Csillagainkban a hiba

John Green azonos című, 2012-ben megjelent regénye nagyon gyorsan lett nagyon népszerű, főként a fiatalabbak körében, így egyértelműen azonnal meg is kellett filmesíteni. Azért tegyük hozzá: nem baj, ha nem csak egy vámpíros, egy varázslós vagy egy utópisztikus világban túlélőlányos könyv majd film fut be, hanem mondjuk egy olyan is, aminek az üzenete ugyanúgy a szeretet, a szerelem és az emberi kapcsolatok fontossága, de egy olyan történetbe burkolva, aminek voltaképpen bárki lehetne a főszereplője. Mert amíg vámpírokat senki, addig a halálos betegségük ellenére új barátokat, netán szerelmüket megismerő embereket láttunk már néhányan.

A történet főhőse Hazel Grace Lancester, akinek negyedik stádiumú rákos megbetegedése van, így voltaképpen borítékolható, hogy nem sok ideje van hátra. Egy máskülönben nagyon csinos lányról van szó, akinek a sok kemoterápia miatt kicsit rövidebb a haja, és kedvesen húzza maga után az oxigénpalackot, amibe csatlakozik az orrában elhelyezett cső. Hazel fiatal kora ellenére meglehetősen éretten kezeli az egész helyzetet, tisztában van vele, hogy mi vár rá és hogy az egész szituáció mivel jár. Ahogy fogalmaz: egy kézigránát, aminek már eltávolították a biztosító szegét, és bármikor robbanhat.

Hazel világát viszont kicsit megrengeti, amikor szülei unszolására elkezd járni egy délutáni csoportba, ahol hasonló sorsú fiatalokkal kellene barátkozzon. Habár alapvetően semmi kedve az egészhez, csak azért megy el, hogy a szülei örüljenek, a második alkalommal mégis megismerkedik egy sráccal, akivel a körülmények és akarata ellenére aztán mégis fülig egymásba szeretnek.

Tetszett, hogy a klisé kedvéért a főszereplők amúgy tipikus szépségek, tipikus jómódú családból jönnek és a tipikus jómódú kertvárosban laknak, szép házikókban, menő autókkal furikázva, de az életük mégsem úgy alakult, ahogyan egy tipikus romantikus filmben alakulhatott volna. Annak ellenére, hogy az egész film szinte sebészi pontossággal járja körül ezeket a kérdéseket a két főszereplő érzésein keresztül, az egyetlen zavaró dolog talán mégis az volt, hogy szinte csak a főszereplőkre koncentráltak, a többiek jelenléte néha már-már vicces volt, egyáltalán nem éreztem például a szülőkön, hogy azzal a tudattal kelnek-fekszenek, hogy a gyerekük bármelyik nap meghalhat. És nem arra gondolok, hogy pozitívan állnak hozzá, hanem ahogy Hazel is mondja az egyik jelenetben: nevetségesen.

Ezt leszámítva tetszett, itt-ott talán túlságosan is ámulatba ejtő, biztos van, aki azt mondja rá, hogy nyálas, de voltaképpen minden tizenéves élete ilyen, ha külső szemlélőként nézzük. Az üzenet itt pedig mégiscsak az, hogy még akkor is lehet ugyanolyan és egyben nagyon más, ha a tizenéves az ember életének utolsó szakaszát is jelenti.

A cím egy Shakespeare-idézetből jön, elég jól illik az egész történethez:

Nem csillagainkban, Brutus, a hiba, Hanem magunkban, kik megbókolunk.