12 dühös ember

A 12 dühös ember azért kiváló film, mert úgy tud hatni az emberre, hogy a film mint m
faj eszköztárából használ legkevesebbet. Nincsenek színek; nincsenek izgalmas kameraállások, különösebben izgalmas fotózás sincs; nincsen jellegzetes zene, amit hosszú hetekig dúdol az ember. Nincs itt semmi, csak két dolog: egy profi történet, és 12 profi színész. Ez egy film alapja, a csontig bontva. Kellenek jó színészek és jó történetek, a többi már a krém, a hab és a cseresznye. Eközben mégsem megy át színházba, vagy erőltetésbe. Ez a rövid verzió.

A sztori a következő: van tizenkét egymást nem ismerő civil jószág, akik az angolszász jogrendszerből ismert esküdtszékként kerülnek a történetbe. A feladatuk egyszerű: egyértelmű, 12 igen vagy 12 nem szavazattal kell meghatározniuk, hogy bűnös-e a Puertó Ricó-i fiatalember, akit saját apjának halálra késelésével vádolnak. A feladat egyszerűnek tűnik, hiszen minden jel és bizonyíték a srác ellen vall. 11 közülük bűnöst mond, egy valaki viszont nem. A film pedig arról szól, hogy az az egyetlen ember miért gondolja az ellenkezőjét.

Nagyon jól bontakozik ki, hogy vallás, hivatás, világkép és egyéb meghatározó tényezők alapján különböző emberek miért vannak ugyanazon a véleményen, és hogyan lehet őket kimozdítani az ezen tényekzőlből adódó prekoncepciókból.

Zseniális volt, nagyon élveztem.