A nagy Gatsby

A nagy Gatsby egy középszerű film – három dolognak köszönheti, hogy mégis kiemelkedik egy kicsit: Leonardo DiCaprio ismét lenyűgöző alakításának, a hihetetlenül jó vágásnak és a zenének.

A kép alatt mindenféle szpojlerektől mentesen.

A legjobban szerintem az egész film alatt azt élveztem, ahogyan a hatalmas 1922-ben játszódó partik alatt a mai kőkemény rap számokra zúzták. Annyira bizarr és egyben vicces volt az összes ilyen jelenet, végig vigyorogtam. Az OST nem az az album, aminek minden számát élvezni fogom a film után is, de a legtöbbjét igen.

New York, 1922, pörög a gazdaság, vetkőznek a lányok, a szesztitalom ellenére dől az olcsó pia a pult alól. Gatsby, a dúsgazdag és ismeretlen milliárdos a hatalmas házában a város legdurvább bulijait rendezi, ahová a rendőrfőkapitánytól kezdve gazdag sportolókon át néhány szenátorig mindenki megy, aki számít.

A történetet mesélő kvázi főhős Gatsby háza mellé kltözik, és hamarosan kibontakozik a fő cselekmény is.

Maga a sztori elég nyers: az emberek igazi arcáról, igazi szándékairól és igazi viselkedéséről szól, arról, hogy mindenki csak addig és azért csinál valamit, ameddig és amiért neki előnye származik belőle.

A nagy Gatsby-ben talán az a legrosszabb, mint sok másik filmben is, hogy néhány egészen érthetetlen apróságot leszámítva tényleg nagyon ott van a szeren, az a néhány apróság viszont pont a legrosszabbkor köpött bele az levesbe, és utána nem igazán tudtam nem arra gondolni, hogy ez most miért is kellett.

Tobey Maguire egyébként nagyon silány, azon túl, hogy ugyanazokkal a bociszemekkel néz, mint a Pókemberben, sokat nem tesz hozzá a történethez, pedig végig ő meséli.

Egynek nagyon jó volt és azt sem bántam, hogy moziban néztük.