mefiblog - főoldal

Az a helyzet, hogy eltelt nagyjából három és fél év azóta, hogy láttam az első, J.J. Abrams által rendezett »Star Trek filmet«, és ezalatt sem lettem különösebben nagy rajongó. (Emögött még mindig inkább idő- mint érdeklődéshiány áll, de ez talán jobb is így.) A második részre viszont mindenképpen be akartam ülni, mert három évvel ezelőttről egyetlen emléket őriztem: nem emlékszem minden részletére a filmnek és nem olvastam, néztem, érdeklődtem utána annyit mint például a »Skyfall« után, mégis jól éreztem magam.

A lényeg: sokkal-sokkal jobb volt a folytatás a kezdésnél. Pörgős, vidám, humoros, a klasszikus sorozat ismert mémjeit és belső poénjait nagyon jól elsütő, kiváló színészekkel és maximális látvánnyal gazdagított nyári film. Lehet, hogy a történetre már két hét múlva sem fogok emlékezni, az viszont biztos, hogy a kétórás szórakozás garantált.

Külön ki kell emelni a »Sherlock« főszereplőjét, Benedict Cumberbatch-et, aki bizony annak nagyon odatette magát; én kicsit tartottam tőle, hogy milyen főgonoszt fog játszani, de egyszer sem gondoltam arra, hogy most Sherlockot látom a vásznon, arra viszont sokszor, hogy egy nagyon rosszfenék gonoszkaraktert.

Kellemes csalódás volt, többet kaptam, mint amire számítottam.

Két dolgot vettem még észre, függetlenül ettől a filmtől. J.J. Abramsnek nagyon nehéz dolga van a Csillagok háborúja újratöltéssel, mert habár a Star Trek jó, de ennél százszor jobbat kell összehoznia. A Star Wars ugyanis nem a kockák egyik valamilyen története, hanem Az Űrhajós Film, amin felnöttek az én szüleim, és amin egyébként az én generációm is. Másrészt mókás volt nézni a végén a feliratokat, majdnem minden utómunkát valamilyen Lucasfilm leányvállalat végzett.

A nagy Gatsby egy középszerű film – három dolognak köszönheti, hogy mégis kiemelkedik egy kicsit: Leonardo DiCaprio ismét lenyűgöző alakításának, a hihetetlenül jó vágásnak és a zenének.

A kép alatt mindenféle szpojlerektől mentesen.

A legjobban szerintem az egész film alatt azt élveztem, ahogyan a hatalmas 1922-ben játszódó partik alatt a mai kőkemény rap számokra zúzták. Annyira bizarr és egyben vicces volt az összes ilyen jelenet, végig vigyorogtam. Az OST nem az az album, aminek minden számát élvezni fogom a film után is, de a legtöbbjét igen.

New York, 1922, pörög a gazdaság, vetkőznek a lányok, a szesztitalom ellenére dől az olcsó pia a pult alól. Gatsby, a dúsgazdag és ismeretlen milliárdos a hatalmas házában a város legdurvább bulijait rendezi, ahová a rendőrfőkapitánytól kezdve gazdag sportolókon át néhány szenátorig mindenki megy, aki számít.

A történetet mesélő kvázi főhős Gatsby háza mellé kltözik, és hamarosan kibontakozik a fő cselekmény is.

Maga a sztori elég nyers: az emberek igazi arcáról, igazi szándékairól és igazi viselkedéséről szól, arról, hogy mindenki csak addig és azért csinál valamit, ameddig és amiért neki előnye származik belőle.

A nagy Gatsby-ben talán az a legrosszabb, mint sok másik filmben is, hogy néhány egészen érthetetlen apróságot leszámítva tényleg nagyon ott van a szeren, az a néhány apróság viszont pont a legrosszabbkor köpött bele az levesbe, és utána nem igazán tudtam nem arra gondolni, hogy ez most miért is kellett.

Tobey Maguire egyébként nagyon silány, azon túl, hogy ugyanazokkal a bociszemekkel néz, mint a Pókemberben, sokat nem tesz hozzá a történethez, pedig végig ő meséli.

Egynek nagyon jó volt és azt sem bántam, hogy moziban néztük.

Szüleimnél teljesen véletlenül futottam bele ebbe a filmbe az HBO-n, és főként csak Christoph Waltz miatt maradtam, de végül egyáltalán nem bántam meg.

Az egyik főszereplő a Twilightból ismert Robert Pattinson, aki itt nem csillog, sőt, egészen korrekt alakítást nyújt, mellette meg ugye ott van Waltz, aki az egyik kedvenc színészem, pedig csak két filmben láttam, ehhez jön még ráadásként Reese Witherspoon bája.

A történet főként egy az állatorvosi képzést el nem végzett srácról szól, akinek meggyilkolják a szüleit, és az utolsó vizsgái előtt lelép az iskolából, hogy egy vándorcirkuszhoz csatlakozzon az ő állatorvosukként. A tehetsége és a hozzáértése azonnal megmutatkozik, de nehezen tud azonosulni a cirkusz sokszor kegyetlen állatok iránt tanúsított hozzáállásával.

A fő konfliktust ez, valamint a cirkusz tulajdonosával való viszonya adja: a rendkívül erőszakos férfi ugyanis egyrészt nem tudja megérteni, hogy az állatokat nem csak fizikai terrorral lehet képezni, és néha a kelleténél mogorvábban bánik az egyébként fiatal és gyönyörű feleségével is, aki iránt nyilván főhősünk is táplál egy-két érzelemmagvat.

Családdal vagy barátnővel közösen nézős filmnek tökéletes, valószínűleg egy év múlva nem sokat tudok már róla elmondani és a világot sem váltották meg, de egyszeri kikapcsolódásnak nagyon kellemes volt.

Valahogyan mindig furcsán néztem a franciákra. Nem tehetek róla, sosem értem meg, hogy ilyen szép helyen, ilyen finom ételekkel olyan szép ruhákban hogy élhetnek olyan furcsa emberek. Oké-oké, nem ismertem sok franciát és nem is voltam még Franciaországban, szóval nem ítélkezem.

Ebből eredendően a francia filmeket sem igazán tudom hová tenni, de néha-néha mindig elkapok egyet, ami viszont annyira magával ragad, hogy utána kedvem lenne megölelni egy franciát. De tényleg!

Valahogyan így volt ez a Populaire után is, amit a múlt héten zajló Francia filmtavasz esemény keretein belül láttunk (volt még pár másik film is, amit kinéztünk, de azokra sajnos nem jutottunk el).

A történet a hatvanas években játszódik és egy fiatal lányról szól, aki – mint akkor az összes fiatal lány – szeretne egy jólmenő irodában egy nagymenő akárki titkárnője lenni. Végül egy kevésbé nagymenőhöz kerül, és habár rendkívül aranyos az össze-vissza színűre festett körmeivel, de pocsék, mint titkárnő. Azonban hihetetlenül gyorsan gépel, pedig csak két ujját használja. A főnöke elhatározza, hogy gépíró bajnokot csinál belőle.

Bájos zenék, gyönyörű képi világ, kedves karakterek, burkolt (de az idő haladásával egyre kevésbé burkolt) romantikus szál, a megfelelő helyen és időben elsütött poénok és az egyik legizgalmasabb jelenet, amit az utóbbi időben láttam, pedig senki élete nem forgott kockán, csak két nő hihetetlenül gyorsan gépelt egy kattogó óra mellett. Ez a Populaire.

Érdemes megnézni, hihetetlenül élvezhető film, egyetlen másodperce sem okozott csalódást.

Az a helyzet, hogy a »Vasember második része« anno annyira nem tetszett. Később, amikor újra néztem, sokkal inkább bejött, lehet, hogy csak elsőre nem fogott meg. A jó adaptáció nálam valami olyasmit jelent, hogy egy eredetileg szűkebb közösségnek szánt alkotást sikerül sokkal nagyobb közönséggel megszerettetni, mindezt úgy, hogy az eredeti célközönség sem csalódik. A Vasember 3 után pedig pontosan ezt éreztem, illetve azt, amit az »első rész« után: rengeteg nevetés, pörgős történet, nyári slágerfilm-életérzés.

Mindamellett hogy vicces volt, azért is tetszett, mert kapcsolódott a kvázi előző részként szolgáló »Avengers« történetéhez. A történetvezetés is király volt, az elején röviden felvezették az előzményeket, és fokozatosan bontakozott ki a lényeg, eközben mégis eseménydús volt. A saját drámáját is tökéletesen mutatták be, külön tetszett, amikor megérkezik Tennessee-be, teljesen magára hagyatva. (Szpojler nélkül írom, aki látta a filmet, érteni fogja, mire gondolok.) Ben Kingsley ismét gonoszt alakít, ez a szerep gyakorlatilag már egybeforrt vele, nem is emlékszem, láttam-e mostanában valamiben, amiben nem mogorva karaktert játszott.

Tetszett, ha nem lenne több rész, tökéletes lezárása lenne a történetnek; persze ott lesz még a következő Avengers, de mégis.

A filmet valószínűleg viccesebb megnézni 4DX-ben, mint a »Feledést«, bár mi nem ott néztük, de nekem úgy tűnt, hogy ez a film sokkal jobban illik abba a világba, mint a másik.

Habár vasárnap késő este voltunk, még így is kvázi teltházas volt a Feledés 4DX vetítés a WestEndben. A film röviden néhány nagyon fejfogós baki ellenére rendben volt, sokkal jobban tetszett mint a »Prometheus«, de hozzá kell tenni, hogy a világot ezzel sem váltották meg.

Maga a 4DX: jó móka volt, mozogtak a székek, néha fújtak levegőt, néhányszor volt egy kis virágillat, a stroboszkóp szerintem teljesen felesleges, a füstgép jó, de mindig késve indult, a szembespriccelés pedig vicces volt, nem lehetett rá számítani. Néha-néha egy erre való filmnél jó lesz, de amúgy semmi extra.

A Feledéssel az a helyzet, hogy egy viszonylag hosszú film, ráadásul elég lassú is, ennek ellenére azonban kifejezetten élvezhető a tempója, nagyon jól vezetik fel az eseményeket és mindig pont megfelelő szinten tartják a néző érdeklődését.

Az alapgondolat is jó volt, kicsit sikerült pluszt hozzáadni a szokásos el-kell-hagyni-a-bolygót életérzéshez. Szinte minden komolyabb brendből csippentettek egy kicsit: volt itt Csillagok háborúja, Terminátor, Mátrix, Portal és még sorolhatnám.

Volt néhány fordulat is, ezeket szinte mindig csak az utolsó pillanatban raktam össze, a befejezést pedig elég jól kifejtették, habár hagytak néhány ez most mi kaput.

Sokáig agyaltam, hogy igazából tetszett-e a film, de végül arra jöttem rá, hogy igen, mert rengetegszer jutott eszembe, amióta megnéztem és ha eltekintek a bakiktól és a logikailag átgondolatlan csavaroktól, akkor mindenképpen pozitív irányba dől a mutató.

Romantikus filmet csinálni alapjában véve nehéz feladatnak tűnik; illetve lehet, hogy nem is magát a romantikus filmet nehéz megcsinálni, inkább az olyan romantikus filmet, amilyent szívesen néz egy párocska fiú tagja is. Szerencsére a Napos oldalnál sikerült túllendülni ezen a nehézségen.

A történet főhőse Pat, aki korábban tanár volt egy amcsi kisvárosban, több mint fél éve viszont elmegyógyintézetbe került, ahonnan most a szülei, egy OCD-s apuka és egy túlbuzgó anyuka gondozásába kerül vissza. Próbálja visszaszerezni volt feleségét, illetve alkalmazkodni a zord világhoz és újra beilleszkedni abba. Kalandjait bonyolítja, amikor megismerkedik Tiffanyval, aki nem is olyan régen elvesztette a férjét, így szintén küzd a saját problémáival.

Persze, az egész teljesen sejthetően arról szól, hogy ők ketten időközben egymásba szeretnek. A jó kliséhez jön még egy kis foci, egy kis táncverseny és egy teljesen korrekt befejezés.

Jennifer Lawrence és Bradley Cooper nagyon jót alakítanak együtt, szinte pillanatok alatt magukkal ragadják a nézőt és nagyon gyorsan viszik előre a történetet. Robert De Nirót pedig nem hiszem, hogy kellene magyarázni.

Tetszett, simán megérdemelte az arany kis szobrocskát is.

Egyrészt: nagyon régen voltunk a Művész moziban, ami még mindig korrekt hely, egyrészt, mert nem olyanok járnak az előadásra, akik végigpofázzák a filmet, másrészt mert ez egy mozi, nem pedig multiplex. Utóbbival sincsen baj, de azért sokkal hangulatosabb egy klasszikus kis moziban végignézni a filmet. Ráadásul itt is egy elég komolynak számító, digitális, Christie márkájú vetítőgép zörög a háttérben, így a minőség is elég tuti.

Na de, Lincoln. A film elég hosszú, kettő és fél órás, sokak valószínűleg elég lassúnak tartják, mivel nincsenek különösebb fordulatok, inkább érdekes párbeszédek. A történet végig egy vonalon halad, nem igazán vannak ugrások, de nagyon nagy amerikai rajongás vagy az amerikai történelem átfogó ismerete nélkül is élvezhető. Daniel Day-Lewis és Tommy Lee Jones kiválóakat alakítanak, Spielberg pedig a szokásos formáját hozza egy kvázi dobozos filmmel, ami szerintem nem egy kiemelkedő, de mindenképpen a jobbak közül való, élvezhető alkotás.

Megnéztük a napokban minden idők egyik legnépszerűbb horrorfilmje, a Psycho alkotójának életéről, vagyis sokkal inkább magáról a film megszületéséről, és az ő ehhez köthető drámájáról szóló filmet. Hitchcock – avagy ahogyan ő mondja, csak vágjuk le a farkát, és Hitch – a film után a róla alkotott képet megfelezve is hatalmas figura lehetett, kedvet is kaptam a Psycho újranézéséhez.

Leginkább az tetszett, hogy habár egy amerikai film, ami Hollywoodban játszódik, annak ráadásul a fénykorában, és habár Hitchcocknak van ugye némi köze a szigetországhoz, a film angolsága mégis nagyon finoman, szerethetően érződött.

Az egészet fűszerezték a nagyon szépen fotózott és remekül beállított jelenetek. Kedvencem például, amikor a konyhában eszik a zöldségeket és a kaviárt az éjszaka közepén. Aki osont már ki a konyhába éjjel valami betevő faltért, és akihez csatlakozott már más ebben a nagyszerű élményben, az biztosan érti, mire gondolok.

Meg aztán, ott van a kvázi dráma, az alkotói válság, a jobbat-többet akarás, ezt is nagyon jól mutatták be, ügyesen lavírozva a nem drámai jelenetek között.

Tetszett, szinte minden percét élveztem.

Nem igazán szeretnék rizsázni, ez a film kevesebb volt, mint vöröshagymában a proletáröntudat. Az öregedő Bruce Willis (Dörner György hangján) hallgatja, amint egy nem tudom milyen gyártmányú taxiban, a Moszkvának álcázott Budapesten egy orosz taxisofőr éppen amerikai zenét énekel. Ezután sok bazmeg (én vettem csak észre, hogy jóval több bazmeg volt, mármint, még nekem is furcsa volt, pedig aztán én sem vagyok mentes a szóhasználattól), néha egy kis jó kis vakáció, bazmeg, pár lövés, pár robbanás és vége is a filmnek. Mi történt az akciófilmekkel?

Nagyon sokan mondták, hogy gyenge a DH5, és sokan a sztorira panaszkodtak, ami egyébként nem gyenge lett, hanem egyszerűen nem lehet felfedezni. Először azt hittem, hogy azt fogom érezni a film után, hogy elmúltak a 90-es évek, ezeknek a filmeknek annyi, 2013-ban egyszerűen nem működnek, hiába ugyanolyan jók. De nem, ha eszembe jut a Simon mondja jelenetek feszültsége, dinamikája és atmoszférája, akkor azt kell mondjam, hogy ez a film egy vicc.

Aztán oké, mondták, hogy legalább a látványt élvezzük. A mit? IMAX-ben néztük, gyakorlatilag egyetlen szép fotózást sem sikerült elkapnom a 97 perc alatt. Az autós üldözés említésre méltó sem volt, össze-vissza rángatózott a kép (ezzel egyébként nincsen bajom, de most azt éreztem, hogy elhagyták valahol a gripet, és csak kézben szaladgáltak a kamerával), alig használtak totált, minden csak nagyon közelről látszódott és úgy általában véve nem mutatott semmi kiemelkedőt, de még átlagosat sem.

És akkor arról már tényleg ne is beszéljünk, hogy a komcsicsillagos Hősök tere pofátlanul lesz orosz akármilyen tér, a múzeum meg bíróság, a Duna-part az elhaladó HÉV-vel meg moszkvai körgyűrű. Értem én, hogy megvesznek minket kilóra, és ne foglalkozzak vele, de ettől függetlenül igénytelennek tartom az ilyen megoldásokat a filmekben. De ez persze teljesen szubjektív, és nem ront a film amúgy is gyenge összképén.

A Die Hard 5 egy említésre sem méltó, sok pénzből készült akciófilmnek nevezett valami, amiben ha nem játszana Bruce Willis, és nem Die Hard néven futna, akkor egy rossz B-kategóriás film besorolását kapná, és májusban már a 990 forintos DVD-k között úszna a TESCO-ban. Habár, azokon legalább néha lehet nevetni.

Mivel Árpa Attiláék 2004-ben már ellőtték az Argo címet itthon, ezért kellett valami kreatív fordítást adni, illetve nem hagyhatjuk munkanélkül a Kreatív Magyar Filmcímfordító Bizottság tagjait sem. De ez talán mindegy is.

Az a bajom, hogy habár az Argo egy Oscar-jelölt film (jelentsen is ez bármit) és a közönség általában véve jól fogadta, nekem mégsem tetszett. Pedig minden, amit a kritikákban írnak, igaz: a film nagyon jól visszaadja a hangulatot, a zenék ehhez csak hozzátesznek és ismét láthatjuk, hogy anno olyan frizurákat hordtak az emberek, amilyen frizurákat büntetni kellene.

Valahogy mégis hiányoltam a feszültséget a filmből, amit leginkább csak az utolsó jelenetnél éreztem teljesen, az viszont szinte tökéletes volt.

Leginkább szerintem azért nem tetszett, mert amennyire én látom, ez a film valószínűleg inkább az amerikai közönség kedvence. Végig éreztem az 51 csillag árnyékát, vagyis mint amerikai, sokkal jobban élveztem volna az egész történetet, így viszont annyira nem tudtam beleélni magam, sőt, inkább kicsit egy erőltetett mennyire királyak vagyunk demonstrációnak tűnt.

Mégis kettős érzésekkel állok hozzá, mert ettől eltekintve nem volt rossz, talán csak kicsit vontatott, nekem mégsem jött át, ahogyan egy tanult kolléga mondotta volt.

Los Angeles, 1949. A város éppen hatalmas növekedésben, fény, siker, csillogás, de persze a maffiakorszak is csúcsát éli ekkor. Az egykoron bokszoló, most kegyetlen maffiavezér Mickey Cohen a város igazi vezére. Kezében tartja a bírákat, a rendőrök többségét, övé a prostibiznisz, de természetesen a kábítószert is rajta keresztül szórják szét a városban. Chicago felé terjeszkedik, a telefonos fogadás megszerzésével. Az embernek egyetlen vágya van: a hatalom. És mint olyan sokszor máshol, itt sem más a helyzet: aki vágyik valamire, ha megkapja, még többet akar belőle. Néhány rendőr azonban nem hivatalos parancsot kap, hogy tegyék tönkre, lehetetlenítsék el üzleteit, semmizzék ki Mickey-t.

Nekem különösen tetszett a fotózás, de egy-két jelenetet nagyon feldobott a sok FPS technológia is. A színészek jókat alakítanak, bár Ryan Gosling kicsit csalódás volt a »Drive«, viszont Emma Stone-nal egészen jók voltak együtt, ezt a kevésbé komoly »Őrült, dilis szerelemben« már megmutatták.

Ami szerintem meggátolta, hogy nagyon tuti legyen a film, az a rendkívül gyenge sztori, illetve ez sem lenne rendkívül gyenge, csak néhány ponton, itt viszont igaz volt az a mondás, hogy egy kiskanál szar is elég ahhoz, hogy tönkretegyünk egy bográcsnyi babgulyást. Kicsit azt éreztem, hogy van valami történet a lövöldözős és robbantgatós jelenetek között. Illetve ez lehet szándékos volt, de furcsálltam, hogy szinte minden gengszterosztagos megmozdulásról lerítt, hogy egyszerűen a károkozás a cél. Nekem logikusabbnak tűnt volna egy rivális banda próbálkozásainak beállítani a balhét.

Tetszett még, ahogy párhuzamot vontak a vietnami háború és a második világháború között, ahogyan a visszatérő katonák nem feltétlen szokták meg, hogy már nincsen háború és nem igazán kell harcolniuk, pedig közben igen, hiszen rendet kell rakniuk az éppen megszállás alatt álló otthonukban.

Egynek mindenképpen jó, laza gengszterfilm néhány durvább jelenettel és közepes történettel.

Néhány nappal ezelőtt néztük meg az Anna Kareninát. A történet kicsit eltér az eredetitől, de ez egyáltalán nem kár, inkább előnyére válik.

Az biztos, hogy nagyon jól sikerült elkapni a Tolsztoj-hangulatot, illetve nekem nagyon tetszettek a vágások, amik olyanok voltak, mintha az egész film egy színházban lennénk, szinte már várod, hogy elkezdjenek énekelni. Ami még mindenképpen említésre méltó, az a fotózás, illetve nem csak a fotózás, hanem úgy általában a látvány és a jelmezek is, nagyon jól össze van rakva.

A film összességében tetszett, de nem nagyon tudtam eleinte hová tenni és kicsit még most is az az érzésem, hogy habár nagyon jók voltak benne a dolgok külön-külön nézve, egyben mégis hiányzik valami, azt azonban nem tudnám megfogalmazni, hogy mi.

A Kényszerleszállásról két dolgot tudtam: akárcsak az egyik kedvenc trilógiámat, a »Vissza a jövőbét«, ezt is Robert Zemeckis rendezte, és hogy egy lezuhanó repülőről szól. Oké, még azt is, hogy Denzel Washington játszik benne.

Régen volt pár komolyabb film a témában, és amin igazából meglepődtem, hogy nem egy repülőgép-katasztrófáról szól az egész film, voltaképpen ezt a részét az első tizenöt-húsz percben egy kamerarángatással kellően megspékelt, de élvezhető jelenettel le is rendezik. A sok szimulátorozás után egyértelműen megmondhatom, hogy igen, tényleg ilyen, amikor nem rendeltetésszerűen szeli a levegőt a több tonnás vasmadár, és ezért a jelenetért önmagában megéri beülni a moziba, nagyon rendben volt.

Az egész film viszont nem is igazából ezzel foglalkozik, hanem rengeteg más dologgal.

Például, hogy hogyan változtatja meg egy vagy több ember életét egy katasztrófa vagy valamilyen traumatikus esemény. Mi történik a barátokkal, milyen lesz a világképünk, mi jár az agyunkban.

De arról is, hogy a kábítószer vagy az alkoholfüggőség komoly dolog, nem szabad elbagatellizálni és sokáig hazudhat magának az ember, egy idő után az ilyen hazugságokból felépített élet kártyavárként zuhan a nyakába.

Egyetlen negatívumaként a hosszát tudom említeni, sajnos itt a 138 perc sokkal jobban érződik, mint mondjuk »Djangónál « a 165, ezt nagyjából 40-50 perccel húzták tovább a kelleténél. Valamint még talán azt is, hogy rengeteg klisé kísérte végig a kulcsmozzanatokat: a függő lány akinek nem kéne belőnie magát, lelök egy dobozt, amiből pont kigurul egy tű, amit a kamera jó sokáig követ. Ilyesmik.

A Kényszerleszállás jó film volt, nem nézném meg újra, de egynek mindenképpen jó volt.

Lacival arról beszélgettünk múltkor, hogy Tarantino legjobb alkotása mindenképpen a »Becstelen brigantyk«, ezt én persze csak a minimális filmművészeti tudásomra alapozva mondom, de a Tudja, Utivich, azt hiszem, ez lett a mesterművem! szinte mintha az ő maga üzenete lenne – amellett, hogy a legismertebb és talán legszeretettebb műve a »Ponyvaregény«, ugye. Arról is beszéltünk, hogy ettől függetlenül nem igazán tud kitörni abból a stílusból, amit kvázi ő maga teremtett; ebben viszont zseniális.

A Django, habár – még mindig ezen a mozgóképes mezsgyén mozogva – szerintem nem jobb alkotás a Bringatyknál, mégis hozza azt a szintet, amit elvárunk tőle. Nekem ez volt az első olyan Tarantino-film, ahol egészen a háromnegyedéig szinte csak néha-néha éreztem, hogy ő az író vagy a rendező, de ezt a lehető legnagyobb mértékben inkább előny, mintsem hátrány. A történet háromnegyedénél van egy mondat, sajnálom, túl nagy volt a kísértés, na pontosan annál a pontnál a rendező szinte beugrik a képbe, és rögtön érzi a néző, hogy igen, ez az ő munkája.

Külön tetszett, hogy a Ponyvaregény és a Kutyaszorítóban is úsznak a popkulturális utalásokban, itt viszont csak néhányat fedeztem fel, azok viszont például a Kill Billre vagy mondjuk pont a Bringatykra utaltak.

DiCaprio hatalmasat alakít, pedig a történetnek csak kis részében szerepel, de akkor végig viszi a jeleneteket, szinte mozdulni sem tudsz a székben, annyira. Nem is értem, korábban miért nem kedveltem őt, hihetetlenül szimpatikus az utóbbi szereplései alapján.

Christoph Waltz tökéletes választás volt, ismét hozta a formáját, és habár szinkronosan néztük, szinte tuti, hogy eredeti nyelven is meg fogom nézni, főként miatta. Szintén nagyszerű színész, amit ismét bebizonyít.

A zene szokás szerint tökéletesen időzített és választott számok formájában jelentkezik, mindig rengeteget tesz hozzá az összélményhez.

Habár a film nagyon durván hosszú (tényleg, 165 perc nálam már az extrém kategória, vannak olyanok, amiket már 100 percig nem tudok nézni), egyszer sem éreztem, a történet annyira jól felépített és kibontott, hogy nem is akarsz azzal foglalkozni, hogy hol tart éppen vagy mennyi van hátra.

Összességében tetszett, Tarantino ismét egy nagyon jól kidolgozott, most kivételesen eleje-közepe-vége történetű anyagot rakott össze, ami biztosan a rajongók egyik újabb kedvence lesz.

Több dolgot is tudnék írni a filmről, de egyiket sem tudnám elég jól átadni; úgy érzem, hogy kevés vagyok ahhoz, hogy teljes egészében megértsem, nem hogy át is adjam azt, amit éreztem, miközben néztem. Ja, igen, tetszett.

Azért is kiemelkedő alkotás a Pi élete, mert annyi, de tényleg, annyi tekintetben lett volna lehetőségük az alkotóknak elrontani. Az alapötlet is elég rázós, hogy egy egész estét betöltő filmbe szorítsuk bele ezt a nagyon nehézkes és talán vontatott történetet, amiben egy fiú egy tigrissel együtt hánykolódnak mentőcsónakjukban. Talán ezért is van ott a lenyűgöző látvány, ami tényleg eszméletlen, nem is igazán hiszem, hogy az »Avatárt« leszámítva van még olyan film, amit van értelme 3D-ben nézni. A Pi élete talán azért jobb kicsit az Avatárnál, mert itt nem képzeletbeli világot látunk, nem képzeletbeli lényeket. Azonban ahol az igazi buktató lehetett volna, az a vallás és a hit témaköre, amire ráadásul merészen ráültetik az egész történetet. És mégis, annyira egyben van, annyira hibátlan. (Oké, második vagy harmadik megnézésre biztosan észrevennék hibákat, de most még a rózsaszín ködben úszom.)

– Sok-sok éve nem beszéltem már Richard Parkerről. Na és mennyit mondott el a dologból Mamadzsi?
– Annyit, hogy a történetétől istenhívő leszek.

Nagyon megérintett a történet, és talán hívő nem lettem tőle, de az biztos, hogy a vallást egy olyan ablakon keresztül mutatta meg, amilyenen keresztül úgy láttam, mint előtte még sosem. Már önmagában emiatt megéri beülni a moziba, a látvány, a történet, a mese, a fordulatok pedig mind-mind csak ráadás, és miután felkapcsolnak a fények, te pedig szeded a kabátodat, egyszerűen kevésnek érzed magad a nagyvilághoz képest, és rádöbbensz, hogy semmit sem tudsz, semmi sem az, aminek látszik.

Egy szó mint száz, hihetetlenül tetszett a film, először néztem meg, de tuti, hogy nem utoljára.

A 157 percen át tartó epikus zenés darabban Jean Valjean (magyar hangja Hugh Jackman) kalandjait ismerhetjük meg és élhetjük át, voltaképpen három felvonásban. Az egyetlen probléma a filmmel, hogy a három felvonás között nincsen szünet.

Szeretem a zenés darabokat, semmi bajom a másfél órán át kornyikáló férfiak és nők látványától (hallományától), de nekem a Nyomorultak egyszerűen sok volt. Élveztem, tetszett, jó volt a történet és a zene is, de 157 perc már sok. Ha otthon nézem a kanapéról, akkor kétszer biztosan megállítom.

A filmet egyébként a színészek adják el, Sacha Baron Cohen és Helena Bonham Carter a szokásos formát hozzák, Hugh Jackman és Russel Crowe pedig természetesen a helyükön vannak. Anne Hathaway-t habár kedvelem, szerintem különösebben nem volt említésre méltó az alakítása, de a szerepe sem volt olyan nagy, inkább csak fontosságban.

Tetszett, de sokáig tartott.

Nem tudom, milyen regény a Rém hangosan és irtó közel, de minden bizonnyal kemény meló lehetett filmet csinálni belőle. Sokaknak talán unalmas is, ez a voltaképpen egyetlen szereplőt, az ő történetét a saját elmesélésben bemutató film.

A szeptember 11 téma engem teljesen hidegen hagyott, nem tett hozzá és nem is vett el a történetből. Ha amerikai állampolgár lennék, vagy vesztettem volna el valakit azon a napon, akkor biztosan máshogy lenne, így viszont úgy álltam hozzá, hogy egy kisfiú valamilyen tragédia során elvesztette az apját. Akármennyire is úgy tűnik, itt nem a terrortámadás eseményeit járjuk körbe, a történet nem arról és nem annak szól, sokkal inkább egy leírhatatlanul rossz esemény következményeiről.

Maguk az események tényleg elég lassan indulnak be, de kis idővel abszolút beszippant, és egyre jobban várod, hogy mi lesz a kulcs titka.

Tetszett, de azt talán nem bántam meg, hogy nem moziban néztük.

Kicsit nehéz erről a filmről úgy írni, hogy nem láttam a Félelem és reszketés Las Vegasbant, és egyébként az összes kritika szinte csak arról ír, hogy a két film között mik a különbségek. Én a másikat bár tervezem megnézni (ezután mindenképpen), de a kettő különbségeiről nem tudok írni, annyi van meg, hogy a Rumnapló története a Félelem és reszketés Las Vegasban előzményeként szolgál.

A sztori egy újságíróról szól, aki a hatvanas években Puerto Ricóba kerül, és próbálja felvenni a tempót, ami leginkább abból áll, hogy a teljes züllés felé közelít.

A filmet szerintem inkább a színészek és gyönyörű képek adják el, semmint az eseménydús sztori, sőt, ha valaki nem rajongója a témának, akár még kifejezetten unalmasnak is érezheti. Én nem éreztem annak, de valóban nem pörögnek annyira az események.

Tetszett, de különösebben nem hatott meg, valószínűleg a könyvet kellene elolvasni, onnan még jobban átjönne a hangulat.

A hobbitot anno olvastam, és habár sok minden nem maradt meg, a történet akkor nagyon tetszett. A Gyűrűk Ura történetet is csak olvasgattam, megmondom őszintén, a film egyáltalán nem tetszett, az első rész nagyjából bejött, de amikor végre elkezdtem volna élvezni, közölték, hogy itt a vége. A második részt többször próbáltam megnézni, mindig elaludtam rajta. Gáz vagy nem gáz, ugyan sokan az évszázad filmjének nevezik, nekem egyszerűen nem jött be.

Ellenben A hobbittal, ami szerencsére azonban teljesen megvett. Ugyan leírhatatlanul fáradt voltam (egész héten kb. 17 órát aludtam), mégis minden percét élveztem, talán egy jelenet nem maradt meg és kötött le annyira, az összkép viszont nagyon jó volt. Ügyesen sikerült megfogni és filmként bemutatni azt, hogy ez a történet egy végtelenül kedves mese, ami persze lekötheti a bármelyik korosztályból érkező a nézőt, de nem feledteti el az eredeti műfajt. Nem éreztem viszont azt a vontatottságot, amit A Gyűrűk Ura trilógiánál: végig pörögtek az események, számomra tökéletes volt az izgalmas és kevésbé izgalmas részek váltakozása. Amennyire emlékszem, a könyv történetét is elég szorosan követte.

Tényleg tetszett, érdekelne, hogy mások, akiknek a trilógia nem jött be, kedvelik-e majd A hobbitot. De ki tudja, egyszer talán én is megszeretem A Filmet.

Kicsit bajban vagyok, mert nem igazán láttam még ennyire kétélű filmet, ami habár szinte azonnal megvett, mégis rengeteg kétséggel álltam fel a majd' háromórás műsoridő elteltével. Kétséget kizáróan egy mestermunkáról van szó, de néhány hibája sajnos végigkíséri, és ez nálam elég sokat rontott az összképen. Itt-ott szpojleres a bejegyzés, de semmi durva.

Szóval, az 1800-as években vagyunk, van egy férfi, aki valami betegségtől szenved egy hosszú hajóúton, és miközben őt próbálja egy másik férfi a gyógyítás álcája mögé bújva még betegebbé tenni, hogy elvegye vagyonát, megmenti egy rabszolga, aki véletlenszerűen Történetéről könyvet ír, majd rabszolgák felszabadításába kezd.

Egy évszázaddal később a két világháború között egy családjából kitagadott, homoszexuális zeneszerző egy Felhőatlasz nevű szextetten, élete legnagyobb és egyetlen művén dolgozik. Sokat merít egy könyvből, amelyet az 1800-as években egy hosszú hajóút szenvedő alanya írt. Végül főbe lövi magát egy fürdőkádban, éppen néhány perccel azelőtt, hogy szerelme megérkezne hozzá, úgy, hogy egymást hosszú ideje nem látták.

A hetvenes években egy újságírónő belecsöppen valamilyen konspirációs játékba, amely az olaj- és az atomenergia közti kiélezett csatatéren zajlik. Egyszer egy áramszünet miatt viszonylag hosszú időre beszorul a lifbe, ahol egy idős úrral beszélget. Az úr egy tudós, szakterülete az atomenergia. Fiatalon egy mára alig ismert zeneszerző szerelme volt, aki öngyilkos lett. A zeneszerző élete egyetlen és fő munkáját az újságírónő hallgatja, majd kalandjaiból egy fiatal jóbarátja évekkel később regényt ír.

Napjainkban egy pocsék könyv kiadójának menedzsere azon aggódik, hogyan mit kezdjen ezzel az eladhatatlan darabbal, ám amikor annak írója az egyik legrosszabb véleményt író kritikust kihajítja egy puccos fogadás helyszínélül szolgáló felhőkarcoló tetejéről, az eladások maguktól beindulnak. A regény írója persze börtönbe kerül, az ügynök meg elherdálja a pénzt. Nem sokkal ezután azonban megjelennek az író haverjai és egy kisebb vagyont követelnek. Ekkor bátyjához fordul segítségért, aki viszont rútul átvágja a palánkon és berakatja egy idősek otthonába, ahonnan néhány lakótárssal közösen hatalmas szökést visznek végbe. Ezt a szökést később megfilmesítik.

Megint egy évszázaddal később, egy idősek otthonából való szökést bemutató film mély benyomást tesz egy emberi klón rabszolgára, akinek nem is szabadna filmeket néznie. A film üzenete, hogy senkit nem lehet elnyomni, segít neki, hogy kifejezze gondolatait egy bukott lázadás vezéreként.

Ismeretlen időben, egy nagyon távoli jövőben, ahol az ember mintha visszafelé haladna a történelemben, egyszerűbb nyelvet beszélve, nomád körülmények között, kannibáloktól rettegvén él, egy korábban (a régiek idején) élt klónt bölcs gondolatai miatt istenként tisztelnek, ahhoz imádkoznak. Ebben a korban megtalálható még néhány fejlett technológiával rendelkező ember is, akikkel közösen később egy másik bolygón folytatják életüket, mert a Föld lakhatatlanná válik.

Ez a néhány fő-, és még pár hasonló, rövid mellékszál kerül bemutatásra a Felhőatlaszban.

Sokat agyaltam és jár az agyam még most is a filmen. Nyilván érdekes minden olyan film, amely a cselekedeteink és életünk másokra való hatását pedzegeti, és amely olyan kérdésekre keresi a választ, hogy kik vagyunk, hol vagyunk és hová fogunk eljutni. Mindenképpen egy angol kifejezéssel élve blockbuster darabról van szó, és ezzel nincs is gond.

Az egyébként kiváló színészek kicsit olyan, mintha afféle garanciaként lennének a filmben, biztosítékként, mert nélkülük talán nem ülnél be a moziba. A maszkírozás, ami máskülönben zseniális munka, nem igazán érthető, inkább csak valami érdekesség, hogy aki előbb egy korai nő volt, most vörös hajú angol úrhölgy.

A történet nagyon jól váltakozik, néha-néha engedi csak el a néző figyelmét, máskülönben végig lebilincselően izgalmas, néha lassul csak be, és tökéletes időzítéssel ugrál egy-két jelenet és szál között, sokszor észrevétlenül. A zene magáért beszél, hogy tökéletes úgy, éppen úgy, mint a fényképezés is, ezek közösen pedig méginkább csak emelik a fényét.

Ami nálam mégis megölte kicsit az élményt, az sajnos pont annak a két embernek a munkája, akik megalkották a kedvenc triológiámat, a Mátrixot és akik miatt beültem megnézni ezt a filmet. Wachowskiék túl sokat akartak belenyomni ebbe a történetbe, túlontúl gagyi és közhelyes üzenetekkel. Ahelyett, hogy hagyták volna minket nézőket felülni a vonatra, hogy átadjuk magunkat az érzésnek, hogy elgondolkodjunk a feldobott labdákon, inkább rendkívül erőltetett narratív stílusban, egy-egy jelenetnél kifejezetten ócska módon rágták a szánkba az elunt életigazságokat, hogy Figyeljél már! Ezt üzenjük, érted? Ezt!. Elvetve ezzel a magját, hogy a végén kapunk valami nagy epikus konklúziót, de amikor már minden a csúcsán áll, és érzed, hogy most megkapod, na, pontosan akkor jön a film másik fele, majd a vége.

A Felhőatlasz mindenképpen korunk egy meghatározó filmje lesz, amiről sokat beszélnek majd az emberek. Lesznek, akiket azonnal megvesz; lesznek, akik majd nem értik és lesznek olyanok, mint én, akik habár élvezték, néhány dolog miatt nem tudják úgy tisztelni, mint például a hasonló témában sokkal jobban elkapott és bemutatott a »Mr. Nobody-t«. Viszont simán megértem azokat, akik minden aggály nélkül befogadták és megszerették a történetet. Rendkívül kreatív, izgalmas és érdekes, látványvilágban gazdag filmről van szó. A regényt bár nem olvastam, de mindenképpen tervezem.

Egyszerűen annyi vele a bajom, hogy kicsit túlerőltették a mondanivalót, úgy, hogy közben a tényleges verdikt és a vele járó katarzis-élmény abszolút elmaradt, amit magunktól levonhatnánk következményt, az viszont nem volt olyan erős, pontosan az erőltetett előadásmód miatt.

Ezen kívül már csak három film van még a csőben, amiről írni akarok, de még nem kerítettem rá sort. Ezek közül még egy lesz hasonló, mint a Kertvárosi kommandó. Ugyanazt éreztem, mint a »Trópusi vihar« esetében, hogy a film egy-két jeleneténél le akartam kaparni a falat, a többiben meg annyira nem volt rossz, de azért világot nem váltott.

Nem tudtam eldönteni, hogy ez egy paródia, ami annyira jó, hogy már nem is érzékelem, mennyire jó, vagy csak egyszerűen gagyi. De inkább valószínűleg a gagyi játszott. Az alaptörténet főhőse egy túlbuzgó kertvárosi mintapolgár, igazi amerikai tökéletesség, aki imádja a kis városát, a szép házát és a fontos beosztását a helyi TESCO-jellegű áruház vezetőjeként. Amikor az egyik dolgozóját gyanús körülmények között megölik, polgárőrséget szervez.

Hosszú szenvedések során megtudjuk, hogy a gonosz földönkívüliek megszállták a Földet, és ha a kertvárosi kommandó nem lép közbe, mind odaveszünk. De tényleg? Tényleg. Ezen a földönkívüli vonalon lehetett legjobban érezni a paródiát, de amúgy inkább a fáradt olaj szagát.

Azt azért nem mondom, hogy katasztrófa, mert egyszer meg lehetett nézni, de hozzáteszem, ha nem ajándékjeggyel mentünk volna, morcosan jövök ki a teremből. Ez inkább olyan kereskedelmi tévécsatorna sok reklámmal színvonal.

Az élet fája, habár kamerával rögzített képek sorozata, amelyben színészeket is látni, valamint hallani zenét, filmnek egyáltalán nem nevezhető. Nem egy olyan előadás, amit leül megnézni egy baráti társaság (bár mi pont így tettük) és nem is olyan, amire beesik az ember nap végén a plázába. Az impresszionista szó nagyon jól jellemzi az egész hangulatát és azt az élményt, amit nyújt.

Nem is igazán tudom, honnan lehetne kezdeni. A történet két vonalon halad, egyrészt az ötvenes években egy rendkívül szigorú apával, gyönyörű feleségével és kedves gyerekekkel. Nem gazdagok, de nem is szegények, jól érzik magukat, habár apu néha idegesebb a kelleténél, és olyan dolgokat vár el a gyerekektől (magázódás, nagy szigor, pedáns rend stb.), amiket nem feltétlen kellene. A talán főszereplőnek nevezhető srác, a legidősebb testvér pedig éppen nőne fel, és ezt az egész helyzetet, az apjával való összetett viszonyt nem tudja hogyan kezelni. Ezt a történetszálat megszakítja egy nagyon látványos jelenetsorozat, amit nem igazán lehet hová tenni; van ott minden: teremtés, ősrobbanás, céltalannak tűnő de gyönyörű tájképek, állatok, növények, ilyesmik. Meg kel hagyni, nagyon szép jelenetek. A második száltól kezdve néha ugrálunk az időben, de az események nagyobbik része a jövőben, a már nem fiatal, jócskán felnőtt srácról szól, aki a modern, felhőkarcolós világban keresi a helyét egy olyan életben, amelyben máskülönben elég sokat elért. De vajon tényleg az számít-e, hogy egy irodaház tetején fontos emberekkel beszél, és drága autóval jár? Vagy valami más? Vagy ez csak a nagyon átlátszó üzenet, és még ennél is másabb dolgok vannak a háttéreben? Nem tudom.

Nem tudtam elsőre értelmezni, mi az üzenet; rengeteg dolog jutott eszembe, ez talán egy olyan darab, amit az embernek néhány év elteltével többször meg kell néznie, feldolgozva a minden alkalommal más és más mondanivalót.

Tetszett, és érzem, hogy ismét meg kéne nézni ahhoz, hogy értsem is, de egy ideig biztosan nem fogom.

Még James Bond legújabb kalandjai előtt néhány nappal néztük meg, ahogy Bryan Mills (Liam Neeson) megint rendet rak és elkeni pár rosszfiú arcán a mosolyt.

Mind a Taken 2, mind a Skyfall premierjét egyébként rengeteg netes kampány előzte meg; a Taken 2 Facebook oldalán tucatnyi mémfotót osztottak meg, a Skyfallt pedig nagyon ügyesen, nem túlságosan nyomulva reklámozták, ráadásul kreatívnál kreatívabb megmozdulásokkal.

Nade, legyünk megint elrabolva. A film »előző része« nekem nagyon tetszett, mégpedig azért, mert visszahozta azt az érzést, amit egy akciófilm közben szeretnék átélni. Pörgős, izgalmas, látványos és Liam Nesson pedig tökéletesen alakította azt a karaktert, amire vágyik az ember.

A második részt emiatt már nagyobb elvárásokkal kezdtem el nézni, de szerencsére különösebb probléma nem volt, eltekintve attól, hogy a második rész csak egy egy második rész lett. Nem érzem azt, hogy még jobbat csináltak volna, amiről annyit beszél majd az ember, mint az első rész után. Az alapötlet nem volt túl erős, a tinilány megmenti az ex-ügynököt jeleneten biztosan sokan felhúzták a szemüket, ráadásul volt néhány baki, ami nem mutatott túl jól (és most nem arra gondolok, hogy Isztambulban valójában nincs is amerikai nagykövetség). Lehet, hogy ezek megvoltak korábban is, de anno nem éreztem hasonlókat. A végére nem voltam csalódott vagy ilyesmi, de az is biztos, hogy nem véste bele magát annyira az emlékeimbe, mint korábban – tegyük hozzá, magasra tették azt a bizonyos lécet.

Egynek ettől függetlenül mindenképpen jó volt.

Éjszaka a film közben és a végén ilyen hangot hallattam, néha hangosan: ah.

Az a helyzet, hogy mondhatnak bármit az Craigre, hogy így meg úgy nem jó Bondnak, Sam Mendes rendező Javier Bardem, Judi Dench és Ralph Fiennes (ejtsd: réjf fájnsz) segítségével azonban bebizonyították, hogy Craig igenis nagyon tökös duplanullás ügynök, egy több mint kétórás, rendkívül pörgős akciófilmben. (Pont néhány napja néztük meg az Elrabolva második részét, amely ott játszódik, ahol a Skyfall néhány jelenete is; vicces, várom a mémeket ezzel kapcsolatban.)

Az egész film egyszerűen zseniális volt. Nem azzal vettek meg, hogy elővették a régi autót és a régi zenét, de azért nagyon jó pont volt. A Birodalom a legdurvább terrortámadásait éli meg egy zseniális főgonosz (szegény Bardem, ez már végleg ráragadt) által, aki persze régen a jó oldalon küzdött, de aztán megváltoztak a dolgok. Ügynökök kilétét fedik fel, robbantások, fejünk felett repkedő metrószerelvények, káosz, vér, rettegés. Ebbe az egészbe jön bele Bond, akit egy balül elsült akció miatt mindenki elveszettnek hitt, azonban a borosta ide vagy oda, ő még mindig formában van, sőt, az eddigi talán legmenőbb karaktert hozza.

Ami nagyon tetszett, az M meghallgatásos jelenete volt, amelyben kifejti, hogy megváltozott a helyzet: a modern világban a kémek nem országok, hanem átlagosnak tűnő, ám rendkívül veszélyes terroristák ellen dolgoznak. Ez egyben magyarázat volt arra is, hogy miért nem olyan a mostani Bond karakter, mint a korábbiak: ez már egy másik világ, nem a tökéletes arcú szépfiú kell, szmokingban, hanem egy borostás, kemény és marcona katona, aki habár szmokingot visel, szétrúgja az útjába álló rosszfiúk fenekét, durván.

Amik még tetszettek: kis morzsákat kaptunk Bond gyerekkorából, az új és fiatal Q nagyon ott volt a szeren, egy-két jelenetben király volt a CGI.

Amit még mindig nem értek, hogy ez a film hol van pontosan az idővonalon, mert a legelső Bond film elé tenném, viszont itt megint előjön az a baki, hogy M-et még a Brosnan-erában váltották le Judi Dench-re.

Ez a bekezdés kis szpojler: Judi Dench nagyon jó volt M-nek, méltó módon távozott és nincs kétségem affelől, hogy Fiennes még jobb legyen.

Nagyon klassz film volt, minden percét élveztem,

Értékelés: 5 pont

A szesztilalom egy nagyon jó téma, rengeteg film és sorozat járta már körül különböző irányokban, azonban mindegyikben Al Capone vonalát követték, ami persze a legismertebb és talán legnépszerűbb is. A Lawless nekem leginkább amiatt tetszett, mert ugyanezt a témát egy olyan nézőpontból mutatja be, amire korábban sosem gondoltam, nevezetesen, hogy a nagyvároson kívül is ment a fusi szeszgyártás, kis faluk porfészkeiben, ahol dunsztosüvegben, gagyi autókon szállították a portékát.

Mindezt megfűszerezik egy néha megszólaló, de főként csak morgó főhőssel, Tom Hardy által, aki 100% férfierő, minden mozdulatát bámulva néztük. Shia LaBeouf (mint megtudtam, úgy kell ejteni, hogy shájlá-báff) a szokásos típusú szerepet kapta, ez viszont nem gáz, mert az ő kicsit esetlen, de nagyra vágyó karaktere remek egyensúlyt teremt a két marcona tesó harapós stílusával.

A film tetszett, de egyébként elég lassú, szerintem inkább otthon kényelmesen nézős, semmint moziban, habár ez csak személyes vélemény.

A Lopper előzetesét látva azonnal tudtam, hogy ott lesz a helyünk, amikor játsszák, azonban kicsit tartottam tőle, mert túl nagy volt körülötte a hájp, és ahogy az lenni szokott, a túl nagy hájpos filmeket hamar elkezdik leszólni. Itt is rengeteg embertől hallottam, hogy tele van logikai hibákkal és gagyi meg nem jól kidolgozott, így kicsit vegyes érzésekkel ültem a szerencsére AIDS-es tűt nem tartalmazó moziülésbe, de igyekeztem átadni magam az élménynek, és nem foglalkozni ezekkel az előzetes véleményekkel.

A történetben a negyvenes években játszódik (a kétezres évek negyvenes éveiben), és a looperökről (magyarul bezárókról, ne kérdezd) szól, akiknek egyszerű a feladatuk: a maffiózók által a jövőből zsákkal a fején pontos időre visszaküldött személyt kell azonnal megölni, majd a hulláját eltüntetni. Hogy miért? Egyszerű, a jövőben nehéz megölni az embereket a nyomkövető technológiának köszönhetően pedig szinte lehetetlen eltüntetni a hullát, mivel haláluk során egy nano kütyü azonnal jelet küld a hatóságoknak, amelyet két évig folyamatosan sugároz. Egy élő embert a múltba visszaküldve azonban a jeladó nem aktiválódik. A jövőben ezüstöt tesznek az áldozatok hátára, ez szolgál fizetségül. Maga az időutazás szimplán jövőben való létezésére egyszerű a válasz: a gép, amely lehetővé teszi nem utazik a célszeméllyel, mint például a Vissza a jövőbe trilógiában, egyszerűen csak visszarepíti az áldozatot, és mivel a múltban a technológia még nem elérhető, onnan nem lehet visszamenni.

A looperöknek be kell zárniuk a saját körüket, ami azt jelenti, hogy harminc év múlva ha még élnek, megkeresik őket, ötször annyi ezüstöt tesznek a nyakukba, és szépen visszaküldik őket saját maguknak.

Na de, rögtön itt jön mindenkinek a nagy bánata, a dupla csavar (nem akarom részletesen kifejteni a jelenetet, mert szpojleres), amit elsőre tényleg nehéz megérteni, de voltaképpen nem több más sorrendben leadott jeleneteknél és eseményeknél. Egyszerűen más sorrendben látjuk, és ez gondolom főként egy rendezői húzás.

A legtöbb jó filmnél már az első néhány percben lehet sejteni, hogy jó lesz. A Looper pontosan ilyen, szinte azonnal beszippantja az embert, és annyira izgalmas, úgy pörögnek az események, hogy nagyon nehezen engedi el. A végefelé belassul, de még ekkor sem lehet kitalálni mi lesz a főpoén. A második felében sokkal inkább a jellemek kibontására mennek rá, és ez nagyon-nagyon jól sikerül, mivel a film első felében sikerül magasan tartani az adrenalint, kicsit jól hat a nyugalom, aztán amikor már éppen sok lenne, ismét beindul minden.

Mindent imádok, ami időutazással kapcsolatos; ettől függetlenül is azonban, a Looper egy nagyon jól összerakott film, az időutazós filmek gondolkodós jeleneteit és a sok-sok hogyan is lehetne ez vitát szülő eseményeket kiválóan ötvözi a főként Bruce Willis által megismert klasszikus akciófilmek világával.

Kicsit »12 majom« és kicsit tényleg »Eredet« is. Bruce Willis játszott már időutazós-világmegmentős filmben és ijesztő kisgyerekesben is, így egyértelmű volt a választás. Joseph Gordon-Levittról olvastam valami CG trükköt, ettől függetlenül szerintem nagyon jól hozta a Willist, egy-két mimikájában és mozdulatában teljes mértékben rá lehetett ismerni. Jeff Deniels pedig külön kellemes csalódás volt, mindig vicces karakterként láttam más filmekben, itt viszont kiemelkedően jól hozta a komoly szerepet.

Ami még nagyon tetszett (ebből is látszik, hogy bejött a film: rengeteget tudnék írni és beszélni róla), az a minimalista, kifinomult jövőábrázolás. Semmi túlcsicsázás, semmi extra dolog, egyszerűen csak picit modernebb autók, picit más emberek, picit más viselkedés, de amúgy akár 2012 is lehetne.

Szerintem nagyon rendben volt, nem lesz belőle hatalmas klasszikus, de mindenképpen ajánlott akár többszöri megnézésre is.

Na de, nemrégiben még a vadonatúj, színes-szagos szélesvásznú Emlékmást is megnéztük.

Az a helyzet, hogy míg az »eredeti Emlékmás« egy mai szemmel gagyinak tűnő film, mégis sokkal jobban építették fel a történetet, és nem rontották el olyan lámaságokkal, hogy például a csóró főhősnek akkora az erkélye, mint az én lakásom, úgy, hogy a nem túl távoli jövőben a Földön a legdrágább kincs a lakható terület.

Egy kritikában azt írták, hogy visual with no vision, de sajnos pontosan erről van szó: fogták az egyébként zseniális alapötletet, és köré rakták a jó, de nem kiemelkedő fotózást, a jellegtelen kerettörténetet és a még gyengébb karaktereket.

Amolyan egyszernézős, de a mozijegy árát szerintem nem érte meg.

Habár fordítva néztem meg (az újabb, 2012-es feldolgozással kezdve), mégis erről írok először.

Végig azt éreztem, amit a Terminátor első részénél is: tudom, hogy gagyi, tudom, hogy egy-két helyen vicces, de valahogy mégis hátborzongató, hogy évekkel ezelőtt sokkal kevesebb technológiai eszköztárral sokkal jobban átadták az üzenetet.

Az összes ilyen régi filmre igaz (avagy én legalábbis észrevettem), hogy a mai vizuális eszközök mellett megmosolyogjuk az első néhány jelenetet, mindamellett az érzések és a feszültség mindig érezhetőbb.

Az Emlékmás egy jó film. Benne az ijesztő gondolattal és a drámával a jövőt illetően, valamint a mókás sci-fi hülyeségekkel, mint például a három mellű nő. Schwarzenegger az én véleményem szerint nem alakít olyan jól, mint a Terminátorban, nem illik rá annyira ez a szerep, kicsit inkább kigyúrt próbababának tűnik.

Nem az újranézős klasszikus, de egyszer teljesen jó élmény volt.

Christopher Nolan a kedvenc rendezőm. Ezt sokak által az ő leghíresebb és legjobbnak nevezett filmjének, a Mementónak a megtekintése előtt is sejtettem, utána már biztos voltam benne. Persze nem ismerek annyi rendezői munkát (még!), hogy ennek legyen valamilyen drámai értéke, annyiban azért mégis van, hogy nem igazán vagyok az az ez a kedvencem típus. Sajnos a múltkor akciósan beszerzett Blu-Ray gyűjteményben pont ez a film nincs benne, de most pótoltuk a lemaradást.

A Mementó elsőre szerintem nehezen érthető. Úgy nagyjából az első két jelenet után leesik mindenkinek, hogy a fekete-fehér részek kronológiailag előre, a színes jelenetek visszafelé haladnak, a szálakat kibogozni és egymás mellé tenni azért mégsem olyan egyszerű. Sokat kell agyalni rajta, valószínűleg jót tesz, ha többször megnézi az ember, mindamellett, hogy nem egy könnyű esti film.

A főszereplő, aki a felesége gyilkosát keresi, egy úgynevezett anterográd amnézia nevű betegségtől szenved. Ez az ő esetében azt jelenti, hogy egy bizonyos esemény óta néhány percnél tovább nem tud új emlékeket tárolni, így főként a testére írt tetoválásokból, Polaroid képekből és leírt üzenetekből tájékozódik. A film zsenialitása szerintem éppen abban rejlik, hogy hihetetlenül jól mutatja be, milyen érzés lehet így élni. Igen, egy filmen keresztül sosem fogjuk megtapasztalni, de az az idegesítő érzés, hogy sosem tudjuk mi miért történik, és az össze-vissza emlékeinkbe kapaszkodva kell összerakni még csak nem is a sztorit, hanem azt, hogy általában mi is történik éppen. Pontosan úgy, mint neki a képekből és jegyzetekből – egyszerűen hátborzongató.

Én nem mondom, hogy a Mementó a legjobb film, amit valaha láttam, de minden bizonnyal az egyik legjobb. Nem győzöm minden filmje után hangsúlyozni, de Nolan az egyik legtehetségesebb arc mostanában, ha moziról van szó.

Értékelés: 5 pont

Az a helyzet, hogy a »Förtelmes főnökök« óta nem igazán tudom, hogy volt-e film, amin ennyire nevettem volna. És nyilván ehhez az is hozzájárul, hogy hatalmas »Family Guy « rajongó vagyok, de az az igazság, hogy Seth MacFarlane nagyon érti a dolgát. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy az első egész estés filmjében elő tudott jönni egy eredeti sztorival, amit ő írt, egy olyan filmben amit ő rendezett, és az egyik szereplőnek még a hangját is adta. (Apropó: a szinkron nagyon jó volt, de fekete pont, hogy nem a Family Guy magyar hangjaival forgattak.) A film máskülönben a Family Guy ismerete nélkül is nagyon mókás, de az egy-két finom utalás (a kacsával verekedős jelenetnél tényleg potyogtak a könnyeim) a rajongók körében még kedveltebbé teheti.

A történet egy srácról szól, aki azt kívánja egy éjszaka, hogy a karácsonyi ajándékként kapott maci beszélhessen, hogy örök jóbarátokká váljanak. A kívánság persze teljesül, és a maci innentől kezdve mindennapjainak részese lesz. Ami nagyon tetszett, hogy nem volt valami hülye trükk, hogy csak ő látja beszélni a macit, hanem bár senki nem lepődött meg a dolog abszurditásán, a maci tényleg élt és mozgott, fogdosta a lányok mellét és sört ivott. Ahogyan ezt az egészet beillesztették a hétköznapokba, egyszerűen tökéletes volt.

A sztoriban persze van főgonosz, aki valami perverz csávó a gyerekével, és feltett szándékuk, hogy elrabolják a macit, amiből persze a film végére kialakul a fő konfliktus. Amellett, hogy vígjátékról beszélünk, nagyon szépen, mondhatni tankönyvi formában vezették le ezt az egész bonyodalmat, és a filmben (mint ahogyan a Family Guyban is) nagyon sok helyen érezni, hogy a bohóckodás mögött tényleg komoly mondanivaló áll.

Összességében nagyon király élmény volt, Seth MacFarlane bebizonyította, hogy nem csak tévében és rajzfilmben tud nagyot alakítani, hanem hozta a jól bevált gárda egy részét, és odatettek egy nagyon jó vígjátékot a vászonra.

Értékelés: 5 pont

Röviden: jó volt. Kicsit bővebben: sokkal jobb, mint »az előző rész« volt.

Amit az elsőnél hiányoltam, az a nagyok szerepeltetése, hiszen mégiscsak miattuk ül be az ember (meg persze a robbanások, a férfierő és a lövöldözés miatt), és érzésre ebben a részben sokkal több hangsúlyt kaptak ők. Valamint maga az akció és a történet is sokkal jobban összeállt, a gagyinak tűnő Visszajöttem! vagy Drágán add az életed! és hasonló utalások is rettenetesen jól sültek el, egy-két beszólásnál pedig tombolt a moziterem a nevetéstől.

Klassz volt, teljesen kikapcsolt arra a másfél órára.

Tegnap az olimpiát néztem, de már bekészítettem a lejátszóba a House fináléját. Mikor vége lett az olimpiának, ottmaradt a tévé m1-en, ahol elkezdték vetíteni a Midnight Run című filmet. Én meg azt vettem észre, hogy habár a távirányító a kezemben, mégsem tudok átkapcsolni a fináléra.

Főszerepben Robert De Niro, aki kedvenc színészeim egyike és zseniálisan játssza lerobbant zsarut, de Charles Grodin is hatalmasat alakít a tizenötmilliót sikkasztó könyvelőként.

A sztori nagyvonalakban annyi, hogy a könyvelőt üldözi az FBI, a maffia és az úgynevezett bounty hunterek (nem tudom, mi a nevük magyarul, olyan emberek, akik elkapják a WANTED feliratú plakátokon szereplő embereket a busás pénzért) és még ki tudja ki más. A mi lepukkant zsarunk pedig egy busás összegért ezeknek a bounty-szelet hajhászoknak dolgozik.

Az egész filmet áthatja, gyakorlatilag tocsog a 80-as évek végi akciófilmek varázsától, aki az ilyesmit szereti, annak biztosan nagy kedvenc lesz.

Az a helyzet, hogy Nolan ismét megcsinálta, még annak ellenére is, hogy sokkal több a klisé a filmben, mint »A sötét lovagban« volt, és annak ellenére is, hogy a végére kicsit elfogyott az a sötét életérzés, ami végig átjárta a levegőt. Szpojlerek nélkül folytatom a kép után.

Nagyon nehéz írni a filmről, mert valójában a rengeteg csihi-puhi akciójelenet mögött egy rendkívül finoman és pontosan felépített történet áll, amelyet helyenként apró és elrejtett részletekből, másutt viszont teljesen egyértelmű utalásokból lehetett összerakni. A kedvenc élményem az éjszakai vetítésről az a pillanat volt, amikor a 160 perces műsor nagyjából századik percénél döbbentem rá, hogy az egész még csak most kezdődik el.

A Felemelkedés egy komplex film, ha lehet ilyet írni. Nem abban az értelemben, hogy nehezen érted meg és látod át az összképet, rakod össze a kis kockákat, sokkal inkább olyan tekintetben, hogy sok dolog történik, és a befejező történet tényleg az egész trilógiát zárja le, így jócskán merít az előző két rész történéseiből.

Ami mellett nem szabad elmenni, hogy Wally Pfister (aki kb. Nolan összes filmjét fotózta) hihetetlenül profin nyomja. Ezt már A sötét lovagnál is megfigyeltem (az a jelenet például, amikor Joker a kocsiból kihajol, hozzá a tökéletes háttérzenével és csönddel), nagyon-nagyon jól kap el és mutat meg részleteket, szinte issza az ember szeme a képet.

Azt is fontosnak tartom hozzátenni, hogy nem szabad a filmet az előző részhez hasonlítani (mindamellett, hogy én már kétszer voltaképpen megtettem), mivel mindkettő teljesen más tészta. Tisztelem Nolanéket azért, hogy a rengeteg másik koncepció (CGI Joker, Johnny Depp mint Jóker stb.), amik nem tudom mennyire feleltek meg a valóságnak, de végül fogták, és egy teljesen másik gonoszt és egy tényleg epikus konklúziót raktak össze.

Anne Hathaway kellemes csalódás volt, nagyon jól alakította a bolondos karaktert és ugyanez elmondható a többiekről is: majdnem mindegyik játékos jellemfejlődése tuti volt.

Voltak persze gyengébb pillanatok. Ilyen az a jelenet, amikor egyik pillanatban még a világ végénél áll Batman, jármű és minden egyéb nélkül egy kötéllel a kezében, majd tíz perc múlva már Gotham City közepén áll teljes menetfelszerelésben. Vagy például a híd, aminek csak egy szeletét tudták szétrobbantani, pedig egy híd nem egészen így működik. Illetve a teljesen páncélozott és ólomborítással rendelkező teherautó, ami kifelé nem, de befelé engedi a rádiójeleket.

Ezektől az apró hülyeségektől eltekintve két komolyabb dolog nem tetszett. Az egyik a befejezés, ami nagyon amerika lett: itt kicsit jobban elrugaszkodhattak volna; illetve úgy általában is a végére kicsit jobban bepörögtek az események, ami egyáltalán nem keltett bennem összecsapottság érzést, de azért egy picit elszórta annak morzsáit.

Összességében nekem nagyon tetszett a film, különösen, hogy amúgy nagyon érzékeny vagyok a hosszú időtartamra, de itt a 164 perc fel sem tűnt. (Jó, feltűnt, de nem éreztem soknak, még az éjjeli vetítés ellenére sem.)

Néhány napja megnéztük a Napsütötte Toszkánát, ami nem egy mai film, és kicsit tartottam tőle, hogy csalódás lesz olyan tekintetben, hogy nem feltétlen én vagyok a célközönség.

A film azonban kellemes csalódás volt, mivel férfiszemmel is abszolút emészthető, itt-ott elgondolkodtató, de mindenesetre tele csodás képpel Olaszországból, bár nekem az olasz életérzés annyira nem jött át.

A történet főszereplője egy írónő, akit a férje otthagy egy másik nőért. Ő még a lakásról és benne minden értékéről is lemond, nem igazán tudja, merre tovább, beköltözik valami elvált emberek házába. Amikor a barátnői megajándékozzák egy olasz körutazással, beleszeret egy hatalmas villába, majd hirtelen gondol egy nagyot és megveszi. A klímaváltozástól várja, hogy az élete is megváltozzon, és ez szinte minden tekintetben meg is történik.

Kedves történt, gyönyörű képekkel és tartalmas mondanivalóval.

Megnéztük ma gyors hirtelenséggel a Harmadnaposok című filmet, aminek szerintem semmi köze nincsen a »Másnaposok« sagához, legfeljebb annyi, hogy az alapötlet elég hasonló, illetve talán annak a sikerességét meglovagolva készítették.

A filmmel kapcsolatban két dolgot éreztem. Az egyik, hogy habár jól éreztem magam, de egyáltalán nem moziélményre való, sokkal inkább egy megnézzük a haverokkal a kanapén valamelyik este; a másik pedig az, hogy az előző érzést főként a néha-néha nagyon erőltetett poénok okozták.

Furcsálltam még azt is, hogy ha már limonádé vígjáték, akkor itt-ott mért váltott át mégis indokolatlan komolyságba a film, és értem, hogy ez is egy lehetséges eszköze a szórakoztatásnak és a hangulatfokozásnak, csak valahogy nem állt bele a masszába.

Ezt a két dolgot leszámítva nem volt rossz, viszonylag sokat is nevettem, de azért nagy kedvenc nem lesz.

Ez a film azért tetszett nagyon, mert igen ritkán fordul velem elő, hogy nem tudom kitalálni, mi fog történni a következő tíz-húsz percben, itt azonban a következő két percre nem sejtettem semmit, ha szagot fogtam, akkor pedig vagy teljesen más nyomon jártam, vagy azt hittem, hogy na, ez van, de közben félrevezetett az egész. Tényleg az utolsó néhány percben sikerült csak összeraknom a nagytotált.

Az északi barátaink filmművészetével óvatosan bánok, mert az Engedj be! majdnem mindenkinek a tíz kedvenc film között szerepel, én viszont egyáltalán nem fogott meg; azonan persze ízlések és pofonok, emiatt nem szabad meg- vagy elítélni bármelyik filmet is. Itt viszont azt tapasztaltam, hogy a fordulatos események teljesen magukkal ragadtak, és habár itt a látványvilágnak kevés szerepe volt (mondhatni a fotózás elég minimalista, de ez abszolút pozitív), végig ittam az egészet a szemeimmel.

A történettel kapcsolatban nem keringőznék a szpojlerekkel, így csak annyit, hogy klassz élmény volt, mindenképpen ajánlom.

Két dolog. Egyrészt ez egy lóbőr lehúzás, kár is másként gondolni rá. Ezt a gondolatot viszont nem árt félretenni, és emiatt nem érdemes nem beülni rá a moziba. Másrészt: szerintem a filmek, de főként igaz ez a különböző adaptációkra, mindig valaki másnak a szemüvegén keresztül mutatják az adott történetet. Éppen ezért egyáltalán nem tartom gáznak, ha készül többféle megoldás, és az egyik valakinek jobban tetszik a másiknál.

Nagyjából ugyanezt éreztem a 2002-es Pókember filmeknél is: az első rész nem volt rossz, de a másik kettő nem igazán jött be, és az első résszel is főként az volt a bajom, hogy habár hű az alapokhoz, mégis pont az a néhány dolog volt nagyon gáz, amin változtattak. Tényleg, nem a változtatással és az eredeti történettől való bátor elrugaszkodással volt a gond, hanem hogy az a Pókember sokkal kevésbé hasonlított a vagány és kicsit flegma sráchoz, akit a képregényből és a rajzfilmből lehetett ismerni.

Ellenben pontosan ezek a dolgok voltak nagyon rendben a mostani változatban, ahol végig azt éreztem, hogy egy igazi, hús-vér pókpofa van előttem, és nem csak ő, de rengeteg más karakter is mintha csak lemászott volna valamelyik képregénykockáról. Sokkal pörgősebb, sokkal valósághűbb, sokkal modernebb és sokkal viccesebb film volt ez, abszolút popcorn stílusban tálalva, ami valljuk be, egy talán popcornnak mondható képregénynél egyáltalán nem gáz.

Olyan apróságok kifejezetten tetszettek, hogy a hálót lövő képessége valójában itt is egy gép volt, amit részben ő fejlesztett ki; hogy a ruhája nem egy renderelt csillogó akármi volt, hanem valami latex búslakodó, amin azért sokkal inkább látszott, hogy egy ember van benne, nem egy számítógépes animáció.

Klassz film volt, itt-ott talán túl nagy volt a szünet két nagyon eseménydús jelenet között, illetve Emma Stone-t annyira nem tudtam azonosítani a szereppel, mindamellett, hogy általában kedvelem mint színészt.

Az előző széria védelmében azért szóljon még annyi, hogy az talán egy kicsit korán, a menő feldolgozások ideje előtt készült, amikor már kezdték a filmesek érezni, hogy ebben rengeteg potenciál van, de nem volt még meg az az áttörés, ami szerintem sikerült és ott volt egy »Vasembernél« néhány évvel később.

Hihetetlenül jó filmélményben volt részem vasárnap este, fáradtan, leégett bőrrel a Balatonról hazaérve Intiék társaságában. Vannak olyan filmek, amelyeknél nem merem becsukni a szemem, mert félek, hogy akár egyetlen képkocka is kimarad. Mint a jó ételnél, amely után még a tányért is kitörli az ember. Ilyesmiről van szó a Moonrise Kingdom esetében.

Először is: ha nem tudnátok semmit a filmről, megnyugodhattok, semmi köze a vámpírokhoz. Bruce Willis habár itt is a rend védelmében áll, nem egy badass akcióhőst játszik és Bill Murray sem annyira vicces karaktert alakít.

Az egész filmet körüllengi valamilyen bizarr, már-már művészfilmes aroma, amit az első néhány percben annyira nem lehet hová tenni. A képi világ kicsit a hetvenes évek világát idézi, és az egész képalkotás nagyon kifinomult módon áll össze. Sok tekintetben minimalista, a képeken általában kevés dolgot látni, ott azonban minden apróságnak komoly jelentése van. Azt már hozzá sem kell tenni, hogy az aláfestő zene egyszerűen ott van. Nem tolakodik, de azért érzékelhető a háttérben, és csak akkor mászik az ember agyába, amikor arra alkalmas a pillanat.

I love you but you have no idea what you are talking about.

Történetében is nagyon összetett a Holdfény királyság, nehéz ugyanis kategóriába sorolni. Rengeteget lehet rajta röhögni, talán többet is, mint egy dedikált vígjátékon, azonban végig nagyon súlyos mondanivalót visz, amit minden szavával sulykol a moziba süppedő, még a kukoricáját rágni sem merő néző agyának barázdáiba.

Az üzenet? Talán az, hogy azért mert valaki fiatal és nem látott még annyi mindent, lehetnek olyan érzései, amelyeket általában sokkal később tapasztal meg az ember. Vagy az, hogy hallgassunk a gyerekekre és tekintsük őket egyenrangú félként. Vagy az, hogy a megfásult emberek is találhatnak újra boldogságot. Vagy akár az is, hogy a házasságban, ha gyerekek is vannak, akkor a két fő közös és egyéni érdekein túl sokkal fontosabb tényezők vannak.

Az egész film 94 percnyi mestermunka. Sajnos nem értek annyira a filmekhez, hogy ezt jobban meg tudjam fogalmazni, de nagyon kevés alkalommal érzem ezt, mindamellett, hogy simán tudok élvezni nyári popcornokat vagy hállivúdi effektbombákat. IMDb-n egyelőre 9 pontot adtam neki, de az idő fel fogja húzni azt az egy pontot is.

Értékelés: 5 pont

Túlságosan hatásvadász, gyönyörű fényképekkel, gyenge sztorival és olyan semmilyen befejezéssel. Tömören és röviden ez a Prometheus.

Azt elöljáróban fontosnak tartom leszögezni, hogy nekem az ALIEN-széria egyáltalán nem jött be. Tervezem újranézni, és egyáltalán nem mint minőségi problémám volt vele, csupán nem szeretem annyira az olyan filmeket, amelyekben teljes kilátástalanságban valami undorító lény (ami persze földönkívüli) akarja elpusztítani az embereket. Sejtettem, hogy lesz valami átfedés (elvégre Ridley Scott, ugye), és talán egy előzménytörténetnek ez még jó is lehetne. Talán.

Viszont pontosan azt éreztem, amit az előzetesek alatt: egészen addig, ameddig keresik azt, hogy miként lettünk, nagyon jó a történet, onnantól kezdve viszont, hogy átmegy az egész az értelmetlen gyilkolászásba, egy olyan horror érzését kelti, amelyre sok pénzt dobtak ki az ablakon, mégis gagyi lett.

Olvassátok el human és angelday írását a filmről, minden egyes karakterükkel egyetértek.

Beülünk és megnézzük alapon nem volt rossz, de egyáltalán nem váltott világot (pedig tudott volna).

Minden évben van egy olyan film, ami habár jó, de valahogy teljesen mást vársz tőle, mást képzelsz el, másféle élményért ülsz be a moziba. És olyan is van minden évben, amelyben röhögsz mondjuk tíz poénon, amelyből hetet láttál az előzetesen. Na, a Várandósok egy olyan film, ami mindkettőt egyszerre tudja.

Legelőször: engem meglepett, de ez a film nem leendő apukákról szól, sőt, nem is arról, hogy van valami apuka klub. Lehet, csak nekem volt ez a koncepcióm az előzetesek alapján. Én sokkal inkább ajánlgatnám ezt olyan pároknak, akik a nagy dolog előtt állnak és persze akiket nem zavar, hogy itthon a fekete-fehér csempés kórházban kicsit másmilyen egy szülés, mint az ámérikái négycsillagosban.

Azzal alapjáraton nem lenne gond, hogy a film rengeteg helyen klisétenger, ami nekem jobban szúrta a szememet az az, hogy a tíz perc híján kétórás játékidőt abszolút nem jól használták ki. Az elején nyújtották mint a rétestésztát, aztán egyszer csak bumm, ott sír egy kis ráncos gyerkőc az anyja kezében. Plusz azért nem szabad elfelejteni, hogy itt egy vígjátékot árulnak, azonban a 110 percre jutó tíz vicces jelenet nem annyira jó arány (pláne, hogy ezekből hetet tényleg láttál az előzetesben).

Nem nagyon tudnám hová sorolni. Nem volt rossz, de másra számítottam, és mást is akarnak eladni ezzel a filmmel, mit amit kapsz.

Szóval van ez a film, amiben van tükröm, tükröm, de nincsen hozzá hej-hó, hej-hó és igazából azt leszámítva, hogy egy fekete (ámbár gyerekkorában barna) hajú csajt megmérgeznek egy almával, sok hasonlóság nincsen az eredeti hófehér történethez.

Nekem a személyes problémám az egész filmmel az volt, hogy sem a gonosz mostohát, sem pedig a hófehér szépséget nem tartom különösen szépnek. Nekem az alkonyatozással nem volt különösebb bajom, helyén kezelhető film, azonban Kristen Stewart azóta sem szedett össze mimikákat, még mindig inkább olyan, mintha bekente volna lidokainnal a fél arcát. Thort pedig valószínűleg azért vették fel, mert olcsóbb volt a koreográfiatanár, hiszen a kalapáccsal már nagyon tud bánni.

Mindezektől eltekintve a látvány persze nagyon rendben volt, ahogyan a zene is (habár az ilyen filmeknél ezekre legalább mindig figyelnek). Nagyon tetszett, hogy a királynénak története volt, nem csak úgy alapjáraton ráhúzták a gonosz szerepet, hanem kicsit kifejtették, mi áll a dolgok hátterében.

Ami engem zavart, hogy rengeteg átfedést fedeztem fel a Harry Potter történettel, amit persze lehet én magyaráztam bele, de ettől még a tényen nem változtat, hogy zavart. (Egészen konkrétan a nem élhet az egyik szöveget szinte teljesen átvették).

Mindent összevetve, egyszer megnézésre jó volt, de ennél többet nem nagyon tudok tulajdonítani a filmnek.

Tegnap megnéztük az Emberek feketében széria harmadik epizódját. A film egyértelműen a hálivúdi kategória kiemelkedő alkotása.

A Sötét zsaruk egyébként egy nagyon jó film volt anno, a kilencvenes évek tipikus darabja, amelyet persze lehet csak azért szerettem annyira, mert tízéves voltam akkoriban. Idióta, gusztustalan űrlények, akik persze ugyanúgy el akarják pusztítani a világot, mint máskor, kezdve ezt az Egyesült Államokban (hol máshol), de itt legalább viccesre veszik a gyeplőt.

A harmadik részben leginkább az tetszett, hogy inkább az első rész stílusát hozta: vicces volt, a történet maga pedig izgalmas. A második rész véleményem szerint katasztrófa volt, ott igazából úgy állt, hogy csak elrontották az elsőt a lóbőr miatt, ezzel most viszont abszolút kárpótoltak.

Mostanság túl sok jó film nem igazán van a vásznakon, ami meg jó, azt már sikerült megnéznünk, így a legkisebb rossz alapon néztük meg A diktátort, amiben kellemesen csalódtunk.

Sacha Baron Cohent a Borat és a Brüno című filmekből lehet leginkább ismerni, de »A leleményes Hugóban« és a pár napja látott »Sweeney Toddban« is játszik. A csávóról annyit kell tudni, hogy totál elmebeteg, de a kedvelhető formában.

A diktátor ebből adódóan egy totál elmebeteg film, a poénokban abszolút nincs határ, legyen szó zsidózásról, köcsögamcsizásról, arabozásról vagy négerezésről. Persze sok ilyen film van, azonban kevésnél fetreng a fél mozi a röhögéstől, leginkább csak olyan erőltetett baromságnak szoktak hatni az ilyen jelenetek, azonban itt az összes gagyi és undorító vicc és történet mögött egy tudatosan, nagyon jól felépített hátteret lehetett érezni. De igazából elemezni meg felesleges, a lényeg, hogy oltás és rengeteget lehet röhögni.

Tetszett, kedvet is kaptunk a másik két nagyobb film megnézéséhez.

Ha már a mozikban ismét Johnny Depp és Tim Burton uralja a terepet, gondoltuk bepótlunk egy régi elmaradást, és megnéztük a Sweeney Toddot.

A Burton-Depp párosítás általában mindig jól sül el, most sem volt ez másképpen. Ráadásul a szokásos angolfilmes szereplők is mind-mind itt voltak. A történet az elején jól indul, viszont a végén kicsit suta lesz, a befejezést pedig összecsapottnak hat, ami viszont nagyon tetszett, hogy nem az történik, amire elsőre számít az ember és egyáltalán nem tipikus a végjáték.

Tetszett, jó volt.

Értékelés: 4 pont

Kis dzsetleggel de sikerült becsüccsennünk a moziba megnézni az idei pattogatott kukorica díjas, látványeffekttől csillogó amerikai cukormázat.

A film maga klassz volt, pontosan az, amiért az ember beül: robbanások, csámcsogó űrlénpofák, laza poénok Mr. Starktól, valami csávó aki villámot csapkod a kalapáccsal és egy idegbeteg zöld állat. Nekem voltaképpen »A Vasemberen« kívül semelyik mostanában feldolgozott szuperhős ezek közül nem igazán volt meg (Amerika Kapitányt meg akartuk nézni, de elmaradt; Thorral ugyanez a helyzet; Hulk viszont nem vonzott), de most kicsit kedvet kaptam a történethez.

Mondjuk Londonban voltunk egy igazi képregényboltban, ahol inkább gyorsan távoztam, mert félő volt, hogy beszippant a világa.

Hosszú ideig viszont biztosan ez volt az utolsó szemüveges film, amit néztünk, mert egyrészt közel nem olyan jó a 3D-s élmény, mint az igazi 3D-s filmekben, másrészt sokszor érzem, hogy sötét a vászon, és meg kell erőltetnem a szememet, hogy rendesen lássak. Az elején a logók, amik élvezhetők, maga a filmben meg semmi extra, cserébe szétvágja az arcodat a szemüveg.

Ismét egy film Nicholas Cage főszereplésével, amelytől mondhatni sokat vártunk (jó, nem nagyon sokat, inkább valami mást), de végül csalódnunk kellett kicsit.

Kicsit olyan érzésem volt, mint néhány éve a »Képlet« közben, hogy bár az alapötlet nagyon jó, akárcsak a film maga egy darabig, de aztán van egy pont, amikor valami eltörik, és az egész átmegy egy egy erőltetett menetbe. Mintha nem tudták volna, hogy mit akarnak kihozni a végére, és inkább felcsapták a Nagy Filmes Klisék Könyvét, majd egymás után ellőttek tíz-tizenöt klasszikus klisét, és hopp, vége a filmnek.

Ami még nagyon rossz volt, hogy a filmnek voltaképpen 30 percnyi cselekménye van, és ebben már benne van az is, hogy felderítik a dolgokat, elvarrják a szálakat, és elmondják ötvenszer, hogy az éhes nyúl bizony ugrik. Mégis, a film 105 percig tart, és sokszor teljesen jelentéktelen jelenetekkel húzzák az ember agyát, fenntartva a kis reményt, hogy a végén majd a homlokunkra csapunk, de nem.

Nem mondom, hogy katasztrófa volt, mert egyszer simán nézhető, de szomorú, hogy egy viszonylag jó alapötletből csak ennyit tudtak kihozni.

Értékelés: 3 pont

Szerdán este Üvegpiramis úrnak köszönhetően premier előtt megnéztük a Titanic 3D-t. Egy 1997-es filmről azért idézőjelben írom le a premier előtt kifejezést, mert azóta még a kereskedelmi tévécsatornákat is többször bejárta.

James Cameron nálam tiszteletbeli figura, hiszen az egyik kedvenc filmem, a Terminátor fűződik a nevéhez. Az RMS Titanic balsorsú útját már többször is vászonra vitték, például 1943-ban egy náci propagandafilm keretein belül, vagy az 1953-as amerikai moziban. Cameron csinálhatott volna egy durva katasztrófafilmet is a néhány nap híján száz éve elsüllyedt hatalmas hajóról, amely egyébként valamilyen formában megváltoztatta a világot (de erről majd később), ellenben ő a történetet néhány fiktív karakter bevonásával egy romantikus csokorba csomagolva adta elő.

Emlékszem, az igazi premiernél én kilenc éves voltam, és csak azt láttam, hogy nagyon nagy a hajcihő az egész körül: tévéreklám, kiállítás, plakátok mindenütt, hatalmas hajó kirakva a moziban és társai. Akkor kisírtam, hogy menjünk el rá, de a szüleim rögtön mondták, hogy nem, mivel három óra, és biztosan a felénél megunnám. (Szpojler alert: elvittek, és a felénél meguntam.)

Amellett, hogy igen, a Titanic egy nyálas történet, de eközben egy tucatnyi más vetülete is van. Ezek közül nagyon sokat csak most, harmadik vagy negyedik megnézésre véltem felfedezni. Ilyen apróságok, hogy például mennyire nevetségesnek hat, amikor az inas fontoskodva jelzi a hajó személyzetének, hogy a nagyon sok luxus holmit a nem tudom hányadik nagyonluxus osztályra vigyék, de nagyon vigyázzanak rá. Vagy például az, hogy míg a harmadosztály utasait fésűvel nézik át, addig a másodosztály utasai kutyákkal sétálnak be mosolyogva. És még sok hasonló apróság.

Ami meglepő volt nekem, hogy így tizenöt év után végig tudtam ülni a filmet (a vacak üléstől eltekintve), és a több mint három órás játékidő ellenére is tudtam élvezni, holott más filmeknél már a két óra is soknak tűnik. Itt kicsit azt éreztem, mint a »Benjamin Buttonnél«, hogy ugyan sok volt az a bizonyos idő, de ezt legfeljebb a sok egy helyben való ülés tekintetében lehetne megjegyezni, mert a történetet még szívesen hallgatnám tovább.

Amennyire én látom, a Titanic olyan embereknek tetszik igazán, akik vesztettek már el valakit, voltak már szerelmesek vagy csak keresték, mi is az illetve nyilván azoknak, akik úgy általában szeretik az ilyen történeteket.

Apró érdekesség, hogy a hajó megépítése előtt nagyjából negyven évvel született egy regény, amely egy hatalmas, elsüllyeszthetetlen hajóról szól, ami végül egy jéghegynek ütközik, kettétörik és elsüllyed. Továbbá, hogy az utasok között magyarok is voltak, köztük a hajóorvos. A hajózási szabályok a katasztrófa után rengeteget változtak, és a White Star Line társaság elnöke nagyon sok időt és pénzt fordított arra, hogy ilyen eset ne fordulhasson elő újra. Azóta is minden április 15-én felhúzzák a társaság zászlaját. Az egész Titanic-ot máskülönben rengeteg mendemonda, elmesélés és legenda járja körül.

Mostanában mókás dolog ez, hogy visszahoznak régebbi filmeket, mert egyrészt olyanok is be tudnak ülni, akik anno még túl kicsik voltak, másrészt klasszikus kedvenceket szívesen néz az ember végig (egészen hosszú listám van azokról a filmekről, amikre bármikor beülnék moziba).

Tömör leszek: nem csak a »print«, de a horror is halott.

Aztán lehet, hogy végül is csak nekem más az elképzelésem, mivel a horrortól én nem azt várnám, hogy egy jól sminkelt hullaszagú nő másfél órán keresztül borzolja az idegeimet, téve ezt a hallójáraton 7.1-ben történő izgatásával. A The Woman in Black viszont erről szól, semmi másról.

Pedig gondolhatnánk, hogy majd Daniel Radcliffe fogja elrontani, aki kivételesen nem a Harry névre hallgat, de nem, a szerep illik hozzá, habár nekem kicsit furcsa volt, hogy ennyire fiatal (tudom, hogy ez is a történet lényege, de ő volt mindenki közül a legfiatalabb).

Az IMDB-n a 6,8 pontot tudjuk be annak, hogy még csak rajongók látták, ők is inkább Radcliffe-ért rajongtak, illetve a zenének és a kiváló fotózásnak, mert ezek miatt az első fél órában még azt hittem, valami jó is kisülhet belőle. Nem hittem volna, hogy valaha fogok moziban aludni, itt volt egy jelenet, ahol sikerült pár másodpercet, de végül a sikítozásra felkeltem.

A történetnek se eleje, se vége, történik pár dolog, de igazából nem tudtam milyen irányból megfogni, ennél még a »Krízis Trilógia« jp.co.de című filmje is sokkal érthetőbb volt.

Egy szó mint száz, kár volt erre elpazarolnom az utolsó diákjegyet, amit vehettem.

Mostanában fulladásig néztük magunkat filmekkel, és valamelyik este a biliárdozást szabotálta, hogy nem foglaltunk asztalt, így inkább ismét a mozi felé vettük az irányt.

A nem túl távoli jövőben Észak-Amerika szerte széjjel szakadt, romos földjein ma Panem városa áll, amelynek legnagyobb városa a luxustól, rikító neonszínektől és fényűzéstől híres Kapitólium. Azonban, van még 12 kerület is, ahol voltaképpen a nyomorban él rengeteg ember, és közülük minden évben kiválasztanak egy 12-18 év közötti fiút és leányt, akik egy modern valóságshow keretein belül bekerülnek egy olyan játékba, ahol tényleg csak egy visz mindent. Egy, aki életben marad.

Korrekt film, van benne egy-két egészen megrázó jelenet, habár nem olyan borzalmasan nyomasztó az egész, mint amennyire annak tűnik. Nagyon jól mutatják be viszont a két végletet, egyrészt a fiatalokat, akiknek ez egy véres küzdelem; másrészt azokat, akik nézik és rajonganak értük, mint mi az olimpiai versenyzőkért. Nagyon jól járják körbe azt is, ahogyan a versenyzők egymással viselkednek, úgy, hogy tudják, tényleg csak egy maradhat.

Jó volt, valószínűleg a könyvet is elolvasom, ha eljutok odáig.

Céges mozizás keretein belül néztük meg a napokban az Életrevalók című filmet.

Hihetetlenül jó volt, idén eddig talán a legjobb. Francia szerzemény, és itt egy kis kitérő: különösen tetszett, hogy nem a gyönyörű Párizst, az Eiffel-tornyot nyomták folyamatosan az arcunkba, hanem kemény betonrengeteget, panelt, kisebbséget, gettót. Volt persze gyönyörű fürdőszoba és kúria is, de túlnyomó többségben inkább egy talán a valódi Párizshoz közelebb álló képet kaptunk.

A történet a maga módján zseniális, pedig akár klisé is lehetne. Főhősünk lebénul egy baleset során nyaktól lefelé, és ápolót keres. A hatalmas, fekete srác pedig csak egy a segélyhez szükséges igazolásért látogat el hozzá, hiszen hozzászokott már, hogy mindenhol elutasítják, illetve dolgozni sem biztos, hogy akar. Főhősünknek végül ő tetszik meg, felveszi próbaidőre.

A srác egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy tolószékben van az ápoltja: odanyújtja neki a telefont, viccelődik vele, nevet, ahogy a forró vízre nem szisszen fel és hasonlók. Mindeközben pedig színt visz az életébe azzal, hogy nem nyomorékként kezeli.

Egyszerre vicces és elgondolkodtató, nagyon-nagyon tetszett.

Értékelés: 5 pont

Régi elmaradást pótoltam tegnap este baráti körben az Ocean's Eleven megnézésével.

Klassz kis film, nagyobb amérikái húzónevekkel, akik hozzák az elvárt szintet. Fordulatos, egy-két dolgot leszámítva majdnem minden meglepetés-szerűen hatott, és jól volt végigvezetve a sztori, látszólag kevés bakival, ami az ilyen filmeknél elég jónak számít.

Kíváncsi vagyok a másik két részre is.

Értékelés: 4 pont

Angol mozgóképanyag, Meryl Streeppel a főszerepben. Mit lehetne még elmondani erről?

Meryl Streep mellett azért nem lehet elmenni szó nélkül, mert akárhány filmben láttam, mindig új és új arcát ismertem meg. Itt gyakorlatilag olyan szinten hasonlított az általa játszott karakterre, hogy mikor a film után megnéztem pár videót, szabályosan kirázott a hideg a hasonlóságtól.

Margaret Thatcher az egyik legérdekesebb politikai személyiség, az ő életét és politikai karrierjét járja körül a film, de főként azt, hogy milyen hatással volt a személyére és a magánéletére az, amit elért a pályafutása során. A lemondása körüli eseményeket talán kicsit összecsapták (ahhoz képest, hogy a többit mennyire fejtették ki, én legalábbis így éreztem), de ezt leszámítva nagyon jó volt.

Értékelés: 5 pont

Szóval, végre megnéztük a jónéhány Oscart besöprő A leleményes Hugo című filmet. Azt tudnám dióhéjban írni, hogy minden évben van egy ilyen film. Egy kedves mese, egy meghitt pillanatokkal teli film, rengeteg látványtechnika, Hollywood-feeling, de közben mégis azt veszem észre, hogy magával ragad az egész. Erre van kitalálva, tisztában vagyok vele, de attól még beszippant.

Hihetetlenül megható az egész történet, a két főszereplő gyerkőc pedig zseniálisan alakít, néha meglepődtem, hogy mennyire nem tűntek gyereknek bizonyos jelenetekben. A korszak, amikor játszódik, szintén szerelem. És igen, már lehetne rongyos közhellyé gyúrt valami, mégsem hatott annak.

Nagyon tetszett, igazi családi film, a könyvet is azonnal felírtam a beszerzendő-elolvasandó listára.

Értékelés: 5 pont

A magyar címet inkább hagyjuk is, mert minek.

Erről a filmről még nem igazán tudok érdemben írni, ülepednie kell. Nagyon tetszett, ezt biztosan tudom. Rengeteg módon tudtam értelmezni, és nem vagyok benne biztos, hogy van egy konkrét üzenet, amit átad, inkább arról van szó, hogy mindenkinek más jut az eszébe bizonyos jelenetekről és mindenki mást gondol bizonyos eseményekről. Ez mondjuk általánosságban is így van, de ennél talán különösen.

Elgondolkodtató, komor, tiszta és rendkívül mély darab, egyáltalán nem az egyszerűbbek közé tartozik, emiatt is tetszett különösen.

Értékelés: 5 pont

Voltaképpen egy másik filmre készültünk, de végül ezt választottuk. Nagyon érdekes élmény volt végignézni egy fekete-fehér némafilmet, elképzeltem milyen lehetett, amikor tényleg élő zene szólt a filmek alatt, és öltönybe jártak az emberek filmszínházba.

Kicsit talán utalás is ez, hogy mennyire futószalag-szerű lett az egész filmes világ, de az ilyen mély gondolatotól eltekintve is nagyon tetszett. Tíz feliratozott mondatnál nem lehetett többet olvasni, azonban furcsa módon emiatt sokkal inkább odafigyeltem és talán a történetbe is jobban beleéltem magam.

Érdekes és egzotikus élmény volt, mindenképpen moziba való, és teljesen jogos az Oscar-jelölés. Nem mondom, hogy újra megnézném, de semmiképpen nem hagynám ki.

Értékelés: 5 pont

Meglestük moziban George Lucas minden évben felújított darabját, csak a statisztikai számokat növelendő.

Két dolog az egész Csillagok háborúja őrülettel kapcsolatban. Az eredeti trilógia az egyik kedvencem, gyerekkorom talán legszebb filmélménye, rengeteg emlék köt hozzá. Talán azért, mert a IV-V-VI valami egészen hihetetlen volt. Az, ahogy kinézet; az, amit elmesélt; az egész világa. Szóval értitek.

Az első három résznek szerintem a pénzen túl egyetlen igazi szerepe volt: Lucas az általa elképzelt mesés világot az addigra már tökéletessé fejlődött technikai eszközökkel akarta átadni az embereknek. Ezért újítja fel valamilyen módon mindig a trilógiát. Mondhatjuk persze, hogy a pénz miatt, de komolyan, annak az embernek abból annyi van, mint égen a csillag. Az új trilógiának nálam egy nagyon jó pillanata volt, a harmadik rész végén, a nagy átalakulás. A többi részre már úgy tekintek, hogy szép-szép, de mai szemmel ezek már semmi extrát nem jelentenek. A történetet kicsit kiegészíti, de érdemes utánaolvasgatni, mert az egész sokkal komplexebb mint ahogyan a filmekből átjön.

A 3D moziélményt pedig még mindig nem tudom hová tenni. Nem rossz, de nem éreznék bánatot, ha kivonulna a divatból.

Tegnap este kaptam egy telefont, hogy a küldetésem – amennyiben vállalom – jegyet venni, és megnézni a legújabb M:I filmet. Néhány másodperccel később a telefonom lemerült. Természetesen vállaltam.

Mielőtt átadnám a műveleti naplót, egy gyors, kisebbfajta kitérő. A napokban újra végignéztem az első három részt. Az első nekem egyszerűen klasszikus, azt hiszem ezzel mindent el is tudok mondani:

A másodiknak nagyon jó zenéje volt, évek óta megvan, de kicsit nyálasabb lett a kelleténél (úgy látszik, ezek a második részek már csak ilyenek, ha megnézzük például a Csillagok háborúját).

Na, aztán jött a harmadik, amelyet már a Bad Robot és JJ Abrams csinált. Ez ismét visszahozta az életet az egész történetbe. Nem akarok megint JJ Abramsszel jönni, mert tudom, hogy uncsi már, de tényleg: amihez ő nyúl, az – nekem – csak jó lehet.

A negyedik rész ha lehet még jobb is volt mint a harmadik. Hosszú, az biztos, de a 133 perc minden másodpercét élveztem. Ha belegondolok, nagy fordulatok nem voltak, de olyannyira nagyon kiszámíthatatlan sem volt a film. Tényleg nagyon pörögtek az események, egyik pillanatban Budapesten meghal valaki, a következőben már Moszkvában látunk egy börtönt, néhány perccel később pedig Dubajban köhögünk a portól. Tom Cruise-nak megnőtt az orra, de ez nem akadályozza meg őt abban, hogy egy százötvenmillió méter magas épület oldalán mászkáljon egy kötélen. Van mellette ismét egy csinos lány, most beraktak egy vicces, korábban technikai fiút, aki most a terepen van, és egy meglepetésembert.

Ha eddig nem lett volna egyértelmű, nagyon tetszett a film. Főként azért, mert pont azt adja, amit ígér: egy pörgős akciófilm, kémekkel, atombombákkal, verekedéssel és robbanó dolgokkal. Erről kellene szólnia egy akciófilmnek.

Ez a film ékes példája annak, hogy az IMDb-skála sem feltétlenül mérvadó. A »Cowboyok és űrlények« 6,2 pontot kapott, míg ez 6,5-öt. Én azonban előbbin nem éreztem jól magam, míg ennél gyakorlatilag végig. Vidám, színes, jópofa film a Morning Glory. Nekem amiatt is érdekes volt, ami miatt például a »30 Rock«: jó látni, hogy az USA-ban egy sorozat vagy tévéműsör is milyen igényes tud lenni, milyen komoly, tényleg alkotói munka áll mögötte. Persze itthon is biztosan van hasonló, de sokkal ritkább.

Nagyon jó volt a kaszting is, tökéletes volt a három főszereplő. Rachal McAdams nagyon jól hozta a pörgős, tehetséges, munkájának élő főszerkesztőt, Harrison Ford itt sokkal jobban alakított (vagy csak jobban illett hozzá a szerep), Diane Keaton pedig az egésznek megadta a kis pluszt.

Egyszóval nagyon tetszett, pont azt kaptam, amire vártam.

Az előző »Sherlock« tetszett, bár mély nyomokat nem hagyott, olyannyira nem, hogy a moziban csücsülve szinte semmi komolyabb dologra nem emlékeztem a filmből. Persze, ez nem probléma vagy ilyesmi, mert én személy szerint nem is ilyen élményt várok ezektől a filmektől.

A filmet nézve azért beugrottak a dolgok, és igazából a második rész sokkal jobb volt. Na de mit várunk, Robert Downey Jr. és Jude Law hozzák a szokásos szintet, amolyan mérnöki pontossággal. Nem szakadtam a röhögéstől, nem izgultam magam halálra, mégis, tök jó volt ez a két óra a moziban. Voltaképpen akinek Guy Ritchie filmjei bejönnek, az biztosan nem fog csalódni benne.

Nem kerülgetem a forró kását: ez a film gyenge volt mint a harmat.

Őszintén szólva az első gondolatom az volt, mikor anno tudomást szereztem erről a filmről, hogy beng, mekkora ötlet, és mért nem jutott még eszébe senkinek. Vegyük a két legsikeresebb műfajt: a földönkívüliset és a tehenészembereset, rakjuk őket össze, és kész is.

Voltaképpen ennyi a története ennek a filmnek is, és az egész itt van elrontva. Ugyanis azzal, hogy berakják Harrison Fordot, Daniel Craiget és Olivia Wilde-ot néhány jól maszkírozott, nyálkás marslakó meg egy adag CGI-vel odamókolt villogó űrhajó közé, még nem lesz jó. Az, hogy az egész nem jó életérzést még elhúzzák két óráig (két óra, az előzetesekkel és reklámokkal kettő és fél, dzsíz), úgy, hogy eközben semmi, de tényleg semmi nem történik, csak ront a helyzeten.

Kedvenc színészeim, tök jó alapgondolat, rengeteg potenciál. Ezeket ígérte a Cowboys & Aliens, de cserébe csak két unalmas órányi bambulást adott. Voltak jó pillanatai, de ennyi.

Értékelés: 2 pont

Háttal nem kezdünk mondatot, szemben is csak oldalazva, de hogy őszinte legyek, hát nem is tudom a véleményem ezzel a filmmel kapcsolatban. Ott alapból el volt rontva kicsit a dolog, hogy én egy vígjátékra számítottam (azt is vártam), de ez sokkal inkább egy főként romantikus film (nem feltétlen a jó értelemben), amin lehet röhögni is.

Ezt félretéve nem lett volna rossz, habár engem nagyon emlékeztetett »40 éves szűzre«, az pedig annyira nem jött be. Carell itt is hasonló figurát játszik.

Nagyon jó volt ellenben a kaszting. Ott van például Ryan Gosling, akiről kiderült, hogy tudja mozgatni az arcát, ezt a »Drive-ban« annyira nem tapasztaltuk. Na és ugye ott van Emma Stone.

Nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy ajánlanám-e ezt a filmet. Biztosan nem nézem meg újra, nem haltam volna bele, ha nem látom, viszont nem bántam meg, hogy láttam. Talán így a legkorrektebb.

Ez volt tavaly az a film, amitől nem vártam sokat, végül azonban nagyon bejött. Az előzetes alapján jópofának tűnt, amolyan mozizós féle filmnek, aztán talán az egyik legjobb tavalyi darab lett, habár még mindig nem az örökké emlékezős kategóriában.

Az eredeti történethez csak részben kapcsolódik, inkább annak egy újragondolása, amire könnyen mondhatnánk, hogy csak bőrlehúzás, de jelen esetben win-win a szitu, mert a kész anyagon ez kicsit sem érződik. A főhős Cézár, akit egy gyógyszer tesztelésére tartott majom újszülöttjeként a kutatás vezetője visz haza. Bár eleinte küzd a helyzettel, végül persze rendkívül megszereti az állatot, amely ráadásul hihetetlen intelligenciával rendelkezik, amelyet egyértelműen anyja gyógyszeres kezelésének köszönhet.

A befejezést szokás szerint kicsit elmaszatolták, 2011 nem a király befejezések éve volt, de ez sem rontott sokat az élményen.

Szóval klassz film volt, kedves és egyben izgalmas történet, király szórakozás. Kedvet is kaptam az eredeti film megnézéséhez.

Értékelés: 4 pont

Olyan szinten szeretem az ismétlődő, rutinszerű dolgokat (persze a spontán dolgokat is, leginkább az egyensúly a fontos), hogy még ezt is mindig megismétlem. Pontosan »egy évvel ezelőtt« néztünk filmet a salgótarjáni Apolló Moziban, idén is 30-án estünk be. Persze nem hálivúd multiplex fíling, így egy nap egy film közül lehet választani, ez pedig a Testcsere volt.

Jason Bateman a »Förtelmes főnökökben« már bizonyított, és itt is nagyon penge volt, szerintem jól áll neki ez a műfaj. A Testcsere egy szalagon gyártott film, tökéletes példája az amerikai filmiparnak, viszont aki szeret két óráig agyatlanságokon röhögni, és kikapcsolódni úgy, hogy különösebben mély tartalmat nem vár, annak szerintem tetszeni fog. A Förtelmes főnököknél szerintem nem jobb, de a kétórás nevetésadag garantált.

A történet mondjuk olyannyira lerágott csont, hogy említeni is fáj: két, egymástól teljesen független életvitelű jóbarát (a jómódú, sikeres karriert befutott, családos, tökéletes és a még-mindig-gyere, folyamatosan csajozós, feje-lágya-be-nem-növős) egy esti berúgás után azt kívánják bár megkaphatnák a másik életét – és mit nem, reggelre ki-ki a másik testében ébred. Innentől nem kell mesélni a történetet.

Annak pedig különösen örülök, hogy Olivia Wild egyre több filmben jelenik meg.

Pici komoly gondolat is áramlott azért a vászonról, de éppen annyi, hogy még ne rontsa el az ember jókedvét.

Vicces film volt, nekem tetszett.

Értékelés: 4 pont

Az van ezzel a filmmel, hogy voltaképpen tetszett, annyira viszont nem, hogy ne tudjam elvonni a figyelmemet a tucatnyi, nekem logikailag át-nem-gondoltság eredményének tűnő bakiról.

A sztori röviden annyi, hogy a főhős egy vadidegen ember testében találja magát, nem sokkal később pedig kiderül, hogy az egész színjáték valamiféle szimuláció, ahol valaki életének utolsó nyolc percét élheti újra. Az egésszel itt rögtön az volt a bajom, hogy az utolsó nyolc perc valószínűleg csak az adott illetőre és szűk környezetére vonatkozik, akkor viszont hogy-hogy van internet, hogy-hogy látják az egyéb helyszíneket és eseményeket stb.

Szóval klassz film volt ez, de pontosan az ilyen apróságai miatt nálam nem lett az a mindent megváltó darab, amire még sokáig emlékezni fogok. Inkább ez is az egyszer megnézzük fiókba került; egyszer viszont kifejezetten jó szórakozást nyújtott.

Értékelés: 4 pont

Egy nem is olyan távoli jövőben rájöttek arra, hogyan lehet megakadályozni az emberek öregedését. Mindenki, aki eléri a 25 éves kort, abban az állapotában élhet tovább, akár örökké is. Hogy megakadályozzák a túlnépesedést, az emberek idővel fizetnek. 25 éves korában mindenki kap egy évet. Ha a bal kezén világító biológiai óra (ha-ha) eléri a nullát, az illető meghal.

Ebben a világban a gazdagok halhatatlanok lehetnek, míg a szegények napról-napra élnek.

Nekem tetszett a film, habár kóros időutazás (és bármi idővel kapcsolatos) téma rajongója vagyok. Biztosan nem egy mindent megváltoztató darab, és nem is olyan, amit sokszor kell megnézni, hogy összeálljon a kép; sokkal inkább egy könnyebb esti kétórás.

Take your time. It's free.

Amit kicsit szerintem jobban kifejthettek volna, az az egész történet (főként az idő, mint fizetőeszköz) előzménye.

Újabb film »Justin Timberlake« szereplésével, és itt sokkal nagyobb szerepet kapott egy teljesen más filmben, de ez is jól állt neki, mint ahogyan Amanda Seyfried is – akinek pedig ez a frizura állt kifejezetten jól.

Értékelés: 4 pont

Múlt pénteken csak úgy beültünk az első filmre, ami jött velünk szemben. Oké, valójában a rövid leírást elolvastam, és az időutazás szónál megtetszett. Hiába, ez a téma örök kedvenc lett.

A történet arról szól, hogy egy házasság előtt álló párocska elkíséri a csaj szüleit apja üzleti útjára, Párizsba. A srác egy menő hollywoodi forgatókönyv-író, aki első regényén dolgozik éppen. Az alapjában véve romantikus alkatra persze abszolút jól hat Párizs, elképzeli a kedvenc korszakában, a 20-as években, amikor minden szebb volt és jobb. A menyasszony kicsit idegesítő, és persze folyamatosan látni, hogy valójában nem is igazán illenek össze. Az egyik este másfelé mennek, és a srác eltéved útközben, de talál egy helyet, ahol egy taxiba beülve visszautazhat a 20-as évekbe, ahol kedvenc íróival és művészeivel találkozhat.

Kedves történet, az elején talán picit elnyújtották a Párizst bemutató képkockákat, a végén pedig kicsit gyorsan befejezték a történetet. Az nem derül ki végül, hogy tényleg időutazott-e, vagy csupán annyira megérintette Párizs, hogy odaképzelte magát.

Értékelés: 4 pont

Teljesen véletlenül a »Rossz tanár« után ismét egy Justin Timberlake-et is villogtató filmbe futottunk; úgy látszik a világot egyáltalán nem megrengető, agyat kikapcsolós, nevetős filmek elválaszthatatlan karakterévé kezd válni, és én azt látom, hogy bejön neki ez az alak, reméljük nem akar majd valami olyan irányba haladni, ami viszont nem áll ilyen jól neki. (Egy szupertitkos ügynök szerepében például nem tudnám elképzelni.)

A film máskülönben ötcsillagos a maga műfajában: bugyuta (a szó itt abszolút pozitív jelzőnek számít) romantikus történet, iciripiciri társadalomkritika és a szokásos színes-szagos, gyönyörű amerikai világ. (Múltkor azt figyeltem meg, hogy a kilencvenes évekig az USA kis részletei mindig piszkos, barátságtalan helyeknek voltak feltüntetve, míg mostanában napfényes, vidám és ez a világ legjobb helye hatás látható. Függetlenül attól, hogy vígjáték vagy akció az adott film.)

Amit akarunk kapni, azt tökéletesen megkapjuk: 90 percig zombi módban lehet nyálat csurgatni a vászonra, aztán folytatni a világot ott, ahol abbahagytuk.

Elsőre biztosan felhúzta mindenki a szemét, hogy ne már, még egy ilyen filmet akar valaki a piacra dobni, mert valójában gondoljunk bele: halálos vírus irtja az emberiséget, másodpercenként megfertőződik egy ember, világvége, káosz, pánik. Kapásból négy-öt hasonló címet mondhatnánk, és a legtöbbje bizony jó film is volt.

Mindezektől eltekintve: a Fertőzés jó film. Az érdekes és elgondolkodtató történetet több aspektusból, tempós zenei betétekkel, kiváló fényképezéssel és vágással (szerintem itt-ott tükörrefis fényképgéppel forgattak), feszült, helyenként dokumentarista módon tálalt jelenetekkel mutatják be. Sok-sok érdekes kérdést feldobnak, többségüket meg is válaszolják, azonban minden bizonnyal olyan film ez, amelyet pár napig még emészt az ember.

Matt Damonnal amúgy nem igazán tudom hányadán állok; volt ugye »Az informátor«, ami után egyértelműen azt éreztem, hogy kiváló színész, de ott volt a »Bourne-akármi«, amin egyenesen szenvedtem. Most meg itt van ez, amiben igazából nem sok vizet zavart, ha bármelyik berobbanni kívánó névtelen színészt a helyére teszik, valószínűleg ugyanezt a hatást éri el. Ez persze nem feltétlen az ő hibája, csak gondoltam megjegyzem.

Azt mondjuk nem hiszem, hogy most napokig félpercenként fogok kezet mosni, és izé, de mindenképpen érdemes kicsit elgondolkodni a látottakon.

Értékelés: 5 pont

Oké, tény, hogy a moziban nem ért volna meg annyira egy ezrest ez a film, de vasárnap este a kanapén elnyúlva tökéletes szórakozást nyújtott, és azt hiszem, egy ilyen filmtől voltaképpen többet nem is várhatnánk el. Ha pedig az elvárásokat teljesítette, akkor tökéletes film, nemde?

Ez azért persze annyira nem igaz, mert habár zs-kategóriás vígjáték, és egyébként is, de ettől függetlenül kicsit zavaró volt az, hogy néha ide-oda ugrált a történetben, nem igazán volt eleje és vége (ez persze nem mindig baj, de itt valahogy inkább negatívumként jött ki).

Justin Timberlake mostanában elég sok hasonló filmben szerepelt, és azt kell mondjam, jól áll neki ez a stílus.

Értékelés: 4 pont

Én alapjáraton nem gondolom magam egy kifejezetten autómániás embernek. Ha mutattok nekem egy műszaki kütyüt és egy autót, valószínűleg a kütyüre jobban beindulok. Ennélfogva az autós filmek sem szoktak nagyon bejönni. A Drive-ról annyit tudtam, hogy autós film, és hogy mindenki nagyon dicséri. Amikor ráadásul 8,4 pontot kap valami IMDb-n és 93%-ot a Rotten Tomatoes-on, akkor arra érdemes odafigyelni.

Ez volt talán az egyik legjobb moziélményem. Persze voltak idén nagyon jó filmek moziban, de a Drive valami megmagyarázhatatlan oknál fogva mind közül kiemelkedik. Ingriddel azt beszéltük, hogy talán kicsit tarantinós is.

Néhány nagyon jól eltalált zene; kevés, de annál jobb szöveg; tökéletes kameraállások, feszültség és nagyon jó kifejtés jellemzi a Drive-ot. Az elején nem igazán tudtam, merre fog haladni a dolog, de nagyjából a felénél hirtelen olyan fordulat jött, hogy kétszeres pulzussal és mozdulatlanul néztem az eseményeket.

Nem értek a filmkriticizmushoz, de ez egy hihetetlenül precíz, pontos és vitathatatlanul mesterműnek számító darab volt, minden fillért megért.

Okés, én alapjáraton szeretem az amcsi filmeket, nem ítélek feltétlenül el egy filmet azért, mert amcsi. No de a Zöld Lámpásnak ez csak egy sokadik problémája volt.

Nem tartottam magam sosem nagy képregény-rajongónak, nálam a műfaj a Garfield-dal valamint Kázmér és Hubával kimerült, de az utóbb idiőben »volt« »néhány«»kiváló« képregény-feldolgozás, ezek után ez a villogó szentjánosbogár meg egyszerűen egy kétségbeesett próbálkozásnak tűnik, és igazából nem is meglepő, ha valaki lecsapja mint a taxiórát, röptében.

Megmondom őszintén eleinte arra gyanakodtam, hogy ez a film direkt ilyen gáz. Szóval amikor betűről-betűre kitalálod mi fog történni két másodperccel később, akkor vagy azt hiszed jövőbe látsz, vagy kezdesz gyanakodni, hogy nem jól elköltött 1500 forint volt ez, kukoricát nem számítva.

No mindegy, Gigivel végigszenvedtük igazából, de inkább már kínunkban röhögve.

Értékelés: 1 pont

Ma kollegiális mozinézés keretein belül megtekintettük a Horrible Bosses című filmet, és az a helyzet, hogy mindenki a »Másnaposokat« emlegeti az utóbbi idők legjobb vígjátékaként, azonban a Förtelmes főnökök egyértelműen méltóbb a címre. Nem tudom mikor röhögtem filmen utoljára ennyit, de a teltházas teremben néha már tombolt a tömeg a röhögéstől és a tapsolástól.

Az alapsztori, hogy három jóbarát három rendkívül aljas főnökkel rendelkezik, és egy napon mikor megelégelik a szívatást, elhatározzák hogy valahogyan megszabadulnak tőlük, végleges módon. Persze itt bejön a képbe kapásból, hogy három jól szituált fiatalember honnan ismerne olyan gáz arcokat, akik ilyesmire képesek lennének, de hamar megoldják az egyik legveszélyesebb környék kocsmájába betérve.

Hatalmas film, csak ajánlani tudom, garantált nevetés, és nem az egyszernézős fajtából. Ami különösen tetszett, hogy a szinkron is minőségi darabnak tűnt, ami egy vígjátéknál különösen előnyös.

Értékelés: 5 pont

Volt ma egy jó bejegyzésem, azt viszont eltettem későbbre.

Olaszországban megnéztem egy klassz filmet, az volt a címe, hogy Az utolsó ház balra. Valójában nővéremmel beszélgettünk, és már lefekvéshez készült mindenki valami elég késői órában, és céltalanul nyomkodtam a tévét, mikor megakadtam a néhány perce tartó filmen.

A sztori elég beteg: két elmebeteg csávó, és az egyik elmebeteg barátnője, valamint az egyik elmebeteg fia, aki viszonylag normális, elrabolnak két tizenéves kiscsajt, akikkel a srác akart jó bulit csapni egy kis zöld levegővel teli este során. Az elmebetegek válogatott módon kínozzák és erőszakolják meg szerencsétlen lányokat, majd dolguk végeztével betérnek az első útjukba eső házba, ahol azonban az egyik kiscsaj szülei tartózkodnak, akik miután rájönnek a dologra, válogatott módon kezdik el megbosszulni tetteiket.

Brutális, hátborzongató, nem hiszed el hogy ilyen létezik film. Teljesen csöndben néztük végig, észre sem vettük, de azt hiszem mindketten csöndesek voltunk utána.

Értékelés: 5 pont

Pénteken este beültünk a moziba Harry Pottert nézni – nyolcadik és egyben utolsó alkalommal.

Szerencsére az »előző rész« után az én várakozásaimnak megfelelt a végeredmény. Utólag még azt is aláírom, hogy megérte két részbe szedni (noha valószínűleg a dolog mögött inkább csak a pénz állt), sokkal jobban ki tudták bogozni a szálakat így, habár azért maradtak fontos, de kimaradt történetek.

Ami különösen jó pont volt nálam, hogy az epikus konklúzió felé vezető hatalmas harc rövid és pörgős volt – nem vagyok oda például a Gyűrűk ura-szerű tömegharc-jelenetekért, a Mátrix befejező részében is az tetszett legkevésbé. A gonoszok még mindig nevetségesebbek voltak inkább, semmint ijesztők. Nagyjából ennyi, a többire csak az igaz, ami az előző részre, vagyis nekem nagyon tetszett.

Néhány részt leszámítva az összeset éjféli premieren néztük meg, az első két rész volt a legjobb, volt néhány rész amit nagyon elrontottak, de a lényeg, hogy a befejezés szerintem tökéletes lett. A film persze teljesen más, mint a könyv, azonban nem tudnám megmondani, kiknek jobb inkább. Akik még nem olvasták, sok mindenről lemaradnak, sok mindent meg egyszerűen a szájukba adnak, sokszor olyan dolgokat is, amiket amúgy több olvasásra lehet csak összerakni. Azonban aki már olvasta, azt meg idegesítheti ha valami máshogy van, ha valami nincs benne és hasonlók. Én mindig a könyvet olvastam előbb, és végül is jó szórakozás volt a film.

Hiányozni fog kicsit az egész, bár ezt anno az utolsó regény befejezése után jobban éreztem. Ettől függetlenül tetszik, hogy Rowling nem ad ki új könyveket, nem erőlteti a történetet, hanem szépen befejezte, és most hagyja. Ott lesz majd a Pottermore, ami nyilván rajongóknak kötelező, de ezt leszámítva nem hiszem, hogy lesz folytatás.

Számtalanszor olvastam mindegyik könyvet, az elsőt kétezerben. Remélem, hogy ha majd egyszer lesz gyerekem, és a kezébe nyomom, akkor ő ugyanannyira fogja élvezni, mint én.

Értékelés: 5 pont (Itt a vége.)

Tegnap Gigivel csüccsentünk be a The Lincoln Lawyer című darabra. Engem picit a »Michael Claytonra« emlékeztetett, nem egészen tudom, hogy miért, bár azt már annyira régen láttam, hogy teljesen pontosan nem is emlékeztem minden momentumára.

A történet egy igazi badass* jogászról szól, aki noha talán az egyik legtehetségesebb védőügyvéd, mégis söpredék emberkékkel dolgozik. Ahogyan az egyik kerületi ügyész fogalmaz: ők bekotorják az utcáról a szemetet, emberünk meg kisöpri vissza az utcára.

Nekem különösen tetszett, ahogyan a végén szépen sorra előjönnek az első jelenetekben megismert kliensek. A főbb csavarokra könnyedén rá lehet jönni, ettől függetlenül jó volt végignézni az egész nyomozós sztorit, szeretem az ilyen filmeket.

* Vannak esetek, amikor az ilyen angol kifejezések sokkal jobban megállják a helyüket. Ilyenkor szeretem ezt a nyelvet.

Értékelés: 4 pont

Hétvégén hirtelen felindulásból beültünk a Super 8 egyik előadására, lustaság miatt a szinkronos változatot néztük, de erre kivételesen nem lehet panaszkodni.

JJ. Abrams még mindig nagyon tud, az utóbbi időben majdnem minden munkája kiváló volt. Nekem talán a »Star Trek« a kicsit gyenge láncszem, de ez is maximum amiatt, mert nem igazán vagyok Star Trek-rajongó.

A Super 8 egy kiváló nyári film volt, kellő számú robbanással és megfelelően elhelyezett poénokkal, amelyek meglehet nem az évszázad poénjai, de legalább telibe találnak. Nem mondom, hogy ennyi kell ahhoz, hogy egy film jó legyen, azonban ahhoz hogy beülj vasárnap délután a moziba, és jól érezd magad, nem kell több.

Ami különösen tetszett, hogy szokás szerint megfigyelhető volt néhány utalás Abrams korábbi munkáira, így akik azzal jóban vannak, ezt a filmet is bizonyára kedvelni fogják.

Értékelés: 4 pont

Annyira terhes, hogy még írni is az róla, kicsit. Összesen négy jeleneten röhögtem, ami ahhoz képest hogy két kedvenc színészem, Robert Downey Jr. és Zach Galifianakis játszik benne, pláne sajnálatos kicsit. Persze értem, hogy dráma is, de inkább dráma, mint vígjáték. És máskülönben a drámai rész sem volt túl határozott, amit a sok logikai ellentmondás csak jobban alázott.

Na mindegy, a »Másnaposok« sokkal jobb volt, pedig azért ebben is volt potenciál.

Tömör leszek és rövid: a filmnek semmi köze az azonos című könyvhöz, továbbá a történelmi vonatkozásokat is kicsit más nézőpontból mutatja be, ami nem baj, csak éppen ezzel ki is nyírja az egész kétórányi időt. Én annyira nem vagyok angolmániás, de még engem is zavart néhány dolog.

Nem jött be, kétórányi szenvedés az egész, még a fejem is megfájdult tőle. Ennél vannak sokkal jobb angol-matériák.

Egy hatalmas elmaradást sikerült pótolni a hétvégén: filmnézés után nyomkodtuk a tévét, és pont arra gondoltam, hogy milyen jó lenne a Magyar Televízión elkapni valami jó filmet, amit már nagyon régóta meg akarok nézni, legalább HD, meg úgy egyébként is. Aztán mit lát az ember, pont elkap egy ilyen filmet.

Mit is mondhatnék. Talán azt, hogy vannak filmek, amiket megnéz az ember, aztán jól szórakozik rajtuk, például: »A Vasember «. Aztán vannak filmek, amiken elgondolkodik az ember, ilyen lehet például a »Fekete hattyú«. Vannak olyan filmek is, amiket az ember soha sem felejt majd el, lásd »Benjamin Button különös életét«. És végül vannak A Filmek, mint mondjuk ez.

A történet (amelyben egyébként Stephen King munkája nyugszik) középpontjában egy nagymenő bankár áll, akit börtönbe zárnak gyilkosság vádjával, mondván hogy megölte feleségét illetve annak szeretőjét. Bekerül a Shawshank büntetés-végrehajtó létesítménybe, ahol természetesen át kell esnie a szokásos újoncokat érintő különféle kínszenvedéseken, kezdve attól hogy az első éjszaka rádöbben, tényleg itt van, nincs visszaút, folytatva a börtön mesés világával, amit ugye senkinek sem kell részletezni. Ekkor a negyvenes évek végén járunk.

Ami innen történik, azt egyrészt csak a főbb poénok elsütésével tudnám leírni, másrészt pedig nem is érdemes szavakban ismét összefoglalni, végig kell ülni a filmet, aztán utána töprengeni kicsit a dolgokról.

Egy dolog viszont nem kerülte el a figyelmemet: volt egy bizonyos sorozat nem is olyan régen, amit én nagyon szerettem, és e a sorozat bizony rengeteget merített a filmből, ezt fölösleges is lenne vitatni.

A remény rabjai ritka darab. Talán úgy lehetne fogalmazni, hogy az egyik legjobb dolog, ami egy filmmel történhet. Az, amelyet egyszer mindenképpen látni kell. (Nem véletlenül áll az IMDb 250-es listájának élén.)

Értékelés: 5 pont

Nos, a véleményem az, hogy Natalie Portman abszolút megérdemelte »a kis szobrot«, a Fekete hattyú egy elgondolkodtató és kellően hátborzongató film, pedig alapjában véve egy olyan témát vesznek elő, amit már lazán nevezhetnénk lerágott csontnak.

Őszintén szólva nem nagyon akarok és nem is tudok szakérteni a filmről: tetszett, jó volt, valószínűleg nem utoljára láttam, és bátran ajánlom mindenkinek, különösen olyanoknak, akik szeretik a hasonló filmeket.

Értékelés: 4 pont

Mielőtt magáról a filmről írnék, néhány gondolat a CinemaCity VIP-termeiről: 3 490 forintért kap az ember egy mozijegyet, fél órányi korlátlan büféfogyasztást (sütik, kekszek, csipszek, szendvicsek, üdítők), valamint a moziba is bevihet bármennyit az alábbiak közül: pattogatott kukorica, nachos, üdítő. A teremben 24 kimagasló minőségű, elektronikusan állítható háttámlájú és lábtartójú szék, amiből nem igazán akar felállni az ember. Nagyjából hat-hétszáz forinttal drágább ez így összesen egy mezei mozijegynél, fogyasztásokkal, de azt hiszem megéri. Az mondjuk vicces, hogy pontosan fél órával a film kezdése előtt engednek be, de olyan szinten, hogy 29-kor várnunk kellett egy percet.

Ennek a filmnek minden percét élveztem. Komolyan, egyetlen dolog sem volt amin gondolkodtam volna, hogy ez így nem is biztos hogy jó. Oké, talán egy apróság, mégpedig hogy a herceg és a király mindenhová testőrök nélkül jön-megy, ezt talán furcsálltam, de ez is csak egy tizedmásodperc erejéig tartott. A film az első másodperctől magával ragadja az embert, a gyönyörű és színes fotózással, a kellemes angol akcentussal, a vicces párbeszédekkel, és az apró finom utalásokkal. Például kifejezetten tetszett, ahogyan végig éreztették: a fontos és nagy emberek mögött sokszor állnak egyébként senkinek titulált figurák, akik nagyban hozzájárulnak a fontosak nagyságához.

However this turns out, I don't know how to thank you.
Knighthood?

Nem is ragozom tovább, zseniális darab, akár az »Eredet«, akár ez kap majd több arany szobrocskát, én örülni fogok. Már csak a #000; Hattyút kellene megnézni. Viszont, kezdek végleg beleszeretni abba, amit az angolok filmek-sorozatok terén művelnek. A zenéről már nem is beszélve.

Értékelés: 5 pont

Még tavaly év végén néztük meg ezt a filmet, amit Ingrid mutatott. Leginkább a »Juno« jutott róla eszembe, majdnem teljesen hasonló a szitu, csak itt még az egészet beleültetik egy mélyen vallásos világba, ugyanis a főszereplők egy keresztény iskolába járnak, és mindannyian hisznek.

A film egyrészt kiváló fricska mind a vallást szélsőségesen megvetők, mind a vallást szélsőségesen magasra emelőknek, valamint a főként azért figyelemre intő történet mellett kellemes kikapcsolódás. Az üzenetet érezni lehetett, de nem nyomták le olyan feltűnően a torkunkon.

Színészek tekintetében meg ott van Mary-Louise Parker, akit szeretünk, illetve a Reszkessetek betörők! sztárja, Macaulay Culkin, aki azóta teljesen eltűnt a színről.

Értékelés: 4 pont

Oké, őszinte leszek: nem a szerelmes filmek jelentik számomra a megváltást ha mozgóképek megtekintéséről van szó. Azonban itt teljesen jól megfigyelhető egy bináris tendencia, miszerint egy szerelmeseses film vagy nagyon jó, és még a mocskos férfilelket is megfogja, vagy egyszerűen unalmas, és érthetetlenül állunk azelőtt szerény kis barlangunkban, hogy asszonyaink mért rajongják.

Namost, a szerendipiti, vagyis a Szerelem a végzetem című darab egyértelműen az első kategória büszke gyermeke. Hétköznapi szereplők, hétköznapi történet, teljesen egyszerű az egész. Történet egy fiú és egy lány találkozásáról, megfűszerezve rengeteg idegesítő véletlennel. A lány ugyanis nem hisz a véletlenekben, szerinte minden előre meg van tervezve, sors, és miegymás, míg a fiú szerint véletlenek vannak, és jól kell azokat kihasználni. Egymás igazát bizonyítandó többféleképpen próbálják meg eldönteni, hogy most őket egymásnak rendelte-e a végzet, avagy sem.

Értékelés: 4 pont

És jön a szokásos ó- és újévi filmmánia, ilyenkor van idő pótolni az elmaradásokat, ügye.

Annyira nem volt jó a film, mint a »Ha/Ver«, de azért lehet ezen sokat röhögni, pláne, ha valaki ismeri az amcsi filmekből és sorozatokból szokásos kanadai oltásokat. Akik nem szeretik a kicsit alternatívabb megoldásokat és rendkívül szigorú elképzeléseik vannak egy film kinézetét és felépítését illetően, azoknak nem ajánlott a darab, azonban akik élveznének majdnem két óra agyatlanságot, azok rajongani fognak ezért a gyakorlatilag mozgó képregényért, amit valószínűleg nem kevés élénkítő hatású szer elfogyasztása közben készítettek. Nem túl erőltetett, kellőképpen vicces – tetszett. Kockáknak kötelező!

Értékelés: 4 pont

Nem tudom, most kicsit megerősödött bennem, hogy az IMDb-n 7 pont alá értékelt filmeket nem feltétlenül kell megnézni. Tudom, hogy ez nem a legjobb stratégia, de itt van például az Eat Pray Love cím, ami az IMDb-n 5,1 pontot kapott, nem a 6,9 vagy még a 6 pont, amire azt mondja az ember, hogy csak-csak meg hogy azért mégis csak Julia Roberts, akit én mondjuk még kedvelek is. De sebaj, azért megnéztük. Már ameddig tudtuk.

Furcsa a helyzet, mert nagyon tetszett maga a mondanivaló, többnyire talán még azonosulni is tudtam vele. Nagyon tetszett a tálalás is, az olaszországi jelenetek annyira visszaadták az ott érezhető hangulatot, hogy a film közben a repülőjegyeket nézegettem Olaszország felé. Azonban a kettő együtt katasztrófa. Ez a mondanivaló ezzel a tálalással egyszerűen nem áll össze.

A főszereplő egy magával mit kezdeni nem tudó hölgyemény, aki gondolja hogy ott hagyja férjét és nyakába veszi a világot. Ez alapjáraton még jó is, pláne hogy utazik, sok színes helyszín, finom ételek és hasonlók, viszont az egész olyan lassú, és olyan eseménytelen, hogy az egy szint után már fáj. Még Ingrid is nyűglődött rajta, pedig azért a női réteg inkább a célközönség. Amikor elértünk a feléhez, akkor láttuk hogy még több mint egy óra van belőle, úgyhogy inkább hagytuk a fenébe. Sajnos az összeegyeztethetetlen bemutatás és történet esetét nem dobja meg a több mint kétórás játékidő.

Nem tudom, mondanám hogy biztosan tetszeni fog a házasságban élő nőknek, akik lelépnének kicsit mindentől, hogy csak magukkal foglalkozzanak, de nem hiszem. Annyiból talán mégis, hogy ha megnézik, felvágják az ereiket mintsem hogy utazzanak.

Értékelés: 1 pont

Ma Salgótarjánban moziztunk. Mint említettem tavaly, »teljesen beleszerettem az Apolló moziba«. Idén 750 forint volt a diákjegy, udvarias kiszolgálás, finom, helyben sütött pattogatott kukorica (négy liter kukorica vödörben és két félliteres üdítő összesen 800 forint, vicc) plusz a szokásos kényelmes és tiszta terem. Komolyan, Salgótarján a világ legjobb helye lenne, ha nem az ország legbarátságtalanabb emberei laknák.

Apropó, viccesek a véletlenek. Tavaly majdnem napra pontosan ugyanakkor moziztunk itt, és a tavalyi filmben (a korábban linkelt Julie és Julia - Két nő, egy recept volt az említett darab) is játszott az egyik színész, aki a mostaniban is: Stanley Tucci. Ráadásul pont előtte néztünk meg egy kissé hasonló filmet, amire teljesen véletlen esett a választás, de erről majd később.

Vidám limonádéról van szó, a szemeknek igazán kedves Emma Stone főszereplésével, aki egy szokás szerint nem túl szokásosnak ígért középiskolás tinifilmben, amiben kivételesen nem arról van szó, hogy ki és kivel, hogyan és mikor és hol, hanem egy lányról, aki azt füllenti hogy elvesztette a szüzességét, és ettől a pillanattól kezdve vagány csajszi lesz. Persze nekem mindig beugrik a kérdés, hogy most az amcsiknál ez tényleg ilyen nagy téma-e, mert itt a középiskola elején már nyúl-effektus figyelhető meg, ha meg náluk is ez van, akkor minek ez a képmutatás. Az emberek szeretnek kamatyolni, ez van, nem kell ezt tagadni.

A film teljesen aranyos, sokszor vicces és nem mellesleg egy kis fricska a vallásnak meg úgy általában annak, hogy mennyire lenézzük azt, aki nem szép, nem sikeres, nem okos, más, akármi. Tetszett, az IMDb-s 7,3/10 pontos értékelés maximálisan igaz.

Hozott egy kis falatka nyarat így 2010 végére, a mínusz tizennyolc fokba.

Értékelés: 4 pont

Sokat vártam ettől a filmtől, mert anno a »Michael Clayton « anno nagyon jó kis darab volt, ez meg valami miatt ahhoz hasonlónak tűnt, talán csak a főszereplő miatt, aki pedig nem más, mint az Omega órát viselő sármos úriember, akit mindenki ismer, ugye:

A legnagyobb problémám az volt, hogy nagyon, nagyon, naaaaaaaagyon lassan történtek a dolgok. Meg aztán maguk a történések is olyanok, hogy kávézunk, beszélgetünk, szeretkezünk, egyet lövünk az erdőben, lőszert faragunk. Ezzel még nem is lett volna baj, mert az ember már izgulva várja az egészet, nagyjából az első óráig, onnan viszont hirtelen érdekesebbnek tűnik a mozivászon szélén a gyűrődés, meg úgy akármi más.

A végkifejlet sem hozza meg a kis pluszt, egyszerűen olyan mintha maga a rendező is megunta volna az egészet a végére, az íróval együtt, és inkább gyorsan befejezték, hátha nem tűnik fel majd senkinek.

Nem jött be, pedig voltak pozitív dolgai, például az, ahogy finoman mindig kiemelik hogy az úr amerikai. Mint a film címe is.

Értékelés: 3 pont

Na, a Machete egy olyan film, amit gyengébb gyomrúak semmiképpen ne vállaljanak be, mert a megtekintése magával hozza az eddig látott belek és különböző belsősségek számának növekedését, rohamosan méghozzá.

Itt arról van szó, hogy van ez a nem túl puha bőrű bácsi, akin egy dermatológus valószínűleg meggazdagodna, illetve lehet hogy egy késes-köszörűs is, ugyanis a bácsinak van egy hatalmas machete jellegű kése, amiről kis szótárazás után annyi derül ki, hogy széles pengéjű kés, a film közben pedig megtudhatjuk, hogy kitűnően alkalmas akár három ember életének egyszerre történő megszüntetésére, egy 360˚-os kör leírása közben.

A bácsiról még azt is tudni lehet, hogy ki akarják őt nyírni, ez azonban többszöri próbálkozásra sem sikerül, mert hát valljuk be, némi anyaggal megáldotta őt a természet.

Kedvenc jelenetem, mikor az egyik biztonsági őr magyarul megszólal, hogy mit szólnál hozzá, ha kinyírnálak te kis majom?, méghozzá Antal Nimród szájából, aki egyébként perfektül tolja az angol kosarat.

Vicces és elmebeteg film, a szereplők odateszik magukat, és hatvan liter vér után már abbahagyod a számolgatást. A barátnődet viszont talán jobb, ha nem erre viszed.

Értékelés: 4 pont

Az a helyzet van, hogy valójában vagy látens képregényrajongó vagyok, vagy egyszerűen tényleg elkezdtek klassz képregény-adaptációkat készíteni. Ott van például az »A Vasember«, ami lazán az egyik legjobb pattogatott kukorica élmény volt a filmszínházban, azonban a Kick-Ass is bátran indulhat a téma legjobbja címért.

A főhős egy átlagos kocka srác, akit általában senki sem vesz észre, így például az a lány sem, akiért leírhatatlanul oda van. Képregényei egyikének olvasása közben arra jut, hogy ugyan mért ne lehetne ő is olyan szuperhős, aki a gonoszok útjába áll. Nincs mutáns pók, nincsen denevérjelmez, nem vak és még csak nincs is valami mutációja. Egy szemüveges tini, aki rendel az eBay-ről valami jelmezt, aztán nekivág a nagyvilágnak. Persze rögtön az első alkalom után kórházba kerül, viszont szépen lassan elkezdik felfedezni, és a világ megfordul körülötte.

A filmben a legjobban az a mondat tetszett, mikor Ha/Ver kifejti, hogy az általunk ismert világban nincsenek maszkban rohangáló szuperhősök, akik segíteni akarnak nekünk. Ezt el is lehetne fogadni, akkor, ha a világban nem lennének maszkban rohangáló bűnözők, akik ártani akarnának nekünk.

Értékelés: 5 pont

Oké, az »A feláldozhatóknál« sokkal jobban tetszett, viszont azért ez sem volt az az igazi mindent elsöprő akciófilm érzést hozó élmény, mint mondjuk az »Elrabolva«, ami az utóbbi idők legjobb akciófilmje volt.

Ami nagyon jó, hogy elővették a nagyöregeket, és itt valahogy tényleg úgy tűnt, hogy visszatérnek egy kis kemény akcióra, amolyan klasszikus stílusban. Ráadásul a sztori is témába vágó: a gárda CIA-exügynökökből áll, akik mélyre hatolóan ismerik a rendszert, és milyen meglepő, túl sokat tudnak, ezért most úgy döntenek, hogy elteszik őket láb alól. Persze, a valaha volt legjobb ügynökökkel nem ússzák meg könnyedén a műveletet.

Plusz pont, hogy néhány sorozatból is feltűntek ismerős arcok, mindig jó őket filmben is látni.

Végeredményben nem volt rossz, jobban tetszett kicsit mint az A feláldozhatók.

Értékelés: 4 pont

Én eddig tartottam magam ahhoz a megrendíthetetlennek hitt véleményemhez (»kicsit olyan olasz éttermekről alkotott módon«), hogy ugyan az animációs filmek tekintetében a szent és sérthetetlen istencsászár az kizárólagosan a Pixar lehet. Ezt a »Wall-E« vagy mondjuk a »FEL!« elég határozottan alá is támasztja, hogy csak a legutóbbi darabok közül válogassak. Meg aztán a másik cégek művei olyanok, hogy úgy vannak, de azért mély nyomokat nem hagynak. Aztán jött az Illumination Entertainment (gőzöm nincs kik ezek, Wikipédiáról loptam ezt az információmorzsát is), és az egész elméletemet a kukába dobta, a Grúval.

Annyira nem hatott meg a dolog elsőre; tipikus Dreamworks-ös-bugyutakarakteres-animációsnak tűnt, amikért annyira nem vagyok oda, meg aztán egy nem-pixar legyintéssel lerendeztem a dolgot. Aztán úgy volt mégis megnézzük moziban, ez viszont kimaradt, így most a DVD került a lejátszóba. Amit külön kiemelnék, hogy angolul néztem, felirat nélkül, és nyilván nem meglepő a dolog, hiszen meséről van szó, de apró sikerélmény volt, hogy egyetlen szót sem akadt, melyet ne értettem volna (a legtöbb filmnél vagy sorozatnál egyébként nem a jelentéssel van a gond, hanem a szavak kihallásával, főként az amerikai akcentusnál, de ez másik történet), ráadásul nagyon sok sorozatokból ismerős hangot véltem felfedezni, ami meg egyszerűen kellemes dolog.

Hihetetlenül aranyos mese, végig dőltem a röhögéstől, és ha nem is olyan megható mint a FEL!, az biztos, hogy a történet sokkal kidolgozottabb, mint kedvenc robotunk Wall-E története. Valamint itt az előzetesben sikerült nem lelőni az összes meglepetést.

Aztán ott vannak még ezek az apró lények, amelyeknek már a látványa mosolyra húzza az ember száját, hát még ha elkezdenek szerepelni.

Nagyon kellemesen csalódtam, és az Illumination fel lett írva, hogy az eljövendő filmjeik is a radaron legyenek.

Értékelés: 5 pont

Nehéz erről a filmről bármit is írni. Két hete már, hogy megnéztem, talán még kicsit több is, és azóta próbálom összeszedni a gondolataimat. Egyet tudok biztosan: ez az egyik (ha nem a) legjobb film, amit valaha láttam.

Egyszerűen megbélyegezhető művészfilmként, mert az első harminc-negyven perc hihetetlenül zavaros, összevissza dobálnak minket, és valójában utána sem kap egyértelmű magyarázatot az ember. Repkedünk a korok között, meghallgatjuk a Mr. Sandman című számot ötmillió változatban, és mikor már fel akarnánk állni, hogy ennek se eleje, se vége, akkor észrevesszük, hogy nem tudjuk levenni a szemünket a képernyőről.

Mese. Szerelemről, bánatról, vidámságról, problémákról, barátokról és munkáról – egyszóval minden olyan dologról, amiről az élet is szól. Mese az életről. Megfűszerezve a kiváló fotózással, a néha-néha nagyon elvont stílussal és a tökéletes zenei háttérrel.

Aki könnyed kétórás szórakozásra vágyik, az semmiképpen ne ezt nézze meg, aki viszont szereti az ilyen jellegű darabokat, annak nagyon ajánlom a Mr. Nobody-t, nem csak egyszeri megtekintésre.

Értékelés: 5 pont (Abszolút alapmű.)

Egyáltalán nem rajongom Angelina Jolie-ért; nincsen vele bajom, de nem vagyok tőle elájulva, úgy ahogyan nagyjából mindenki más el van. Ez az ügynökös film azonban kellemes csalódás volt. Nem a legeslegjobb a témában, amit valaha láttam, viszont a Mr. és Mrs. Smith okozta sebeket viszonylag gyógyította.

Az egyetlen probléma vele, hogy teljesen átlagos. Nincsenek szájtátások a nem várt fordulatok után, sőt, nem hogy nem várt, de még fordulatok sem igazán vannak. Gurul végig az egész, nem unatkozik rajta az ember, de azért nem is fog hetekig beszélni róla. Egy-két jó poén, néhány izgalmasabb akciójelenet és ennyi. Nem a világmegváltásra hanem az egyszer jó élményre hajtottak inkább.

De ez legalább sikerült. Egyszer mindenképpen megnézhető, megkockáztatom hogy még élvezhető is, de hogy egy év múlva senki nem fog rá emlékezni, az is közel biztos.

Értékelés: 4 pont

Nyáron még a moziban filmszínházban óhajtottam megtekinteni ezt az előadást, azonban valami miatt mindig elmaradt a dolog, így végül a kanapén döglős HD-változat megtekintésére került sor a napokban, amit bizonyos építőipari anyagokat forgalmazó szervezetek is támogattak.

Amúgy egy teljesen vidám limonádéról van szó, olyan hangulatos film, amit szerintem egy vegyes korosztályú család egyaránt tud élvezni. Az elején tökéletes kedvcsináló a kis történelmi hogyisvanez, utána pedig vicces és viszonylag izgalmas jelenetek többsége követik egymást. A főszereplő srác, Jay Baruchel külön pluszpont, mert száz százalékig hihetően adja elő a meglepődött főiskolást és sok no way felkiáltása mindig mosolyra húzza az ember száját.

Ami körül forog a szalag: egy csúnya gonosz varázslónénit kellene elpusztítani, aki nem kíván mást, csak az általunk ismert virág porrá rombolását, hogy az emberek talpnyalói legyenek néki. Ősi nagy ellensége Merlin volt, akinek az egyik tanítványa sikeresen bezárta a vén boszorkányt, és azóta is keresi Merlin utódját, aki elvileg képes lesz felvenni a harcot a gonosszal. Meg a szokásos szerelem, ármány és intrika, hozzá egy aranyos nyáladzó kutyával.

Nem változtatták meg a filmtörténelmet, nem ültem utána órákig a kanapén, hogy egy mindent elsöprő filmélmény volt, de tökéletes kikapcsolódást nyújtott, ennél többet pedig nem is akart mutatni.

Értékelés: 4 pont

Annyit szeretnék elmondani, hogy ha a második rész is ilyen lesz, mint ez volt, akkor mondhatni méltó befejezése lesz a filmeknek, mert istenigazából az első kettő rész volt a tuti eddig, illetve most ez.

Még nincs vége, olvasd tovább »

Múltkor végre sikerült megnéznünk minden idők talán legjobban várt akciófilmjét, mely a műfaj virágzó korszakának arcait és hangulatát ígérte, nevezetesen a mondjuk kilencvenes évek filmvilága, amikor a legnagyobb ilyenféle kultfilmek születtek.

Ami kicsit csalódás volt (igyekeztem szokás szerint keveset olvasni a filmről), hogy bár beharangozták a sok nagy nevet, de többségük csak tíz percig szerepelt (vagy még addig sem), a prímet igazából Stallone és Li vitte.

He loves playing in the jungle, right?

Maga a sztori nem volt különösebben lélegzetelállító, elgondolkodtató meg aztán cseppet sem, de mondjuk egy akciófilmtől nem is ezt várja az ember. Mosolyogni is lehet olykor-olykor, folyamatosan lőnek és éreztetik a tesztoszteron szagot, de így nagyjából ennyi.

Egyszeri agymenésnek jó, nem mondanám hogy nem élveztem, de én picit többre számítottam. Ettől függetlenül tetszett, de nem lett rózsavirág a jó akciófilmek sírhelyén, pedig azt hittem.

Értékelés: 4 pont

Amikor anno valaki mondta, hogy filmet csinálnak a facebookról, először azt hittem valami rossz vicc, hogy majd lesz egy ilyen ember akit belebújtatnak minden idők legkreatívabbnak gondolt, valójában azonban leggagyibb jelmezébe, A Facebook Jelmezbe, aztán rohangál a kamera előtt. Később akkor kezdtem komolyabban érdeklődni, mikor megtudtam hogy »Jesse Eisenberg« játssza a főkolompos Mark Zuckerberg szerepét, akit például a Zombielandből nagyon szerethetünk.

– You know what's cooler than a million dollars?
– You?
– A billion dollars.

A film előzetesét végül moziban kaptam el anno, akkor már határozottan tudtam, hogy meg akarom nézni a kész terméket is.

Utólag egyáltalán nem bántam meg; érdekes megismerni kicsit a történetet, Zuckerberg film szerinti személyét, és hogy honnan indult, miként lett ilyen hatalmas a facebook-hájp, amely egyébként tényleg nagyon sok mindent megváltoztatott a neten. Elsőre unalmasnak tűnt a film, de egyáltalán nem az. Az is tetszett, hogy a történetet felvezették, ahogyan aztán váltogattak a szálak között és így tovább.

A legjobbak egyébként a monológok, angolul kellett azért figyelnem néha, hogy mi van, mert a srác lazán eldarál másfél oldalnyi szöveget negyed perc alatt. Ha pedig rövid beszólásai vannak, akkor garantált a röhögés, de legalább a mosolygás. Kíváncsi vagyok egyébként hogy szinkronosan mennyire jó.

Rendben volt ez a film, nekem nagyon tetszett, bár a vége szerintem kicsit hirtelen összecsapott volt.

Ez a film olyan volt, mint az én hirtelen elgondolásból költött magyar fordítású címem: elsőre előfordulhat, hogy jónak tűnik, de ha megnézzük, rájövünk hogy fáradt és erőltetett.

Pedig Gerald Butler az egyik kedvencem mostanában, olyannyira hogy még a nevét is megjegyeztem (Dzseróld Bátlöür), Jennifer Anistont pedig pont a film elején dicsérgettem, hogy bár nem a világ legtehetségesebb színésznője, de nem is akar annak tűnni, megmarad az egyszer tökéletes kategóriájú filmek aranyos színésznőjének.

Az a baj, hogy leültünk elé hogy most másfél óra üres lebegés valami elcseszett hállivúdban, ahol úgyis tudjuk a befejezést és röhögünk párszor miközben a nyári slágereket hallgatjuk, ehhez képest két óráig húzták az agyunkat, és még majdnem veszekedtünk is a végén, hogy most kinek tetszett kevésbé.

Nem vót jó, na.

Disney-ék régen csináltak már olyan igazi Disney-mesét. Persze ott volt például a Bolt című, amit ugyan nem a Pixar csinált (látszik is, tegyük hozzá), de ez sem a klasszikus rajzolt mese, mint mondjuk régen volt az Oroszlánkirály.

Az A hercegnő és a béka viszont kedves, igazi Disney-mesére sikerült. Az alapötlet is igazán aranyos, miszerint fogták a klasszikus történetet, és kicsit tekertek rajta. Énekelnek is benne, ahogyan azt illik, valamint hála az égnek meséknek még mindig tudnak szinkront csinálni (bár a vár rád a szánsájn dalszöveget annyira nem értettük, hogy mért kellett). Szerintem tényleg sikerült felidézni azt a régi hangulatot, amikor még a 3D-s mesék nem terjedtek el ennyire, és gyerekként csillogó szemmel néztük a mesés palotát, ami mindig valami jó kezdetét jelezte. Én imádom a 3D-t, a »Wall-E« és a »FEL!« a két kedvencem, de a rajzfilm, mint olyan, mégis valami ilyesmi. Remélem többet fogunk még látni mostanában.

Még moziban szerettük volna feledhetetlen IMAX 3D élményben megnézni Tim Burton legújabb alkotását, de erre akkor valahogy nem került sor, tegnap viszont hirtelen ötlettől fogva lezöttyentünk a kanapéra és ugyan nem feledhetetlen IMAX 3D élményben, de megtekintettük.

Anno milliárd évvel ezelőtt olvastam az Alice Csodaországbant, de nagyjából annyira emlékszem belőle, hogy egy kislány egy aranyos fehér nyuszit követve a varázslatos Csodaországban találja magát, ahol gyakorlatilag minden a feje tetejére áll.

Tim Burtontől a kedvencem az »A halott menyasszony« című animációs, ami egyszerűen annyira elvont, annyira beteg, annyira különc, hogy már bűn nem élvezni. Aki még csak azt is látta Burtontől, biztosan érezte, hogy ha valami, akkor az Alice egy neki való munka. Ehhez ha még hozzávesszük Johnny Depp karakterét, akkor sok rosszra nem számíthatunk.

Ez nagyjából így is van. A karakterek aranyosak, viccesek és bugyuták; a helyszínek színesek, és még a nem 3D-s élményen keresztül is tökéletesen érezni, hogy Csodaországban járunk. Nekem az »Avatar-effektus« kicsit itt és érződött: a látvány sokkal inkább vitte a dolgokat előre, mint a történet, noha itt kicsit mégis más a tészta.

Mondhatni klassz volt, nekünk tetszett, könnyed szombat esti kikapcsolódásnak tökéletes.

Értékelés: 4 pont

A szellemíró olyan hivatásos író, akit azért fizetnek, hogy más nevében írjon. Az azonos című film gyakorlatilag erről szól: a volt elnök emlékirataihoz keresnek szellemírót, akinek ügynöke szerint visszautasíthatatlan ajánlat ez és hű meg há.

Két dolog maradt meg bennem igazán. Az egyik, hogy Pierce Brosnan leginkább csak a plakátokra kellett. Nem volt túl sokat a kamerák előtt, akkor sem volt semmi extra, viszont jól mutatott, hogy ő mégis ott van, afféle nagyöregként. Ez viszont nem feltétlenül probléma, ha megnézzük hogy a szerepe is valami hasonló volt.

A másik, hogy bár izgalmas volt a történet, sok volt ez két órában. Értem én hogy művészet, Roman Polanski, meg gondolkodjunk és ilyesmik, de ezt 90 percben is gyönyörűen, sőt még jobban el lehetett volna mesélni. Mert egy dolog az ember agyának húzása, másik dolog ha helyenként unalmasak a jelenetek.

A főpoén jó volt, tetszett az is, hogy gőzöm nem volt miről van szó (volt sejtésem, sőt, a végére az is lett, de egyszerűen nem tudtam hogy az lesz-e, vagy valami egészen más, és inkább arra gondoltam, hogy valami egészen más).

Értékelés: 4 pont

Semmit nem tudtam a filmről. Komolyan, talán egy előzetest láttam összesen, illetve a plakátokat, de már ekkor is magával ragadott a jófilm hangulat, amit tényleg nem tudnék megmagyarázni. Biztosan az is közrejátszott, hogy a »Viharszigethez« hasonlított picit látványilag, meg ugye főszereplőileg, továbbá hogy hogy ugyanazok a készítők állnak a háttérben mint a »A sötét lovag« esetében. Egy szó mint száz, megint olyan moziélményben volt részünk, amiért az ember szeret moziba járni és közben pattogatott kukoricát rágicsálni.

Az IMDb TOP 250-ben jelenleg harmadik helyen áll, kettő film előzi meg, a »Keresztapa« és az A remény rabjai. Persze lehet hogy pár hét múlva visszaesik kicsit, de azért ez nem elhanyagolható, már ha adunk száz-egynéhányezer ember véleményére meg a számokra.

Az Eredet remek film. Fölösleges ezt ragozni. Lehet hogy nem teremt akkora kultuszt mint mondjuk a Keresztapa vagy a Csillagok háborúja, netalántán a Mátrix trilógia, az is lehet hogy nem trilógia lesz belőle, egy viszont biztos: mint a 148 perce izgalmas, lebilincselő, elgondolkodtató és érdekes. Tényleg, egyetlen perc sincs, amikor unatkozna az ember.

A zene és a képi világ együtt még látványosabbá és teátrálisabbá teszi az összhatást, ráadásul nem igazán kiszámítható (nekem legalábbis nem sikerült semmit megsejtenem, pedig mindig elsőre lelövöm magamban az összes poént) és igazából a logikai bakik sem árasztják el az embert – vagy ha mégis, annyira leköti az embert, hogy nem tűnik fel.

DiCaprio pedig jó színész, ezt el kell ismerni. Úgy vagyok vele, mint Brad Pritt-tel: régen valami miatt nem volt szimpatikus, de az utóbbi időben kedvencek közé került.

Lehet csak nekem tűnt úgy, de néha kísérteties volt a hasonlóság a Viharszigettel. Rögtön az első jelenet is kicsit olyan volt mint egy másik jelenet a másik filmben és ezt többször máskor is érezni véltem, de egyáltalán nem a negatív oldalra került.

Kiváló darab, nem tudok mást írni róla, remek 148 perc és remek befejezés. Még sok-sok ilyen mozifilmet.

Robert Downey Jr. még mindig az egyik kedvenc színészem, a Vasember 2 azonban gyenge lett mint reggeli harmat.

Még nincs vége, olvasd tovább »

Én leírom három szóban a lényeget: ez egy jó film. Hoppá, négy lett.

Még nincs vége, olvasd tovább »

Ezek a címek kicsit ilyen fantáziátlanságról árulkodnak, mármint az Alkonyatnak ugye mi köze van például az »Újholdhoz«.

Tudom hogy én vagyok az ízlésficamos, de az »Alkonyattal« azt megfelelően a helyén kezelve semmi probléma nem volt. Oké, tudom, középszerű meg nyilván ötvenmilliószor túlreagálták a rajongó tinilányok, de ha jobban belegondolunk, mindig voltak és mindig lesznek ilyen filmek. De nem is ez a lényeg most.

Köszönhetően sylverdevilnek tegnap este premier előtti előadáson vámpírnak öltöztetett mosolygós jegykezelők közreműködésével megnéztük a tvájlájt saga harmadik (de ne aggódjon senki, nem utolsó) darabját.

Én röviden úgy tudnám jellemezni a dolgot, hogy az előző résznél mindenképpen nézhetőbb volt, de azért jónéhány alkalommal húztam fel a szemöldökömet, hogy most mi van. A zenét szokás szerint ügyesen válogatták, bár tán ütős nem volt mint múltkor, a látványvilággal sem volt probléma (azt leszámítva, hogy a farkasokról messziről látszott hogy animálva vannak, egy-két jelenetnél kicsit Kis Vuk érzés volt, ahogy szaggatva lépkedtek a farkasok).

Ami nekem furcsa, hogy bár egy vámpíros trilógia, de fogakat, bocs, agyarakat még nem láttunk benne. Meg például egy farkas mért akkora mint egy medve? És erre még rájön ügye, hogy a drága farkasok, na ők ha nem farkasok éppen, akkor tuti mindig félmeztelenek, és minden alkalommal mikor megjelennek, a moziban halk hú áramlik körbe a dermedt csendben.

Volt egy-két vicces párbeszéd is, bár a moziban végig röhögtek, bár nem értettük miért, mert sokszor néztünk össze Ingriddel, hogy most ez tényleg vicces-e, pedig nem.

Összességében nyilván gyanús az a fiúelem, aki magától tvájlájt rajongó, ne adj isten még valami képet is őrizget a szobája falán, de ez főként az a film inkább, amiért a gyengébbik nem rajong, mi pedig mindent szeretünk, amit ők, akár.

1995-ben, tizenöt éve, a Pixar Animation Studios egy akkoriban egyedien új dologgal állt elő: az eddig kézzel rajzolt meséket az akkor csúnyán háromdésnek nevezett technológiával váltva bemutatták első egész estét betöltő filmjüket, a Toy Story-t, mely nem mellesleg az első végig számítógépes grafikával készült film. Hihetetlen siker övezte, de azt hiszem erről nem igazán kell külön sorokat írni.

Azóta eltelt 15 év, a mozikban most már akár igazi háromdében lehet megnézni a Toy Story harmadik, befejező(?) részét.

Hihetetlenül aranyos, sokszor könnypotyogtatóan vicces mese. Tudom, animációs film, de ha valaki nekem azt mondja, hogy ez nem mese, annak azt mondom hogy nincsenek érzelmei.

Ami legeslegjobban tetszett, hogy huszonkét éves fejjel végig lekötött az egész, ahogyan a körülöttünk lévő nálam legalább tíz évvel idősebb szülőket szintén, a gyerekek meg tátott szájjal bámultak, egyszer nem lehetett beszédet hallani.

És tudjátok mi a durva? Ez már tényleg nem csak egyszerű gyerekmese. Inkább egy film, amit valódi kamerák helyett animációs szoftverekkel készítettek el. Egy-két jelenet már-már tényleg ijesztő volt és sikerült rengeteg, mindenkit érintő gondolatot úgy belecsempészni a jelenetekbe, hogy a kisgyerekeknek nem lett érthetetlen, de az idősebbek sem gondolták hogy bugyuta, semmitmondó mozit néznek.

A Pixar tudja, hogyan lehet szórakoztatni. Szép grafikával és izgalmas, fordulatos, megkockáztatom elgondolkodtató történettel. És ami a kulcs: korosztályfüggetlenül. Így kell ezt csinálni.

Értékelés: 5 pont

Huh, annyira hülyén hangzik ez a cím, pedig teljesen jó fordítás, semmi baj vele, de valahogy mégis röhögni támad kedvem az idő homokja szavaktól.

Az a helyzet, hogy a »Max Payne« volt ezidáig a legjobban tetsző játékadaptáció, azonban a Perzsia hercege még ennél is sokkal jobban sikerült.

Sikerült véletlenül felirat nélküli előadásra beülnünk (a CinemaCityben lehet ilyenekre lecsapni máskülönben), és tegyük félre a furcsa nézést, hogy ugyan most ha ott vagyunk Perzsiában akkor miért is beszélünk angolul, mert persze ezt lehet legkevésbé felróni. Én a játék sztorijára annyira már nem emlékszem, de Tigi szerint sokban nem tért el, a lényeg megvolt, illetve néhány nevet változtattak meg. Viszont így mint annyira nem emlékező ember egy rendkívül látványos (látványban viszont 100%-osan visszaadták a játék hangulatvilágát), helyenként humoros, de semmi extra élményt kaptam.

Tényleg nem volt rossz, a harcolós jelenetek rendben voltak, és összességében nem bántam hogy megnéztem. Ha kicsit fordulatosabbra és izgalmasabbra írták volna a történetet (jobban kiszínezték volna?), akkor még jobb élmény lett volna, de persze nehéz lehet játék történetét átvinni a vászonra, mert máshogy éli meg az ember tizen-huszon órák alatt a monitor előtt görnyedve a történetet, mint százhúsz percben kukoricát majszolva.

Azt azért el lehet mondani, hogy a Prince of Persia névre nem hoztak szégyent.

Ben Kingsley pedig kezd tényleg a kedvencem lenni.

Értékelés: 4 pont

Annyit kell tenned, hogy holnap délután öt óráig megnyomod a lájk gombot az ezzel kapcsolatos facebook-bejegyzésnél az Insolis Solutions profiloldalán. Ha magát az oldalt is lájkolod, a neved kétszer kerül a listára, vagyis kétszeres eséllyel indulsz!

A sorsolás estefelé várható, a film szombaton 10.00-kor az EuroCenter mozijában kerül vetítésre.

Sok szerencsét és jó szórakozást a filmhez!

(Jogászok blablája: a jegy egy fő részére, névre szóló, másra át nem ruházható. A változással kapcsolatos jogokat - sajnos - a mozi és mi is fenntartjuk. A játékon való részvétel ingyenes, akárcsak a jegy is. A sorsolás az összes név adatbázisba való áttöltésével, majd onnan egy véletlenszerű kiválasztással történik. Az adatbázisban egyéb adatok tárolásra nem kerülnek, sorsolás után a neveket is töröljük. Ha valaki korábban már lájkolta magát az oldalt, és most a bejegyzést is, a listára ezesetben is kétszer kerül fel.)

A mozijegyet Bernadett nyerte, gratulálunk neki!

Az a helyzet, hogy nekem roppant mód tetszett az Avatar, azonban ez a pozitív vélemény inkább a technikai megvalósítást illeti. A történet sem volt annyira rossz, a legnagyobb bajom az volt, hogy az egyébként fontos üzeneteket (az emberek mennyire nem veszik figyelembe a környezetüket, mennyire nem tudnak harmóniában élni stb.) még talán a szokásosnál is lerágottabb csont módjára adták át, ennélfogva míg a képekre a nyálam csorgattam, a sztorira csak legyinteni tudtam.

Ami nagyon nem tetszett viszont, hogy itt-ott aránytalan volt a képi világ. Szó szerinti méretarányokra gondolok, az elején bizonyos dolgok hatalmasnak tűnnek, míg a film végére ugyanazok már kisebbek lesznek. Vagy például mikor megpróbálnak megölni valakit, és pont az utolsó két másodpercben ilyen teljesen látszólagos várom hogy megakadályozz, kaszkadőr úr késleltetés, akkor kicsit felvontam a szemöldököm, hogy most hol van itt az akció.

Sigourney Weaver és Sam Worthington persze vitték az egészet, illetve jó volt még, hogy ugyan három órás a film (két óra és negyven-egynéhány perc), egyszer sem éreztem azt, hogy ugyan már, menjünk, haladjunk, valami. Ez persze lehet inkább az IMAX 3D érdeme, mintsem a filmé, fene tudja.

Értékelés: 4 pont (Ha sztoriban kicsit jobban ott lett volna, az évtized filmje lehetett volna.)

Lehet túlzásba esem picit, azonban ha nem is életem, de 2010 legjobb moziélményén voltam túl tegnap este, miután kisétáltunk a teremből a Viharsziget vetítése után.

Szpojlereket mellőzve, a történet röviden: a Teddy Deniels rendőrbírót játszó Leonardo DiCaprio azért érkezik Shutter Islandre, a legveszélyesebb és legkezelhetetlenebb bűnözőknek otthont adó elmegyógyintézetbe, hogy egy különös körülmények között megszökött rab után nyomozzék. Persze a bonyodalmak akkor kezdődnek, mikor kiderül, hogy a háttérben sokkal durvább dolgok állnak, mint egy szökött rab.

Arra gondoltam a film közben, hogy az összes horror elmehet a fenébe, ilyen filmből kéne kismilliárd darab, ezek alatt ugyanis rázza a hideg az embert, a zene, a vágások, a képi hatások és a történet együttesének köszönhetően. Ahogyan néztem az elmegyógyintézetben játszódó filmet, a közepe felé már kezdtem megkérdőjelezni, hogy nem kellene-e nekem is egy ilyen intézményben ücsörögnöm.

Azt akartam írni, hogy nem tudok elmenni a fotózás mellett szó nélkül, de inkább azt írnám, hogy a fotózás, a zene, a vágás és a jelmez- valamint díszlettervezés mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Plusz az apró részletek, ahogy összeállnak, vagy legalábbis mi úgy látjuk, hogy összeállnak, de közben mindvégig szorosan együtt voltak.

Az elején már sejtettem hogy jó film lesz ez (nem tudom miért, de vannak filmek, amikor megjelenik az első képkocka, még nem is feltétlenül a filmből, csak valami logó vagy ilyesmi, és érzed hogy na ez jó lesz), azonban mikor a hajós jelenet volt, kicsit felhúztam a szemöldökömet és meg is jegyeztem Ingridnek, hogy elég gagyi ez a vetítés, azonban teljesen jól visszaadta a régi filmek hangulatát.

Aztán ott van még DiCaprio meg Ben Kingsley, mindkettő hatalmas színész, mást fölösleges mondani.

Nagyon tetszett, ha valaki látta már, szpojlerekkel együt szívesen váltanék róla néhány szót kommentben, hogy kinek hogy tetszett, mert nekem az utóbbi idők egyik legjobbja volt, ráadásul a személyes TOP 10-ben is bekerült.

Értékelés: 5 pont (Kötelező darab.)

Ez volt a harmadik film, amit meg tudtunk nézni az éjszaka során, és bár annyira nem akartuk, végül nem kellett nagyot csalódni. Persze a poénok 90%-át Scherer Péter hozza, nagy megváltást nem kell tőle várni, csak egy átlagos limonádé film. Persze így sajnos ez nem meglepő, mert hát magyar darabról van szó, azonban egy kicsit jobb forgatókönyvvel szerintem még kifejezetten jó is lehetett volna, így viszont annyira kiszámítható és helyenként unalmasan hétköznapi volt, hogy több szót sajnos nem nagyon érdemel. Ráadásul a címnek kicsit nyúlás-szaga van.

Értékelés: 3 pont

Aranyos animációs film, melyet a Dreamworks hozott, lényegében. Nem meglepően a d-betűs cég hallatán már lehet skatulyázni: bugyuta kinézetű szereplők, gyöngécske sztori, sok vicces jelenet, utóbbi pedig inkább a legelső jelenségnek köszönhető. És erről is volt szó.

A történet egy olyan szigeten játszódik, ahol békességben élnek a vikingek, és mikor szükséges, sárkányokat gyilkolásznak, azok ugyanis mint röpködő báránylopó kártevők fordulnak elő. A falu egyik legügyetlenebb kisfiúja sikeresen elfog egy olyan sárkányt, amelyet még senki nem látott, és amint közelebbről megnézi, rájön, hogy a sárkányok valójában kedves és aranyos lények. Persze itt jönnek a bonyodalmak.

Tetszett, bár akkora katarzis nem volt, mint a Pixar műveinél, viszont nagyon kellemes másfél óra volt, sokat mosolyogtunk rajta, és azt hiszem ennél több nem igazán számít jelen esetben.

Értékelés: 4 pont

A hatvanas évek szürkének tűnő Angliájában egy fiatal lány és egy nem igazán fiatal úr szerelmes története. És akkor egy mondatban sikerült összefoglalni a filmet – vagy nem.

Még nincs vége, olvasd tovább »

Röviden: nem tetszett. Rémületre, hátborzongásra, áll-leszakadásra számítottam, cserébe pedig kaptam egy ijesztő jelenetet és egy erős hányingert a kamera ráncigálásától (pedig alapjában véve szeretem a dokumentarista videókat).

A történet mogyoróhéjban, ha még valaki nem ismerné: a helyi tévécsatorna egy operatőrrel és egy tudósítóval a tűzoltók munkájának napjairól próbál felvételeket készíteni. Hogyan telnek az órák az állomáson, mi történik ha ki kell menniük eseményhez és így tovább. Néhány perc után rögtön szólal is meg a sziréna, azt hisszük mi naiv nézők, hogy még most semmi nem történik, aztán meglepődünk, mert a házban, ahová a villogó piros teherautó megérkezik valami egyáltalán nincs rendben.

A következő problémáim voltak, szpojlereket mellőzve:

• Komolytalan: a szituáció elég komoly, ezt sikerül elég élethűen ábrázolni, mondom, még egyszer én is megijedtem, pedig tényleg nem szoktam az ilyen filmek alatt. A szereplők közül mégse veszi komolyan senki, még akkor sem, mikor már tényleg nagy a baj. Ami nyilván hülyeség.
• Kiszámítható: hat dolgot beszéltünk, miközben néztük, ebből egy dolog nem jött be.
• Közhelyes: rengeteg olyan dolog van, ami túlságosan is közhelyes. Ezek közül most többet nem tudok leírni, mert lelőnék nagyobb poénokat, de majd kommentben adott esetben.

Fényévekkel minőségibb anyag, mint a »Paranormális tevékenység«, de ez számomra még mindig kevés. Legközelebb a megnemszületett lurkó kalandjait nézzük meg, remélem abban már több borzongás lesz.

Röviden annyit mondanék: így kellene filmet csinálni hasonló témában. Bár paródiának adják el, a Zombieland egyáltalán nem az, sokkal inkább A Zombis Film, nagy kezdőbetűkkel, ahol tíz perc fröcsögő vér és belsőség után két tényleg nevetős vicc között kap az ember egy-két gondolatot, ami után csöndben gondolkodik tovább picit.

Gyakorlatilag ezzel a két mondattal el is lehetne intézni a filmet, és én most élek a lehetőséggel, hogy meg is teszem ezt. Aki megnézi, egy vicces, sokszor kiszámítható, de helyenként fordulatos filmet kap, kevés, de akkor tényleg lényegi mondandóval bíró csöpögős jelenettel.

Értékelés: 5 pont

Mostanában megfigyelhető, hogy egyre több olyan film kerül elénk, melynek a célközönségét a gyerekek képezik, aztán ahogy nézzük a filmet azt vesszük észre, hogy persze a gyerekek is élvezik, de mi idősebbek komolyan elgondolkodunk. A Where the Wild Things Are is pontosan ilyen.

Dave Eggers azonos című könyvéből jött a film maga, melyhez kötőik egy-két néva regényt nem olvastam, ezt azért fontos megjegyezni, bár tervezem, ami sejteti hogy nem volt ez olyan rossz.

Max, a főszereplő kissrác teljesen átlagos, annál talán egy picit izgágább srác; apa nem tudni merre, anyu késő este ér haza és akkor se nagyon van ideje és energiája rá figyelni, továbbá sokat elmond róla, hogy nem zavarja az, hogy a lányát (aki Max nővére) négyen akarják meg. És akkor ehhez jön a kissé hiperaktív Max, aki egyik este miután összeveszik anyjával elfut otthonról, és egy csónakkal valami varázslatos szigetre érkezik, ahol tucatnyi leírhatatlanul aranyos állat várja, akik persze tudnak beszélni is.

Annyira kedves ez a film, hogy az szavakkal leírhatatlan. Kiválóan bemutatja hogy mit érez a kisfiú, egy az övénél sokkal hatalmasabb problémára átvezetve, van benne dráma és nevetés, abban pedig mindenki biztos lehet, hogy a kisgyerekek egyszerűen imádni fogják, a szülők pedig talán elgondolkodnak kicsit.

Nagyszerű élmény volt, beszerzem a könyvet is minden bizonnyal.

Amúgy nem tudom, csak én nem láttam moziban? Ki volt plakátolva mindenhol, most meg már szinkronosan lehet megvenni a DVD-t meg a BlueRay-t.

Értékelés: 5 pont

Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy melyik a legjobb magyar film, azt mondanám, hogy ezt nem az én felelősségem eldöntei. Ellenben ha valaki megkérdezné tőlem, hogy melyik a kedvenc magyar filmem, biztosan a Kalózokat válaszolnám.

1999-ben pontosan tizenegy éves voltam, a nővérem akkor rengeteget utazott, de mivel mi mint testvérek mindig jóban voltunk, szinte majdnem minden héten volt egy nap, amikor találkoztunk. Ilyenkor csavarogtunk, moziba mentünk, sült gesztenyét ettünk és hasonló dolgok. Akkor persze egy évtizeddel a hátam mögött ez valami hatalmas dolognak tűnt (kicsit még most is annak tűnik), és nem tudok nem kellemes emlékként visszagondolni azokra a napokra.

Ekkor néztük meg a Kalózok című filmet is, melyben szerepel pár azóta is sokat látható színész (például Ónodi Eszter) de többségükkel én filmben nem annyira találkoztam, inkább szinkronhangként. Ez egyébként egy rendkívül fontos dolog, később kitérek még rá.

Ami még tényleg nagyban hozzájárul az élményhez, az Geszti Péter és Dés László gondozásában a zene, de egyébként a történet is részben az ő ötletük volt. Talán páran emlékeznek még a Jazz+Az nevű bandára, melynek népszerűbb számait (Csepp a tengerben, Ma jól vagyok, Megint hétfő) ma is játsza a rádió. Egyetlen albumuk volt, Kalózok címmel, rajta tíz nagyszerű dallal, aztán szépen feloszlottak, pontosan a csúcson abbahagyva. Valahol anno olvastam hogy milyen linknek tartotta valmai cikkíro Gesztit, mondván hogy egyik bandát követte a másik, de szerintem pontosan ő csinálta jól, mert látta mikor kell azt mondani hogy elég.

A sztori fiatalokról szól, főként két srácról, Pípíről és Maxról, akiknek mindenük a rádiózás. Már egészen általános iskolás koruk óta, mikor az iskolarádióba törnek be, egészen huszonéves korukig, mikor egy szakad furgonból sugározzák a hihetetlenül népszerű adást. Persze nem kalózkodnának, ha megkapnák a frekvencia-engedélyt. Később elmennek egy rádiócsatorna műsorvezetői meghallgatására, ahol Pípít választják ki. Mindeközben megjelenik Márta, a fuvolás szomszédlány és rögtön elcsavarja a két srác fejét. Ezek persze a barátságuk és a rádió megromlásának kezdete is lehet akár.

Budapest, fiatalság, szerelem, zene. Ezekről szól a Kalózok című, szerintem egyik legjobb magyar film. Bátran ajánlom mindenkinek, ismétlem, gyerekkorom egyik meghatározó élménye.

Most szólt közben suexID, hogy nem is egy, hanem kettő lemeze van a Jazz+Az-nak. Furcsa, pedig az Egynek jó című albumról még ismerek is két számot.

Amikor kiírtam nemrég »az én oszkár listám«, akkor még nem láttam az Up in the Air című remeket, ebbéli elmaradásomat ma pótoltam.

Át kellene írni valahogy azt a listát, mert valami elismerés mégiscsak illeti az Egek urát, bár azt nem tudom, hogy melyik, mert a »Becstelen Brigantyk« az esélyes ellenfél, a két filmet viszont még viccből is badarság lenne egymáshoz hasonlítani.

A főszerepben a George Minden-Nő-Kedvence Clooney, akit én utoljára a »Michael Clayton« című filmben láttam. A történet pedig mogyoróhéjban annyi, hogy Ryan Bingham (ő klúni) a charme-os (sic!), drága öltönyt és gondosan válogatott nyakkendőt viselő főgonosz, aki azért kap súlyos összegeket, hogy elvégezze a piszkos munkát: kirúgjon embereket. Az egyetlen klisé, hogy a cégek azért bérlik fel a kirúgóscéget, mert ugye nyirbálni akarnak a költségvetésen, ezért elbocsátanak valakit, de simán kerül annyiba a kirúgatás, mint amennyibe az ember féléves fizetése.

Bingham otthona az utazás. A beszállókártyák, a szállodai ne zavarjanak feliratú táblácskák, az autókölcsönzés, az arany tagsági kártyák. Ebben az elsőre mézes-mázasnak tűnő cukorkában úszkál vígan, míg az egész persze el nem kezd leolvadni. Innentől pedig szpojler nélkül nem igazán lehet nyilatkozni, tehát marad a filmnézés.

Kiváló darab volt, minden másodpercét élveztem, és külön pluszpont azért, ahogy végig röhögcséltem meg mosolyogtam, aztán az utolsó percben, mikor ment a végefőcím, nem igazán tud mit kezdeni magammal.

Értékelés: 5 pont (Simán alap darab.)

Megmondom őszintén, az első harminc-negyven percben nem igazán értettem merre megy a vonat. Sokan ajánlották már a filmet, és ugyan konkrét dolgokat senki nem mondott, de bárki aki jellemezte, a megrázó és az elgondolkodtató szavakat használta.

Ez a film egyszerűen kiváló, minden apró logikai hibájától eltekintve. Mesterien építik fel apró információkat adagolva a kész történetet, miközben az ember egy órán és negyven percen át gyakorlatilag szenved, aztán az utolsó húszban is, annyi különbséggel hogy teljesen más miatt.

Áldozat. Szeretet. Erről a két dologról szól a Hét élet, és nem igazán láttam az utóbbi időben olyan filmet, ami ennyire jól mutatja be mindkét, egymástól nem is annyira távoli fogalmat.

Értékelés: 5 pont

A Chanel név egyet jelent a divattal. Az egyik legrégebbi márka, minden bizonnyal még azok is tudják hová tenni akiket cseppet sem érdekel a téma. Nekem mellesleg mai napig a N°5 a kedvenc női illatom.

Gabrielle Bonheur Chanel neve azonban már valószínűleg nem mond ilyen sokat a legtöbb embernek. Az árvaházban felnőtt, sokat megélt hölgy forradalmasította a női divatot, megteremtve a modern női öltözködést és a mai napig sikeres és úttörő márkát. Az ő életéről szól ez a helyenként kicsit az életrajzi darabokhoz képest is vontatott film, az »Amélie csodálatos életéből« megismert kedves Audrey Tautou főszereplésével.

Túl sokat nem szeretnék róla írni. Tetszett, továbbá ismét feltűnt, hogy van a francia kultúrának így a francia filmeknek egy olyan megfoghatatlan világa, amire szerintem még a legmélyebb érzelmű mélyérzelmű nagymagyar is azt mondaná, hogy varázslatos.

Értékelés: 4 pont

Legelőször ugye fontos megjegyezni, hogy ez egy futószalagos film, nagyon látszik rajta, hogy csillog-villog minden, Hugh Grant magyar hangja Stohl András ismét előveszi bájmosolyát valamint a színészi tehetség, ami ugye annyira nem nagy, viszont még mindig jobb a feleségét játszó Sarah Jessica Parkerénél, akitől viszont kapartam néha a szék oldalát. Aztán még az sem elhanyagolható, hogy az ötlet sem túl eredeti, mert volt az a másik hasonló alsóbb kategóriába sorolható film, hogy Szegény embert az Amish húzza, aminek a főbb vonalai gyakorlatilag egyeznek.

És akkor el is mondtunk mindent: n plusz egyedik futószalagos romantikus film. Viszont ami elmondható, hogy az úgymond romantikus kategóriában, ahol a hasonszőrű filmek vannak, szóval itt azért annyira nem rossz. Ha elrángat rá a barátnőd, akkor nem fogsz szenvedni, és talán még röhögsz is párat, így az IMDb-n kapott 3,3 pontos értékelés kicsit keveslő, pláne hogy az előbb említett filmen negyede ennyit nem röhögtem, mégis kettő egész ponttal többet kapott. Nem mintha számítana persze.

Szóval így ennyi, nem volt ez rossz, de azért sokat sem szabad tőle várni.

Értékelés: 3 pont

Sikerült már végre megnézni Holmes legújabb feldolgozását, és az első gondolatom az volt, hogy bár azonnal érzi az ember, hogy Guy Ritchie-nek valami köze van hozzá, de néha mégis elbizonytalanodik. Persze ezeket abszolút jó értelemben. Röviden egy mondatban úgy tudnám összefoglalni és ajánlani az új Sherlockot, hogy akinek bejön a középlájt Guy Ritchie-életérzés Robert Downie Jr.-ral valamint Jude Law-val, annak a moziban a helye.

Nekem gyakorlatilag azonnal kedvenc az összes olyan film, ami hasonló zenei és képi világgal rendelkezik, a színészgárda felét imádom, Holmesért pedig szintén rajongok, tehát nem volt nehéz élveznem a mozit, ellenben azért volt pár dolog ami zavart, például hogy a történet közel sem volt annyira kiszámíthatatlan. Jó lett volna valami triplacsavar a végére, amitől leesik kicsit az ember álla, mert így olyan kicsit mint a »Vasember«.

Könnyed kétórás szórakozást nyújt, beül az ember a moziba kikapcsolódni és lazulni, de aztán sokat nem fog agyalni filmen. Viszont mivel elvileg lesz több rész is, majd meglátjuk.

Értékelés: 4 pont

Amikor először láttam a Harcosok klubját, azt hiszem tizenkét éves lehettem. Akkor annyira nem mozgatta meg a fantáziámat; tetszett persze, de akkortájt egyáltalán nem rajongtam Brad Prittért meg ez a film közel nem az, amelyiket az ember tizenkét évesen tud megfelelően kezelni. Inkább az, amit meg kell néznie tizenkét, tizennyolc, húsz, huszonkettő, huszonöt stb. éves korában, minden alkalommal újraértékelve.

Több dolgot is imádtam egyébként most, mikor újranéztem, az egyik ilyen például a karakterek. Zseniális, ahogyan bevezetik, kibontják majd lezárják a szereplők történetét. Valamint ami már tetszett régebben is, hogy végre egy film, aminek normális befejezése van. Egyrészt bátran meg mertek lépni olyan lezárást, amit máskor gyáván kihagynak, másrészt pedig pont kellőképpen hagyja gondolkodni az embert, de nem esik át a ló túloldalára azzal, hogy legszívesebben letépnéd a vásznat, lerúgnád a tévét és így tovább.

Aztán még ott van az IKEA-jelenet, ami ugye másfél-két percben gyakorlatilag porrá-rommá alázza az egész modern világképet, mely egyébként az egész filmre elmondható, kicsit több időben.

Kiváló darab a Harcosok klubja, az a film, amit legalább egyszer mindenkinek látnia kell, de mint fentebb írtam, inkább minél többször. Pláne manapság.

Értékelés: 5 pont

Megmondom miért néztem meg ezt, és miért vetődött fel bennem az a kósza gondolat, hogy bár romantikusnak címkézték, mégis jó lehet. Alec Baldwin, Meryl Streep és Steve Martin. Ezek a nevek voltak azok, akik miatt arra mertem gondolni – tévesen – hogy jó lesz. A kétórás film gyakorlatilag négyórásnak tűnik, kétszer aludtunk el rajta, és összesen egyetlen alkalommal röhögtünk. A szinkron egyszerűen osztályozhatatlan volt, Alec Baldwin szinkronja az eredeti hangját és stílusát még csak meg sem közelítette, Meryl Streep arcáról a bőrt letéptem volna, olyan idegesítő lett a hangja miatt, pedig az egyik kedvenc színésznőm (ha nem a legkedvencebb), Steve Martin meg mintha ott sem lett volna, bár ez nem emiatt. A végét ráadásul olyan nyomorultul fejezték be, hogy öröm volt végre kikapcsolni a DVD-t.

Arról nem is beszélve, hogy nem vagyok kíváncsi az ötven-hatvanévesek szexuális életére, két órán belül több mint ötször. Lehet hogy nem én vagyok a célkorosztály és ez volt a probléma.

Ez a film értékelhetetlen számomra sajnos.

Értékelés: 1 pont

Rövid leszek és tömör: ez a film egy fos.

Megintcsak az van, hogy az alapötlet elég jó volna: elvileg egy valódi videokamerás felvételt láttunk egy párocska egyébként katasztrofálisan berendezett és kialakított házában (értsd: úsznak a pénzben, mégis úgy néz ki a lakásuk mintha nem lenne pénzük néhány bútorra vagy akármi más hasonló dologra), és egyszercsak megjelenik valami démonszerű izé, ami kísérti a csajt. Elhívnak egy médiumot is, aki közli hogy hiába mennének máshová, a jelenség ugyanis a lányt követi.

Oké, eddig tök jól hangzik. Összesen hat szereplő, akiknek a valóságban is ugyanaz a nevük, eleinte azt hisszük hogy ez tényleg megtörtént, mert bemondják hogy a producerek köszönik a rendőrségnek a felvételeket és minden. Az egészet mégis ott kúrják el, hogy a csávó folyamatosan kamerázik, de persze mindig csak akkor, ha valami történik. Vagy például az éjszakai jelenetek, amik az egész filmet életben tartják, és elvileg minden páros éjszaka készülnek. Namost, életük nagyrészét levideózzák, mégis egy árva csók- vagy röpke pornójelenet sincsen. Arról nem is beszélve, hogy teljesen logikátlanul vannak összeválogatva a jelenetek és még ha ijesztő és hátborzongató is lenne egy-két felvétel, az egészet elrontja a komolytalanság. Ami pedig felrakja a FOS-koronát az egészre, hogy az utolsó tíz percben történik valami, és az utolsó tíz percet is rettenetesen elrontották, elkapkodták.

Én megpróbáltam megint megnézni valamit, amit ijesztőnek bélyegeztek mások, de végig röhögtem az egészet, és a másfél óra alatt egy jelenet volt, amikor kicsit kirázott a hideg. Nem mondom, ha a jelenetek közül egy is megtörténne velem, össze-vissza csinálnám magam, de valahogy a film alatt mégsem rettegtem.

Lehet, hogy megint én leszek megszólva, hogy egyáltalán nem értek a filmekhez, és ez az évtized alkotása, de egyszerűen nem értem, hogy épeszű ember hogyan képes rettegni meg nem aludni egy ilyen komédia megnézése után. Nekem valahogy kicsit több érzelem vagy nem is tudom mit kellene átadni ahhoz, hogy a jézusom, ez akár velem is megtörténhetne érzést.

Értékelés: 1 pont (Gyenge.)

Ami az igazat illeti, szeretem a magyar filmeket, talán jobban is, mint az átlagember, Mucsi Zoltánért, Scherer Péterért meg a többiekért pedig egyenesen rajongok, így ez a film elvileg a számomra tökéletes választás, azonban a végefelé annyira ezt mégsem éreztem.

Sok minden kifejezetten jó, például az, hogy a szokásos bankrablós filmeknek egyrészt tökéletes görbe tükröt állít, másrészt ha hazánkban történne bankrablás, az biztosan ilyen körülmények között zajlana.

A dolgok a legritkább esetben alakulnak úgy, ahogyan az ember elképzeli.

Ami viszont nem tetszett, hogy teljesen átgondolatlannak tűnik a történet, és nem arra gondolok, hogy a szereplők is átgondolatlanok, hanem arra, hogy nem igazán érezni azt, hogy egyben van a film. Néha bevágják Badárt meg Szőkét akiken lehet sírni a röhögéstől, Mucsi szokás szerint káromkodik és a legjobbkor szólal meg de valahogy hiányzott valami, amit nem igazán tudnék megfogalmazni. Röhögni ettől függetlenül lehetett rajta sokat, meg volt benne fordulat is, ami jó volt, csak az a pici plusz, az hiányzott.

Értékelés: 3 pont

Az ilyen filmekkel meg az van, hogy egyszerűen jól esik néha a kilencven percnyi limonádé a nyár slágereivel, ami azért burkoltan persze ad valamilyen üzenetet, de mégsem az elgondolkodtató, világrengető műfaj gyermeke. Idézgetni fogja ugyan az ember, meg röhög még rajta párszor, lehet újra megnézi majd, de egy-két év múlva biztosan nem fog rá túlzottan emlékezni, és ez így van rendjén. Nem igazán szeretem mikor leszólják az ilyen filmeket, mert kismilliárd szituációt tudnék mondani, ami után pontosan az ilyen jellegű kikapcsolódásra vágyik az ember.

Arról nem is beszélve, hogy végre egy film, amire a pasik rángatják be a nőket, akiknek ugyan nem lesz a kedvencük, de mégsem fognak unatkozni köben, és talán egy-két mondaton el is gondolkodnak picit.

Tetszett, leginkább a fent említett dolgok miatt, illetve ne felejtsük el megemlíteni Gerard Butlert, akit ugye a »Spílerből« vagy leginkább a »300-ból« ismerhetünk és valószínűleg nem ez volt az utolsó film, amiben láthattuk.

Értékelés: 4 pont

Első körben két dolog. Salgótarjánban van egy mozi, úgy hívják hogy Apolló. Régebben írtam a »friss kínálatukról«, majd nem sokkal később arról is, hogy a felújítás után milyen »botrány volt körülötte«. Ellenben ma beültünk a címben említett filmre, hatszáz forintot fizettünk az akciós jegyért, egy durván ötvenfős teremben ültünk tizenketten, jó volt a kép, jó a hang, nem fájt a nyakam, olvasható volt a felirat és nem kellett az undorítóan félbevágott trehány Palace logót bámulni. Komolyan, a »Frei Café« után ez második legjobb dolog, amiért megéri ide jönni.

És a film. Tudom, hogy talán inkább a hölgyek közönségének szól a film, hiszen javarészt főzésről van benne szó, de ha létezik nő a filmvásznon, akkor az Meryl Streep, és szeretnén maximális politikai korrektséggel leírni, hogy amelyik férfi nem blokkolná, az meleg, sajnálom.

Megtörtént esetet dolgoz fel a történet, mely két szálon fut: egyrészt kezdve a negyvenes években, Párizsban, Julia Child életét bemutatva, valamint 2002-ben Queensben, Julie Powell életét bemutatva, az egész persze összefut a végén (vagy nem, ezt mindenki maga dönti el), de végig párhuzamosan halad, és ez a párhuzam máskülönben rendkívül jól van kidolgozva, és mikor az egyik elkezd kissé unalmasabbnak tűnni, rögtön vágnak a másikhoz.

Amit javaslok mindenkinek, hogy ne éhessen üljön be a moziba, ugyanis nem tudom láttam-e egyáltalán olyan filmet, amiben ennyire jól voltak fotózva az ételek és még hozzá ilyen jóízűen, tényleg valódiból esznek, kíváncsi lennék hogy a szinkronban ez mennyire jön át.

A két főszereplőnő viszi a prímet, ha pedig Streep is szerepel egy jelenetben, akkor szinte bekebelezi a képernyőt, és nem a méretbeli adottságainak köszönhetően.

Itt-ott voltak bajok a filmmel, ételekkel például, meg azzal, hogy kicsit összecsapott volt a vége, de ettől függetlenül nem tudok rá nem úgy gondolni, mint egy kiváló filmre, ami kétóra szórakozást nyújt a mesés negyvenes évek Párizsának képeivel, a finom ételekkel, a mosolygós és kedves hangú főszereplő hölggyel, a bloggal (merthogy blogokról is szó esik) meg minden egyébbel.

Örültem, hogy megnéztük ezt a filmet, na.

Értékelés: 5 pont

Múltkor hosszú tervezgetés után végül Tarantino-estét tartottunk, megnéztük a Ponyvaregényt és azt a kettőt is, amiben valami kisgyermek-vécére hasonlító nevű emberkét kellene megölni.

Emlékszem, hogy amikor a Ponyvaregény megjelent, én nem voltam több hatévesnél, és akkoriban nem igazán engedték hogy megnézzem, de végül csak belógtam a nappaliba, és hatévesen annyira nem értettem. Ami viszont érdekes volt, hogy később, azt hiszem tizenkét-tizenhárom éves koromban ismét megnéztem, és akkor úgy álltam fel, mintha értettem volna. Mégis mikor most huszonegy évesen újra megnéztem, teljesen más volt a kép ami kialakult. Persze valahol ez így van rendjén, mégis furcsa volt. Kíváncsi vagyok öt-hat év múlva hogy fogok vélekedni róla.

Nem tudom akkoriban milyen volt a visszhangja a filmnek, de van egy olyan érzésem hogy a korszakalkotó lenne rá a legjobb szó. Tény hogy a film annyira nincs egyben, mint például a »Becstelen Brigantyk«, nem véletlen, hogy annak a végén volt egy ilyen mondat, miszerint ez az én mesterművem. Ettől függetlenül a Ponyvaregény kultfilm, ha bármelyik embertől kérdezünk tíz nagyon jó film címét, biztos vagyok benne hogy mindegyiknél ott lesz.

Tarantino pedig egy ilyen személy: nem találtam még olyan embert, aki semleges lenne a filmjei iránt. Vagy eszetlen barbár idiótának, vagy zseninek tartják – én inkább az utóbbi felé húzok, mert aki ilyen történeteket megír, majd vászonra helyez, az inkább zseni, mint őrült, mégha a kettő között csak nagyon vékony is a határvonal.

A filmről mondjuk nem sokat írtam, bár ez annyira nem véletlen, ugyanis nem igazán lehet szavakban összefoglalni. Tényleg, ez egy olyan darab, amit látni kell, aki pedig látott, az biztosan idézni fog belőle és beszélni fog róla. Olyan játék ez, ami magával ragadja az embert, és bár az nem igazán tudja merre van arccal, a végén pár percig még ül, miután már az utolsó felirat is elkúszott a képernyőről.

Értékelés: 5 pont (Alapmű, azt hiszem.)

A nyár ötszáz napja, vagy mi lett ennek a magyar címe, ha lett egyáltalán, halp meh, a port.hu cserben hagyott.

A történet fiúról és lányról, az ő ötszáz közös napjukról szól, de mint ahogyan azt a narrátor az elején hangsúlyozza, nem szerelmes történet. Ja igen, mert hogy van narrátor is, és ez, valamint a főszereplő karaktere miatt kicsit, de tényleg csak egy kicsit az »Amélie csodálatos életére« hasonlít. Abban mindenesetre biztosan, hogy mindkét film kimagaslóan jó. A sztori egyébként látszólag össze-vissza megy, de ha kicsit jobban megnézzük, pont nem erről van szó. Hozzá még jön rengeteg imádnivaló zene, hangulatos képi világ, ami miatt az ember végig azt hiszi, hogy a hatvanas-hetvenes években zajlanak az események, míg meg nem látunk egy Nintendo Wii-t.

Ha Tom bármit is megtanult, az az, hogy nem tulajdoníthatunk kozmikus jelentőséget egy szimpla földi eseménynek. Véletlen. Ennyi az egész. Csak véletlen, semmi több.

Egyszerűen annyira életteli, vidám és mesés ez a film, hogy nem lehet nem szeretni.

Értékelés: 5 pont

Egy gyors mondat a képről: annyira sok szereplő van, annyi történettel, hogy igazából nem tudtam volna kiragadni egyetlen képet, az összesnek meg nincs hely, így maradt a DVD-borító.

The ultimate christmas comedy – ez a mondat áll a DVD-borítón, és igazából van benne valami. Egymondatban: jó látni, hogy vannak igazából jó romantikus vígjátékok.

A sztori tényleg rendkívül szerteágazó: van vagy hat-hét-nyolc főszereplő, mindegyik külön szálat alkot és az egész film arról szól, hogy ezek a szálak végül hogy érnek majd össze – vagy nem. Meg arról, hogy a karácsony igazából a szerelemről szól. Az egészen még dob egy kicsit, hogy elég nagy nevek játszanak benne, mint például Alan Rickman. És még két apró vicces jelenet erejéig Rowan Atkinsont is láthatjuk

A romantikus filmeknek manapság két kategóriájuk van: az egyik, amit azért nézel meg, mert a barátnőd elcibál rá, majd szenvedsz alatta; a másik pedig amelyiket azért nézed meg, mert a barátnőd elcibál rá, majd végig vigyorogsz. Egyértelműen az utóbbiról van itt szó, még akkor is, ha Hugh Grant mindennek kinéz, csak miniszterelnöknek nem.

Tetszett, ajánlom bárkinek, pláne így karácsony előtt, mert tényleg igazán kedves és vicces filmről van szó.

Értékelés: 4 pont

Leszögezném az elején, hogy nem vagyok Star Trek-rajongó. Nem utálom, vagy ilyesmi, egyszerűen kimaradt az életemből. Annyit tudok, hogy Spocknak neveznek egy gondozatlan szemöldökű, hegyes fülekkel rendelkező úriembert, aki nem manó, de furcsán állnak az ujjai ha integet. Meg rémlik még valami Enterprise is, aztán itt ki is merült az ebbéli tudásom. Ezt a filmet is inkább két név, Zachary Quinto (aka Sylar a »Heroesból«) és J.J. Abrams miatt néztem meg.

Az elején kicsit zavaros volt, de annak ellenére, hogy tényleg semmit nem értek a témához, a végére összeállt és kialakult egy végeredményben elég jó kép. Nem mondom, volt zavaró tényező, például ez a bociszemű juhász kategóriába eső tipikus amerikai szépség, a szilikonozott ajkaival, ráadásul férfi is, aki nélkül nem is lehetett volna ez egy vérbeli amerikai film, de ezt már megszokhattuk. Szóval ő kicsit tenyérbe mászó volt például, de ezt leszámítva nem igazán volt más. Abrams meg tud rendezni, nem lep meg hogy sokan már most ráakasztották az új Spielberg jelzőt, bár ettől még nyilván messze van.

Ami tetszett, hogy az egész olyan valódinak tűnt. Persze tudja az ember, hogy tizenkét kilónyi tömény számítógépes grafika az egész, és még a hárommal odébb lévő párhuzamos galaxisban sem fordulhat elő ilyesmi, de mégis, néha olyan természetesen, könnyen hihető volt. Például mikor az elején indulnának el azzal a batár nagy hajóval, és lefullad, akkor ahogyan azt az ezüst színű kis kart visszahúzza az emberke, abban van valami természetes, mint amikor egy átlagos sofőr üresbe teszi az autóját. Ilyen apróságokból rengeteg volt egyébként.

Az öreg Spock pedig biztos jó marketinghúzás volt, hiszen a régi rajongók biztosan szívesen látták.

Összességében tetszett. Nem leszek ezek után sem a Star Trek rajongói klub tagja, de sikerült egy olyan filmet összehozni, ami a témában teljesen hülyéknek és talán a rajongóknak is egyaránt tetszik, talán ez a legnagyobb erőssége.

Értékelés: 4 pont

Matt Damon remek színész, ezt még az elején fontos leírni. Bár a »Bourne-rejtély« nagyon nem jött be (lehet meg kellene próbálni ismét), ezen végig vigyorogtam a moziban.

Az egyébként valós történet Kurt Eichenwald novellájának alapján született és egy szó szerint szerencsétlen flótást mutat be, aki egy véletlen során kénytelen lesz egyféle kettős ügynökként dolgozni a munkahelyeként szolgáló vállalatóriás és az FBI között. Magnóra kell vegyen minden megbeszélést, bepoloskázzák, kap egy különleges csipogót és minden ilyesmi. A bonyodalmak mind-mind ezek köré épülnek.

Ami a különösen jó sztori és a kiváló színészi munkák mellett élvezetes az a zene és a fényképezés. A zene rendkívül vicces, még jobban belevarázsolja az embert ebbe a mókás történetbe, és vegyük még hozzá, hogy az egész film úgy néz ki, mintha a kilencvenes években forgatták volna. Ekkor játszódik, de nem intézték el annyival, hogy beraktak két akkortájt ismert számot, hanem az egész képi világ, a díszletek, a maszkok, a környezet – egyszóval tényleg minden olyan, mintha 1992-ben valahol elveszették a filmet, és csak most került volna elő.

Absolutely!

Meg aztán el ne felejtsem a belső monológokat. Szerintem több volt ezekből, mint a párbeszédekből, rendkívül sokszor kalandozik el a főhősünk, és csak azt hallani hogy a háttérben duruzsol a párbeszéd, de mi csak az ő gondolatait halljuk.

Továbbá apróság, de rendkívül sok sorozatból ismert színészt lehetett látni.

Tetszett, csak ajánlani tudom.

Értékelés: 4 pont

Nem volt különösebben betervezve hogy megnézem az »Alkonyat« sága új darabját, az Újhold címűt, de aztán ma Ingriddel mégis beültünk a filmszínház egyik nívós termébe. Kevesebb volt ez, mint az előző rész, és nem csak azért, mert mögöttünk a szexuális kiéhezettségben fokozottan szenvedő tizenéves, részben külföldi és biztosan bölcsész-beállítottságú fiatal leányzók megtapsoltak majdnem minden színészt, és sírtak egy-két jelenet alatt, a többit, ami esetleg meg érdekes lett volna, azt ugye végigbeszélték.

Kezdem rögtön a lényeggel. A második rész azért rossz, mert jobb mint az első. Ezt rögtön meg is magyaráznám: az Alkonyat nem volt rossz film. Sokan leszólták és úgy mutatták be, mint valami rettenetesen igénytelen munkát, amit lehetetlen ép ésszel végignézni, pedig nem erről volt szó. Az első rész tökéletesen kielégítette a célközönséget, akik nem titkoltan a tizenhét és húsz év közötti hölgy nézők. Ennyi a trükk. Értelemszerűen nem a filmművészet csúcsát kellett keresni benne, egyszerűen így kellett hozzáállni, és rögtön láthattuk, hogy a film majdnem tökéletes: könnyed, fiatalos, jó zenék, színes és hangulatos fotózás, szerelem, szép lánykák és szép fiúk jobbról is, balról is. Nem adott keveset, de nem is adta meg azt a kicsivel többet, amitől azt mondaná az ember, hogy váó. Nem akart komoly lenni egy komolytalan világban, vagy mi. Ennyit ígért, ennyit adott, aki másra vágyik, ne ebben keresse.

Aztán jöttek az Újholddal, és beleraktak egy adag drámát és komolyságot, ami sokkal igényesebbé tette az egészet, a The Twilight Saga világába viszont kevésbé fér már bele. Ráadásul hülyén vette ki magát, hogy egy komolynak tűnő filmben muszáj kigyúrt meztelen indiángyerekeket mutogatni, hogy a fent azonosított célközönség úúúúmeg áááá kiáltások közepette nedvesedjék a nézőtéren. El kellett volna dönteni, hogy most akkor maradunk a kvázi popcorn hangulatnál, vagy komolyabbra vesszük a dolgokat. Ez például kifejezetten jól sikerült Rowlingnak a Harry Potter-sorozattal, minden egyes kötet egy évvel idősebbnek mutatta be a szereplőket, egy fokkal komolyabban és egy fokkal drámaibban; az olvasó gyakorlatilag együtt növekedett és komolyodott a hősökkel.

Voltak azért jó megoldások is, például ahogyan a két rész, a két szerelem közti különbségeket mutatták be (a vér, a hideg-meleg ellentét és így tovább).

Őszinte leszek: nézhetőbb volt mint az első rész. Biztos vagyok benne, hogy aki az első alatt szenvedett, ezalatt annyira nem fog. Zeneileg kicsit gyengébb volt a felhozatal, de így is kellemes, jól volt elosztva időben, egyáltalán nem lehetett érezni az időhúzást, ráadásul az utolsó jelenetben Michael Sheen színészi játéka (mert azért ismerjük el, hogy abból az első részben sem volt túl sok jó, mármint a színészi játékból) szóval mondjuk úgy megkoronázta az egészet.

Ettől függetlenül nem tudom azt mondani, hogy tetszett, mert egyszerűen nem tudok szabadulni attól a kettős érzéstől, ami végigkövette az egész filmet. Olyan volt, mintha még több nézőt akartak volna megnyerni és becsábítani (pedig így is majdnem tele volt a terem, és akkora sor volt, hogy azt nem részletezném). Mintha egyszerre akarna nagyon laza és nagyon komoly lenni, de a végén inkább csak vicces lesz az egész.

Értékelés: 3 pont

Kicsit félve nyomtam meg a play feliratú gombot miután beraktam ezt a gyanús borítóval rendelkező lemezt a szerkezetbe, és az első néhány perc alatt elég magasra szaladt a szemöldököm, hogy most akkor miről is van szó, néhány perccel később viszont azt vettem észre, hogy teljesen belemerültem a filmbe, és vigyorgok mint egy ötéves. Ilyen pedig elég ritkán fordul elő, utoljára a »Becstelen Brigantyk« volt az, ami elérte ezt a hatást.

Még nincs vége, olvasd tovább »

Ugyan a helyes sorrend nem az volt, mint a bejegyzések megjelenési sorrendje, ugyanis a »Bridget Jones naplóját« ezután láttam. Viszont talán így helyes a sorrend, én mindenképpen ezt javaslom, többek között azért is, mert ez a film egyértelműen a magyar Bridget Jones akar lenni.

Ezzel nem is lenne baj (az ugyan nem kellemes, hogy egy-az-egyben koppintja a stílust, de belefér), ami engem a szokásos kikövetkeztethetőségen túl zavart, az sokkal inkább a logikátlansága. Ezzel viszont az a baj, hogy javarészt Ingrid elmesélése alapján tudom, hogy a könyvből rengeteg lényeges infó kimaradt, illetve van nagyon sok kivágott jelenet, amiknek fontos szerepe van, helyettük mégis gyengébbek és kevésbé jelentősek kerültek a végleges változatba, és ráadásul szerintem kicsit hosszabb is lett a kelleténél.

Tetszett is meg nem is, leginkább ezt tudnám róla elmondani.

Értékelés: 3 pont

Igazából magamtól nem néztem volna meg ezt a filmet. Nincs bennem előítélet vagy hasonló; egyszerűen csak nem tudok azonosulni a témával, mint ahogyan a fiú nézők kilencven százaléka sem – szerintem. (Illetve TDK óta tudom, hogy nem szabad leírni ilyen százalékos dolgokat, szóval maradjunk abban, hogy a fiú nézők nagy része nem tud azonosulni a témával.) Ebből kifolyólag sok jelenet, ami egyébként viccesnek lett szánva, még csak mosolyt sem csalt az arcomra.

Ettől függetlenül azért nem volt rossz az összkép. Persze számomra tényleg nem a numero-uno, de voltak vicces jelenetek, és a barátnővel nézős kategóriában közel nem a legrosszabb darab a kétségbeesett kemény világban helyét nem találó Bridget Jones kalandja.

Az ilyen női filmekkel a legnagyobb bajom mégis az, hogy túl kikövetkeztethetőek, így semmi izgalmas nincs bennük. Nem mintha az egész erről szólna persze, én is tudom.

Értékelés: 3 pont

2009 animációs filmje a Disney-Pixar produkciója, a FEL!

Komolyan, én egyenesen imádtam, sztároltam és isteni magaslatokba emeltem kedvenc kis lánctalpasunkat, »Wall-E-t«, viszont amit ott nagyon elrontottak, nevezetesen hogy gyenge volt a sztori, és a poénok nagy részét lelőtték csúnyán a rengeteg előzetesben, azt a FEL!-ben sikerült nagyon jól megoldani, a kevés előzetessel és a nagyon-nagyon óvatos csöpögtetéssel. Az eredmény mindenképpen csillagos ötös lett. A dolog már jól indult máskülönben, mert volt egy szokásos néhány perces kisfilm a Pixartól, amiben aranyos felhők voltak meg gólyák. :]

A sztori a következő: egy mogorva bácsika a régi időkből a modern világban a takaros kis házikójának kandallójában kiköt több száz léggömböt, és elrepül egy mesés Dél-Amerikában található csodavilágba. Ám teljesen véletlenül magával visz egy lelkes kiscserkészt is. Ennyi derül ki nagyjából az előzetesekből, a filmben közben rengeteg dolog van még, hihetetlenül profin kidolgozva és végigvezetve.

Ez a történet egyszerre kedves, szomorú, vidám, kemény és élethű. Nem tudom, láttam-e valaha mesét, ami tudott ennyire nem mese lenni, miközben mégis annyira az. Hihetetlen élmény volt, és tényleg nem a csillogó-villogó animáció miatt.

Értékelés: 5 pont (Egyértelműen.)

Október ötödike, 2009 – Mefi majdnem bekapcsolja a fűtést, de erős és nem teszi.

Ezt a filmet is még Olaszországban láttam, de csak most jutottam el odáig, hogy összeszedjem a gondolataimat. Valójában tetszett, de olyan mély nyomokat mégsem hagyott. Arról van szó, hogy Bill rajtakapja a feleségét (elrejt egy kamerát a hálószobában) amint megcsalja és megalázza őt. Ezzel indul meg élete a lejtőn. Közben otthagyja a bankot, amely gyakorlatilag a felesége családjáé és megpróbálja kitalálni, mi is lesz az ő igazi foglalkozása. Eközben valamilyen mentori programban felkarol egy srácot, és együtt szórakoztatnak minket másfél órán át. Érdekes, ahogy a kapuzárási pánikot és a hozzácsapódó krízist bemutatják.

Tényleg tetszett, egynek mindenképpen jó és ezalatt kellően sokat röhögtem rajta, ráadásul a végére azért elég komolyan osztja is az életigazságokat, de nem a szokásos elnyűtt-lerágott stílusban.

Értékelés: 4 pont

Ebben a filmben viszont nagyon-nagyon kellemesen csalódtam. Nem tudom miért, de úgy álltam hozzá, hogy nagy nevek ide vagy oda, nem lesz jó, közben pedig mégis jó volt és többek között pontosan a nagy nevek miatt. Nem lesz a világ legjobb akciófilmje, sőt, valószínűleg sokak leszólják majd, mivel ez egy ízig-vérig amerikai akciófilm, mégis: egy próbát szerintem mindenképpen megér.

Érdekes, hogy a zenéje a film alatt hihetetlenül jól-eltalált volt, itthon meg belehallgattunk a CD-be és kb. élvezhetetlen a számok nagy része.

Az elsőre elég gáznak tűnő alaptörténetből (elrabolnak egy metrót, húú) végül kőkemény jelenetek lesznek, Travolta beszólásain fetrengeni lehet a röhögéstől, míg Washingtonén azt mondja az ember, hogy hm. Gandolfini nem kapott akkora szerepet, meg kicsit furcsa is volt maffiafőnök helyett polgármesterként látni, de ettől függetlenül teljesen hihető volt a karaktere. Ráadásul néhány sorozatból ismert arc is feltűnt. A fő-fő poén persze kb. húsz perc után sejthető volt, de azért a vége mégsem lett olyan általános. Mindemellett sikerült jól időzíteni, sikerült megtalálni a megfelelő akció-nemakció arányt, sikerült elérni hogy az ember izgulni és röhögni is tudott, majd végeredményben nagyjából mindenki elégedetten távozott a moziból.

Nem láttam az eredetit, nem olvastam a könyvet, lehet ezért is tetszik. Tény, hogy a sztoriban voltak eléggé meggondolatlan és logikátlan dolgok, de ennek ellenére élvezhető agykikapcsoló volt.

Plusz egy amcsi akciófilm? Oké, legyen, abban viszont kiemelkedően magas. Gondolkodom rajta, hogy a nagyjából harminc évvel ezelőtti darabot is megnézem, de a könyvet mindenesetre el szeretném olvasni.

Értékelés: 4 pont (Kellemes csalódás.)

Vegyesek az érzelmeim és tényleg nehéz egyszerűen megítélni az új Potter-filmet. Nem lehet rá egyértelműen azt mondani, hogy rossz, mert a második rész óta ez volt talán a legjobb, amit készítettek, de eközben olyan súlyos hibákba estek bele, mint például a könyv nagyon fontos jeleneteinek kihagyása; az aránytalan fontos-jelentéktelen témák; a cím teljes figyelmen kívül hagyása (arra gondolok, hogy nem jött át az, ami a »könyv« olvasása közben nagyon is: a rejtély a herceg igazi kiléte felől); az olyan logikai hibák, hogy a képek egyszer mozognak, máskor nem; az, hogy az utolsó és egyben legfontosabb jelenet olyan jelentéktelenre sikeredett, mint hogy Harry kezet mos ebéd után és végül de nem utolsó sorban a személyesen számomra leginkább elszomorító: a főnix dalának kihagyása.

Nem akarok most külön szpojleres magyarázkodásokba kezdeni, de aki a könyvet olvasta, az bizonyára tudja, hogy J. K. Rowling ezek után forog a sírjában, pedig meg sem halt. Könyvet ennyire rosszul szerintem nem dolgoztak még fel, nem is értem mért nem Rowling írta a forgatókönyvet. Még ha nem is ért hozzá, akkor is jobban sikerült volna. Olyanok, akik nem olvasták a könyvet, talán még értékelhetik is ezt a filmet, mert minden másban (fényképezés, zene ésatöbbi) nagyon-nagyon rendben volt, látszott hogy odafigyeltek legalább ezekre. De hát van itt ugye pénz, csak a tehetség kevés.

Tisztában vagyok vele, hogy egy könyvet nem szóról-szóra kell filmként feldolgozni. Azzal is tisztában vagyok, hogy egy könyvadaptációja filmként mindig a rendező, a forgatókönyvíró és az operatőr saját elképzelése, véleménye és világa az adott könyvről. Azt is tudom, hogy nem lehet egy filmbe tökéletesen összesűríteni mindazt, amit Rowling több száz oldalon leírt, de azért 153 percben ennél csak jobban lehetett volna megcsinálni.

Rowling egy közel zseniális regényt írt. Ezzel fölösleges vitatkozni, mert ha nem is feltétlenül mint irodalmi művet nézzük, a Harry Potter már csak az üzleti modell miatt is egy zseniális alkotás. Fogta a létező összes mendemondát, hozzáadott egy kis latint és görögöt majd egy aprólékosan kidolgozott világot beleépített a mi hétköznapi világunkba. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy hány száz vagy ezer gyerek kezdett el ezek miatt a regények miatt olvasni. Ennél pedig mindenképpen jobbat érdemelne filmben, legalább olyat, amilyet az első két részben Chris Columbus készített.

A szinkronról már végképp nem mondok semmit.

Értékelés: 3 pont

Az van, hogy hiába a nagy nevek, hiába a klassz sztori, hiába a gyönyörű képi világ valamint az eltalált zene, ha egyszerűen túl hosszú a film. Mert a Public Enemies egyébként egy kiváló darab lenne, ha éppen nem vesztené el az ember az érdeklődést a századik perc körül.

A mese egyébként több szálat is feldolgoz, ezidáig nagyon rendben van. Például hogy egy nyomozóhivatalból hogy lesz később a Szövetségi Nyomozóhivatal, az FBI. Vagy hogy John Dillinger, a hírhedt bankrabló hogy szökik meg a börtönből és hogy pakolja ki a nagy és biztonságos bankokat egy perc és negyven másodperc alatt. De például azt is, hogy hogyan szeret bele első pillantásra a háromdolláros ruhát viselő hölgyeménybe. Vagy például a híres-nevezetes Szindikátus. Ezek mind-mind nagyon jók egyébként, a baj tényleg ott van, hogy ez a film kemény két óra és húsz perc. És ezalatt nem az a probléma, mint a »Benjamin Button különös életével«, hogy bár még nézted volna négy órán át, de már kockásra ülted a fenekedet, hanem konkrétan minden viccet mellőzve, a századik perc környékén elkezdtem valami teljesen más dologról agyalni, annyira unalmas lett a film (pedig valójában azt a jelenetet szánták izgalmasnak).

Johnny Depp ide vagy oda, végeredményben sajnos unalmas lett. Ha belerakják 90, esetleg 100-110 percbe, akkor talán, de ezt a 140 percet egyszerűen nem bírja el a sztori. Azért sajnálom, jobbat vártam.

Értékelés: 3 pont

Úristen. Nem merem azért leírni, hogy ez a legjobb akciófilm, amit valaha láttam, de az első ötben biztosan benne van. Ennyire feszült, izgalmas, eseménydús és színes akciófilmet régen láttam már. Ha az »MR-73« nem krimi lenne, azt mondanám hasonlít, de az volt a film, ami ekkora hatással volt rám utoljára. Lehet, hogy Párizs teszi. Utáljuk a franciákat, mert a utálni való kis csigazabálók és mert magyarok vagyunk, vagyis a vérünkbe van kódolva a francia-ellenesség, de a nyelvüket hallgatni mindig is szerettem, valamint Párizs ettől függetlenül az egyik legszebb európai város.

A sztori úgy indul, hogy az ex nagyontitkos-nagyonerős-nagyonspeciális kormányőr lányát elrabolják, neki pedig 96 órája van arra, hogy élve előkerítse. Többet a történetről nem mondok, legyen elég annyi, hogy nem viszik túlzásba a bonyolítást (talán ez az egyetlen igazi hátránya), ráadásul van egy-két hihetetlen hülyeség is, például az, hogy valaki ötszázezer dollárt akar fizetni egy lányért, holott akinek egy alkalomra van ennyi pénze, biztosan meg tudná oldani sokkal olcsóbban is.

Most lehetne írni, hogy mennyire jól fényképezett, mennyire jól zenélt és mennyire jól alakított, de fölösleges. Én annyit mondok csak, hogy míg végignéztem, szabályszerűen leizzadtam és még az üdítőmhöz sem nyúltam hozzá, annyira magával ragadott a tempó. Ahogyan azt egy jó akciófilmnek tennie kellene általában. Roppantmód finoman elkészített darab, mégha a végeredmény brutális és pörgős is. És amiért különösképpen tetszett, hogy sikerült a szokásos akciófilm-kliséket belecsempészni, de közben mégsem mondogatod hogy persze-persze, leugrasz arról a hídról és semmi bajod nincsen.

Ajánlott, nagy piros betűkkel.

Értékelés: 5 pont (Voltak benne kivetni valók, de egyszerűen nem lehet alápontozni.)

Őszintén megmondom, nem igazán vagyok rajongója a földönkívülieknek, ha filmről van szó. A nagy kedvenc a Csillagok háborúja, értelemszerűen (az első trilógia, értelemszerűen); a lazább E.T. még belefér; ha jönnek a tripodok, röhögök; az alieneket megvetem; a predátorok felőlem kattoghatnak; ha pedig egymásra talál »halál és a ragadozó«, én alszom egy jót, míg kikelnek egymás gyomrából.

A 9-es körzetet mégis bizakodva néztem meg, nem tudom miért. Talán mert annyira sokat beszélnek róla, és az IMDb TOP 250 44. helyezése is elég csábító. Nem véletlenül.

Tény: a film tudna jobb lenni, mert így is rengeteg lehetőséget kihagytak, mégis, valahogy az egész nem megy át az eszetlen lövöldözésbe és robbantgatásba, meg a fröcsögő zöld földönkívüli vérturmixban való fürdőzésbe. Van bőven ezekből is, letagadhatatlanul, de mindemellett ott a mögöttes tartalom.

Szpojler! — A bejegyzés folytatásában lehull a lepel!

Még nincs vége, olvasd tovább »

Olaszországban a SKY még mindig uralja a digitális televíziózás élményét, tizede annyiért mint itt, de ez annyira nem is lényeges, ellenben azzal, hogy a filmcsatornán angol nyelven akár angol felirattal is lehet nézni a programokat, így sikerült teljesen véletlenül belefutnom a Charlie Bartlett című darabba.

A történet arról szól, hogy van egy nem éppen szegény családból származó, túlzottan hiperaktív srác, akit a legnevesebb magániskolákból olyan apróságok miatt küldenek el, mint például a kis összegért való jogosítvány hamisítás. Ezek után persze magániskolák szóba sem jöhetnek, marad tehát a helyi középsuli, ahová becsoszog a kis egyenzakójában a saját limuzinjából kiszállva és persze rögtön az első nap megverik.

De ami ennél is lényegesebb, hogy Charlie pszichológus szeretne lenni. Minden vágya, hogy meghallgassa és segítse az embereket, így néhány nap alatt a középsuli egyik fiúvécéjét átalakítja rendelővé és egészen addig amíg az egyik srác majdnem meg nem hal drogtúladagolásban, jól is mennek a dolgok.

Szerintem az egyik legjobb diákfilm, amit valaha láttam és ez talán amiatt lehet, mert közel nem értelmetlen idiótaság a története, ráadásul a színészek sem éppen utolsók. Gyakorlatilag a film 97 percéből 80 alatt vigyorogtam és egyáltalán nem az eszetlen nyers humor miatt, ami egy ilyen filmnél különösen sokat számít.

Ízelítőnek egy kis jelenet:

Nemlátom, kattintok, meglátom!

Értékelés: 5 pont

A harmadik olyan film, ami idén igazán tetszett, és a második olyan, amiben szintén »Brad Pritt játszik«. Régebben annyira nem szerettem őt, magam sem tudom miért, de az utóbbi időkben az egyik kedvenc színészem lett. És most ismét csak nagyot nőtt a szememben. (Egyébként tíz óra körül IMDb TOP 250-ben a film 110. helyezett volt, most a 44.)

Ez pedig nem véletlenül van így: a film kiváló darab. Tarantino egy állat, legszívesebben leírnék ide egy mondatot, de túl szpojleres lenne.

A történet arról szól, hogy egy javarészt zsidókból álló amerikai színekben játszó kis katonai különítmény leugrik a franciákhoz, hogy kinyírjon minél több nácit, és ha már úgy adódik, megpróbálják eltenni láb alól Hitleréket is.

Kiváló fényképezés, hihetetlenül jól megírt történet, ennél még ezerszer jobb színészi alkotások (amikor Christopher Waltz a negyedik nyelven szólal meg folyékonyan, hiba nélkül, akkor azt hittem lefordulok a székről a röhögéstől) és mindez megfűszerezve egy kis brutalizmussal, azzal hogy a kamera nem fordul el amikor valakinek elvágják a torkát, sőt, még valami pörgős elektronikus gitáraláfestés is dörög hozzá. Arról nem is beszélve, hogy bár 153 perces, egyáltalán nem tűnik soknak, végig annyira tökéletesen halad a történet. Tényleg kiváló alkotás.

Én ritkán mondok ilyet, de ezt a filmet videokazettán, DVD-n, Blue Ray-en vagy akármi máson muszáj beszerezni.

Értékelés: 5 pont (Ajánlott.)

Még anno amikor az »Őfelsége pincére voltamot« néztem, ami ugye nem kicsit tetszett, többen ajánlották Menzel többi filmjét is, különösen a Sörgyári capricciót. Ma néztem meg, és az a véleményem, hogy a Hrabal-Menzel-Šofr hármas egyszerűen zseniális. Hrabalt muszáj lesz olvasni, a regényt, melynek adaptációja ez a film már meg is szereztem. Furcsa egyébként nálam nyolc évvel idősebb filmet nézni, amely ráadásul egy olyan korszak darabkáját próbálja bemutatni, melyről legföljebb a történelemkönyvekből olvashattam.

A történet egy kisvárosi sörfőzde életét mutatja be, a sztahanovista gondnokkal, az ő szeszélyesnél is szeszélyesebb, kedves, kislányos feleségével valamint testvérével, aki egyfolytában üvölt, mint akit nyúznak. Utóbbi kettő mindig kitalál valami programot, amivel a mi drága, nyugodt gondnokunkat az őrületbe kergetné, mint például az igazgatótanács látogatásakor való disznóvágás, amiben a slusszpoén, hogy a gondnok vegetáriánus.

Kiváló alkotás ez a film, olyannyira, hogy még lassan harminc év után, egy homlokegyenest más világból is maximálisan lekötött.

Értékelés: 5 pont

Ismét sok-néhányéves lemaradásomat pótoltam tegnap este a címben szereplő darab megtekintésével.

Két dolog van szerintem, ami miatt a film az átlagos helyett a király jelzőt kapja: Johnny Depp és a jelmezek. Biztos gáz ilyet mondani, de a történetben túl sok bámulatos fordulat nincs, inkább tényleg átlagos kalandfilmes, viszont Depp beszólásai és úgy általában az egész karaktere. A jelmezekre meg nem mondhatom, hogy valósághűek-e, mert nem láttam még korabeli kalózt, de elég meggyőző.

A következő két rész is tervbe van véve, kíváncsi vagyok rájuk.

Értékelés: 4 pont

Megnéztük az »A nemzet aranya« második részét is. Gyakorlatilag egy-az-egyben elmondható róla minden, ami az első részről is, annyi a különbség, hogy a nekem kicsit kevésbé bejövős túlontúl tökéletes történetből talán visszavettek kicsit, itt már egy fokkal hihetőbben voltak tálalva az esemény. Bár azért itt is előfordult olyan, hogy a félmegapixeles telefonnal jobb felbontású képet csináltak mint én tökéletes körülmények között a 40D-vel, de ez meg már annyira technikai dolog, hogy nem állunk meg kukacoskodni rajta. Ami viszont szembeötlő volt, hogy elég sok jelenet majdnem ugyanolyan volt, mint a korábbi epizódban.

Arra vagyok kíváncsi, hogy mi lesz a harmadik részben, már ha egyáltalán lesz, amire lehet következtetni a befejezés miatt.

Értékelés: 4 pont

Flekkenpartiztunk ma: elfogyasztottam nagyjából öt szelet marhahúst, három darab oldalast és két szelet tarját, majonézes krumpli-, meg olívás, paprikás-paradicsomos salátával, a desszert pedig görögdinnyében tálalt rumos gyümisali volt, vacsorára az egészet steakburgonyával tálalt brassói aprópecsenyével öblítettem le. Nem kommentálnám a telítettségi állapotomat.

Szóval, 2004-es darabról van szó, de tegnapig még nem láttam. Amivel egy mondatban jellemezni lehet: kincskeresős Disney-film, Nicolas Cage-dzsel. Ez igazából se nem pró, se nem kontra tulajdonsága, illetve mindenki el tudja dönteni, hogy melyik.

A Disney-világ egyértelműen látszódik például a zenén, meg úgy általában a történetvezetésen. Talán az egyetlen dolog ami nekem nem tetszett, az a túlontúl tökéletes sztori. Tehát egy többlépcsős kalandot mutatnak be, ami ha egyetlen icirpiciri dolog nem úgy jön össze (például valaki egy másodperccel korábban lép ki az ajtón) akkor bukik az egész, itt mégis minden tökéletesen passzol, ami pedig nem, az teljes mértékben kikövetkeztethető. És ugye itt jön elő a Disney-vonal, hogy bár nem egy művészi alkotás, de simán beül rá a család kisgyerekkel együtt, és mindenki tudja élvezni.

Jó dolog viszont, ahogyan a sok történelmi-mitológiai utalás ahogyan találkozik a hétköznapi dolgokkal. Sokszor húzták már le ezt a történetet, de ettől függetlenül még így is tudott izgalmas maradni.

Tetszett; nem az évezred filmje, de tökéletes kétórás kikapcsolódás az egész családnak.

A második részét ma nézzük valószínűleg, és ha jól tudom készül a harmadik.

Értékelés: 4 pont

Legelsősorban egy tanácsot tudok adni ehhez a filmhez: senki ne nézz meg szinkronosan. Tényleg nem a sznob beszél belőlem, de leültem az évszázad vígjátéka elé, és szinkronosan kb. háromszor nevettem, majd kíváncsiságból megnéztem angolul, felirattal, és végigröhögtem az egész filmet.

A történet röviden annyi, hogy négy férfiú legénybúcsúra indul Las Vegasba, két nappal az esküvő előtt, és hatalmasat akarnak bulizni. Ez olyannyira sikeres, hogy másnap semmire nem emlékeznek, és próbálják kideríteni hogy egyiküknek mért hiányzik egy foga, vagy például mit keres egy tigris a bérelt luxuslakosztály mosdójában.

Valójában szerintem nem olyan vígjáték amin fulladozva röhögi végig az ember a műsoridőt, a kilencven percet mégis végig lehet röhögni, és a végén tényleg vigyorogva áll fel az ember. Kivéve a szinkronnal, vagy legalábbis nekem azzal nem igazán sikerült a röhögős rész, csak a nem beszédes poénoknál.

Értékelés: 4 pont

Tegnap megnéztük a Jégkorszak harmadik részét, ilyenolyan 3D-s kivitelben. Mindenekelőtt azért annyit, hogy ez a digitális modernkorni 3D sokkal-sokkal élvezhetőbb a korábbi technikánál, és köze nincs a piros-kék papírszemüveges élményhez, ugyanis itt tényleg olyan, mintha egy ablakon keresztül nézné az ember a dolgokat. Szerintem az új Pottert is IMAX 3D-ben nézzük majd, just for fun.

Az új Jégkorszak pedig szerintem jó lett. Közel nem röhögtem rajta annyit mint az első két részen, de azért itt is voltak sírvaröhögős pillanatok, csak nagyobb részben azért azt lehetett érezni, hogy az új rész már kicsit muszájból készül, ráadásul már csinálják a negyediket is.

A történet most annyi, hogy kedvenc lajhárunk talál három tojást, és gondolja hogy ő lesz az anyukájuk. Aztán mikor a három tojásból kikel három dinó, akik nem mellesleg húsevők, megjelenik dinómama is, aki elviszi négyüket egy föld alatti világba, ahol minden van, csak jégkorszak nem. Aztán a többiek persze mennek megmenteni őt, közben új barátokra lelnek és így tovább.

Aranyos volt, gyerekeknek biztosan nagyon tetszeni fog, és nekem sem volt bajom vele, azt leszámítva hogy kicsit kevesebbre vették-sikerült a vicces jelenet.

Értékelés: 4 pont

Vannak emberek, akik idővel felnőnek, dolgozni kezdenek, belekerülnek a mókuskerékbe, és elfelejtik, milyen is volt húszévesnek lenni és úgy istenigazából élni. Meg vannak olyan emberek, akiktől végig azt kérdezgetik: mikor nősz már fel? Az A meztelen dobos főszereplője, Fish is ilyen figura. Ráadásul rocker, mint olyan.

Aranyos kis limonádé volt a film, ami könnyen magával ragad gyakorlatilag bárkit, viszont ami miatt mégsem lehet túlzóan dicsérni, az a »Spílerrel« ellentétben a rákenroll hiánya. És ha valaminek, akkor ennek a filmnek kéne istenigazából sugallni a rokk hangulatát, olyan módon, hogy aki megnézi, és kicsit is tudja milyen a rokk érzés, azonnal késztetést érezzen hogy felrohanjon a színpadra és elénekeljen-gitározzon-doboljon valamit, amit még ezidáig talán nem is ismert. Szóval ez fíling elmaradt, pedig nagyon sokszor éppen csak pár miliméterrel.

Ami még lehetett volna jobb, az a zene. Klasszikus rokkzenéből kellett volna sokkal többet belevágni, mert bár volt egy-két nagyon jól időzített szám, de sajnos kevés. És nem azért mondom ezt, mert én a klasszikus rokkért rajongok, hanem mert Fish ezt az úgymond eszmét akarja hirdetni, akkor támogassák már meg kicsit.

A sztoriról meg a többi szokásos dologról annyira nem érdemes beszélni, mert tipikus tinilimoncselló, aki ezt megnézi, valószínűleg ezzel tisztában is van. Az üzenet, hogy valójában mindenki gyerek, és mindenkinek vannak álmai, és az, ha valaki nem fojtja el őket, hanem megpróbálja megvalósítani, az közel nem rossz dolog – szóval ez teljes mértékben át is jön, csak éppen kicsit jobb is lehetett volna a hordozó közeg.

Nem volt rossz, de lehetett volna jobb is. Így viszont csak az n+1-ik aranyos kis filmecske, amire valószínűleg tíz év múlva nem sokan fognak emlékezni.

Értékelés: 3 pont (Kicsit azért lefelé kerekítve.)

Szex, drog, pia, rákenroll – ezt a hangulatot sugallja Morrison nélkül a Spíler előzeteseivel, plakátjaival de még a címével is. És az életérzést maximálisan vissza is adja: egy pörgős, sokszor vicces, néha zúzós akciófilm, gyakran jó szövegekkel és még jobb zenével, cserébe viszont kicsit kiszámítható történettel. Ez dióhéjban Guy Ritchie új filmje: a Spíler.

A történet az új ingatlanoktól és punkoktól virágzó városban, Londonban játszódik, az ottani világot mutatja be, annak is inkább a maffiához hasonló területét, ami természetesen mindenhez szorosan kapcsolódik. Itt kapásból egy jó pont, hogy az alvilág minden részét bemutatja, egészen a legaljától, a legkisebb senkitől kezdve; a lebujokat üzemeltető már-már valakin keresztül eljutva a főgengszterig, akinek mindenhol ott van a keze. Mert ugye egy ilyen karakter kell, van is, úgy hívják hogy Lenny Cole, és gyakorlatilag egész London a kezeiben van – ő legalábbis ebben a biztos tudatban él, és ezt igyekszik sokszor megjegyezni, persze nem ilyen szofisztikáltan két viszkikóla között. Aztán jön egy orosz milliárdos (de mindenesetre egy orosz, aki tömve van pénzzel) és szüksége lenne Lenny barátunk kapcsolataira. Lenny mivel egy rakat pénzzel gombolná le a ruszkit, megfogta az Isten lábát. Vagy nem.

Minek nézel, gengszternek? Nem az én stílusom. És most szedd a lábad, ha nem akarsz megfürödni a Temzében!

Nem mondom azt hogy Guy Ritchie a világ legjobb írója, sőt, a történet és a párbeszédek egyáltalán nem tökéletesek, de távolról sem rosszak. A történet levezetésére amúgy tényleg nem lehet panasz, persze aki egy kicsit figyel, rögtön ki tudja következtetni, hogy mi lesz a végkifejlet, de ettől függetlenül jó, ahogy folyamatosan mutatják be a szereplőket és a szerepüket a történetben, ezzel előrébb tolva azt a végkifejlet felé, így ráadásul egyáltalán nem unalmas a film, ami azért jó dolog, figyelembe véve, hogy majdnem két órán át forog.

A színészekkel szerintem egyáltalán nem volt gond; nekem az egyetlen gyenge láncszem csak Thandie Newton volt: egyszerűen nem jönnek be a hozzá hasonló jégcsap stílusú nők.

A pörgős történeten túl ami még felfelé tolja az élményt, az a zene, természetesen. Ennek a filmnek a végső megítélése egyébként többszörösen áll vagy bukik a zenéjén, hiszen gáz lenne egy RocknRolla című filmet gyenge aláfestéssel kiadni, de szerencsére ilyen téren nincs probléma, akiben ott a rákenroll-érzés, az végig hedbengelni fog, feltehetően.

Valószínűleg nem a legjobb akciófilm, amit valaha láttam, de kétórányi könnyed kikapcsolódásnak tökéletes.

Értékelés: 4 pont

Ami azt illeti, a Låt den rätte komma in egy remek katasztrófafilm. Ez abban mutatkozik meg, hogy te, mint a néző, végig késztetést érzel arra, hogy lassú, kimért mozdulatokkal felvágd a saját ereidet, és ráfolyasd véredet a mozivászonra vagy csak szimplán a szőnyegre, hogy véget érjen a szenvedés.

Még nincs vége, olvasd tovább »

Nem is az a baj, hogy nem okultak a »Da Vinci-kód« hibáiból, és megint egy csúnya nőt raktak a Langdonnak amúgy sem túlzottan elképzelhető de egyébként kiváló színész Tom Hanks mellé. Még azt sem mondanám, hogy a könyv és a film közötti különbségeknél rontották el. A hiba abban gyökerezik, hogy a film unalmas. És ezzel önmagában még mindig nem lenne gond, ha nem egy olyan »könyvről« lenne szó, ami gyakorlatilag letehetetlen, és néhány óra alatt olvassa ki az ember, annyira izgalmas, eseménnyel és információval teli.

Még nincs vége, olvasd tovább »

Az van tömören és röviden, hogy Clint Eastwood egy isten, és bárki aki máshogy vélekedik, az görögdinnye. Így kellene filmet csinálni, azt kell hogy mondjam.

Tegnap este néztem meg, az igazat megvallva semmit nem tudtam róla, csak azt hogy Clint Eastwood játszik benne, de nem vadnyugati, így egyáltalán nem voltak elvárásaim vagy elképzeléseim. A film Walt Kowalskiról, aki egy igazi amerikai: sört, viszkit meg kólát iszik, marhaszeletet eszik, Ford autója van és hasonlók. Kicsit antiszociális, tehát egyértelmű hogy szimpatikus karakter. Éppen feleségét gyászolja, akinek a temetésével a jelenet kezdődik. Harcolt a koreaiak ellen, gyűlöl mindent ami keleti és egyáltalában nem amerikai.

Szegénnyel mégis kitol az élet, mert a környék ahol lakik szép lassan átalakul kínai negyeddé, gyakorlatilag már ő az egyedüli, aki nem az. Új szomszédait is megveti, folyton köpköd rájuk, míg aztán végül bele nem csöppen egy bandaháborúba, aminek következtében összehaverkodik a szomszéd sráccal, és szép lassan elfogadja a távol-keleti kultúrát.

Relax, zipperhead!

Gyönyörű film, viccen kívül, utoljára ennyire talán a »Vérző olaj« érintett meg, ennek a végén még egynéhány könnycseppet is elmorzsoltam. Gyönyörű aláfestő zenék, pont megfelelő időtartam, lassan kibontakozó de mégsem unalmas történet és remek színészi munka jellemzi a Gran Torinót. Egy film életről és halálról, bár talán inkább kicsit jobban az utóbbiról, de ezt mindenki maga dönti el. Nagyszerű darab, mindenképpen érdemes megnézni. Dráma, de közel nem a lehangoló fajta, viszont gyakorlatilag tegnap este óta a film jelenetein jár az eszem, és meg-megborzongok akárhányszor eszembe jut valamelyik.

Érdekes egyébként, hogy mikor elindult a film és megjelent a WB-logó, már akkor megfogott, pedig csak valami hangulatos zene ment, semmi extra. A végén meg gyakorlatilag nem tudtam felállni, megnéztem míg végigmennek a feliratok, majd elsötétül a kép. Zseniális alkotás ez, na.

Értékelés: 5 pont (Kedvenc.)

Rég volt már Jim Carrey-film, ami igazán jó volt. Talán utoljára a Minden6ó, azon elég sokat lehetett kacagni. Carrey humora egyébként kicsit olyan mint az angoloké: vagy nagyon imádja az ember, vagy a hideg rázza tőle. Én azok közé tartozom, akik imádják és ebből kifolyólag vártam a filmet, viszont kicsit csalódás lett végül.

A történet röviden annyi, hogy Carl Allen egy hétköznapi ember, hitelügyintézőként dolgozik, szinte minden kérést elutasít, és mióta szakított a barátnőjével nem igazán találja a helyét. Általában otthon filmezik esténként, ahelyett hogy például a barátaival lenne, akik folyamatosan hívják. Ám egy napon találkozik egy régi ismerősével, aki elhívja valamilyen bemutatóra, ahová el is megy, és megismerkedik az igennel. Megfogadja hogy igenember lesz, aki semmire nem mond nemet. És itt indul is a móka.

Röhögtem párszor, mosolyogtam párszor és ennyi. Aranyos film, van mondanivalója is, jók a szereplők, de valami mégis hiányzik. Az a fajta plusz, amit a Dumb és Dumberben vagy az Ace Venturában lehetett érezni. És bár egyszer-kétszer tényleg hangosan felröhögtem, valamint nem úgy álltam fel utána, hogy bár ne néztem volna, de azért kicsit többet reméltem.

Van nem-annyira-vicces oldala is Carrey-nek, jól is adja elő, viszont akkor nem értem mért egy idióta vígjátéknak harangozták be a filmet, amikor laza kis vígjáték lett a végeredmény, amivel nem lenne baj. Bőven megnézhető azért, talán annyiból jobb is, hogy a kevésbé rajongóknak jobban bejöhet, csak ez nem sírva-röhögős kategória, hanem inkább a picit elgondolkodtató. Ebben viszont jó volt.

Értékelés: 3 pont (Kicsit lefelé kerekítve, mert nem volt ezzel baj, csak másra hangoltak.)

Nos igen, amíg mindenki más már kétszer látta a mozikban éppen vetített második részt, addig én cirka két éves lemaradásomat pótoltam valamelyik éjszaka, mikor végignéztem a 2007-es Michael Bay-féle Transformerst.

Szóval, vannak ezek a transzformátorok, akik szervetlen földönkívüli lények, képesek bármilyen tárgy alakját felvenni (a filmben leginkább autókét), és majdnem olyanok mint a földönkívüliek többsége: vannak jók, akik megvédenék az embereket, mint Kal-El, meg vannak rosszak, akik eltipornának minket, hogy átvehessék a világgalaxisuniverzumindenség uralmát. Eleinte volt egy kocka, amiről csak annyit tudni, hogy hihetetlen ereje van, és képes új létformák megteremtésére. Ez a kocka azonban a trafók bolygóján dúlt háború során elveszett, és találjátok ki, melyik bolygón került elő? Hát persze, hogy a Földön.

Ami igazából jó a Transformersben, hogy nem vált világot, de annyira nem is törekszik erre. Kellemes nyári akciófilm, amit lazán megnézel kétszer-háromszor, de mégsem kell és nem is fogsz rajta sokat agyalni. Pörgős zene, zúzás, csillogó látvány, földönkívüliek, világmegmentés. Erről van szó.

Shia LaBeoufnek (hoppá, nem kopiztam!) mondjuk nehéz gyermekkora lehetett ilyen névvel, meg igazán a színészi pályafutását sem könnyíti meg, az viszont biztos, hogy abszolút jól játszik, már az »Indiana Jones-ban« is bejött. Ráadásul rengeteg sorozatból ismert színész kapott szerepet, ami pláne pluszpont volt.

Tetszett a film, kíváncsi vagyok a második részére is. (Bár azt sajnálom hogy a »Terminátor - Megváltásban« legalább három jelenetet egy-az-egyben lenyúltak a Transformersből.)

Értékelés: 4 pont

Kicsit tartottam a Junótól, pedig felesleges volt, teljesen kellemes másfél óra, aranyos kis mesefilm az életről, a szerelemről, a szexről és a gyerekvállalásról, ami végre úgy próbálja meg előadni a történetet, hogy az adott esetben célközönség tizenéves réteg nem érzi halál bűntudatosan magát minden második mondat után, mert nem árad belőle a nemi élet bűn, aki nemi életet él az pedig bűnös maszlag. De eközben mégis végig ott van az üzenet, hogy ami történik, nem jó.

Mert a történet arról szól, hogy a szokatlan nevű tizenhat éves lányka, Juno egyik nap tévézés helyett lefekszik a barátjával, természetesen mindenféle védelem néklül, az egyszeri unaloműző kaland eredményeként pedig a lány terhes lesz. Persze semmi baj, be is jelentkezik szépen abortuszra, de amikor elmegy, egyszerűen nem tudja megtenni, így elhatározza: megszüli a gyereket, és örökbe adja valakinek.

Több dolog miatt rendkívül élvezetes amúgy a film. Egyrészt hogy az egyébként rendkívül komoly alapszituációt teljesen nyugodtan, sokszor viccesen, sokszor pedig nagyon abszurd módon kezelik. Közben az ember végig látja, hogy Juno milyen családból származik, folyamatosan tudjuk meg az apró részleteket róla és így tovább. Aztán ott van még a rendkívül aranyos képi világa; és itt az aranyost nem mint a nyomorék rokonértelmű szavaként kell érteni, hanem hogy tényleg aranyos, beleillik a tizenévesek világába. Ami még koronát tesz az egészre, az a csillagos ötös zene. Az összes számot azonnal be akarja szerezni az ember a film megtekintése után, és a zenei válogatás egyébként nagyban hozzájárul a film élvezhetőségének fokozásához.

Ráadásul ott van Jennifer Garner, aki hát ugye Jennifer Garner, valamint a Junót alakító lány, aki hihetetlen nyugalommal fogadja és kezeli az egész eseményáradatot, érett, de mindeközben megmarad tizenhat évesnek.

Szóval ennyi. Nem váltja meg a világot, de az biztos, hogy a korai gyermekszülés és szexuális aktivitás témáját ennyire jól még nem vették elő.

Értékelés: 4 pont

Szeretném megkérni a mélyen tisztelt író-rendező-gyártásvezető urakat, főként az ipart Hollywoodban végzőknek, hogy a kelifornikéjsön kellős közepén, egy méregdrága koktél és egy hasonló árfekvésű luxuskurva elfogyasztása között gondolkodjanak már el kicsit, hogy mit akarnak kihozni egy filmből.Mert ha mi most világmegváltó katasztrófafilmet csinálunk, akkor legyen világmegváltó katasztrófafilm. A Képlet ugyanis nem az, inkább egy a sok közül, mondhatnám hogy tucatfilm, de annál talán iciripicirit több. Az egészet javarészt Cage szereplése és a látványvilág dobja fel kicsit.

És tudom, hogy ez egy ausztrál darab, de egyszerűen az utóbbi idők hihetetlenül sok katasztrófafilm volt, ami tényleg katasztrófát okozott.

Még nincs vége, olvasd tovább »

Gigor Attila első, 2008-as magyar nagyjátékfilmjéről van szó, melyet többszörösen díjaztak a 39. Magyar Filmszemlén és az általános kritika a magyar filmipar megváltójaként emlegeti.

A történet az érdekes és egyben rendkívül egyszerű ember, Malkáv Tibort életét mutatja be, aki kellően kimeríti az antiszociális szó definícióját. Kórboncnokként dolgozik; családja, barátai nincsenek. Találkozgat egy nővel, de a kapcsolatuk ki is merül az esti mozizásban. Apját sosem ismerte, egyetlen hozzátartozója az éppen gerincvelőráktól haldokló édesanyja, akinek az életmentő műtétjét itthon nem vállalják, a külföldi beavatkozásra pedig nincsen pénz. Egy napon felkeresi egy különös, félszemű, magát Küklopsznak nevező idegen, munkát ajánlva neki: tízmillió forintért meg kell ölnie egy számára ismeretlen férfit. Ez az összeg bőven fedezné anyja műtétjét, így elvállalja a munkát.

A bonyodalom ott kezdődik, amikor kiderül, hogy a valaki, akit eltesz láb alól, távolról sem egy idegen ember, akihez semmi köze nincsen. Ennél többet nem akarok írni, mert durván szpojleres lenne, ennyit viszont az előzetesekből is meg lehetett tudni.

– Este berúgunk?
– Ja. És utána molesztálhatnánk nőket is.

Szóval a főhősünk Malkáv, aki kopasz. Nagyjából ennyit tudunk meg róla, minden egyéb információt nekünk kell összeraknunk apró képekből és mondatfoszlányokból. Ez nálam abszolút pluszpont volt. Ráadásul másodszorra megnézve hihetetlen, hogy az egész képet össze lehet rakni, csak apró dolgok fel sem tűnnek mikor először nézi az ember. Eleinte viszont zavart Malkáv erőltetett beszédstílusa, melyen annyira látszott, hogy betanult szöveget mond. Betudtam ezt őt alakító Anger Zsolt hibájának, aztán később ahogy kibontakoztak a szálak, volt egy fordulópont, amikor a nyugodt és egyébként csendes Malkávból egy szigorú, határozott és hátborzongatóan sokat tudó, precíz és kimért nyomozó lesz, aki mindig a jó időben a jó kérdéseket teszi fel. Meg aztán egy magányos, antiszociális kórboncnoktól nem is várhatja az ember, hogy könnyedén beszéljen.

Az egyébként krimi kategóriába sorolható filmnek a végső löketet, a drámai hangulatot a zene és Malkáv látomásai adják. Ahogy bemutatnak például egy-egy áldozatot, akit másnap boncolni fog; vagy amikor levelet kap, és próbálják bemutatni mi játszódik le az agyában. Ezek miatt talán többen ráakasztanák az elvont vagy művészfilm jelzőt, pedig közel nem az, inkább csak bátor próbálkozás Gigor részéről, de úgy látszik a közönség nagyobbik része vevő volt erre. Én mindenesetre igen.

– Maga idegbeteg?
– Néha… rángatózik az arcom.
– Á, értem. Nekem egy időben kézremegésem volt. Attól van, mert elfojtja a dolgokat. Fessen! Vagy írjon blogot!

Meg aztán a remek történet ami végleg felteszi a pontot az i-re, és olyan hátborzongató összhatást kelt, hogy azt tényleg öröm nézni.

Mint mondtam, az elején nem annyira volt szimpatikus Anger Zsolt, a végére viszont ha moziban ülök, biztosan megtapsolom, mert nagyszerűen alakított. Tóth Ildikó pedig az egyik kedvenc magyar színészem, ebben ismét megbizonyosodtam.

Ami viszont nekem kicsit nem tetszett, az hogy elvileg Malkávnak nincsen túl sok pénze, mégis rendkívül drága zakóban rohangál, egyébként nem olcsónak tűnő és elég szépen berendezett lakásban lakik. Persze tudom hogy nem ezek alapján lehet valakire azt mondani hogy gazdag vagy sem, de mégis, egy lepukkant körfolyosós szoba-konyhát valahogy jobban el tudtam volna képzelni hozzá. Meg aztán, ha már magyar film, ne egy kamu TV18-at lássunk már, hanem minimum egy m1-et. Bár ez a film nem azért különleges, mert magyar, hanem mert film, abból is a jobbik fajta.

Mindenképpen érdemes félretenni (már ha van) a magyar filmekkel kapcsolatos sztereotípiákat, és megnézni ezt a darabot, mert tényleg jó lett. Azt nem mondom, hogy a magyar filmipar megváltója, de abban biztos vagyok, hogy ezentúl mind Gigor Attila, mind pedig Anger Zsolt nevét figyelni fogom. És el tudnék még viselni néhány hasonló filmet. Persze aki röhögésre és akcióra vágyik, annak nem ajánlott, de akit nem zavar ha kicsit idegfeszítő egy film, annak ez mindenképpen tetszeni fog.

Értékelés: 4 pont (IMDb-n egyébként 8,2 pontot kapott a tízből.)

Ma éjfél után néhány perccel, a Duna Plazában található Palace Cinemas egyes termében szép fokozatosan kihunytak a fények, bezárták az ajtókat és néhány gagyi reklám, meg a félig-levágott Palace Cinemas logó megtekintése után felhúzták a két-két fekete takarót, 16:9-es arányúvá varázsolva így a vásznat. Néhány másodperces csönd után megindult a főcím, hatalmas betűkkel, laza 3D-animációval, programozási nyelv-szerű szövegekkel mígnem egy kis hatásszünet után végül berobbant az ismerős türüm-tüm-tütüm, megjelent a cím, majd a filmekből már oly régóta ismert Tóth G. Zoltán bemondta: Terminátor: Megváltás – és megkezdődött a zúzás.

Szpojler! — A bejegyzés folytatásában lehull a lepel!

Még nincs vége, olvasd tovább »

Az van, hogy bár nagyon sokan leszólták a Kaméleont, szerintem mégsem igazán mondható rá, hogy rossz film. Bár lehet az én szavamra magyar filmek tekintetében nem lehet adni, mert míg mindenki úgy áll hozzá, hogy rossz, én úgy állok hozzá, hogy de jó, végre egy magyar film.

És ami az igazat illeti, az első képsorokat ahogy nézi az ember, nem feltétlenül egy magyar film jut az eszébe. Ráadásul ez nem egy »régi darab feldolgozása«; nem egy »vígjáték« és nem is egy önéletrajzi »zenés darab« mint ahogy azt megszoktuk, hanem mondjuk krimi. Persze nem kell olyan autórobbantós, fél Budapestet megsemmisítős akciófilmre számítani, amit én olyan szívesen látnék egyszer, de tény, hogy ritka a magyar krimi vagy akciófilm. Ez pedig inkább az, mint vígjáték. De persze lehet röhögni is rajta.

Amiben a magyarok észrevételeim szerint nagyon jók, azok a szövegek, a beszólások és a poénok. Szinte akármelyik magyar filmet nézem, a szöveg az, amire biztosan nincs panasz. Itt még ehhez társul egy elég jó zenei háttér is, valamint a látványos fényképezés. Ez utóbbi miatt mondaná rá az ember inkább hogy egy hollywoodi darabról van szó, viszont hihetetlenül kellemes látni egy ismerős budapesti utcát ilyen minőségű tálalásban. Az megint más kérdés, hogy míg a Valami Amerika 2-ben nem volt olyan steril minden, itt az utcákon enni lehetne a földről.

A színészekkel már volt egy-két probléma. Kulka tökéletes volt; a főhőst játszó Nagy Ervin is teljesen bejövős volt nekem (kicsit ismeretlen arc volt számomra, de ez végül előnyére vált); László Zsolt nálam a Tűzvonalban óta a non plus ultra; Trill Zsolt ennél jobban nem is hozhatta volna a karakterét. Viszont sajnáltam hogy Csányi kissé jelentéktelen szerepet kapott. Bár jól csinálta, de mégis, azt hittem ő valahogy jobban ki lesz hangsúlyozva. Hámori Gabriella pedig gyönyörű, de nekem valahogy túl színpadias. Nem szeretem, ha valaki a kamera előtt úgy viselkedik, mintha színpadon lenne. Egyszerűen zavaró.

Ami még gyengesége volt a filmnek, az a Made in Hungáriához hasonlóan a kicsit összecsapott sztori. Goda Krisztina szerintem teljesen jó rendező, amennyire én meg tudom ítélni (amit eddig rendezett és láttam, az nekem bejött), viszont voltak a történetben olyan apró kis hiányosságok, amik végül lerontották az összélményt. Arra gondolok például, hogy a kaméleon-karaktert nem igazán élezték ki. Volt néhány perc amiben bemutatták miről van szó, aztán végig egy melón futott a dolog. Nem volt rossz, de azért ebben több fantáziát láttam. Viszont a végét nagyjából jól oldották meg.

Összességében tetszett a film, én bátran ajánlanám bárkinek, aki egy kellemes kétórás kikapcsolódást keres, már csak azért is, mert magyar termékről van szó, és ha már egy ismerős utcát látunk, megérte. Ez így persze hülyeség, de na.

Értékelés: 4 pont

Az igazat megvallva én vártam és kíváncsi voltam a Made in Hungáriára. Nem feltétlen a Fenyő Miklósért tanúsított hatalmas rajongásom (ilyen nem is igazán van), hanem inkább a hatvanas évek, a rákendroll és persze amiatt, hogy magyar film, ami az én szememben mostanában inkább pró, mintsem kontra. Moziban is meg akartam nézni, de az rajtam kívülálló okok miatt nem jött össze.

A hatvanas években járunk szerény kis országunkban, ahol nincsen Coca Cola, de van Bambi és ahol bár annyira nem színes a világ mint a napfényes Amerikában, az emberek nagyjából mégis boldogok. És kezd elterjedni a rákendroll, az akkor még ismeretlen műfaj, amire az igazi elvtársak vírusként tekintenek. Ebbe a világba csöppen bele Fenyő Miki, aki négy év után hazatér az Államokból, rágógumival, belőtt hajjal és hawaii-mintás inggel. De már a reptéren megtapasztalja, hogy ez bizony nem Kansas. Itt nincs szabadság, nem öltözhet úgy ahogy akar, nem mondhatja azt amit akar és legfőképpen nem csinálhatja azt, amit szeretne és amihez igazán ért: a zenélést.

Miért jöttek haza?
A Honvéd miatt! Jobb a foci!

Mióta elment, barátai bandát alapítottak egy Röné nevű sráccal, aki értelemszerűen nem örül hazatértének, és próbálja mindenben szabotálni. Ráadásul zavarja hogy Mikinek ezerszer jobb az angoltudása, menő a sérója, elvises öngyújtója és eredeti Jack Daniel's whiskey-je van, ami azért akkoriban aranynak minősült.

Ez nagyjából az alapszitu, és igazából a történeten sokat nem variáltak, talán ez az egyetlen gyenge pontja a filmnek. Zenés darab, így annyira mégsem zavaró, ráadásul a kiváló díszletek, jelmezek, képi világ és a koreográfia bőven feledteti az emberrel, hogy gyakorlatilag egy összecsapott sztorit tárnak elé. Mármint lehet hogy Fenyő Miklós szerint nem összecsapott, de azért lehetett volna ezt a részét jobban is.

Szóval ez van. A Made in Hungária egy kiváló limonádé, majdnem kétóra szórakozás. Bejöhet azoknak, akik szeretik a Hungária zenekart és Fenyő Miklóst; bejöhet azoknak, akik abban a korban éltek, és nosztalgiázni szeretnének; de bejöhet azoknak is, akik szeretnének egy nagyon pici darabkát abból a korból, amiről az én korosztályom szülei sokat beszélhetnek.

Értékelés: 4 pont

Oké-oké, tudom. Vegyünk egy nagy levegőt miután ötször elolvastuk a címet, és feltettük magunkban, hogy ki volt az a brutális marha, nem is aki lefordította, hanem aki engedte ezt poszterekre és minden máshova felírni. Spancserek. Az eredeti címe az hogy I Love You, Man, vagyis Szeretlek, haver, de oké, ez annyira nem találó cím. Én konkrétan kezdtem volna ásni a sírgödrömet, mikor megláttam, hogy a »How I Met Your Mother« Marshallja az egyik főszereplő.

A sztori röviden: főhősünk megkéri barátnője kezét, ám rádöbben, hogy bár a nőkkel mindig jó kapcsolatot ápolt nincsenek igazi fiúbarátai akikkel eljárna sörözni meg hasonló férfias tevékenységeket folytatni. És ekkor megindul a hajsza a barátért, több sikertelen próbálkozás után végül belefut Marshallba (nekem ő már csak Marshall marad :]), aki egy befektető. És innen indul az igazi móka.

Ez nem tévé, ez HBO!

Elég jó vígjáték, sokkal jobb mint a »Lepattintva« volt anno. Ráadásul a nagyon-nagyon fárasztó szóviccek miatt pláne megéri, bár emiatt nem árt angolul nézni. Hozzáteszem hogy látásra elég jó volt a fordítás, az olvasható poénokat (plakátok és hasonlók) sikerült viccesre fordítani, és a beszólások is mind-mind viccesek voltak. Szóval kikapcsolódásnak tökéletes volt.

A cím viszont gáz. Elképzelem amint valaki beírta ezt, lementette, és még talán egy önelégült mosolya is volt hozzá. Pedig gáz.

Értékelés: 4 pont

Hát nem igazán tudom. Kicsit az egésznek már megtekintés előtt volt egy na, lehúzzuk még egyszer a bőrt a autókkal és nőkkel tömött versenyzős filmünkről szaga. Pedig már szegény amúgy is csontos volt. Emlékszem, az első részre azt mondtam, hogy hát szódával elmegy; nem volt rossz, de nem az én világom. A másodikról már csak olyan emlékeim vannak, hogy sokat röhögtem rajta, de nem a poénokon, hanem a hihetetlen hülyeségeken. Volt valami harmadik is ahol Tokióban tököltek, de az nekem (sajnos-szerencsére) kimaradt, erre meg a többiek vittek be, pedig azt hittem békés negyven-ötven évem lesz anélkül is, ha megnézem. Jól gondoltam.

Igazából három dolog nem tetszett. Elég gyenge a sztori. Az alapötlet persze jó, de magának a fő eseménynek, a konfliktusnak a megtörténte szerintem teljesen összecsapott volt, lehetett volna ezt másként is csinálni, akkor talán jobban átérzi az ember. A végére már jobb volt, de a történet kimenetele és befejezése nem klisés volt, hanem maga a klisé. Félek lesz ötödik rész is.

Aztán volt még egy olyan bajom, hogy nagyon-nagyon a célközönségnek szólt. Úgy értem mármint, hogy ez persze konkrétan a célközönségnek biztosan jó, de engem valahogy nem hoz lázba ha elmegy a kamera öt szépen megcsinált autó meg harminc szépen megcsinált mexikói luxusluvnya mellett, akik persze bikiniben ugrabugrálnak a kipufogógázban. Tudom, hogy én vagyok a hülye, de nekem alapjáraton ez kevés ahhoz, hogy azt mondjam váó.

Végül pedig ami legjobban szúrta a szememet, hogy túlságosan hihetetlen volt. Persze, ha beül az ember egy olyan filmre mint az »Alkonyat«, akkor tudja hogy mire számít, viszont ez elvileg egy akciófilm: autókkal, nőkkel, lövöldözéssel meg eksönnel. Ez mind-mind meg is volt, de olyan dolgok szúrták két szemgolyómat erősen, hogy:

• mindenkinek sikerül a leglehetetlenebb helyzetekben is centire pontosan kifarolni legalább százhúsz kilométeres óránkénti sebességből, de tényleg centire pontosan;
• szintén ekkora sebességből hirtelen rükvercbe átkapcsolva az autó nem hezitál, sőt, még gyorsabb is mint előremenetben;
• fél órája mennek a poros-koszos környezetben, de ahogy rávetődik valami fény az autó szélvédőjére, még egy porszem sem csillan meg rajta;
• amikor Vin Diesel az egyik kigyúrt csávónak lekever kettőt, eltörik kapásból négy bordája, pedig csak az arcát ütöttem, de amikor főhősünkkel rendezi át a befőttespolcot, az ő arcán nézi meg hogy törésálló-e a befőttesüveg (nem az), ötször-hatszor orrba veri, és ugye Vin Dieselnek azért van egy bizonyos ökölmérete, de hogy ez sem legyen elég, még kábé kitöri a gerincét is a mi főhősünknek, akkor annak csak egy vérpötty jelenik meg az orrán, amit egy laza kézmozdulattal persze nyomtalanul eltüntet.

Ezek csak a látványosabb dolgok. És tudom hogy régebben az összes akciófilmre ez volt a jellemző, de hülyeség azt állítani hogy ez manapság is így van, mert azért sokkal inkább van vér most, mint korábban. Úgy tudnám fogalmazni, hogy ha egytől tízig mérjük a hihetetlenség fokozatát, és mondjuk tizenkettőig még megemészti az ember, akkor ez egy erős tizenötös volt. Vagyis nekem túl hihetetlen, már-már mese habbal.

Nem leszólni meg leszarozni akarom ezzel, mert annak akit a film világa vonz, és tud mellőzni olyan olgokat mint amiket fentebb írtam, még akár tetszhetett is. És azért voltak jó jelenetek valamint jó zenék, de mondanom sem kell hogy az egész számomra Vin Diesel miatt ért egyáltalán valamit.

Értékelés: 3 pont

Megvolt az idei mozizós éjszaka is. A tavalyihoz képest sokkal jobb, bár a bömbölő zenét torz minőségben két lemezről ismételgetve de profi Pioneer cuccról tolva kicsit most is sokallottam. Ellenben kevesebben voltak, és a filmek közti időrések is jobban alakultak, nem volt akkora tumultus mint múltkor. Végül három filmet tudtunk megnézni.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a 2009-es mozifanatikusok éjszakájának általam legjobban várt filmje volt az Alkonyat. Többen akasztották már rá a jelzőt, miszerint túl lányos, túl vontatott és egészében véve túl nyálas az egész film, ami egyáltalán nem meglepő, hiszen romantikus darabként volt beharangozva. Valójában én ezt leszámítva, meg hogy valaki tart egy almát, de mégsem »Death Note«, semmit sem tudtam a filmről; nem is fogok róla mondani semmit, mert ha ismeri az ember egy kicsit is a történetet, valóban unalmas lehet. Szóval romantikus film, kis legendával. (Tényleg nem írom le, mert már lelőnék vele néhány poént.)

Amit még fontos róla tudni, hogy inkább a lassú kibontakozás, mintsem a tömény akció jellemzi, de mégis megtalálható benne az utóbbi is, és arra a néhány jelenetre tényleg nem lehet panasz, olyan apróságokat leszámítva, hogy egy nem automata-váltós autóval mennek, és miközben a srác két kezével fogja a kormányt, hallani lehet hogy éppen háromszor vált sebességet a gép.

A két összetevő, aminek köszönhetően mégis tetszett a film: a nagyon hangulatos képi világa és a kiváló zene. Egy-két kameraállás kifejezetten felborzolta a szemem kedélyeit, a zenére pedig végig bólogattam, hogy remek.

Az egyetlen kontra, hogy időben kicsit túlméretezett darab. És nem úgy, mint a »Benjamin Button«, hogy bár a fenekedet már kockásra ülted, de a történetet még hallgatnád, hanem sokkal inkább úgy, hogy sok az a két óra. Lehetne másfél, egy hangyányit akkor feszesebb lenne, de még mindig nem esne ki a csöpögős érzésből. Mert a film leginkább mégiscsak romantikus darab, szerelem, összetartás és miegymás.

Értékelés: 4 pont

Korábban azt mondtam, hogy 2009 filmje nálam a »Benjamin Button különös élete«. Persze hülyeség ilyet februárban vagy márciusban kijelenteni, és bár azt nem mondom hogy a Gettómilliomos elfoglalta a helyét, de mindenesetre fej-fej mellett állnak.

Dev Patel neve az átlag filmnéző számára valószínűleg ismeretlen, ám valószínűleg az átlag »Skins-néző« sincs ezzel másként. Ellenben ha azt mondom Anwar, bizonyára többek kezdenek hevesen bólogatni.

Pénz és nők. A félreértések legfőbb forrásai. Úgy látszik, te keverted a kettőt.

Szóval Dev Patel, vagyis Jamal Malik, az indiai nyomornegyedből érkező tanulatlan segéd, a chaiwalah, aki bekerül a Legyen Ön is Milliomos! egyik játékába, és eljut az utolsó kérdésig. Eközben a rendőrök elviszik, mert azt hiszik csalt, hiszen hogy lehet, hogy nála ezerszer műveltebb és tanultabb emberek fele ennyire sikeresek, mint ő. Egy adag kínzás után a rendőrök beültetik egy tévé elé, és végignézetik vele a játékban elhangzott kérdéseket egytől-egyik. Jamal pedig mesél. Minden kérdéshez egy apró történetet a jelentéktelen életéből, egészen kisgyermekkorától.

Mindezt megfűszerezve India lenyűgöző és egyben zord képi világával, a döntögetett kameraállásokkal, a kiváló zenei válogatással és a lendületes vágásokkal. Vagyis a remek történet találkozik a szintén remek technikai kivitelezéssel, akárcsak Gomb Benjámin esetében.

Hogy milyen film a Gettómilliomos? Leginkább romantikus, de mégsem lehetne így beskatulyázni, mert ugyanúgy megállná a helyét akár a drámában, sőt, még a krimiben is. Gyönyörű mese a kőkemény valóságból, mondjuk. Nekem nagyon tetszett, abszolút jogos az a rengeteg »szobor«, amit kapott nemrég, sok-sok ilyen filmet még!

Értékelés: 5 pont

A mefiblog véleménye: 13 Oszkár-díj? Hell, yes!

Szóval azért sejthető, hogy tetszett. Sőt, én bátorkodom valami olyasmit is leírni, hogy filmet így kéne csinálni. Pláne drámát. Pláne ilyen jellegű drámát. Az egész hihetetlenül jó volt, azonnal megvett. Arról van szó, hogy Benjamin Button különös körülmények között született, így az idő múlásával nem öregszik, hanem fiatalodik. Nem igazán értettem hogy fogják megoldani, de teljesen korrekt lett ennek a kivitelezése. Nálam csak pluszpontot ért, hogy a sztori 1900-tól napjainkig játszódik, és amennyire nekem átjött, nagyon jól eleveníti meg az adott korszakokat. Ráadásul amit miatt pláne elnyerte a tetszésemet, hogy tele volt apró trükkökkel, stíluselemekkel, amiket például egy sorozatban több részben sütnek el, itt viszont volt rá idő, mert a film elég hosszú, talán ez is az egyetlen negatívuma, hogy picit sok az majdnem három óra. Viszont tényleg így jön ki a sztori, és nem érezni azt hogy elkapkodják sem azt hogy túlzásba viszik. Csak egyszerre azért a moziban ez fárasztó, nekem legalábbis. Viszont furcsállom az IMDb 8,4 pontját, nálam ez simán 9,5 lenne.

Most más nagyjából nem jut eszembe, tényleg nagyon jó volt, mindenkinek ajánlom. Ilyen darabokat jó meg- és újranézni.

Értékelés: 5 pont

Nem tudom, lehet az én humorérzékemmel van a baj, de ez durván két óra nekem minden volt, csak vicces nem. Az alapfelvetés érdekes, talán még vicces is lehetne, de valahogy a végeredmény mégsem volt az. Leginkább talán amiatt, mert próbálják az egészet egy fiatalos és humoros filmként eladni, közben meg egyáltalán nem az. Mindemellett még hosszú is volt, vagyis 116 perc nem hosszú, ha sokat lehet röhögni, így viszont eléggé. Egyszer belefért, néha-néha még röhögtem is, javarészt el sem mosolyodtam azonban. Többet biztos nem.

Steve Carellről meg nem tudom mit gondoljak már, három filmben láttam, abból kettő nagyon nem jött be.

Egyebet sajnos nem tudok elmondani.

Értékelés: 3 pont

IMDb-n eléggé konkrét a tízből kapott szerény hat pont (meg is nézem majd hányan szavaztak az Államokban) és ahogy néztem itthon sem igazán kapott túl jó kritikát a film, pedig megéri vele foglalkozni, több okból is. Egyrészt – apróság ugyan, de – az eredeti War, Inc. címet sikerült kivételesen nagyon jól fordítani, marketing szempontból is jó, fordításként is tökéletes ráadásul az egész filmet tökéletesen jellemzi. Másrészt sikerült olyan oldalról megközelíteni a főtémát, amilyenről eddig nem igazán.

A téma ugyanis mint az sejthető a háború, Közel-Kelet és az Egyesült Államok. Eddig persze semmi extra, de ennyire gúnyos filmet nagyon rég láttam, konkrétan ha műfaját kéne meghatározni, azonnal rávágnám hogy szatíra. Elővesznek itt mindent: üres fejű popénekest, kegyetlen bérgyilkost, hataloméhes diktátort és pénzéhes katonai vezetőket. Nagyszerű, tényleg.

Mondjuk kicsit nehéz felvenni a ritmusát, az eleinte idegesítő kameraállásokat, a furcsa helyzeteket és hasonlók, de végeredményben egyáltalán nem rossz, én kicsit keveslem is az IMDb-s pontszámot.

Értékelés: 4 pont

Nem is olyan régen olvastam »a regényt«, így ettől a filmtől kicsit féltem, hiszen nagyon ritka az olyan adaptáció, amely tényleg jó filmként és adaptációként is, de a Goldfingerre ez többszörösen igaz, a könyv történetét ugyanis végig követi, itt-ott tér csak el attól és elég kevés dolgot hagy ki. A legjobban Oddjob karakterét sikerült eltalálni, gyakorlatilag pont olyan, mint ahogyan az ember a leírtak alapján elképzeli.

A történet úgy áll, hogy Goldfinger, az aranymániás gonosztevő megrövidíti egy kisebb vagyonnal az Angol Bankot, így Bondot küldik utána, hogy nyomozza ki, hogyan szállítja az országok között a rengeteg aranyat és szerezze is vissza azt.

Eddig ez volt talán a legjobb Bond-film azok közül, melyekben Connery játssza a főszerepet.

Értékelés: 5 pont

Úgy volt, hogy megnézzük ma a magyar hüllős átverős filmet, de végül a Duna Plazában már nem játszották este (viszont LÁTTUK HANDRÁST, OMG!!4), így maradt ez. Az első rész nagyjából tetszett, mondjuk így most egy négyest nyomnék rá, röhögtem rajta párszor, és nem volt annyira gagyi, a főcímdal pedig kifejezetten bejött. A mostaniéval ellentétben, aztán úgy gondoltam, hogy a film is valami hasonló lesz, de szerencsére nem.

A magyar filmek azért jók (függetlenül attól, hogy maga a film egyébként jó-e), mert a miénk. Mert látunk benne olyan helyet, ahol már elsétáltunk, ahol már bicikliztünk, ahol már csókolóztunk vagy akármi hasonló. És nekem például jól esik viszontlátni egy filmben az otthonomat. A Valami Amerika 2 ilyen téren nagyon jó, magyar film, és ezt nem titkolja. Értem ezalatt az olyan dolgokat, hogy a maffiózó kocsijában a lakodalmas zene szól, nem a komoly; a HÉV-megállóban a graffitik nincsenek lefestve-kitakarva-retusálva, mert jaj mit gondol a külföldi; az utcák nem sterilek mint egy műtő és nem kitalált helyeken játszódik. Ezek miatt nálam alapból jól indult. A kedvenc jelzőt ott kapta meg, amikor megjelent a Tankcsapda, egy kis koncertjelenettel és Lukács pár mondattal. Magyarok vagyunk, magyar filmben nem hálivúdot, hanem Magyarországot, magyar dolgokat akarunk látni. Így kell ezt.

Ami még nagyon tetszett, hogy az elején bemelegítőnek egy kis képregényben kommentárral megtudjuk mi is történt az előző filmben. Jó dolog ez, régen volt már, régen is láttam utoljára, így kicsit képben volt az ember, hogy ki-mi-hol-mikor.

Amennyire én láttam, a színészi meló teljesen oké. Picit azért érezni az itthon jellemző színpadon-vagyunk-effektust, de annyira nem erős. Oroszlán Szonja eleinte nagyon erőltetettnek tűnt, aztán kicsit belerázódott, vagy nem tudom, és nagyon jól játszotta a buta szőke libát. Ónódi Eszter meg egyszerűen meseszép, bár két jelenetben annyira idiótán volt sminkelve, hogy az már fájdalmat okozott.

Technikai tekintetben is nagyon jó volt, szép képek, jó koreográfia a színpadi jeleneteknél és minden ilyesmi.

Az van még, hogy a magyar illetékesek nagyon tudnak beszólásokat írni, mert akárcsak a Tűzvonalban esetében, olyan oltások és odaszólások voltak, hogy egy-két jelenetnél tényleg potyogtak a könnyeim. Meg aztán a végén a támogatóink részt viccesen, a cégek (T-Home, Nokia, Szerencsejáték Zrt. stb) reklámjainak kifigurázásával oldották meg.

Az egyetlen rossz pontot a nekem annyira nem tetsző, ám annál többször hallható betétdal miatt kaphatja, de ez belefért.

Nagyon-nagyon jó volt. Nem is kell mint magyar filmként beskatulyázni, ez szerintem lazán megállná a helyét más országban is, talán csak az elég sok magyar berkekben vicces poén miatt nem. Korrekt, technikás, vállalható vígjáték, magyaroktól, magyaroknak. Zseniális volt, komolyan, le a kalappal!

Értékelés: 5 pont (Egyik legjobb magyar film?)

Szégyen vagy nem szégyen, kimaradt nekem az Eurotúra, talán éppen azért, mert mindenki az Amerikai Pitéhez hasonlította, az meg nekem annyira nem volt nagy favorit. Gergő osztálytársam adta kölcsön még tavaly, aztán egyik este gondoltam miért ne, sokat nem veszthetek.

Kellemesen csalódtam, mivel valami bugyuta filmet vártam, nulla poénnal és bár bugyutának bugyuta, de a jobbik fajtából, hiszen gyakorlatilag végig lehet rajta röhögni, és azért tényleg már megint egy dilis amcsi film íze van, valahogy mégis mosolyra húzza az ember száját, az enyémet legalábbis igen.

A történet is elég általános; az érettségiző srácot a bomba barátnője (ó, Kristen Kreuk, ó jaj!) a ballagás napján dobja, teljes lelki válság, de halvány reménysugárként csillan meg egy lány Németországból, aki mindenképpen szeretné főhősünket látni, és ezért akár Amerikába is utazna. A lány természetesen dögös, tán még az előzőnél is dögösebb, ám barátocskánk mámoros fejjel elküldi e-mailben a fenébe, mert azt hiszi valami átverés az egész, másnap pedig mikor kiderül hogy nem az, fogja a fejét. Végül elindul Berlinbe megkeresni a lányt, az egészből persze egy kellemes kis európai kaland lesz. Ami miatt talán megfogott, az pont Európa, mert bár nem mindig a legjobb helyként mutatják be, mégis egyszerűen jó dolog Londont, Párizst és hasonló helyeket látni. Móka, barátok, nyár, bulik, kaland – erről szól az egész.

Lehet velem van a baj, mert IMDb-n például csak 6,4 pontot kapott a tízből, de persze minden ember ízlése más. Én alapjáraton nem vagyok oda a hasonló filmekért, volt egy-kettő ami tetszett, de ennyire szerintem egyik sem. Rég volt már egy vígjáték ennyire önfeledt és laza, kötelesség nélküli. Nem voltak elvárásaim, mégis jól éreztem magam, így kell ezt.

Értékelés: 5 pont (Bűn vagy nem, nekem nagyon bejött, csak ajánlani tudom.)

Nem éppen mai, kicsit több mint kétéves fim ez, én leginkább a főszereplők (Morgan Freeman és Bruce Willis) miatt vetettem belé reményeket, és igazából a szintet hozta is, bár a magyar cím után valami teljesen másra számítottam.

Rögtön az elején Bruce Willis nagyöreg mesél nekünk egy régi történetet, majd váltás után láthatjuk, hogy Slevinnek nincs szerencsés napja: a haverjához menne látogatóba, de a reptéren kirabolják, a papírjait elviszik, a srác lakását üresen találja, és miután összefut a csini szomszédnővel (ekkor már sejthető, hogy lesz ott még ez meg az), két néger csávó viszi a Főnökhöz, mert azt hiszik, hogy ő az, aki a lakásban lakik és ugye papírok hiányában nem tudja igazolni ennek az ellenkezőjét. Mint kiderül, a haverja felülteti, és ha életben akar maradni, meg kell ölnie a Rabbi fiát, a Főnök legnagyobb ellenségét, aki korábban barátja volt.

A film első fele elsőre vonatottnak tűnik, látszólag semmi nem történik, viszont pontosan a felénél beindulnak és magával ragadnak az események, az az utolsó percekre pedig garantált az állzuhanás, szerintem nagyon kevesen éreznek rá, hogy mi is történik, szemben a sok-sok kikövetkeztethetős sztorival. Nem is tudom mikor lepett meg ilyen mértékben egy végkifejlet.

Szóval csak ajánlani tudom, nekem nagyon bejött, leszámítva hogy az eleje tényleg kicsit nyögvenyelős.

Értékelés: 4 pont

Elöljáróban az egész történetet egy névvel lehet jellemezni: JJ Abrams. Aki néz sorozatokat, az a »Lost« és a »Fringe« után már-már ismerősként üdvözölheti a Cloverfieldet, leginkább azért, mert erre is jellemző a senki nem tud semmit fílng, és ez a film végére sem változik sokat.

Egy fiatal társaság meglepetés búcsúbuliján vagyunk, amit a csapat legjófejebb jófejének rendeztek, amikor valami földrengésnek vélt esemény történik a sokemeletes gyönyörűen berendezett lakáson kívül. Elmegy az áram, a társaság lerohan a házból, sikítozás, pánik, és megkezdődik az izgalom, a szabadságszobor fejével, ami csak úgy mellékesen odazuhan az arcuk elé. Idáig nagyjából húsz teljesen unalmas perc telik el, ami durván a film egynegyede. Mint később kiderül nem földrengés, hanem valami szörnyeteg játszik városrendezőst, pusztítja egész Manhattant, és persze jön a csodálatos amérikái hadsereg és persze a változatosság kedvéért a létező összes fegyvert rászabadítják – mindhiába.

Ez így rendben is van, bár mutathatna valami újat, nem mutat, oké, erre számít az ember. Amiben viszont mégis újat mutat, hogy mi végig egy kézikamera felvételeit látjuk, szóval semmi többkamerás operatőr meló, meg képstabilizálás, nem. Az egyik srác ugyanis videókamerával rögzíti a búcsúüzeneteket, mikor az egész történik. Ez amiatt roppant jó, mert kicsit valósághűbb az egész, néha látunk egy-két televízióműsort, de azt leszámítva mi is csak ugyanannyit tudunk és tapasztalunk mint ők. Ebből következik viszont hogy – bár csak másfél órás, mégis – rendkívül fárasztó az egész, ugyanis a srác igyekszik úgy rángatni a kamerát mintha valamelyik testrésze lenne, és nem olyan finom »á lá 24« módon, hanem amolyan fogadjunk hogy elhányod magad a végére stílusban.

Ezeket és néhány látványosabb jelenetet leszámítva viszont semmi extra, egy átlagos szörnyeteges jajmeghalunk film, nem több. Lehúzni annyira mégsem tudom, mert valahogy mégis megfogja az embert, talán azért, mert igyekszik valósághű maradni, és ez nagyon is jól megy neki. Mondjuk azért jobb hogy itthon néztem, mert moziban valószínűleg mélyebb nyomot hagyott volna mind bennem, mind abban aki előttem ül, és nyakonhányom.

Értékelés: 4 pont (Egyszer jó.)

Nehéz dolog ezt a filmet beskatulyázni vagy értékelni, mert bár horrornak tűnik, és műfaj szerint is horror, de inkább nevetős és bár nevetős is, de inkább kicsit elgondolkodtató. Viszont: látott már valaki olyan horrorfilmet, amit nem röhögött végig? Persze nem úgy, hogy tízévesen suttyomban nézve, majd két hétig nem tudott aludni, vagy teszem azt olyat, hogy tíz percig síri csend, majd a létező összes hangfalból valami ordenáré hangra szívinfarktust kap az ember. Nem, én olyan tényleg horrorfilmre gondolok, amit végigretteg az ember, égnek áll a szőre, hatása alatt van és így tovább. Mert jobban belegondolva az összes horrorfilm inkább vicces. Erre legutóbb a »Hívatlanok« megnézésekor jöttem rá. Ami mégsem, az meg inkább a pszicho kategória.

És akkor itt van a Mély harapás, nincsen rózsa tövis nélkül, vagina dentata meg ami kell. Ezekből nulla latintudással is kikövetkeztethető, hogy fogazós punciról van szó. És azért valljuk be, hogy horrorfilm alapnak ez egészen jól hangzik: végy egy lányt, aki más, akinek legféltettebb kincse mondjuk úgy: harapós kedvében van.

A készítők nem tudom mit akartak ebből a történetből kihozni, de a horror helyett inkább egy ifjúsági feminista felvilágosítófilm lett, megfűszerezve vallási elemekkel. Gondolok itt például arra, hogy 2007-ben és manapság szerintem ezerből egy lány akar a nászéjszakáig szűz maradni. Ráadásul mindvégig úgy tálalják, hogy a szex a legnagyobb bűn, amit ember elkövethet, és már-már én is szégyellni kezdtem magam, hogy milyen undorítóak is vagyunk mi férfiak.

A másik oldalról viszont érdekesen közelíti meg a nemi erőszak témát, és ha nem lett volna kicsit olyan minden férfi egy állat általánosítós utóíze, valamint ha egy-két komoly jelenet nem sikerült volna annyira komikusra, hogy potyognak az ember könnyei a nevetéstől, akkor talán azt mondanám, hogy egész jó dráma. Így viszont egy valami, ami úszik a horror, a dráma és a vígjáték között. Pedig az alapötletben rengeteg lehetőség lett volna.

Pontszám tekintetében tanácstalan vagyok. Ha mint valami szatirikus dolgot kéne értékelni, akkor mindenképpen megérdemelne egy hármast. Mint horror, kettes. Viszont vannak benne olyan elemek, amik miatt valahogy a hármas felé húz a szívem, pedig biztosan nem nézném meg ismét. Érdekes egy film, mindenesetre.

Értékelés: 2 pont (Nem érdemli meg a hármat, lehetett volna jobb is ez.)

Gyakorlatilag mikor a legelső előzetest megláttam, már nagyon érdekelt a Lepattintva, leginkább azért, mert Kristen Bell (többek között »Heroes«), Jason Segel (»How I Met Your Mother«) és Jack McBrayer (»30 Rock«) a jelzett sorozatokban mind-mind szimpatikus volt, és a Hősöket leszámítva ráadásul nevetős darabokról van szó, gondoltam így ez sem lehet olyan rossz, mármint nevetés tekintetében.

Rosszul gondoltam. Talán túl sokat, vagy teljesen mást vártam, de a nagyjából két órában ötször ha összesen röhögtem, és akkor is inkább a nagyon buta szóviccek, sem mint a tényleg vicces dolgon. Bár ez talán kicsit a szinkron hibája is lehet, mert például az egy-két éneklős rész (nem kell megijedni, nem az egész az) hol le volt fordítva, hol meghagyták eredeti hangokkal. Szóval nálam egyáltalán nem volt röhögős, ami egyrészt egy vígjátéktól, másrészt az előzetesek alapján azért meglepő újdonságnak számított.

Igazán az érdeklődést talán ott vesztettem el, mikor az első öt percben háromszor mutatták meg Segel farkát, és nem ám olyan udvarias képzeld oda stílusban, mint anno az AXE-reklámban, hanem telibe a kamerába, majdhogynem premierplánban integetett Lompos Lajos, egymás után háromszor. Amit talán ki is hevert volna az átlagos férfi néző, ha kap cserébe mondjuk Bell-féle puncit, háromszor, de nem hogy puncit, hanem magát Kristen Bellt is alig látni, és amikor látni, akkor sem igazán villogtatja szép testrészeit színészi tehetségét, pedig akadna neki bőven. Cserébe legalább ott volt Mila Kunis, aki szerintem jól néz ki, és még egy részeges bimbómutogató képet is láthattunk róla, bár ez sovány vigasz Lajos után.

Ennyi volt nagyjából a kontra része. Ami tetszett, az a CSI-paródia, meg burkoltan az egész filmvilág finom fikázása (így jött ki az alliteráció, na). Továbbá jó dolog volt, hogy bár az alaptörténetből kiindulva számíthat az ember romantikára, mégsem lett az egész egy nyáltól és rózsaszín gennytől csöpögő tucatsztori, meg a romantikus jelenetek többségét is inkább viccesen mutatták be, mert azért tényleg volt egy-két vicces jelenet, de sajnos kevés.

Viszont így azért vagyok bajban, mert a film nem romantikus, de nem is egészen vígjáték. Valahol a kettő között áll, a tetején reszelt citrommal. Annyira katasztrofális nem volt, én kicsit többet vártam tőle, de ez leginkább azért volt, mert másként álltam hozzá. Nem mondom azt, hogy kerülje bárki, mert azért barátnővel megnézős filmnek, vagy csak a szokásos könnyed esti kikapcsolódásnak azért nem rossz. Tényleg csak annyi, hogy én másra számítottam, de ezt nem írom le megint mert megköveznek.

Értékelés: 3 pont (Egyszer nézhető.)

Tavaly novemberi film, nem is igazán hallottam még róla, teljesen véletlen akadtam rá most, és mivel a leírás szimpatikus volt, gondoltam miért ne.

Az egész úgy kezdődik, hogy az egyetemi tanárokból álló baráti társaság egyik tagja éppen költözik, és búcsúzkodás közben bevallja: ő egy tizennégyezer éves ősember, aki harmincöt éves kora óta látszólag egyáltalán nem öregedik. És elkezdi mesélni miket és hogyan látott, élt meg a tizennégyezer év során. Ráadásul kapóra jön, hogy pont az érintett tudományágak képviselői vannak jelen: egy antropológus, egy pszichológus, egy biológus és így tovább.

Bizarrul hangzik, ráadásul kicsit megtévesztő is lehet, és ugyan műfaját tekintve sci-fi, de egyáltalán nem kell nagy költségvetésű látványos aláfestést meg színes tálalást várni, gyakorlatilag elejétől a végéig ülnek a kanapén és beszélgetnek. Bár eleinte kicsit vontatottnak és hosszúnak tűnik, (másfél órás, de elég tömény, pont mert csak mesélnek) de ettől függetlenül hamar magával ragad, ami leginkább annak tudható be, hogy sikerül hihetően tálalni az egész történetet.

Többet nem is akarok róla elmondani, tényleg érdemes megnézni, nem a látvány, nem a rendezés sőt még nem is csak a színészek miatt. Igazán dicséretet Jerome Bixby érdemli, aki megírta a történetet, amin a film megtekintése után is nagyon sokat töpreng az ember.

Értékelés: 5 pont (Eleinte négy pontot akartam adni, de ez simán megér ötöt.)

Végül csak megnéztem, pedig a plakátok alapján valahogy úgy éreztem, nem ez lesz az idei kedvenc röhögős, főleg hogy Steve Carellről a katasztrofális »Evan a minden6ó« jutott az eszembe, abból pedig még egy alkalom is sok volt.

Éppen ezért is lepődtem meg, ugyanis a film kellemes csalódás. Persze nem ez lesz 2008 vígjátéka, és nem potyogtak a könnyeim két órán keresztül, de az egyszer megnézhető és sokszor kacagós kategória követelményeinek tökéletesen megfelel.

Az egész nem titkoltan a kémkedős-ügynökös akciófilmeket figurázza ki, meglepően jól, egyébiránt. Egy-két jelenetnél másodpercek alatt annyira nevetségessé tették az egész Bond-kultuszt – zenében, szövegben és képekben egyaránt – hogy amiatt külön pirospont jár. A néha-néha megjelenő Trabantokról, Wartburgokról és Ladákról nem is beszélve.

Ráadásul nekem bejön Anne Hathaway, aki azon túl hogy jól alakította a magabiztos és ki-ha-én-nem ügynöknő szerepét, még jól is néz ki. És maga Steve Carell is kellemes csalódás volt, valahogy ez a bogaras, rend- és szabálymániás, mindig pontos már-már Monk-szerű figura jobban állt neki, mint Noé a bárkával.

Voltak persze egyáltalán nem vicces, meg nagyon vállalhatatlan poénok, de többségében azért inkább nevetős film, egyszeri megnézésre ajánlható.

Értékelés: 4 pont

Azt hiszem, bajban vagyok. Nehéz egy olyan filmről írni, ami nagyjából egyéves már, és szinte csak pozitív kritikával illették, rosszat nagyon kevesen mondtak róla. Ha egy ilyen filmet ül le megnézni az ember, akkor vannak bizonyos elvárásai, és tudat alatt elkönyveli, hogy ez jó lesz.

A Nem vénnek való vidék viszont egy olyan mű, amit nem lehet jónak vagy rossznak nevezni, mert igazából az általános értékelési rendszerből hogy úgy mondjam teljes mértékben kilóg. Ez ugyanis más, és az efféle másság nem biztos hogy mindenkinek bejön.

Bevallom derekasan, első megnézésre nem igazán tudtam hová tenni. Aztán éjszaka-hajnalban végignéztem másodszor is, és arra jutottam, hogy ez egy hihetetlen darab. Tényleg. Pörgős akcióra számítottam (semmit nem olvasok filmekről mielőtt megnézném őket, általában csak a jó-rossz szintű véleményeket tudom), ehelyett egy eleinte vontatottnak tűnő, közben pedig hátborzongatóan izgalmas, elgondolkodtató művet kaptam az arcomba. Persze csak finoman, mondhatni olyan nem vénnek való vidékiesen.

– Ha nem jövök haza, mondd meg anyámnak hogy szeretem!
– De hát anyád meghalt!
– Igaz. Akkor majd megmondom neki én.

Kicsit tényleg hasonló a helyzet, mint a »Vérző olaj« esetében. Ugyanis maga a film elég fárasztó, ráadásul nagyon-nagyon sok részletet hagy rád, a nézőre, ahelyett hogy mindent elmondana és megmutatna, inkább csak apró részleteket, gondolatokat mutat, ezekből neked kell meghatározni az összképet, amire meg idő van bőven, minden értelemben. És az ilyesmi ritka, nagyon ritka. Ami ezen kívül nagyon bejött, hogy bár a két óra alatt összesen tízpercnyi (pár)beszéd lehet, de ezek többségéből árad a tömény szarkazmus.

A pontot az i-re pedig egyértelműen Javier Bardem zseniális alakítása tette fel, akiről az igazat megvallva semmit nem hallottam még. Végig olyan fapofával és jeges higgadtsággal játssza a szerepét, hogy még az én hátamon is felállt a szőr.

Szóval igen, a Nem vénnek való vidék egyáltalán nem mindennapi film. Megérdemelte az aranyszobrocskát, és mikor másodszorra néztem, még a felénél sem jártam, mikor tudtam hogy ötpontos lesz.

Értékelés: 5 pont

Családi DVD-zés volt, bár megmondom őszintén hogy a film kicsit amúgy is érdekelt, mert egyrészt vagyok olyan elvetemült hogy bejön nekem az ABBA, másrészt Meryl Streep meg Pierce Brosnan neve együtt elég csábítóan hangzott.

És gyakorlatilag a filmben nem lehet csalódni, már ha a megfelelő oldalról közelítve nézzük. Langyos, egynyári limonádé, néha egy-két vicces beszólással, meg visítozós csajokkal. Semmi világmegváltás, semmi elgondolkodtatás, semmi, csak napsütés, ABBA számok éneklése a főszereplők által. Az a fajta, amit inkább a barátnőddel nézel meg, és neki valószínűleg jobban fog tetszeni. De e tekintetben nem fog csalódást okozni.

Viszont ezt teljesen komolyan: csak eredeti nyelven nézzétek, felirattal. Aki ugyanis nem tud angolul, az feltehetőleg a dalszövegeket sem fogja érteni, így a nagyrészét amúgy is feliratozza, a magyar szinkron pedig rendkívül elcseszett lett, Kautzky Armand mint Brosnan szinkronhang persze tökéletes, de a főszereplő kiscsaj eredeti hangja valami hihetetlenül kellemes, a szinkronhang pedig egy tizenéves, picsogó-visítozó nyafka lánykáé, ami egy idő után tudat alatt arra készteti az embert, hogy a távirányítót ékelje a televízió közepébe bele.

Ellenben ha már eredeti hangok: csalódtam picit Streep és Brosnan énektudásában, egy-két jelenetnél annyira nevetséges hangokat adtak ki, hogy kezdtem azt hinni, koncepcióból énekelnek szarul. Pedig nem, egyszerűen ennyi a tudás. Ezt leszámítva teljesen rendben volt. [Igen, én még ennyire sem tudok énekelni, a különbség csak annyi hogy nem is szerepelek filmvásznon (egyelőre ;]).]

Értékelés: 4 pont

Nem kellett volna megnéznem ezt a filmet, azt hiszem. Igazából az a legnagyobb bajom, hogy mostanában egyre gyakrabban kerül elő a Mentsük meg a Földet! téma és amíg ez finom utalás szintjén mozog, addig persze teljesen rendben van, de amikor minden második film részben vagy teljes egészében erről szól, ráadásul átlátszó módon akkor kezd kínos lenni. Értem én hogy azért érezni lehetett miről fog szólni a film, és azt is, hogy tényleg sürgető a helyzet, de nem a kikapcsolódásra vágyó filmnézőt kéne folyamatos jelleggel cseszegetni, hogy hallod »mossál már 30°C-on«.

De oké, tekintsünk el attól, hogy buta módon és nagyon átlátszóan próbálják nevelni a népet. Ettől függetlenül is csak annyit lehet elmondani, hogy a film roppantmód gyenge, jobban belegondolva semmi kiemelkedő nem volt benne, sőt talán még a középszerű kategóriába sem igazán csúszott bele. Az idegesítő kisgyereket én már WoW-ozás közben tarkóncsaptam volna (e vágyamat szinkronhangja csak fokozta), a főhősnő szikrázóan tűéles és könnybelábadó szemein valamint hátborzongató sipákolásán túl semmi extrát nem tud felmutatni, amikor pedig megláttam a Robotzsaru-fazont, konkrétan felröhögtem. Reeves az, aki az egészet felhúzza kicsit, mert ugye a hallgatag világmegváltó szerep jól szokott neki állni, jól állt a Mátrixban és jól állt a »Street Kingsben« is.

Két dolog viszont tetszett. Az egyik, hogy sok jelenetnél apró részletekből kellett összehozni dolgokat, nem feltétlen toltak mindent az ember arcába (bár kevés ilyen jelenet volt sajnos), a másik pedig, hogy a tévés bejátszásokkal folyamatosan mutatták, milyenek is az emberek ha baj van. Ez a két dolog volt, amit nagyon eltaláltak.

És körülbelül így ennyi is a film. Gyakran használom azt a szót hogy közhelyes, ez viszont egymagában egy kilencvenperces közhely, kár még leülni is elé. Lehet, hogy az eredetit kellene megnézni, mert arról bevallom derekasan semmit nem tudok, de hogy ez nem lesz kedvenc, az száz százalék.

Értékelés: 2 pont

Ha már »Doktor No« megvolt múltkor, akkor legyen meg az összes többi is, sorrendben méghozzá. Így lett hogy valamelyik este megnéztem az 1963-as Oroszországból szeretettel című második 007-es filmet.

A film története kapcsolódik az előző részhez. Bondnak Isztambulba kell utaznia, hogy megszerezzen egy Lektor nevű szerkezetet, mely ha rossz kezekbe kerülne, bajt hozhatna a világra. Csak a szokásos. A gépre viszont nem csak ő pályázik, hanem egy terrorista csoport is, akik Bonddal két legyet ütnek egy csapásra: kihasználják, hogy megszerezze számukra a gépet, valamint bosszút állnak Dr. Nó miatt is.

A Rosa Klebb nevű orosz hölgyeményen kívül leginkább a csúcstechnológiás táskán mosolyogtam, amit Bondnak adtak, benne könnygázgránáttal meg egy rejtett késsel. Hiába, na.

Értékelés: 4 pont

Eddig is tudtam, és most megnézve a pontszámokat szinte biztos vagyok benne, hogy teljesen egyedül vagyok a dologgal, de nekem nagyon tetszett az új Hyppolit. Persze kicsit bizarr azt mondani, hogy új, hiszen majdnem tíz éve már, hogy beültünk a moziba megnézni, de 1999 mégiscsak közelebb van hozzánk, mint 1931.

Az rendben van, hogy lecseréled törpéimet egy kétlyukú nőre. Az is rendben van, hogy kidobálod anyám régi bútorait. Még azzal is megbarátkozom, hogy dinének nevezed a vacsorát. Rendben. De hogy én, a saját marhapörköltem tiszteletére, öltönyt és nyakkendőt húzzak: soha. Soha!

Arról van szó, hogy Schneider úr szippantós-autójával majd logisztikai cégével megszedi magát, és bár ő megmaradt olyannak, akinek a bajszán ott van még a kolbászdarabka, és aki a régi szippantós-autójával közlekedik, de újgazdaghoz híven felesége úri módon akar élni, úri házban, az úri háznál pedig lakáj is van! Itt jön a képbe Hyppolit, a lakáj.

Eperjes Károly (bár emberileg voltak vele ugye érdekes dolgok) zseniálisan alakítja a precíz, rendmániás és megszállott lakájt. Nekem mindig a »Csengetett, Mylord?-ból« Twelvetrees jut róla eszembe. Egyszerűen zseniális, ahogy intézi a lakás átrendezését, ahogyan a programokról gondoskodik, ahogy Schneiderné fogyókúráját tervezi és amint keveri mindenfelé a keverni valókat. (Nem a levesre gondolok.)

Amikor anno néztem Huszárik Kata egyáltalán nem jött be, gyakorlatilag nulla színészi tehetséggel áldotta meg a sors, de miután megnéztem az eredetit, rájöttem, hogy ennél jobb színészt nem találhattak volna Telka szerepére.

Szóval bár kevés jó új magyar film van (sajnos), a Hyppolit 1999-es változatát nagyon szeretem, és akárhányszor nézem, tudok rajta röhögni. Egyrészt az újgazdagok remek paródiája ez, másrészt az egészen érezni, hogy a film magyar. Ahogy kétpofára eszik a csülköt pékné módra, zsíros arccal, amint az Erzsébet hídon át utaznak hazafelé és így tovább. Az egy-két színésznél látható enyhe túljátszás az egyetlen negatívum, amit leginkább magyar filmeknél érezni. Néha olyan, mintha nem tudnák: színházban vagy filmstúdióban vannak.

Viszont ha már magyar film: a Nyomozót többen dicsérték, valamint decemberben lesz a premierje a Kaméleonnak, amire nagyon-nagyon kíváncsi vagyok. Akciófilm ez »hazánkban« ugyanis, ami pedig régi nagy vágyam.

Értékelés: 4 pont

Egy ideje vezetek egy hosszú listát, régi filmekkel, amiket már láttam, de jó volna újra megnézni. Köztük szerepel az összes duplanullás is, így aztán tegnap hirtelen felindulásból megnéztem a Dr. Nót, a legelső Bond-filmet, Sean Connery főszereplésével.

Szóval mindenekelőtt, mai szemmel nézve kicsit furcsa volt. Furcsa volt látni az 1962-ben használt technikákat, a vetített hátteret, a díszleteket, a fényeket és a teljesen más színészi játékokat. Máshogy kell hozzáállni egy ilyen darabhoz. Rengeteget változott az évek során a filmipar, és ez bizony érezhető. Semmi újat nem mondtam ezzel.

A történet dióhéjban arról szól, hogy az MI-6-nak megszakad a kapcsolata Jamaicával, így Bondnak, az intelligens és jóképű titkosügynöknek kell odautazni felmérni a terepet és rendet rakni. A szálak végül a nem egészen normális Dr. Nóhoz vezetnek. Közben persze szép nők veszik körül, akiket ellenállhatatlan charme-jával szed fel, hogy különböző testrészeik közösen gabalyodjanak össze, majd miután kiélvezkedte magát, megmenti a világot és ismét testrészeket gabalyít össze. Szóval egy teljesen átlagos Bond-film. Talán Connery hozza a legjobban Bond karakterét, mert bár a maga módján mindegyik szereplő jó volt, de a könyvben leírtakhoz mindenképpen ő állt a legközelebb.

Az egész filmnek van egy varázsa. Talán ez lehet az oka annak, hogy a 007-es filmeket vagy rajongva szereti az ember, vagy egyáltalán nem, és a kettő közötti elmegy vélemény nagyon-nagyon ritka. Sőt, ahogy az utóbbi időben észrevettem, nem valami sok ember rajong a felrázott és nem kevert vodka-martiniért.

Valamint egy aprócska bakit is kiszúrtam, az első néhány percben, mikor elhajt a nagy fekete autó, az ablakban visszatükröződik a reflektor és egy munkatárs (talán egy kamerás):

Értékelés: 4 pont

Nem én vagyok a legelső ember, aki szerint az új Bond-filmet elkúrták, picit, és nem is én leszek az utolsó. Én személy szerint csalódtam, nagyot. Többet és sokkal jobbat vártam. Nem Q és a rengeteg kütyü vagy Miss Moneypenny hiánya volt a probléma, mert a »Casino Royale-ban« bebizonyították, hogy ezek nélkül is lehet kiváló duplanullás filmet csinálni. Sőt, én még Daniel Craigért is odavagyok, a kék szemeivel és a hideg tekintetével megkockáztatom, hogy még a nagykedvenc Pierce Brosnannél vagy Sean Connerynél is jobb, de mindenesetre van olyan jó. Nem, a probléma ott kezdődött, amikor valaki az asztalnál felállt, és azt mondta: drága barátaim, koppintsuk le a Bourne-filmeket! És ez nem azért rossz, mert nekem a »Bourne-rejtély« nem jött be, hanem mert Bourne nem Bond. Még ha hangzásilag hasonlít is.

Mielőtt belebonyolódnék viszont: nekem tetszett a főcím. Nem volt olyan jó, mint a Casino Royalé, de a végén ahogy elkezdődött a film, és ahogy bevágták, olyan á lá gizda módon, egyszerűen megfogott. Egy Bond-filmnél pedig mondanom sem kell, hogy a főcím lényeges dolog.

Egy dolog miatt jó volt a koppintás: a másfélórás film rengeteg gyönyörű helyen játszódik, bár a 007-es filmekre nem jellemző, hogy csak Los Angeles lenne a helyszín, de ebben a stílusban ez bizony a Bourne-rejtélyben volt érezhető. Persze ez még csak az előnyére vált volna, az első olaszországi jeleneteknél az izgalmam kezdett fokozódni, hogy ez a film bizony isteni lesz. Aztán sajnos hamarosan elmúlt az érzés.

Szpojlermentesen igyekszem leírni a lényeget. Én nagyjából a huszadik-huszonötödik percnél vesztettem el az érdeklődést és a reményt, hogy ebből még valami jó kisülhet. Gyakorlatilag nincsen történet. Persze pörögnek az események, hullanak az emberek, a kamera egy másodpercre nem áll meg, robban ami robbanhat, törik ami összetörhet (legyen az tárgy vagy emberi csont) és így tovább, de emögött valahogy mégsem láttam összefüggő sztorit. Igazából semmit nem tudunk meg, semmit nem lehet kihámozni, és fölösleges ragozni: zéró tartalom, ennyi.

Ami viszont tetszett, hogy megtartották a Casino Royale néhány jellemzőjét; az elején például van egy hasonló pörgős verekedős-üldözős jelenet, és az előző részből ismert Vesper-dallam fel-fel csendül itt is, ami jó. Sőt, még néhány szereplőt is áthoztak, de persze ezt afféle folytatásnak is harangozták be, szóval nem újdonság.

Megintcsak személyes, de Eva Green mint Bond-lány nálam megmozgatott bizonyos testrészeket, a mostani hölgyeményektől viszont nem ájultam el.

Összességében tehát csalódtam, nem igazán tetszett a film. Volt itt is néhány kiváló jelenet, de én a Casino Royale szinte minden másodpercét, minden beszólását, minden kameraállását, minden részletét élveztem, itt meg úgy voltam vele kicsivel több mint negyedóra után, hogy legyen már vége inkább.

Több dolgot nem is lehet elmondani, mint akciófilm sem valami nagy durranás, Bond-filmnek egyenesen gyenge, sőt, talán megkockáztatom hogy a leggyengébb. Bár van egy 007-es film, amit nem láttam még, szóval nem nyilatkozom. Nem mondom hogy nézhetetlen, azt sem, hogy nem ajánlom a megnézését, pusztán annyi, hogy én nem ezt vártam. És szerintem sok rajongó van ugyanezen a véleményen. Morcos lettem volna, ha »éjféli vetítésre« megyek, az fix.

Értékelés: 3 pont (Először négy ponton gondolkodtam, de ez sajnos csak három.)

Megnéztük este a világ talán egyik legjobb számítógépes játékának, a Max Payne-nek filmadaptációját. Kicsit féltem tőle, hogy gyakorlatilag leírhatatlanul katasztrofális lesz, de az előzetes után picikét kezdtem bizakodni, hogy talán mégsem lesz akkora fail bukta. Valahogy így ültem le elé, és aztán teljesen kellemes meglepetés volt, mert a film jó.

Bár a jó elég relatív, mert mint adaptáció kiváló, ám szerintem akciófilmként nem igazán a legjobb (gondolom emiatt is van a 6/10-es IMDb-értékelés). Ez leginkább amiatt van, mert az egész picit vontatott, de annak aki legalább egyszer játszott a játékkal, teljesen más lesz a véleménye, ebben biztos vagyok.

A fényképezés rendkívül látványos, teljes mértékben visszaadja az eredeti hangulatot és képi világot, sőt, még néhány (összesen talán három) bullet time jelenet is volt, amiért külön pirospont, mert sikerült hátborzongatóan, és végre a Mátrixban látható trükköket túllépve megcsinálni (a legtöbb film általában azt másolta, bár az utóbbi időben már kevésbé). Ha jól emlékszem a Max Payne volt az első játék, amiben volt bullet time.

Bár annyira részletesen nem emlékszem már, de azt láttam hogy a sztori más sorrendben halad mint a játékban, és ez annyira nem volt jó húzás, mivel gondolom azok miatt intézték így, akik előtt ismeretlen a dolog. A szinkron viszont teljesen rendben volt (bár az orosz akcentust nem kellett volna ennyire erőltetni szerintem).

Az apróbb bakikat leszámítva két dolog nem tetszett. Az egyik, hogy kihagyták a páncéltermes jelenetet, amit én nagyon vártam (arra gondolok, amikor ha kilövöd a szirénát, Max megköszöni). Valamint hogy az előzetes alatt annyira pörgős vad zene volt, bíztam benne hogy a film alatt is ez lesz, de tévedtem. Ráadásul a theme song sem hangzott el úgy, mint a játékban. Ezek persze apróságok, de plusz élvezet lett volna.

Azt kell mondjam, hogy tényleg kellemes csalódás a film. Nem a legjobb alkotás, nem lesz korszakalkotó, valószínűleg nem fog kiemelkedő kritikát kapni, de ahogy én látom, sikerült egy – semmi túlzás – mesterműhöz úgy hozzányúlni, hogy ne meneküljön ki az ember a teremből tíz perc után, sikítva. Szóval szép munka volt, rajongóknak kötelező.

Értékelés: 4 pont

Az az igazság, hogy többet vártam ettől a filmtől. Egyrészt ugye Kiefer Sutherland, akit egyébként is, de a »24« óta különösen szeretek, másrészt pedig tetszetős volt a felállás, miszerint ugye tükrökkel megy majd mindenféle ijesztő dolog. Hát körülbelül kétszer sikerült megijednem (tegyük hozzá, hogy ekkor légfrissítő használata vált szükségessé, miután ugyanis majdnem összecsináltam magam, konkrétan). Arra jöttem rá, hogy nekem ezek a horrorfilmek inkább nevetősek, mint félősek.

Az történik nagyjából, hogy Sutherland, a zsaru (ez a szerep egyébként nagyon jól áll neki, gondolom magát adja), lelki-családi-alkohol és minden létező válságban szenved, és mivel a rendőrséget otthagyja, éjjeli őrnek áll egy korábban leégett házban, ami tele van különös tükrökkel. Ennyit lehet úgy elmondani, hogy semmi poént ne lőjek le. A történet nem valami nagy durranás, sőt, kifejezetten közhelyes, sejthető és már-már unalmas volt az egész, végig.

A tárgyak a tükörben mindig közelebb vannak, mint az látszik.

Rögtön a legnagyobb kontra: irgalmatlanul gyenge animációk. A tűz-jelenetnél például arcomat marták a zokogás fájdalmas és nehéz könnyei, melyeket egyrészt a lehetetlennél-lehetetlenebb kezdő Photoshop-mesteri és tíz kockából álló animációval kivitelezett grafika okozta szánalom, valamint az ezeket jóváhagyó egyén humorérzékéből fakadó jókedv okoztak. És az egyetlen igazán hátborzongató (fürdőkádas) jelenet emiatt gyakorlatilag élvezhetetlen. Szóval ejnye-bejnye, gondolom kevés volt a pénzmag.

Két dolog viszont nagyon tetszett. Egyrészt a kameraállások és úgy általánosságban a fényképezés remek volt, valamint a tükrök. (Ugye az angol címe azt jelenti, hogy tükrök, és a tükrökről is szól az egész film.) A tükrök ugyanis végig jelen vannak, és ez persze nem meglepő a sztori miatt, de szinte végig tükörből látjuk a filmet. Egy ablakon visszatükröződve, egy autó visszapillantójában, a fürdőszobában és így tovább. Egyszerűen tetszett ez.

Nagyjából ennyi. Nem volt rossz, és nem bántam, hogy megnéztem, de kicsit többre számítottam. Ja, és még annyi, hogy a végén nagyon jó volt a felvezetés a következő részre, vagy ha nem az volt, akkor szimplán tetszetős lezárás volt. Az utolsó öt perc kifejezetten feldobta, ha az nem lett volna, akkor két pont, így viszont három. Csak nem biztos, hogy a következő részt is megnézem.

Értékelés: 3 pont (Többet vártam.)

Az lehet a baj, hogy túl nagy volt az elvárás. Annyian mondták, hogy ez egy nagyon jó film, hogy nem igazán gondoltam rá: attól függetlenül lehet, hogy nekem nem fog tetszeni. Így tehát nekem csalódás volt a Trópusi vihar. Ellenben mielőtt bárki meg szándékozna emiatt lincselni: nem igazán rajongok Ben Stillerért, és szinkronosan néztem. Ez lehetett a két legnagyobb probléma, ugyanis egy Ben Stiller által rendezett filmről van szó, amelyben maga Ben Stiller az egyik főszereplő.

Azért hozzáteszem, hogy annyira nem volt rossz a film, mert amit azonnal észre lehet venni, az nem más, mint hogy a háborús filmek elé állít ferde tükröt, és ez a része nagyon jól sikerül. Aztán ott van az, hogy vígjáték volna, nem ártana kacagni rajta. Itt jön be az, hogy sajnos szinkronnal néztük, mert bár sok volt a nagyon jó poén, de annál is több a nagyon gyenge. Ezt úgy kell elképzelni, hogy elkezdik néhány nagyon vicces dologgal, aztán tízpercig egymás után jönnek olyan mondatok, hogy elhangzott mellettem a kétségbeesett, és annál is őszintébb Menjünk ki innen! szűkölés. Ez zavart leginkább, és ha ez nem lett volna, akkor biztosan nekem is sokkal jobban tetszene.

A sztori úgy néz ki, hogy a katonákat játszó színészek belecsöppennek egy olyan szituációba, amikor a forgatókönyvben leírt dolgok tényleg megtörténnek, csak annyi különbséggel, hogy a fegyverekben nem vaktöltény van. És itt ismét a paródia az, ami kiemelkedik, mert rengeteg sablonos jelenetet kifiguráztak.

Ami miatt még szintén nem volt annyira rossz, az Robert Downey Jr., akit a »Vasember« óta különösen kedvelek. Lehet, hogy ő miatta meg is nézem ezt még egyszer, eredeti nyelven. Viszont érdekes; kíváncsi vagyok az elején hányan nem értették meg a paródia-filmelőzeteseket. Mondjuk mikor megjelent Ben Stiller, akkor már egyértelmű volt, hogy arról van szó, de előtte is lehetett sejteni.

Összességében tehát csalódtam benne, de azt nem mondanám, hogy katasztrofális volt, sőt, teljesen meg tudom érteni, ha akár korosztályomban van olyan ember, aki tetszik. Ennek fejében nem is akarom azt mondani, hogy ne nézze meg senki, de a szinkron mellőzése ismét javallott. Persze ha valaki nem tud angolul, nem akarom én bántani, de aki egy kicsit is konyít hozzá, az már jobban jár. Nekem nem igazán ez a stílusom, így nem volt olyan nagyon nagy durranás, viszont a sok-sok pozitív vélemény miatt kicsit csalódtam.

Értékelés: 3 pont (IMDb 7,7 szerintem korrekt.)

Nos, a mostanában látott gyengébb filmek utáni kiváló kárpótlás az MR 73, ugyanis egy remek filmről van szó. Először kicsit megdöbbentünk, hogy hát franciául beszélnek, de engem teljesen elvarázsolt a hangulata, és azt leszámítva, hogy a fehér feliratot háttér nélkül vetítették, nem volt probléma. (Arra gondolok, hogy a fehér ingen például lehetetlen volt elolvasni, a filmben pedig sok fehér ing van.)

Ahogyan néztem, az »Őfelsége pincére voltam« ugrott be. Ugyanis itt is azonnal lerí, hogy nem amerikai filmet nézünk. Lehet, hogy az európai filmekből kevesebbet kapnak fel, de egy biztos: teljesen máshogy állnak a filmkészítéshez, mint az amcsik, és ez a másfajta hozzáállás szinte mindig a film előnyére válik. Gondolok itt a zenére, a hanghatásokra, a színészi játékra és különösképpen a teljes képi világra. Továbbá számomra a francia nyelv is sokat emelt az élményen.

A történet középpontjában egy olyan rendőr áll, aki többet iszik alkoholt mint vizet, pedig kiváló zsaru lenne; egy fiatal lány, akinek a szüleit kegyetlenül meggyilkolták; az ő szüleinek gyilkosa, és egy az ő módszeréhez hasonló módon gyilkoló ismeretlen áll. E három szál természetesen összekapcsolódik, de ami nagyon tetszett, hogy szinte minden részletet neked kell összeraknod, semmit nem mondanak el konkrétan, csak apró utalásokból kell következtetned.

Lehet hogy perverz, de muszáj megemlítenem a szüléses jelenetet. Nem igazán emlékszem olyan filmre, ahol láthattuk magát a szülést, és nem csak az anya valamint a doktor fejét, hanem konkrétan a kibújó gyermeket, a köldökzsinór elvágását, a gyerek mosdatását stb. Kicsit hátborzongató volt, akár az egész film, melyet ez a megmutatunk mindent hozzáállás végig kísér. És ami még tetszett, hogy sokszor jelennek meg a háziállatok a történetben. Nem tudom miért, de egyszerűen jó volt látni ahogyan a macska vagy a kutya ugyanúgy ott van az emberek mellett, mint a valóságban.

Kiváló élmény volt, egyetlen dolog zavart csak, hogy talán a kelleténél picit hosszabb volt így moziban. Ha itthon nézem, nem gond, de ott valahogy ebből kicsit sok volt a 120 perc. Ettől eltekintve bátran ajánlom mindenkinek!

Értékelés: 4 pont (Hátborzongató, kicsit hosszabb volt a kelleténél, de így is remek.)

Nos, egy dolog biztos: többet röhögtem ezen a filmen, mint a kevésbé vicces »Az üresfejűn«. A probléma csak az, hogy ezt úgy árulják, mint egy horrorfilmet, nem pedig úgy, mint egy vígjátékot. És a teli moziteremben többen is ezen a véleményen voltak, kifelé menet nem egy és nem két ember mondta: még jó, hogy nem teljes áron néztük. Még jó. Mondjuk annyira nem lehet rossz, mert Gigi például remegett alatta. Igazából egyetlenegyszer sikerült megijednem, a film végén, akkor is csak azért, mert épp az üdítővel babráltam.

Mostanában mindig konstatálnom kell, hogy sajnos nem tudnak jó horrorfilmeket gyártani. Ott volt anno az egészen elfogadható »A Fűrész«, ahol persze ugyanúgy ment a vérengzés (horrorfilm erről szólna elvileg), de nem értelmetlenül. Az események okkal történtek. Itt viszont nincsenek okok, vagy ha vannak is, akkor azt a következő részre tartogatják, szinte biztos, hogy lesz, mert erre több utalás is van a végefelé. Viszont kevésbé valószínű, hogy azt megnézem. Egyébként megtörtént események alapján történt, de azt hiszem a valóságban ez nem ilyen vicces volt. Tehát rosszul nyúltak hozzá.

A történet annyi, hogy a csaj nemet mond a csávónak, de azért leutaznak a házba vidékre, ahol várja a csajt a rózsaszirom, a pezsgő és miegymás. Csak most szomorkodás van, a boldogító nem után. És ekkor jönnek a bábus emberkék, akik először jól legyalulják az idegeket, aztán megölik őket. És itt van vége a filmnek.

A másik ami zavart, hogy az ember nem fél hanem megijed. Nem azért rettegsz, mert nem tudod mi fog történni, mert nem tudod mi vár rájuk, mert nem tudod miért csinálják velük azt, amit. Egyszerűen azért félsz, mert síri csend van, aztán egyszercsak belekúrják a konyhakést a kamerába, és ezt egy maximális hangerejű basszus és falvakarós hanggal együtt teszik.

Nem mondom, hogy rossz volt, mert tényleg sokat röhögtem rajta (meg a fél terem is), csak az a baj vele, hogy a mostanában szokásos horrorfilmek vonalát követi. Pedig egy jó horror nem ilyen.

Az pedig, hogy a The Strangers címből miért Hívatlanok lett - rejtély. Feliratosan néztük, bár sokat nem beszélnek benne, és akkor is leginkább a shit, a fuck, a shit the fuck és a what the fuck szavak fordulnak elő leggyakrabban. Ami még furcsa, hogy IMDb-n 6,5 pontot kapott, és több kommentben is kiemelik, hogy mennyire félelmetes egy film. Hát nem tudom, lehet velem van a baj.

Értékelés: 2 pont (Inkább vicces, mint ijesztő.)

Az van, hogy a fantasztikus »Az esemény« után sikerült egy másik remek filmet is megnézni, mégpedig ezt. Mondjuk ha ott lettem volna jegyvételnél, lehet integetek hogy inkább menjünk vidámparkba. Megmondom őszintén, gondoltam rá: le se írom, hogy én ezért kiadtam négyszáz-akárhány forintot, de hát ez van. Elvileg a Trópusi vihart néztük volna, de semmire (értsd, semmire) nem volt jegy, csak erre, mert hát moziünnep, gyere Gazsi olcsó a jegy.

Szóval, ez a film gáz. Nem azért, mert kilencven percből nyolcvannyolcat rezzenéstelen arccal ültem végig; nem azért, mert olyan szövegek vannak benne, amik egyszerűen gázok, és megkérdeztem, hogy most ez tényleg vicces-e, pedig ha valaki, akkor én tudok bármin röhögni és azért sem, mert minden fordulat az első öt percben sejthető volt. Egyszerűen azért, mert Eddy Murphy sokkal jobbat is tudna. Valami olyasmit hallottam, hogy most azért ilyen filmeket csinál, mert ezek bejönnek a gyerekeinek. Hát ha ez igaz, akkor egyrészt gnóm gyerekei vannak, másrészt meg elpazarolja a tehetségét. Mert az van neki, elég csak annyit mondani hogy Beverly Hills-i zsaru. Persze voltak gáz filmjei is. Oké, a gáz talán erős, mert ha tízéves lennék, biztosan röhögtem volna többet. Viszont nem tíz vagyok, így csak ötször sikerült röhögnöm, akkor sem a poénon, hanem az idióta arcokon mondjuk.

Annyit lehet még elmondani, hogy sztori az nincsen. Logikai bakik hegyén-hátán, egyik dolog üti a másikat és minden ilyesmi, ami egyszerűen arra utal, hogy igénytelen. Pedig azért mert röhögős (szerintem inkább családi) filmet csinálunk, nem feltétlen kell azt jelentse, hogy fos filmet csinálunk.

Jóindulattal kap rá két pontot, mert néha-néha tényleg röhögtem, meg mert ezen legalább nem aludtam el. Eddy Murphy meg remélem nem fogja ezekkel az alkotásokkal bombázni a mélyen tisztelt nézőközönséget a továbbiakban.

Értékelés: 2 pont (Azért néha röhögtem.)

Nem kerülgetem a forró kását: ez a film rossz. És most nem arról van szó, hogy nekem nem tetszik, és emiatt rögtön rossz, hanem egyszerűen rossz, mert ezt egyébként is ellenzem, hanem arról, hogy több szempontból is vállalhatatlan. Pedig már megint az van, hogy lehetett volna sokkal-sokkal jobb is. Emlékszem, hány meg hány ember várta a The Happening-et, mondván hogy végre valami új, végre valami más, végre valami igazán jó film lesz! Mind tévedtek, de legalábbis sokan csalódtak.

Az van, hogy hirtelen az emberek elkezdik magukat megölni – nem tudni miért. Persze mivel Amerikában vagyunk, mindenki rögtön a terrortámadásra gondol, de aztán később rájönnek, hogy erről szó sem lehet. Az első tíz-tizenöt perc érdekes, a legpozitívabb értelemben. Úgy néz ki, valami izgalmas fog kisülni belőle. De nem így történik. Én a harmincadik percnél konkrétan elaludtam. Nem túlzok, szabályosan arra keltem másfél órával később, hogy a nyálam elcseppent a szájam szélén, valamint hogy mindenem elzsibbadt, a macska meg az ölemben dorombol. Aztán nekiveselkedtem a maradék hatvan percnek, de komolyan mondom: csak szenvedés volt.

Mi zavart benne legjobban? A kidolgozatlansága. Hogy egy ennyire jó alapötletet ennyire összecsapnak. Hasonló volt mint a »Világok harca« filmváltozata, ahol történnek az események, aztán hopp vége, és nem tudod igazából hogy mi történik. Itt mondjuk megtudod, de hozzáteszem, hogy a befejezés nevetségesen gyönge lett Mintha nem lett volna idejük befejezni. Továbbá rég láttam már filmet, ami ennyire átlátszóan, ennyire gagyi módon közelíti meg a környezetvédelem egyébként is puskaporos témáját.

Ami miatt végignéztem, az leginkább Zooey Deschanel, aki szimplán szép, továbbá az, hogy minden percben elkezdtem bízni benne, hátha jobb lesz, aztán rájöttem hogy nem, ilyenről szó sincs, ez a film el lett cseszve, a legfinomabb kifejezéssel is. Mondjuk érdekes, az IMDb-n 5,4 pontot kapott, lehet csak nekem más az ízlésem, de én háromnál több pontot nem adnék neki tízes skálán. Itt az ötpontos osztályzásban az egy és a kettő között vacilláltam, de jobban belegondolva végig néztem, és Deschanel miatt annyira nem bántam meg. Mint film viszont fertelmes volt, többet sose.

Értékelés: 1 pont

Régebben (talán tíz éve is lehet) már láttam ezt a filmet, de egyrészt nem is annyira emlékszem rá, másrészt egy ilyen filmet máshogy értékel az ember még kettő, nem hogy tíz év múltán. Sok ilyen film van egyébként, amit mostanában szeretnék újra megnézni, van is egy kisebb lista, majd meglátom hogy sikerül.

Szóval, »Stephen King - A halálsoron« című regényének megfilmesített változatáról van szó, amitől kicsit óvakodtam, egyrészt mert bevállalták hogy három kerek óráig tart, másrészt a King-regények filmekben nem igazán jöttek be sosem, bár lehet, hogy a könyv elolvasása után máshogy áll hozzá az ember. A Lángolierek régebben nagyon bejött (pont most olvasom), a »Cujo« viszont kifejezetten rossz volt, bár azt nem olvastam.

Ennek ellenére ez a film zseniális, és annak ellenére, hogy hosszú, nem igazán vannak unalmas másodpercek. Ráadásul végig követi a könyv fonalát, csak néha-néha tér el kicsit, amikor muszáj, és ez nálam extra jó pont, és ráadásul sikerült úgy megoldani, hogy semmi lényegeset ne hagyjanak ki. Mondjuk volt egy-két technikai baki, ami egy lassan tízéves filmnek teljesen elnézhető (például van az a jelenet, amikor rázkódik a ház, Tom Hanks meg áll stabilan, a háttérben meg ugrál a mennyezet).

Apropó, a szereplőválogatás kicsit meglepett. Tom Hankst valahogy nem tudtam elképzelni Paul Edgecombe-nak, kicsit idősebbnek képzeltem el, de végül kellemes csalódás volt, a többieket pedig kiválóan választották ki, Brutal, Coffey, Dean, Percy és Bill alakítása is egyaránt kimagasló volt.

Egyetlen negatívumot említenék meg, ami csak a magyar változat hiábja, hogy a szinkron egyáltalán nem követi a könyvet. És most nem arra gondolok, hogy a Harry Pottert például egy-az-egyben a könyv alapján szinkronizálták, hanem hogy a könyvben Öreg Füstös, a filmben Vén Szikrás; a könyvben Mr. Jingles a filmben Csengettyű úr; és egyéb ilyen apróságok.

Eleinte négy pontot akartam rá adni, aztán lefekvés után és még reggel is sokat gondoltam rá. Mert ez a film bizony nagyon jól sikerólt, mindenképpen van olyan jó, mint a könyv volt, ami valjuk be, hogy tényleg ritka.

Értékelés: 5 pont

Ő Joker, nem a sötét lovag. Ha esetleg…

Szerettem volna megnézni már augusztus elején, de a nyaralás miatt erről szó sem lehetett. Ma végre beültünk rá, és próbáltam az első másodpercekig olyan hűvös maradni, mint aki tudja, hogy igazából egy rossz filmre megy, mint aki vesz egy rossz autót, de azért azt mondja mindenkinek, hogy el kell ájulni. Ezt a hűvösséget nagyjából az első másfél percig bírtam tartani, mikor is megjelent William Fichtner (akit a »Prison Breakben« Mahonként ismerhettünk meg) és egy sörétessel ünnepélyesen megindította a tömény akció és dramaturgia mesterművét, mert az A sötét lovag című alkotás ez, nem más.

Be kell állnom a sorba, és le kell írnom amit már annyian írtak és mondtak, hogy meglepő módon, a film háromnegyedét a Joker teszi zseniálissá. Ha minden más gyászosan elviselhetetlen lett volna, akkor is csúcsközelbe tornázta volna Heath Ledger – aki időközben sajnos elhunyt – alakítása. De minden más rendben volt, így nem hogy csúcsközeli filmről van szó, hanem már-már le kell írnom azt, hogy A Filmről.

A remek színészi alakítások után legjobban a dramaturgia és a technika, továbbá ezek találkozása fogott meg. Nem hatalmas és látványos animációkra, robbanásokra gondolok (bár ezekből sincs hiány), hanem olyan apró pici dolgokra, mint az érem, mint a kártya, mint a két arc, mint a sötét lovag, mint a mosoly és ezek jelentése, ezek fergeteges kameraállásban való megjelenítése, a hozzávágó hátborzongató zene, és a hihetetlenül jól időzített vágások. De fontos megjegyezni, hogy nem megy el annyira parasztvakító irányba, mint az »A Vasember« esetében. Ezekkel mind azt érték el, hogy a hosszú – tényleg hosszú, több mint két és fél órás – film minden másodperce magával ragad, és egyszer sem gondolsz arra, hogy de jó lenne már felállni és menni haza. Pedig ha valaki, akkor én szoktam ilyet érezni, már sokszor egy kilencven perces filmnél is.

És Heath Ledger. Ahogy nyammog, ahogy nyalja a száját, ahogy beszél, ahogy röhög, ahogy a hajába túr, ahogy forgatja a kézikamerát, ahogy dühöng, ahogy vág a késsel és ahogy mindent csinál, az egyszerűen zseniális, már emiatt az alkotás miatt nem hiába élt. Persze a többiek is nagyon jók voltak, de mellette elbújtak. Illetve nem is elbújtak, hanem. Fogalmazzunk úgy, hogy Ledger színészkedik. Illetve sajnos csak színészkedett. Beleélte magát a szerepbe, átadta magát, hagyta, hogy vigye előre Joket, az elmebeteg gyilkos. A többiek pedig elvállaltak egy munkát, csinálták amit megtanultak (kiválóan csinálták), és kész.

Nagyon örülök neki, hogy bár egy újabb képregény-adaptációról van szó, megint azt kell leírjam, hogy ne egy bugyuta Fantasztikus Négyesre gondoljunk, hanem egy filmre, amiért megéri beülni a moziba, amit megéri betenni otthon a DVD-lejátszóba és megnézni – akár többször is. Egy olyan film, amiről beszélünk, amiről olvasunk, amire még sokáig emlékezni fogunk. Ez az új Batman-film. Ez, és nem több. Mikor olvastam róla, hogy leelőzte IMDb-n a »Keresztapát«, kicsit hitetlenkedtem. Elvégre a The Godfather a film, és emlékszem, hogy mániákussal beszéltünk is róla, hogy ez csak valami vicc lehet. De nem az, ez a film tényleg zseniális. Sajnálom kicsit, hogy tervezték a folytatást, de így, hogy Ledger elhunyt, egyszerűen nincs értelme. Bárki is lenne (vagy lesz) az új Joker, szinte biztosan érzem, hogy nem fog ilyen nagyot alakítani. És abban is biztos vagyok, hogy erre a Jokerre sokáig fogunk emlékezni. Ha tízpontos vonalzóm lenne, azt mondanám tíz pont. De mivel csak öt pont van, csak ötöt adok. Meg fogom még nézni, de szinte biztos vagyok benne, hogy nem változik a véleményem. Még millió gondolat van bennem, millió sort tudnék róla írni, de felesleges. Ezt a filmet látni kell. És plusz öröm, hogy nem szinkronizálták, csak egy gyatra minőségű feliratot kúrtak alá. Nem a sorba akarok beállni, de ezt éreztem mialatt néztem, és miután kijöttem a moziból. Mindezt úgy, hogy tényleg úgy álltam hozzá, hogy ez egy gyenge B-kategóriás múvi lesz. És Batman-rajongó sem vagyok.

Értékelés: 5 pont (Zseniális alkotás.)

Valamelyik este a képvetítő szobakészülék (TV) elé vetődve volt szerencsém megnézni a Fiúk a lakókocsiparkból című másfél órás röhögésindikátort. Maga a film erősen „B” kategóriás és ezalatt főleg a színészek neveit értem, hiszen itthon nem annyira ismerős ez a gárda. Amerikában azonban hasonló néven már évek óta fut egy TV-széria (lehet bele kellene fektetni egy kis időt és felkutatni, honnan lehet beszerezni), így valószínűleg ott kicsit ismertebbek már az arcok.

Az alaptörténet szerint adott 3 totális idióta, akik egy lakókocsiparkban tengetik mindennapjaikat, és kisebb-nagyobb lopásokból tartják fenn magukat. Egy alkalommal a 3 agytröszt kitalálja, hogy nekik feltétlenül fel kell törniük egy ATM-et, ami nem túl meglepő módon kudarcba fullad (megint más kérdés, hogy ezen a kedves nézők be fognak rosálni), és a csapat tagjai sittre kerülnek. Aztán itt a csapat feje, Ricky megalapít egy hoki válogatottat (nem, nem maszturbálásról van szó, kedves mosolygó hölgyolvasók), ami arra ösztökéli, hogy benn maradjon a sitten, de innen kivágják. Miután az egész bagázs kikerül a hűvösről, terítékre kerül az évszázad balhéja, mégpedig, hogy aprópénzekből fognak meggazdagodni. A probléma csak az, hogy nem kéregetni akarnak és nem is italautomatát üzemeltetni.

Maga a film igazán fantasztikus, én konkrétan szétröhögtem az agyamat rajta. Az egész produkció ál-dokumentumfilmként mutatja be a fiúk életét, a rengeteg ökörség pedig szépen kiporciózva érkezik a nézők szemei elé. Ami még inkább szerethetővé teszi az egész mozit, az a szereplőgárda, akik közül nekem Bubbles (fent a képen) elcseszett figurája volt számomra a legszimpatikusabb, kicsit hajazott külső megjelenésben az úristen kukac menny pont hu néven futó örökbecsűben felbukkanó ruhatárosra.

Én azt gondolom, ha valaki nem ül le túl nagy igényekkel, csak szeretne egy jót rötyögni, akkor az értékelni fogja ezt a filmet, ami a nagy és hatalmas Amerikában Trailer Park Boys néven fut, és még saját honlapja is van.

Értékelés: 4 pont (Nem egy Adam Sandler film, de azért jól lehet rajta szórakozni.)

suexID

Egy ideje már itt figyelgetett a film, valami miatt sosem szántam rá magam, de ma gondoltam könnyed kis esti szórakozásnak jó lesz. Hát óriásit tévedtem. A film tömören és röviden százhúszpercnyi kínszenvedés. És nem azért, mert hülye pasi vagyok, aki nem értékeli a romantikus filmeket, mert ott van például a »Mindenképpen Talán«, ami egy teljesen szerethető, vicces, kedves és tényleg romantikus film. Ez viszont több sebből vérzik.

A sztori nagyjából annyi, hogy van egy házaspár, akik minden vita ellenére is imádják egymást, ám betegségben meghal a csávó, a csaj pedig értelemszerűen összetörik. Ám a legény hátrahagy neki egy rakat levelet, amit trükkös módon kap meg, és ami kicsit kimozdítja őt. Rögtön belevágnak a lecsóba, és ami az egész film közben nagyon zavart, hogy átláthatatlan és átgondolatlan az egész történet, pedig még kisebb szakaszokra is bontják évszakok szerint, és mégis.

Aztán jön még az, hogy egy romantikus filmben én szeretnék látni legalább egy szép nénit. Itt meg nem volt egyetlen igazán szép hölgy sem. A főszereplő Hilary Swanktől egyenesen a falat kapartam, Lisa Kudrow pedig üde színfolt volt, de őt sem a kiemelkedő szépségéért szeretjük, ugye, meg ahhoz keveset is szerepelt, hogy megtartsa a filmet úgymond. Biztos bennem van a hiba, de ha ilyesmi limonádét nézek, akkor jöjjenek az agyonplasztikázott, agyonmaszkírozott, agyonretusált szőke cicababák, gyönyörű lábakkal, meg formás mellekkel. Gondolom a csajok hasonló elvárásokkal rendelkeznek férfitéren.

Ha moziban néztem volna, biztos vagyok benne, hogy kimegyek úgy az előadás felénél, mert egyszerűen nem kötött le. Pedig vannak jó romantikus filmek, és én vevő vagyok a jó romantikus filmekre, még a csöpögésre is. Nem kellene törvényszerűnek lennie, hogy ami romantikus, az nem jó. Kidolgozatlan, összecsapott sztori; egy-két kivétellel gyenge szereplőgárda; és mindez két teljes órán keresztül. Nekem ennyi jött át, pedig egy ilyen sztoriból nem ennyinek kellene.

Rég éreztem már ilyen jól magam egy film után. Csak épp azzal van a gond, hogy nem a film miatt van ez, hanem mert végre vége a filmnek.

Értékelés: 1 pont (Ezt is csak Lisa Kudrow miatt, ha ő nem lett volna, biztos nem nézem végig.)

Tulajdonképpen sok mindent nem akarok leírni, mert mániákus tökéletesen összefoglalta a dolgokat. Én csak bólogatni tudok: rajongóként anno majdnem az összes részt láttam (tervezem is hogy újra végignézem), és X-akták mércével ez a film nevetséges volt. Egy jó X-akták epizód közben és után az embert legalább egyszer kirázza a hideg, engem meg nem rázott, vagy ha igen, az is csak a fagyasztott moziterem miatt. Mint középkategóriás sci-fi viszont nem volt olyan rossz.

Ami nem tetszett, hogy gyakorlatilag a történet nulla volt, tele zavaró logikai dolgokkal, amik nem igazán hibák, inkább csak az összecsapottság látszatát keltik. Például az egész alapsztori sántít: nem nézném ki az FBI-ból, hogy egy ügynökük megmentéséért feláldozzák másik x ügynök életét.

Valamint apró zavaró dolog, de lehagyták a főcímet. Az a főcím annyira zseniális volt, erre itt meg bevágják a fütyülős témát, és kiírják a címet, aztán csá. Értem én mit akartak vele, hogy mindenki tudja mire ül be, és csak egy kellemes kis emlékként megidézik a dallamot, amit magában fütyül a néző tovább, de nem jött át annyira.

Két dolog volt jó ebben a filmben: Duchovny és Anderson. Más nem.

A konklúzió tehát egyértelmű: mint X-akták, ez a film nagyon nagy bukta. Mint valami átlagos beülős-megnézős film viszont elmegy.

Értékelés: 3 pont (X-Akták mércével 0.)

Nem terveztem hogy megnézem ezt a filmet, de aztán ma hirtelen támadt ötlet után 14.59-kor még pont tudtunk három jegyet venni Balázzsal és Gigivel. Megmondom őszintén, pont azt kaptam a filmtől, amit vártam: semmit. Az előzetesben elsütötték ezt a jaj, a gonosz múmiák csalnak poén(nak szánt valami)t, ami előrevetítette, hogy egy lapos viccekkel teli idiótaság lesz.

Pedig az alaptörténet nem rossz: egy kínai császár aki legyőz minden ellenséget, kivéve a halált, keresi az örök élet kulcsát, és most, kétezer évvel később feltámad, hogy befejezze, amit elkezdett: leigázza ellenségeit és halhatatlanná váljék. Ehhez jönnek még az érdekes korok és helyszínek, mint például az 1940-es évek vagy mondjuk Sanghaj, amiket egész hangulatosra sikerült megoldani. Viszont két dologgal rontják le az összhatást, méghozzá durván: rendkívül gyenge vetítésekkel, mint például itt a fentebbi képen is, de vannak ennél sokkal gázosabbak is, és a már előbb említett egyáltalán nem vicces viccekkel. Volt persze egy-két jó, ami viszont nagyon jó volt, de a legtöbbnél összenéztünk, hogy ezt most ugye nem gondolták komolyan.

És volt még egy jelenet, ami felhúzott: egy nyíl kiszakítja főhősünk ingét, de néhány kameraváltás után az ing már ép és tiszta. Meg persze agyonvernek ötszáz zombimúmiaizét, de egy homokszem sincsen az arcukon. Nevetséges.

Aztán ott van még a színészek játéka is, ami szintén olyan erőltetett, mint valami bugyuta családi filmet néznél. Pedig ez kalandfilm lenne, és azért a Múmia első része sokkal jobb volt, bár tény, hogy akkor még kisebb voltam, és lehet, sőt biztos, hogy más szemmel néztem egy filmet. Majd újranézem egyszer.

És ehhez még hozzájön, hogy elhúzták 112 percig, pedig már a kilencvenedik percnél majdnem elaludtam. Nem tudom mikor értik már meg, hogy a jó akciófilm pörgős, és 90 percnél nem tart tovább. Vagy ha mégis, akkor valahogy úgy, hogy ne kezdjek rajta aludni.

A jó pont tehát, hogy van egy egész jó sztori, illetve néha látványos jelenetek és jó poénok, ezek arra elegendőek, hogy ne menj ki vetítés közben. Lehet, hogy eredeti nyelven a poénok jobban csattannak, mi sajnos szinkronosan néztük.

Értékelés: 2 pont (Kettő és három pont között vacilláltam, de ez sajnos csak kettő, mivel egy háromcsillagosat még újranéznék, ezt nem hiszem.)

Nem kerülgetem a forró kását: ez a film nem tetszett különösebben. Pedig két remek főszereplő, egy jól hangzó, sokat ígérő történet, de valahogy mégsem. Drámáról van szó, de az unalmasabbikról, pedig a történetet maximálisan átéreztem, mégis sokszor bambultam el a film közben, mert valahogy nem az jött át, aminek kellett volna, és nem az én hibámból.

A sztori nagyvonalakban: két ember találkozik egy kórházi szobában, az egyik tűz, a másik víz; az egyiké a kórház, a másik autószerelő. Szinte egyszerre tudják meg, hogy legjobb esetben is egy év van hátra az életükből, ezért készítenek egy listát, hogy haláluk előtt milyen vagány dolgokat akarnak kipróbálni. És kapásból itt jön egy elég csúnya baki: a film végefelé az egyik jelenetben az egyik sor vastagon kihúzásra kerül a listán, majd két perccel később megint látjuk a listát, ám az a sor nincs kihúzva. És ez apróságnak tűnhet, de nem az, hiszen a lista körül mozog az egész történet.

Továbbá az zavart még, hogy nagyon lassan bontakozott ki az egész, a végére meg nagyon gyorsan befejeződött. Így nekem egyrészt összecsapottnak tűnt, másrészt mint azt előbb is írtam, sokszor hagytak bambulós részeket, amikor azon agyalsz, hogy majd otthon takarítsd ki a vécét, pedig egy filmnek nem szabadna ilyen réseket hagynia.

Drámának gyenge, vígjátéknak erős, így besorolni is elég nehézkes. Nem mondom hogy egy rossz filmről van szó, de én kicsit többet vártam tőle.

Értékelés: 3 pont

Megmondom őszintén, már talán egy éve, hogy megvan ez a film, és ott árválkodik a DVD a polcon, de ma végül hirtelen felindulásból (mert egyébként másik film volt betervezve) beraktam a lejátszóba, és utólag belegondolva, egyáltalán nem bántam meg. Egy cseh-szlovák játékfilmről van szó, és bár ez elsőre kimondva komolytalannal tűnhet, de nem az. Teljesen más, mint egy amerikai produkció. Más a zene, más a fényképezés, más a rendezés, mások a szereplők. De vitán felül van olyan igényes, mintha Los Angelesből érkezett volna.

A történet alapja Bohumil Hrabal azonos című regénye (fel is írtam magamnak, hogy be kell szerezni), melyben dióhéjban Jan Díte meséli el életét. Kulcsszavakban: nők, finom ételek, drága italok, vendéglátás, gazdagok, szegények, világháború, hazafiasság és büszkeség. Van itt szó a cseh sörökről, a németekről, a csehek és a németek viszonyáról, van egynéhány fedetlen női test (az egyik jelenetben hat darab meztelen nőt számoltam) és az ember nyála összefut a szájában, olyan jóízűen esznek-isznak.

Nálam kapott egy plusz jópontot azért, mert hihetetlenül aprólékos a kidolgozás, néha már kicsit fárasztóan is, de egészen olyan apróságokra figyeltek, mint például egy üzlet ablaka (ez a kép többször megjelenik sokkal kisebb méretben, háttérben is). Talán másnak jelentéktelen, de engem megvesznek az ilyen apró odafigyelésekkel:

Az egészet még színesítik néhol jól sikerült, néhol kevésbé jól sikerült 3D-s animációkkal (a biliárdgolyókon konkrétan röhögtem, annyira primitív munka volt), vicces kameraállásokkal és zenével, valamint aranyos trükkfelvételekkel, mint például a némafilm-szerű jelenet az első percekben. A színészi játékról nem is beszélve. Nem gondoltam volna, hogy a csehek és a szlovákok ebben ennyire jók.

Azt hiszem nem írok nagy badarságot, ha azt mondom, hogy ez a csehek és a szlovákok »Forrest Gumpja«. Kellemes csalódás volt ez a majdnem kétórányi kis groteszk kaland, ami teljesen más a legtöbb filmnél. Nálam ez egy ötpontos alkotás volt, bátran ajánlom azoknak, akik szeretik az ilyenfajta alkotásokat, és kíváncsi vagyok a könyvre is.

Értékelés: 5 pont

Igazság szerint ez a film nem lenne rossz. Egyáltalán nem rossz, de azt sem mondanám rá, hogy jó. Nekem a legnagyobb problémám az volt vele, hogy Will Smitht nem igazán bírtam komolyan venni, mint szuperhős. De ezzel nincs is gond, hiszen a film röhögést ígér, nem valami »Heroes-szerű« megváltást. És a film elején jön is a röhögés, aztán úgy az első tíz perc után belassul, és próbál átmenni világmegváltásba, meg nagy népnevelésbe, ami viszont nem igazán jön össze, az előbb említett okok miatt.

Ami még negatív pont nálam, hogy az egész hihetetlenül klisés, még az átlagosnál is sokkal-sokkal-sokkal klisésebb, az egész történet (már ha van ilyen) kikövetkeztethető nulla logikai érzékkel. A végén persze megtudjuk Hancock történetét, kapunk egy kis hepiendet, és kidobjuk a kukorica maradványait a kukába.

Nem mondom azt, hogy rossz film volt, mert ez a másfél óra nem sokat vett el az életemből, de kicsit bosszankodom, mert úgy érzem, hogy ez a film tényleg lehetett volna több-jobb. De nem lett.

Értékelés: 3 pont

2008 animációs filmje a Disney-Pixar produkciója, Wall-E!

Elképesztően aranyos film volt, szokásos kis népneveléssel, olyan témában, mely talán sosem volt olyan aktuális, mint most: vigyázzunk a Földre. Meg persze a szeretet, ami nagyon fontos dolog, és tényleg.

Az időtartam nagyon jó volt, nem voltak unalmas részek, nem üli az ember kockásra a fenekét, és az értelmesebb kisgyerek is pont kibírja ezt az időt (akit kifogtunk a moziban, az konkrétan nem volt értelmes, de hát így jártunk). Egyébként nem csak Johnny 5 jut eszébe az embernek, rengeteg más film-sorozat felé is voltak finom utalások, bár ezek sokszor inkább aranyosak voltak. A legjobban a felrepülő Szputnyik tetszett, nem is tudom miért.

Két dolog, amit sajnáltam. Az egyik, hogy az előzetesekben az igazán könnyfakasztó poénok 80%-át lelőtték, így sokszor már mosolyogtunk egy-egy jelenet kezdetekor (volt egy csávó aki ilyenkor mindig egy nagyon nyálcsurgatós mostfigyelj beszólással próbálta tartani az amúgy sem alacsony érdeklődési szintet).

Valamint. Egy hónappal csúszik az itthoni premier (június 25-én volt amcsi szomszédainknál, július 24 itthon), gondolom a szinkronizálás miatt. És érted, leszinkronizálták azt, hogy Vóóó-óóólííííí meg azt hogy Éééévaaa, és az egész egyrészt elvesztette azt a hátborzongatóan aranyos jellegét, másrészt olyan hülyén éreztem magam, nem tudom miért. Aki teheti (értsd: nem gyerekkel nézi) feliratosan nézze, az egészben kb. harminc mondat van.

Nem csalódtam benne, bár azért tartogathattak volna több olyan poént, amit az előzetesben ellőttek. Meg gondolom lesz egy Wall-E 2 bőrlehúzás, nem tudom.

Értékelés: 5 pont (Kár, hogy kevesebb poén volt, mint amire számítottam, így kissé felfelé kerekítve, de.)

Úgy volt, hogy megnézzük ma Balázzsal a Hancock című filmet, de arra nem értünk oda, így végül Wanted lett belőle. A tovább után igyekszem szpojlermentesen.

Megemlítem azt is (hadd örüljön Balázs), hogy a jegykezelő srác olyannyira tudta a szabályokat, hogy meghalt volna, ha nem köt bele a félliteres kólásüvegembe, amit aztán végül úgy is becsempésztem. Értem én hogy szabályok, de majd ha tűrhető áron és nem csak egyféle agyonvizezett-agyonjegezett kólát lehet kapni a büfében (és amúgy is jéghideg a terem), akkor ott fogom megvenni, lehúzós senkik. Hihetetlen milyen taplók dolgoznak egyébként is a mozikban, ha lenne pénzem, mennék VIP-terembe.

Még nincs vége, olvasd tovább »

Mindenekelőtt: szeretnék kérvényt benyújtani, hogy egyik film címe se legyen lefordítva. Ugyanis itt van az In Bruges című film, amit sikeresen Erőszakiknak fordítottak. Ezzel az a baj, hogy a címre ránézve valami vígjátékot vár az ember, és tény ami tény, hogy lehet jócskán röhögni is, de a végére pont nem a röhögés lesz a legjellemzőbb.

Szpojler! — A bejegyzés folytatásában lehull a lepel!

Még nincs vége, olvasd tovább »

Igazából nem kedvelem a romantikus filmeket, nagyon kevés volt, ami tényleg tetszett. Nem azért mert mert hülye pasi vagyok, hanem mert nem, vagy csak nagyon kevés olyat találtam, ami másfél-két óráig odaragaszt a képernyő elé, és a végén azt mondom, hogy megérte leülni elé. Mindegyik az átlagosnál is jobban sablonos, megrágott-kiköpött-újramegrágott poénokkal, ugyanolyan karakterekkel, ugyanolyan helyzetekkel és ugyanolyan befejezéssel meg zenékkel.

És szerintem a Mindenképpen Talán című film készítői is pontosan így éreztek, ezért csináltak egy nagyon is jó romantikus filmet. Persze itt is vannak sablonok (hol nincsenek?) de valahogy az összhatás miatt (a főcím, a zene, a helyszínek, a szereplők, a téma kivitelezése) egyszerűen ha észre is veszed a sablonokat, még csak legyinteni sem legyintesz. Lehet rajta röhögni, lehet rajta sírni, lehet rajta elgondolkodni, és szerintem korhatár nélkül megtekinthető.

Ami pláne tetszett, hogy teljesen más volt a befejezés, mint amire számítottam, bár azért voltak jelenetek, amik eléggé előrevetítették az események alakulását, a végén mégis máshogy történtek a dolgok, mint ahogyan számítottam rájuk.

Kellemes csalódás volt ez a film. Romantikus vígjáték, mint olyan, és ebben nagyon ott van.

Értékelés: 4 pont (Kategóriáján belül remek alkotás.

Megmondom őszintén, gőzöm sem volt miről szól ez a film, olyannyira nem, hogy azt sem tudom röhögni vagy sírni fogok-e közben. Viszont nem bántam meg, hogy megnéztem. Már az első percekben tudtam, hogy tetszeni fog. Nem tudom megmagyarázni miért, egyszerűen elkapott, és mind a 119 percig odaragasztott a képernyő elé. Nem mondom, hogy remek-, mester-, netán alapmű, de mindenképpen megnézős.

Tilda Swintont pedig most látom harmadszorra. A »Narnia-filmekben« ő volt a gonosz királyné, és azt a szerepet is jól hozta, itt viszont még jobban a munkám-az-első-hiéna-vagyok nőszemélyt. Le a kalappal előtte. George Clooney szintén remek választás volt, nem is igazán tudnék mást elképzelni erre a szerepre. És még két sorozatban látható ismerőst is kiszúrtam.

Egyszer mindenképpen ajánlott megnézni ezt a filmet.

Értékelés: 4 pont

Hát nem igazán tudom. Nem bántam meg, hogy megnéztem, de nincs is meg az az érzés, hogy ez a film lesz az, amit havonta megnézek újra. Azt sem mondanám, hogy rossz volt, azt sem, hogy kiemelkedően jó. Inkább közepes, szó szerint. Ami legjobban zavart, hogy kicsit gyengének éreztem a sztorit. Egy ilyen filmtől azt várná az ember, hogy valami elgondolkodtató rejtély legyen a végén, vagy valami hűha effekt, de itt semmi ilyesmi nem volt.

Mondjuk sokat dobott rajta a sok poén, illetve Shia LaBeouf (szép neve van, mi?) szereplése, akitől én kicsit tartottam, de fölösleges volt.

Úgy mondanám hogy fanatikusoknak kötelező, de akiknek az eddigi részek nem jöttek be, sokat ezzel sem fognak veszíteni.

Értékelés: 3 pont (Nem volt rossz, de nem is ájultam el tőle.)

Hát nem igazán tudom. Nem mondanám, hogy végig szakadtam rajta a röhögéstől, azt pedig pláne nem, hogy elgondolkodtatott, mert olyan közhelyes filmről van szó, hogy azt öröm nézni. A végén valahogy mégsem úgy álltam fel, hogy kár azért száz-akárhány percért, tehát végső soron tetszett.

Hogy miért? Két dolog miatt: Meryl Streep és Anne Hathaway. Előbbinek annyira jól áll a szerep, és annyira jól játszott, hogy egyszerűen nem lehet mást mondani, mint hogy fantasztikus. Utóbbi pedig még jól is néz ki (mármint Streep se csúnya, csak értitek, na).

Viszont ezt a rút kiskacsából gyönyörű hattyú sztorit nem igazán értettem, a Neveletlen hercegnőben még csak-csak elment, de hogy ugyanaz a karakter, ugyanazt a szerepet kapja, egy teljesen másik filmben, hát nem tudom. Jó választás volt persze, csak érdekes.

Kap rá egy négyest, mert azon túl, hogy semmi különös nem történik benne, és nem röhögöd szét az agyad, egyáltalán nem rossz film, a fentebb említett dolgok miatt.

Értékelés: 4 pont

Van egy címe, az egyszer biztos. Szóval gondoltam, hogy ha a második rész, a »Caspian herceg« megvolt, és még tetszett is, akkor legyen már meg az első is, úgyhogy kikölcsönöztem a DVD-t, és megnéztem ami rajta vagyon.

A filmnek van egy titka: jól kell hozzáállni. A jelszó még mindig ugyanaz: családi film. Ha húszévesen gáz családi és/vagy mesefilmeket nézni, akkor Mefi gáz, és ezt büszkén vállalja. Már nem azért, de van ezekben a filmekben valami bájos, amit nagyon szeretek. Leginkább az elpusztíthatatlan gyermeki ártatlanság, amit néha egyáltalán nem haszontalan felidézni. Ez persze így nyálasan hangzik, de tényleg így van, aki szerint nem, azzal nem értek egyet.

Engem leginkább azért vett meg ez, mert imádom az ilyen misztikus dolgokat, amikor nagyon-nagyon régen történt valami, és most tudjuk meg szép lassan a következményeit. A Narnia valami ilyesmi, megfűszerezve mindenféle varázslénnyel (ezekért mondjuk annyira nem vagyok oda).

Két dolog nincs meg, ami a folytatásban megvolt, és kiemelten tetszett: látványos grafikai megoldások és sok kacagás. Előbbiből volt azért, de amikor álltak a srácok, és szinte látszódott mögöttük a greenscreen technológia ékes bizonyítéka, a zöld vászon, valamint hogy ventilátorokkal fújják a hajukat, na akkor már majdnem könyörögtem, hogy ezt ne. De szerencsére csak egy-két ilyen volt, az állatokra igyekeztek figyelni. Poénból meg szimplán kevesebb volt; a folytatásban még azon is hangosan röhögtem a teremben, amikor hozták szegény egeret hordágyon, bár mentségemre szóljon, hogy nem vettem észre, csak azt hallottam, hogy jönnek skótdudát fújva.

Ami sokkal jobban tetszett a következő részhez képest, hogy kevesebb volt a logikai hiba, kevesebbszer mosolyogtam el, hogy peeersze, és kevesebbszer gondoltam arra, hogy ez mennyire erőltetett. Ami kevésbé, az a kicsit suta befejezés, bár ez amiatt van, mert érezhetően a nézőre bízzák kicsit, hadd gondolkodjék. És a folytatás egyébként is várható volt, így utólag azt mondom, mindkét részre. (Szerintem lesz harmadik is.)

Összefoglalva: egész estét betöltő, beszélő állatos, gonoszkirálynős és jóságoskirályos családi film. A könyvet tényleg el fogom olvasni.

Értékelés: 4 pont

Nos, úgy látszik ez ilyen nyerős időszak, múltkor a »Nintendo Wii«, most meg a Plastik Media jóvoltából két mozijegy a Narnia krónikái második részének premier előtti vetítésére, melyre kommunista jóbarátommal, Zsukov elvtárssal mentünk el.

Megmondom őszintén, a Harry Pottert leszámítva nem igazán jön be ez a tündék-orkok-manók-kentaurok téma, nem is igazán vártam sokat ettől a filmtől, arra számítottam, hogy majd jól kiröhögjük, a végén meg leoltjuk. És ekkor jött a pofon, ugyanis a film akármilyen meglepő, de kifejezetten jó. Persze vannak benne nagyon idióta jelenetek, és érezni, hogy eléggé kimerítették már ezt a témát (volt itt Hegylakó, Lost, Csillagkapu, Gyűrűk ura, Harry Potter meg ami kell), de ettől függetlenül igyekeztek mindent beleadni. A londoni jelenetnél például csurgott a nyálam, imádom ugyanis az 1900-as éveket.

Aztán ott volt még a rengeteg állat, ami egyrészt vicces volt, másrészt hihetetlenül élethű, egyáltalán nem látszott rajta, hogy most épp egy számítógéppel megmunkált jószágot látunk. Meg aztán voltak törpék, pláne az egyik (képen a jobb legszélső) akinek olyan beszólásai voltak, hogy többször kellett sírva röhögni.

Nagy pirospont még a zene is, Zsuki szerint a Sziklának, szerintem utoljára a Harry Potternek volt ennyire jó zenéje. (Leginkább arra gondolok, mennyire illett a témához.)

Ha egy mondatban akarom összefoglalni: ez egy családi film. Beülhetsz rá a barátnőddel, beülhetsz rá a szüleiddel, beülhetsz rá a kistesóiddal is, garantált, hogy mindenki jól érzi majd magát. Nem lesz a legnagyobb kedvencem, de sokkal több, mint amire számítottam. A néhány logikai bakit leszámítva kifejezetten jól összerakott film volt. Tervezem az első rész megnézését, sőt akár a könyv elolvasását is. Viszont a szinkron félig jó, félig rossz: az idősebbek és az állatok hangjai (például Józsa Imre) mondanom sem kell, hogy zseniálisak, viszont a fiataloknak néhol eléggé erőltetett volt a szöveg.

Kellemes csalódás volt, tényleg.

Értékelés: 4 pont (Kelleme csalódás.)