Oké, kezdjük azzal, hogy három hónappal ezelőtt fingom nem volt arról, hogy mindenféle boltban kapható étel csomagolásának a hátán van egy táblázat. Mindenféle hasznos információkkal, mint például, hogy száz grammban hány gramm a szénhidrát, és hogy ebből mennyi a cukor. De bátrabb leszek és kijelentem: míg utána nem olvastam, én már arra sem igazán emlékeztem, mi is az a szénhidrát. Mert hát kit is érdekel, toljuk magunkba az ételt, aztán élvezzük az ízét.

Mostanában a napjaim és főként a bevásárlásaim kicsit tovább tartanak (pedig egyébként sem kapkodom el), mivel ezeket a táblázatokat bújom. Mint kiderült, a fehér búzaliszt és a cukor az ellenségeimnek tekintendők, ezért mindenféle alternatív megoldással kell a kenyér- és édességszomjamat oltani.

Azzal folytassuk, hogy pár hónapja hangosan kacagtam azon, hogy a Norbi, tudjátok, a fogyasztós, valami pékséget nyitott. Tényleg, én csak annyit láttam, hogy azok a szarok kétszer annyiba kerülnek mint egy átlagos pékség valamije. Ma viszont már annyira nem röhögtem, mikor az egyik ilyen pékségben az eladócsaj nagyon kedvesen mutogatta, hogy az összes termékük csökkentett szénhidrát-tartalommal rendelkezik, hozzáadott cukrot és tartósítószert nem tartalmaz, sőt, még finom is. És tényleg az.

Szóval a kis házi ticket-rendszeremben lett egy új címke: egészségesen étkezni. Régóta tervezem, régóta akarok erre energiát fordítani. Finomakat szeretnék ugyanúgy enni, egyszerűen annyi különbséggel, hogy jobban odafigyelek majd a dolgokra. Hogy honnan jöttek, mit tartalmaznak és mi lesz belőlük a konyhában eltöltött néhány órás rituálé után. (Nem, paleolit diétát nem fogok csinálni.)

Halkan jegyzem meg, korábban magamban azt kívántam, inkább a tolószék, mint valamilyen diétával járó megbetegedés. Most visszagondolva nem tartom hülyeségnek, amit akkor gondoltam, de persze távol álljon tőlem, hogy ilyet kívánjak magamnak.

Eddig sosem volt egészségügyi problémám (ezt most le is kopogom), ezután sem szeretném, ha lenne.