Végre eljutottam egy blogbejegyzés megírásáig, szokás szerint ziláltak a napjaim, persze nem panaszkodom, én okozom magamnak a sok programot.

Sétáltam ma a dolgozóba és az Andrássy úton ácsorgott egy idős bácsi. Láttam, hogy nagyon nézelődik, mintha nem találna egy utcát, vagy valami hasonló. Nem álltam meg magamtól, csak ránéztem, azt sugallván, hogy ha szeretne segítséget kérni, bátran, és persze meg is állított, hogy tudnék-e neki segíteni.

Voltaképpen viszont nem segítséget kért, hanem megkérdezte, hogy dolgozom-e, van-e diplomám, élvezem-e azt, amit csinálok. Igen, igen, igen. Erről a témáról átmentünk arra, hogy legyünk hálásak ha van munkánk, ha van kihez haza mennünk, ha van valamink, pláne, ha az a valami több és több is lehet. Eztán rátért arra a témára, hogy ő a Jókai térnél lakik, és szinte minden este lát fiatal lányokat, akik az utcán árulják a testüket, kábítószereznek, isznak és egyéb jóféle dolgokat művelnek, felvetve a kérdést: hol vannak az ő szüleik? Itt nagyjából három perce beszélgettünk, amikor kezdtem gyanút fogni, és hamar eldurrant a kérdés: hiszek-e Istenben?

Őszintén válaszoltam: nem tudom.

Honnan tudhatnám? 25 éves vagyok, voltam már tizenévesen olyan emberek temetésén, akikén nem kellett volna; láttam már végtelen drámát, tönkrement életet viszont ugyanennyi szép és boldog percet is megélhettem; voltaképpen igyekszem minden napomat úgy tölteni, hogy este, amikor lefekszem, azt mondhassam: boldog vagyok, jó volt a mai nap, várom a következőt.

Sosem értettem igazán, hogy jön ebbe az egészbe egy istenség.

Igen, hiszem, hogy van egy nagyobb, hatalmasb (sic!) erő, ami ural minket. Buta az, aki azt gondolja, hogy nincsen. (És itt most pont nem vallási vonatkozású nagyobb erőre gondolok, egyszerűen csak például a természetre, mint rendszerre, amiben élünk, és ami jó esetben felettünk áll.) Elég csak megnézni egy naplementét, sétálni egy erdőben vagy belegondolni a születésbe. Az, hogy ezt az erőt minek kell nevezni, döntse el mindenki magának.

A vallással és a vallásosokkal sosem volt bajom, egy dolog viszont mindig roppantul zavart: ha kéretlenül rám erőltetik a mások által egyedüli és megkérdőjelezhetetlennek gondolt tézist. Okos srác vagyok, el tudom dönteni, hogy B-vel, I-vel vagy K-val fog kezdődni az istenség neve, aki előtt a saját kultúrája szerinti házban fejet fogok hajtani, ha lesz ilyen. A véleményt meghallgatom, de a térítést nem tolerálom.

Az idős bácsival mégis folytattam a beszélgetést, mert miután gyorsan kifejtettem a fenti hosszabb gondolatsort, annyit mondott: igazam van, és megérti. Majd a kezembe nyomta ezt:

Egy Teremtő keze műve az élet? c. szórólap

Annyit mondott, hogy ha van kedvem, fogadjam el, és olvassam el, húsz percnél többet nem vesz igénybe, de talán segít elrendezni egy-két gondolatot, ami mondjuk újakhoz is vezethet. Elfogadtam, sőt: amint lesz időm, el is fogom olvasni. Nem azért, mert keresem Istent vagy az ő tanításait, nem is azért, mert úgy gondolom, hogy nagy igazságok rejlenek benne.

Két dolog miatt: egyrészt mert szeretek nyitott szemmel és füllel járni a világban, nem pedig a fülemre ragasztani a kezemet, mondván, az én igazságom az egyetlen igazság. Másrészt mert tetszett az az öt percnyi beszélgetés a bácsival. Jól vezette fel a mondanivalóját, nem akarta rám erőltetni, őszinte volt és azt láttam: hisz abban, amiről beszél. A célja pedig egyértelmű: szeretné jobb hellyé tenni a világot, azon a szinten, amin egy hetven év körüli bácsika teheti.