Nagyon speckó koncerten voltunk ma: a Kaukázus a májusi lemezbemutató koncertje előtt tartott két zártkörű rendezvényt, 20-30 embernek, ahol lejátszották az új és néhány kedvenc régi számaikat. Facebookon sorsoltak, nagyon örültem, hogy nyertünk, igazából kicsit úgy is éreztem, hogy megérdemeltem, tavaly négy vagy öt koncertet leszámítva az összes fellépésükön ott voltam. Nekem ez a zenekar a felhőtlen főiskolás fiatal suhanc éveimet juttatja eszembe, amikor még naponta három blogbejegyzést írtam, és a fejemben volt öt másik; amikor még fülig szerelmes voltam és vica versa; amikor a legnagyobb probléma az volt, hogy mi lesz a vizsgán; amikor megismerkedtem Gigivel – és még sorolhatnám. A zenéket nem azért szeretjük, mert igényesek vagy sem, hanem azért, mert egy adott időpillanatban támogatnak minket: vagy aláfestést adnak a jó pillanatoknak, vagy segítenek átlendülni, kapaszkodni valamibe, amikor rossz.

A buli olyan volt, mint amilyen régen lehetett a zenekar bármelyik bulija: kis helyeken, foglalt házakban, néhány fő előtt játszottak csak. A koncertjeiken én mindig inkább egy nagyon nagy házibuliban érzem magam, mintsem egy több száz fős színpadi tomboldában. A végén még egy közös képet is csináltunk Janóval, sőt, én adtam neki tüzet a koncert előtt, elegánsan a Gigitől kapott öngyújtóval.

Az új számok nekem kicsit a Szalai Éva album rágógumi-hangulatát az Amerika nem hazudik mondanivalójával és zenei stílusával ötvözi, megkaptuk az összes számot pendrájvra, mostanában sokat fogom hallgatni.