Mementó

Christopher Nolan a kedvenc rendezőm. Ezt sokak által az ő leghíresebb és legjobbnak nevezett filmjének, a Mementónak a megtekintése előtt is sejtettem, utána már biztos voltam benne. Persze nem ismerek annyi rendezői munkát (még!), hogy ennek legyen valamilyen drámai értéke, annyiban azért mégis van, hogy nem igazán vagyok az az ez a kedvencem típus. Sajnos a múltkor akciósan beszerzett Blu-Ray gyűjteményben pont ez a film nincs benne, de most pótoltuk a lemaradást.

A Mementó elsőre szerintem nehezen érthető. Úgy nagyjából az első két jelenet után leesik mindenkinek, hogy a fekete-fehér részek kronológiailag előre, a színes jelenetek visszafelé haladnak, a szálakat kibogozni és egymás mellé tenni azért mégsem olyan egyszerű. Sokat kell agyalni rajta, valószínűleg jót tesz, ha többször megnézi az ember, mindamellett, hogy nem egy könnyű esti film.

A főszereplő, aki a felesége gyilkosát keresi, egy úgynevezett anterográd amnézia nevű betegségtől szenved. Ez az ő esetében azt jelenti, hogy egy bizonyos esemény óta néhány percnél tovább nem tud új emlékeket tárolni, így főként a testére írt tetoválásokból, Polaroid képekből és leírt üzenetekből tájékozódik. A film zsenialitása szerintem éppen abban rejlik, hogy hihetetlenül jól mutatja be, milyen érzés lehet így élni. Igen, egy filmen keresztül sosem fogjuk megtapasztalni, de az az idegesítő érzés, hogy sosem tudjuk mi miért történik, és az össze-vissza emlékeinkbe kapaszkodva kell összerakni még csak nem is a sztorit, hanem azt, hogy általában mi is történik éppen. Pontosan úgy, mint neki a képekből és jegyzetekből – egyszerűen hátborzongató.

Én nem mondom, hogy a Mementó a legjobb film, amit valaha láttam, de minden bizonnyal az egyik legjobb. Nem győzöm minden filmje után hangsúlyozni, de Nolan az egyik legtehetségesebb arc mostanában, ha moziról van szó.

{{5csillag|}}