Aljas nyolcas

A 2015-ös év számomra legjobban várt vetítése Quentin Taraintino 8. filmje, az Aljas nyolcas volt. Az ember (főként ha rajongó), izgatottan ül le egy Tarantino-film elé, mert azok jellemzően olyan élményt – nem túlzó azt a szót használni, hogy varázst – adnak, ami ritkán tapasztalható a moziban és ami nehezen hasonlítható más filmhez. Na, ez az, ami most esetemben megközelítőleg sem sikerült.

És nem azt mondom, hogy az Aljas nyolcas egy rossz film, mert egyáltalán nem erről van szó. Gyönyörű képkockák, amikhez a Panavison Ultra 70-es kamera is nagyban hozzájárult; Ennio Morricone zenéje szokás szerint belemászik az ember fülébe és hibátlan a remekül válogatott színészgárda is, akik tényleg beletesznek apait-anyait. Mégis, csak az a kis fűszer, az plusz valami, ami éppen Tarantino szokott lenni, nekem az hiányzott.

Az egyébként rendkívül hosszú (itthon 168 perces) játékidő alatt végig az volt az érzésem, mintha egy nagyon fasza autóban ülnék, amit valaki rosszul vezet: próbálja felvenni a fordulatot, de valahogy mégis mindig lefullad. Voltak jelenetek, amikor nagyon éreztem, hogy megyünk, de ezekből kevés jutott, és jellemzően hamar abba is maradtak.

Nem az volt a baj, hogy hosszú, mert a »Django elszabadul« is nagyjából ekkora játékidővel rendelkezik, de közben végig azt éreztem, hogy lécci, még ne legyen vége, csak még egy jelenetet vagy egy képkockát.

A karakterek tekintetében két dolog zavart nagyon. Az egyik, hogy a kávzi egyetlen női karakter tényleg csak azért volt a történetben, hogy minden jelenetben legalább egyszer orrba verjék. Lehetne ez biztosan vicces is, de nekem egyáltalán nem így jött át. A másik, hogy Mobray gyakorlatilag egy-az-egyben Hans Landa replikája volt, és nem olyan “visszakacsintunk a régiekhez” módon, hanem szájbarágósan, zavaróan, idegesítően hasonló: ugyanazok a mozdulatok, ugyanaz a beszédstílus, ugyanolyan mimika és még sorolhatnám.

Történet szempontjából vannak a legnagyobb bajaim: nem éreztem az igazi drámát, a feszültséget is talán csak egyszer, hiányoztak a híres dialógusok, amiket még évekkel később is idézni fogunk különböző helyzetekben és a fordulatok voltaképpen semmit nem adtak hozzá az eseményekhez. Jó színészeket láttam, szépen fotózva, remek díszletekkel, nagyon jó zenével, akik sokat beszélnek, de nem mondanak semmit. Ráadásul végig olyan kiszámítható volt az egész, mint bármelyik egyszernézős film, ami különösen furcsa volt, nem is tudott teljesen kikapcsolni.

Talán túlzás lenne azt mondanom, hogy csalódott vagyok, de mégis valami hasonlót érzek: ez a film a nyolc közül nálam jelenleg a legutolsó helyet foglalja el, és nem gondolom, hogy minél előbb (vagy akár bármikor) újra megnézném. Nagyon furcsa volt a moziban, hogy amikor vége volt, megkönnyebbültem, hogy már nem kell tovább néznem. És lehet, hogy ha Tarantino nem lenne a képben, akkor még nem is lenne ilyen rossz érzésem, de így azzal az érzéssel távoztam, hogy nem kaptam meg, amit szerettem volna.

Eredeti cím:	The Hateful Eight
Műfaj:	western
Időtartam:	168 perc
Megjelenés éve:	2015
Rendezte:	Quentin Tarantino
Főszereplők:	Samuel L. Jackson, Kurt Russel, Jennifer Jason Leigh, Walton Goggins, Demián Bichir, Tim Roth, Micahel Madsen, Bruce Dern, James Parks