltak tánc közben, és a tekercsimitációra folyamatosan animációkat vetítettek. Szüleim persze a láng megnyújtását várták leginkább, és leesett az álluk, mikor a kínai Li Ning hirtelenjében fellibbent a stadion egyébként kivetítőként is funkcionáló karimájára, majd ott gyakorlatilag a falon futást imitálva jutott el az olimpiai láng végleges céljáig.
Összességében, ha a pekingi olimpia továbbra is ilyen színvonalas tud maradni (és nem lépik át a sportszerűség határait, lásd ), akkor azt hiszem mosollyal az arcomon fogok rá emlékezni.
Még így lábjegyzetben megemlékeznék Baló György úr munkásságáról, aki helyett egy levesestálnyi 3 napos száradt galambürülék jobban közvetítette volna a ceremóniát, de szerencsére azért néha sikerült olyanokat beszólnia, amin konkrétan könnyeztem („A gömb közel 16 tonna, szerintem ezt nem emberek emelik fel” – micsoda elme vagy!).
Ma, a már szokásosnak mondható kis társaságunk (, és Zsuki) megnéztük a ZP-ben DJ Krush névre hallgató exjakuza zenészúr műsorát. Megmondom őszintén, hogy minden tiszteletem az ilyen művészeké, akik öt potméter segítségével olyan zajt képesek előállítani, amire többszáz ember tud tombolni. Valljuk be, hogy ebben sokkal nagyobb szabadság van, és hogy ez sokkal több kreativitást igényel, mint kiállni két gitárral meg egy dobbal, aztán a megadott akkordokat meg ütemeket csapkodni. Csak az van, hogy engem a megadott akkordok és ütemek valahogy jobban lázba hoznak. Gigi meg már tízperc után bökdöste a hátamat, hogy menjünk onnan, úgyhogy kb. tíz percet láttunk.
Utána meg mentünk vacsorázni, nade az illemhelyiségben Zsukit muszáj volt lefotóznom:
Gyorsan elmondtam neki, hogy ezt nem így kell, úgyhogy nem lett nagy baj.
és Zsukival voltunk a ZP-ben Kaukázus koncerten. Odabent még találkoztunk raszpival és barátnőjével is.
Eddig azt mondtam, hogy a ZP menjen a fenébe, amiért szezon közepén vezetik be a zöldkártya rendszert (aminek lényege, hogy 18 év alatt, csak szülői engedéllyel kiváltott igazolványképes mágneskártyával lehet be- és kilépni, bár utóbbit nem igazán nézik), viszont most bólogatva tapasztaltuk, hogy nagyon nem baj, mert a ZP-t undorító hellyé varázsoló 15 év alatti idióták most sehol nem voltak.
A koncert nagyon jó volt, sokkal jobb mint múltkor a »kiskoncert«. És ami pláne öröm számomra, hogy világítás nélkül, már-már unplugged hangulatban a Rézcső című opusszal () fejezték be (avagyhát igazság szerint csak Kardos), mintegy megkoronázva az egészet.
A zenekar legközelebb augusztus elsején ad koncertet a .
Aztán Gigivel az elhagyatott ház kapujában beszélgettünk, épp a horrorfilmekről, amikor valaki kijött az elhagyatott házból, én meg sikeresen kihoztam belőle egy sápadt arckifejezést, ahogyan valami véres jelenet elemzése közben megszólaltam, hogy valaki áll mögötted. Aztán kiderült hogy ismerős, de ettől függetlenül vicces volt.
Ma este , és Zsukival elmentünk a Műjégpályán található EB-sátorban megrendezésre kerülő Kaukázus kiskoncertre. Igazából azt hittem nagyobb banzáj lesz, de végig ültünk (ilyen zöld műanyag akármin), késve kezdtek és így is csak csak hat vagy hét számot játszottak, azok viszont nagyon jók voltak. Mondjuk kár, hogy a közönség 80%-a azt sem tudta mi az a Kaukázus, csak a meccset várták, meg minket zavartak az esemény élvezésében, de hát belefér. Bánom is hogy nem vittem kamerát, simán elfért volna, azt hittem nagyobb zúzás lesz.
Amúgy nagyon megérte, Kardos egy állat, röhögtem annyit azalatt a cirka háromnegyedóra (vagy még annyi se) alatt, mint egy stand-up komédián. Valamint itt fentebb a (telefonos) képen nem tudom mennyire látszik, van balra, a színpad előtt egy piros-kék felsős idősebb ember, aki végig az ütemmel hajszálpontos szinkronban rázta a kezét és egyéb testrészeit, ő is megmosolyogtatott.
Mondjuk kifelé menet nem volt vicces, hogy egy rakat spanyoldrukker között zsuki elkiáltotta magát, hogy HÜLYE SPANYOLOK, HAJRÁ NÉMETORSZÁG!, én már kezdtem visszasírni az egészséges orrcsontomat, de aztán megúsztuk mert kemények vagyunk.
Most minden szándékos vagy véletlen beképzelt hangnemet félretéve állítom, hogy a mefiblog lesz az egyik legkorrektebb médium, amelyik hírt ad az eseményről. A legtöbb helyen összecsapták a dolgot, a például Robin Cook képét mellékelték. Na de a lényeg.
Az van, hogy Robin Cook egy intelligens, elegáns, jó humorú, közvetlen és barátságos író. Hatvannyolc éves, de rendkívül fiatalos, állítása szerint rengetegszer kosárlabdázik, az igazi kikapcsolódást a sport jelenti számára. Említette, hogy a hotelből látott néhány magyar srácot kosarazni, és nagy volt a kísértés hogy csatlakozzon, végül nem tette; nem akartam elverni azokat a magyar srácokat, mondta viccesen. Mindenkivel kezet fogott, dedikált, beszélgetett, mosolygott.
Harmadszor járt Magyarországon, utoljára 18 éve. Azt mondta, azóta sokkal tisztább, szebb és barátságosabb város lett Budapest.
Házas, egy nyolcéves fia van. Mint elmondta, teljesen megváltoztatta az életét; minden este rajzfilmet néz (azóta utálja az animációs filmeket); öt óra előtt kel, így nem igazán tud éjszaka írni, pedig általában ekkor szokott. Egy könyvet nagyjából egy év alatt ír meg, de. A leghosszabb időt a kutatás veszi; képzésekre jár, orvos barátaival beszél, műtéteken vesz részt, mindezt azért, hogy minél hitelesebb dolgokat tudjon írni. A legrövidebb idő konkrétan a könyv megírása, ez nagyjából két hónapot vesz igénybe. Majd vár a borítóra, a kiadásra, és ez volt egy éve.
Mint kiderült, a regényeiben sokszor visszatérő Jack Stapleton alakját kicsit magáról mintázta; ő is kerékpárral közlekedik ugyanis New York utcáin (közeledve a hetvenhez!), és minden délután ötkor kosarazik a közelben lakó huszonéves fiatalokkal. Valamint Robin Cook is szemészettel foglalkozik. Azt mondta, azért választotta az orvostudomány ezen területét, mert itt van a legkevesebb vér, itt a leggyorsabb egy beavatkozás, és itt kötelező ülve elvégezni mindent.
Nekem rendkívül szimpatikus volt, hogy elismerte, »első könyve«, az A Gyötrelem éve nem sikerült túlságosan jól. Nem volt rossz, egy dolgot leszámítva: unalmas volt. De nem adta fel, két év alatt elolvasott többszáz regényt, igyekezett megtanulni, hogyan tudja borzolni a kedélyeket, hogyan tudja izgalomban tartani az olvasót. Azt mondta, ha szeretnél írni egy bestsellert, nem szükséges elolvasnod többszáz könyvet, olvasd el a »Kómát«, abban minden benne van. És tényleg; míg első könyvét ezres, másodikat és az azt követőket milliós nagyságrendben adták el, szerte a világon.
Nem tartja magát írónak, minden könyv megírása előtt attól fél, hogy most nem lesz az igazi. Első könyve után nem sokkal filmforgatás volt a kórházban, ahol dolgozott. Egy sorozatot forgattak (nem tudom a címét sajnos), amiben egy rakat ember egyszercsak eltűnt, és a főszereplőnek kellett kinyomozni. Megkérdezte a rendezőt, hogy mi lenne, ha írna néhány forgatókönyvet. A rendező azt mondta, miért ne, mire írt egy párat. Az egy csapat ló tűnik el a lóversenypálya kellős közepéről. Miközben ment a műsor, felhívta a rendező, hogy kapcsolja be a tévét – ez a jelenet ment benne.
A filmipart viszont nem kedveli. Úgy véli, hogy Hollywood mindenkitől lop, rendkívül kevés eredetiséget nyújt a közönségnek. Sokáig próbált filmek forgatásában segédkezni mondtak róla jót és rosszat, végül beintett nekik; úgy véli, nem ő neki van rájuk szüksége, hanem fordítva. Viszont sok év után végre újra sikerült filmközelbe kerülnie. A napokban jelenik meg egy kisebb sorozat, mely legújabb, még meg nem jelent könyvének lesz előzménye. Egy rész két perces lesz, mobiltelefonra jelenik majd meg, lesz eleje, közepe és vége.
Állítása szerint (és ez bár túlzónak hangzik, teljesen igaz), ő volt az, aki megteremtette a regények orvoskrimi műfaját. Ő volt az első, aki olyan témákhoz nyúlt hozzá, ami nagyon sok embert érint, és nagyon kevesen gondolnák, mennyi minden rossz dolog történhet. Amikor arról írok, hogy egy orvos rossz ember, a legkevésbé az orvosok lepődnek meg ezen. Ezen nem árt elgondolkodni. Gyűlöli a gyógyszergyártó óriáscégeket, úgy tartja, hogy az egész világot meglopják.
Személyes véleményem az, hogy Robin Cook hatalmas ember. Több(száz?)millió eladott regény után sem lett arrogáns, beképzelt, leereszkedő, a dedikáláson már két óránál tovább maradt, mégis mindenkivel beszélgetett, mosolygott. Örülök, hogy Magyarországra jött, és még jobban örülök, hogy találkozhattam vele.
Szóval bográcsoztunk. Hát régen ettem már ennyire betegre magam. Ha most nem szedek fel pár kilót, és ilyen vékony maradok, akkor soha többé nem hízom meg, ez már biztos. Amit ettünk, itt lentebb () :
marhából és vaddisznóból készült pörkölt: ez elég vadul hangzik, de valami isteni aromája volt;
pirított petrezselymes újkrumpli elmaradhatatlan;
sztrapacska: én ebből nem ettem, pörkölttel annyira nem szeretem;
pirított szalonna: elvileg a sztrapacskára, de én megettem egy adagot azért kenyérrel;
tócsni: két szelet befigyelt;
meggyes, almás és túrós rétes: (ki-ki melyikből, én mindháromból, az ötödik szeletnél hagytam abba :D);
fejessaláta és kovászos uborka.
Az igazság az, hogy ez a vidéki élet »legjobb része«, amit semmi pénzért nem cserélnék el.
Végezetül pedig egy kép a sok közül, nem fényezni szeretném magam, de hihetetlenül sikerült elkapni azt a pillanatot, amikor a fakanál éppen elhagyja az anyagot. És a vicces, hogy ez egy teljesen spontán kép, tehát nem beállított. Arra is rájöttem ma, ismét, hogy imádok embereket fotózni. Amikor nem tudják, hogy fotózva vannak persze, és természetesen mosolyognak, röhögnek; ilyenkor annyira jó portréképek készülnek, hogy kár is részletezni.
Az van, hogy kedvenc beképzelt kommunista hadvezérünk, avagy feldobott egy jó témát, és mivel nála nem tolong a tömeg, én feldobnám itt is.
Szóval, lehetne egy bloggeres-biciklis túrát, megspékelve akár egy kis fotózással (ezt már feldobtam korábban is, akkor sokan érdeklődtek, most a posztot nem találtam konkrétan). Mindezt 'pesten, és körényékén. Persze semmi komoly, mert a fővárosban egy eléggé megviselt kerékpárral tolom, tehát nekem durva hegymenet fel és le annyira nem játszik, mondjuk inkább egy Margitsziget-Belváros-Gellérthegy útvonal, de ez részletkérdés. A lényeget Zsuki fentebb linkelt bejegyzésében lehet elolvasni.
Szóval, a kérdés: kit érdekelne egy közös biciklizős-fotózós megmozdulás, valamikor mondjuk a nyári szünetben?
Persze ha elviselhetetlen fejünk van, és a kutya sem kíváncsi rá, azt is megértjük ám. ;]
Ma este (pontosabban már tegnap) pedig SCFT-tisztújítás volt, szupertitkos földalatti bunkerben, méregdrága gyümölcsízű alkoholos sörkészítményekkel, de legalább bunkó pincérrel. Találkoztam Shamalttal, aki élőben nagyjából tízszer nagyobb fej mint ahogy az a blogon és csetbeszélgetéseken keresztül átjön, valamint sHelffel is, aki szintén sokkal lazább élőben, bár sajnos korán el kellett mennie, egyéb világpolitikai tevékenységeire hivatkozva (fénykép sem készült róla, ugyanis amit lőttem, azt a hétméter feliartú pólót viselő testőre kitöröltette velem). Jelen volt még bazsiii / zulukaaa / keppi feliratú pólóban(!) ZsuKov, és az este sztárvendége, mindnyájunk kedvence, az SCFT legértelmesebbike és alapító atyja, Balázs is.
Remek este volt, mindenképpen megismételjük (ha rajtam múlik legalábbis biztosan). A pincérrel pedig ne akarjátok tudni mi történt!
A folytatásban van három kép is; a megújult és szupertitkos munkát végző SCFT ezúton is szeretné jelezni, hogy amit a pincér kapott, az welness masszázs lesz ahhoz képest, amit az kap, aki bármelyik fényképet és/vagy azon pózoló szereplőt kritizálni bátorkodik.
Mikor megérkeztem 'pestre, pont elkaptam a felvonuló kerékpárosokat. Rengetegen voltak, csak a Kodály Köröndön keresztül mentek egy órán át, legalább. Legközelebb tuti megyek. Készítettem egy (eléggé összecsapott) videót, nem a legjobb, de a lényeg látszik. Még Zsuki is feltűnik rajta. 80 000 ember. Azért az nem gyenge.
Na, megvolt a »Mozifanatikusok éjszakája«. Így nagy vonalakban annyi, hogy roppant szervezetlen volt az egész, ezt egyébként a rohangáló szervezők is elsimerték, többször hallottam a gyors beszélgetések majd jövőre jobb lesz részleteit.
A legnagyobb baklövést ott követték el, hogy a filmeket rosszul osztották be teremügyileg, rengeteget kellett sorban állni, és akkora lökdösődés volt, hogy arról jóbb nem is beszélni. Konkrétan az első (18.00–20.00) idősávban nem is tudtunk filmet nézni, a végén kajáltunk inkább. Ha szerintem van egy cseppnyi eszük, jövőre csak hat filmet raknak össze, és a jegyeket teremre adják, termenként pedig este hattól reggel hatig hatféle filmet lehet megnézni. Esetleg tizenkét film, A- és B-menü, mert ez így tényleg nagyon rendezetlen volt; ráadásul akadt olyat terem, ahol két film lement, majd bezárt, kettővel odébb pedig háromszor annyian akartak bejutni, mint ahányan lehetne.
A digitális és a hagyományos mozifilm között szemmel látható a különbség, nem igazán láttam a technikai hátterét, de nagy valószínűséggel a digitális már nem szalagról ment, hanem számítógépről. A hangban nem igazán vettem észre semmi különöset, a szokásos Dobli Dizsidötől akármicsoda. Leginkább a különbség olyan a két mozi, mint az SDTV és a HDTV között, tényleg megéri beülni, már csak a látvány miatt is.
Számomra az est egyik fénypontja volt, amikor a mozi területén kirakott babzsákokon való kényelmes dögléssel egybekötött beszélgetés közepette odalépett hozzánk egy srác, majd rámnézett, hogy ugyan én én vagyok-e, és ha igen, akkor kapahatna-e aláírást (PDA-ba!), ugyanis . Hirtelen annyira meglepődtem, hogy szerintem tojást lehetett sütni az arcomon. Ellenben ez egy sikerélmény, ami hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól.
Valamint találkoztunk Methosszal és barátnőjével is, ők is kitartóan beültek még az utolsó vetítésre, de ahogy néztem, az elalvással nekik sem lehetett sok gondjuk. :]
Redbull, kávé: azon túl, hogy a moziban irgalmatlan nagy lehúzás megy (350 három korty jegeskávé; 390 fél liter pattogatott öröm; 420 a Vörös Bika; mintha a fogamat húzták volna), egyik se ér semmit, mindkettő italtól majdnem elaludtam. De nem tettem, erős vagyok.
Összességében egy remek este volt, persze inkább a baráti körrel való ökörködés, mintsem a remek szórakozás miatt. Egy dolog biztos: ma este nem kell altatódalt énekeljenek nekem.
Salgótarján még mindig gány város. És nem azért, mert amikor kiapadt a szénybánya, meg amikor tönkrevágták az üvegbizniszt, leragadt az egész a 70-es és 80-as években, hanem azért, mert szar a közbiztonság. Vagy korom sötét van az utcán, vagy van világítás, de félő hogy támadás alá kerülsz. Péntek este, ilyenkor az összes idióta kimegy bulizni, bocs partyzni. Ezzel nincs gond, én is szórakozni voltam ma, de nem üvöltöztem részegen az utcán, toborozva az embereket, hogy gyerünk ütni a pááánkokat. A srác cigány volt. Nem az a baj, hogy cigány volt, az a baj, hogy a viselkedésével megmutatta, hogy a cigánysága okot ad arra, hogy gyanakodjak. Sokszor arra is, hogy féljek. Már elég balhészagú volt az utca (22.10, ez a legkritikusabb pont, 22.35-kor indulnak az utolsó buszok ugyanis), a srác viszont rábaszott, mert egy civil autóban ülő csávó egyszercsak kikúrta a villogót, és valszeg le is kapcsolták, mert később egy hagyományos rendőrautóban ült. Ami viszont szimpatikus, hogy rendőrautók tényleg voltak. Kellenek is.
De amiről igazából írni akartam, hogy Salgótarjánban van egy üde színfolt, ahol összegyűlhet az a kevés értelmes ember, aki kulturáltan szeretne szórakozni. (Kis közbevetés: én sem tartom magam egy Vágó Istvánnak, de van egy bizonyos réteg, ami felett szeretnék elhelyzkedni, és a viselkedésemmel igyekszem arra törekedni, hogy véletlenül se soroljanak ebbe a körbe.) Ez a hely pedig a Magyarországon először megnyílt . Ódákat zenghetnék arról, hogy mennyire jó hely, de fölösleges. Annyit mondok, hogy aki szereti a kávé-, tea- és édesség-különlegességeket, az mindenképpen próbálja ki, legalább egyszer. Már csak azért is, mert pofátlanul olcsó (figyelembe véve a többi helyet, ahol a »alpesi tej helyett Teszkó gazdaságos« kerül az italba).
És amiről méginkább írni akartam, hogy ma este pitbullal voltunk , ahol fellépett Kőhalmi Zoltán és Somogyi András. Hogy milyen volt? Fergeteges. Potyogtak a könnyeink, sírtunk és visítottunk a röhögéstől, pedig volt néhány poén, amit már mondhatni rongyosra röhögtünk mindketten. Ezekben az emberekben van a Jövő, nagy j-vel, és igennel kezdve. Ők azok, akik a nagyszerű magyar komikusok lesznek. Közhely, de ők a jövő nemzedékének tagjai. És szerencsére ez a jövő már a jelen. A »Dumaszínházat amúgy is terveztem«, nem bántam meg. 2500 magyar pezeta, de minden fillérje megérte.
Most pedig nekiállok a vacsorámnak, ami parasztkenyér(!), erdélyi szalonnával(!!), paprikával, paradicsommal és újhagymával.
Nem volt tegnap blog, jaj. Viszont technikailag nekem még ma (értsd csütörtök) van, így nem számít, meg ha mégis, egy évben egyszer belefér. Szóval voltunk kosaras bulin. Megmondom őszintén nem sokat vártam a dologtól (bizonyára azért, mert a sport nem tartozik az egyébként sok elemből álló érdeklődési köröm halmazába), de kellemesen csalódtam, teljesen korrekt két és fél óra volt. Láttunk sok híres embert is, és konstatáltuk, hogy akik a tévében normálisan néznek ki, azok a valóságban gnómok. A legjobb az egészben az volt, hogy a legelső sorban, a pályától egy méterre ültünk, ott rohangáltak előttünk a kétméter x centi magas néger bácsik, meg ilyenek.
Az ilyen rendezvényekben a ritka nagy lehúzás (az egyébként sem alacsony jegyárakon túl), hogy nem vihetsz be magaddal kaját, viszont egy szendvics ötszáz, fél liter üdítő meg háromszázba fáj. Persze ha már szórakozik az ember, akkor hadd szóljon, csak azért nem kéne ennyire látványosan átbaszni az embert, hogy egy szikkadt perecért elkérünk kettőötvenet.
Délután tehát elmentünk Zsukival»cipőt venni«, és csatlakozott hozzánk Balázs is. Én két Tiszát vettem (erről majd később), Balázs meg egy alkalmi nemTiszát egy kedves nénitől valami eldugott cipőboltban. Aztán Zsuki lelépett, mivel nembírta a képünket, és jól megsértődött (nem).
Aztán Balázzsal nyakunkba vettük a várost, és találkoztunk Athinával; az ő húgával, aki Dzsordzs; BiG-gel; Blogadminnal; Tomcattel; meg egy csajjal, akinek nem emlékszem a nevére, üss. Remélem senkit nem hagytam ki, kövezz.
Szeretnék itt (is) minden kedves olvasómnak, onlájn és offlájn barátomnak és ismerősömnek boldog, békés karácsonyi ünnepeket, finom lakomát, vidám együtt töltött perceket, és hasonló jókat kívánni! Valamint van egy helyes karácsonyi logó is, ha nem látszik, frissíts!
Ma pedig Balázs elvtárssal voltunk plázacicásat játszani, kiröhögtünk pár lúzert (tudjuk, mi is azok vagyunk, leülhetsz), ittunk jegeskávét, valamint csurgattuk a nyálunkat különböző műszaki cikkekre (többek között egy óriási gyönyörűszínű HDTV-re, és egy cuki Almás MoziKépernyőre. Valamint az ElectroWorldben az egyik Acer laptopon található Windows Vista jelszava geci volt, így konkrétan. Meg láttuk Etelka néni hárdkór módon védett fél lóerővel rendelkező bevásárlókosarát, de nem mertünk belenyúlni, nehogy me'harapjon vagy félkilo' teszkós csirkefarhát. Telefonos kép következik (azon gondolkodtam, hogy annyit fotózok telefonnal, lehet be kéne szerválni valami cuki kis jókamerás Sanyit, de egyelőre nem akarom lecserélni a »w300i« csodamobilt):
Aki megfejti a kép poénját, az kap egy csokitojást. Vagy egy adag »almás fagyit«, ha nem romlott még meg a mai kétórás áramszünet során.
A számítástudományból írt zárthelyi pedig ritkaszar lesz, és emiatt morci vagyok, pláne, hogy nem keveset készültem rá. Blő.
A végén mégis ma mentünk az »Aréna Pláza megnyitójára«. Megmondom a frankót, ez a hely jobb (lesz) mint a WestEnd. Tágasabb, elegánsabb, jobb üzletek vannak benne, és még sok minden más is. Mondjuk ez a megnyitás még várhatott volna, mert nagyon szét volt esve az egész; a lift meg sem akart mozdulni, a szökőkút előtt a vízben állt egy kábel, meg a falból is kilógott egy, mindenféle szigetelés nélkül, meg voltak üzletek, amik még betonozás alatt álltak, szóval érdekes dolgok. Kivitelezés tekintetében ügyes, nem lehet benne úgy eltévedni, mint a WestEndben, sokkal logikusabban van elrendezve. Bár vannak még érdekes dolgok, például egy: a főbejárat mellett vannak az áruszállításra fenntartott garázsok, szóval éppen pakolták a hamburgert, amikor jöttünk ki.
Az mondjuk vicces volt, hogy bementünk az Apple boltba árlistáért, és finoman szólt a srác, hogy bocsi skacok záróra, teljesen udvariasan, tényleg. Aztán kifelé menet, pont a fejem fölött volt a már háromnegyedéig leeresztett rács, erre megszólal mögöttem a csávó üvöltve, hogy Engedheted nyugodtan lejjebb!, de ezt ilyen Béééla! stílusban. Persze – mondom – engedjed csak a fejemre, nem gond. Ezeket leszámítva viszont tényleg jó, az IMAX-ra meg már nagyon kíváncsi vagyok.
Na milyen képek vannak? Telefonosak, persze, mert sikeresen itthon hagytam a fényképezőt. De most próbálkoztam legalább. A reklám után folytatjuk.
Volt szemet is. Nem sok, csak kevés.
Kipróbálhatók voltak ezek a csudijó és csudirégi komputerek.
Jaj, ez nagyon komoly, volt vagy három ilyen. Ez nem bábu, hanem frankón egy ember ült a székben, és integetett, meg produkálta magát.
Ők is élő emberek. A nő míg bennvoltunk így állt. A srác helyet cserélt. Apropó, nem sokkal előttük volt négy csaj, akik ilyen fotelokban ültek, én meg frankón azt hittem, hogy bábu. Nagyban beszélgettünk, aztán nézem, jé, szemezik velem a próbababa, vicces volt. Gondolom jó kis fizetést kaptak.
Hangos, fényes. A kép az meg csak szar, tudom én is.
Voltunk ma Földalatti múzeumban . A múzeum a Deák Ferenc téren a metrólejáró mellett található, diákoknak 180 magyar köztársasági rubel, vagy egy metrószakaszjegy a belépő (ezt ki kell likasztani, jól). Metróbuziknak kötelező, érdeklődőnek is megéri, az egész durván tíz-tizenöt perc alatt végigjárható.
Megvolt a »szerenád« második – és egyben utolsó – része is. Hihetetlen jó volt; ha belegondolok, a négy iskolai tanév talán legpozitívabb élményének tudhatom be az utóbbi két napot — legalábbis én. Van azért abban valami jó, ahogyan az angoltanárnál kétpofára tömöd a szalonnazsíros kenyeret, közben pedig röhögsz a négy éven; ahogyan a fizikatanár előkap egy négyjegyű függvénytáblázatot, rajta a BIBLIA felirattal, és megesket, hogy többet nem foglalkuznk fizikával; vagy ahogyan a matektanárt pókerezni tanítod; esetleg mikor az egyik legszigorúbbnak vélt tanár kínálgatja a házipáleszt – ezek olyan pillanatok, amiért megérte négy éven keresztül iskolába járni, minden szar percével, órájával együtt.
És most így, a tücskciripelős esti pókerezés köben, a rovarirtós fáklyatűz mellett, a csillagos augusztusi ég alatt, döbbentem rá, hogy hát szia: véget ért négy év, lezárulni látszik egy elég nagy darabkája az életnek. Négy éven keresztül együtt voltunk felnőttekkel, diákokkal, és ennek itt most napokon belül vége fog szakadni. Ez kicsit szomorkás persze, de az élet megy tovább, ennek így kell lennie. Csak azért.
Persze voltak most is, akik kiütötték magukat, de lényegtelen: azt hiszem, hogy azok az emberek, akik akarták, igazán jól érezték magukat, az alkoholos részegség állapota nélkül is. (Bár a buliból csak én voltam józan, meg páran, akik kocsival jöttek.)
Voltunk ma a . Nem voltam még itt, és én ilyen teszkószerű helyre számítottam, ahová bemegy a paraszt, aztán az arcába tolják az olcsó gagyidasz cuccokat és ilyenek. De nem, ez tulajdonképpen egy sima bevásárlóközpont, csak a semmi közepén van, és inkább ilyen bevásárlóutca-szerű hatást kelt.
Csak egy tipp: ha cipőt akarsz venni, ne oda menj! De frankón! Ruhákat, jó minőségben és jó áron lehet beszerezni (harmincezres kabát hétezerér' és társai), de a cipők azért komolyabb árakban mozognak, tizenöt' alatt nemigen láttam. (És oké, huszonöt' helyett még az is jobb, csak azért na.)
Kinéztem magamnak egy lazacsávós cipőt. Kövezem is magam azóta, merthát megfogadtam, hogy nekem nem lesz ilyen trendi pumacipőm, de a Liga nevű drabjuk (ilyen vajszínű, finom vonalakkal és egyebek) nagyon bejövős. Persze, nem volt belőle 46-os (Jééézusom, 46-os lábad van?! Igen.), szóval így jártam.
Koncertbeszámoló következik. Tömören és röviden: fantasztikus buli volt, jobbra nem is számítottam. Aki hallgatott már Rómeó Vérziket, az tudja, hogy egy energikus, pörgős és jól összerakott zenéről van szó. A bulit - mint az később kiderült - a nevű csoport szervezte. Amin igazából meglepődtem, hogy a Fidesz helyi képviselője fizette a buli kiadásainak 50%-át, ami nagyjából kétszázezer egységet jelent. A zenekarok kezdése előtt Becsó Zsolt helyi képviselőúr fellépett a színpadra, és megpróbált egy politikai monológot elharsogni. Tette ezt egészen addig, míg négy-öt hungarista elkezdte üvöltözni, hogy „Vesszen Trianon!”, erre megjegyezte, hogy „Ha azt szeretnétek, hogy a régi Magyarország legyen a térképünkön, akkor szavazzatok a Fideszre!”. Jah, persze. Nagyobb emberek nem tudták ezt elintézni. Helló, részegek voltak, nem hülyék...
Mániákus - Kicsit zöld, kicsit kisbetűs, kicsit mániákus, kicsit imádom. És ha negyede olyan jól ír valaki, mint ő, akkor már csak sikeres ember lehet.
levee - A mefiblog jövendőbeli ügyvédgárdájának egyik tiszteletbeli tagja. :]
Gergő - Gergő aki szintén fotózik, méghozzá Pentax géppel.
