Örömmel látom, hogy bár sok rosszat mondhatunk a mostani politikai helyzetről itthon, amibe nem is szeretnék belemenni, de néhány év alatt megértük azt, hogy június negyedikéről beszélünk. Hogy emlékezünk. Tévében, rádióban, interneten. Nem felejtjük el sunyi módon, mintha mi sem történt volna.

Magyarország a trianoni „békeszerződés” után

Változatlanul: nem tartom magamat olyan embernek, aki hatalmas zászlókkal vonul ki hosszú sugárutakra kántálni valamit; de olyannak sem, aki szerint csak azért esett ma az eső, mert az ég könnyeket hullatott értünk. (Szép gondolat, pedig.) Olyanfajta ember sem vagyok, aki szerint jobb lenne, ha a térképen kifelé mutató nyilak hirtelen irányt váltanának, és visszafelé húznák az elcsatolt területeket.

Ettől függetlenül azon a véleményen vagyok, hogy június negyedike ugyanannyira szomorú napja a magyar történelemnek, mint mondjuk október 23-a. Nem azért, mert elvettek tőlünk dolgokat, vagy mert megaláztak minket. Erre még azt is mondhatnánk gonoszan, hogy megérdemeltük, elvégre a háború egy ilyen üzletág: ha rossz helyen állsz, rosszul jársz.

Az egészben a legszomorúbb az, ahogyan (legrosszabbul) azok jártak, akik a túloldalon voltak és vannak máig. Akiket magyarságuk miatt leköptek, de más nemzet fiainak vagy lányainak nem nevezhették magukat. Akiket ha megkérdezel, hogy mi a nemzetiségük, azt mondják, hogy se magyar, se más.

Illetve szomorú az is, hogy a szomszédos országainkkal olyannyira romlott meg a kapcsolat az évek során, amit már sehogy, vagy csak nagyon nehezen tudunk megváltoztatni. Mert a vérünkben van. Nekik is és nekünk is. Nem kell bántani senkit, aki szlovákozik vagy románozik, mert ebben nő fel, ezt látja. Míg a román vagy a szlovák ugyanúgy ebben él. Sokszor ezek a szavak úgy csengenek bizonyos körökben, mintha káromkodna az ember. Pedig egy mai román és egy mai magyar nem sok haragon kellene osztozkodjon.

Az én szememben ezek azok a problémák, amelyek miatt június negyedikét talán az egyik legkomolyabb gyásznapnak tekinteném.