Minden „ajánló” címkéjű bejegyzéshez jó olvasgatást!


Kaliforniai álom

A La La Land összesen hét Golden Globe-díjat zsebelt be, többet, mint a történelem során bármelyik másik film. Ebből persze nem következik egyértelműen, hogy tényleg jó, de a filmet körülövező rajongás-áradat és a jobbnál-jobb kritikák már annál inkább.

Illetve még ezek sem feltétlenül, de jó alapot adnak a bizakodásra. A 2016-os filmek közül nagyon sokat vártam, de végül nagyon kevés fogott meg igazán, a La La Land viszont néhány perc alatt magával ragadott és azóta is a dalait dúdolom.

Még nincs vége, olvasd tovább »


Scan&Shop a TESCO-nál

Itthon is megjelent a külföldön már sok helyen látott, menet közben vonalkód-csipogtatós vásárlási módszer. Elsőként, ahogyan korábban az »önkiszolgáló kasszát«, úgy ezt is a TESCO hozta be: Budapesten egyelőre csak a Fogarasi úti áruházukban lehet kipróbálni, ezen kívül Budaörsön és még néhány nagyobb városban lehet vele találkozni.

De még előtte: ez nem egy fizetett poszt, csupán két hete én is kipróbáltam a kütyüs megoldást, és annyira szimpatikus volt, illetve többen kérdezték, hogy mi is ez, gondoltam leírom.

A dolog célja: időt takaríthatsz meg. Sokat. Ráadásul kicsit tudatosabban is vásárolsz, mert a kütyü folyamatosan mutatja, mennyi a végösszeg és hogy amit éppen beraktál, mennyibe kerül.

Na, de mi is ez? A lényeg: kapsz egy vonalkód olvasót, belerakod a zacskót a kosaradba, és ahogy mész-mendegélsz az áruházban, lecsipogod a termékeket, majd berakod a csomagodba. A végén odasétálsz az önkiszolgáló kasszához, beolvasod az ott lévő vonalkódot, és a pénztárgép szinkronizálja a kütyüvel, hogy miket vettél, a végén pedig csak fizetned kell.

Szúrópróba-szerű ellenőrzés (pl. az önkiszolgáló kassza megnézi a csomagod súlyát) előfordulhat, illetve mivel Magyarországon vagyunk, a kütyükre időközben lopásgátló is került (de legyünk jóindulatúak, valaki biztosan elfelejtette visszatenni kifelé menet).

Miért jó ez, azon túl, hogy már menet közben rosszul lehetsz a vásárlásod végösszegétől? Mert nem kell a kasszánál újra kipakolnod majd vissza a kosárba, folyamatosan rámolsz, amit aztán egy mozdulattal kiviszel az áruházból. Arra is kiváló, hogy ha valaminek pont nem találod az árát, a kütyü azonnal kiírja, ha beolvasta a termék vonalkódját.

Semmilyen regisztráció nem kell hozzá, lehet TESCO Club-kártyával és anélkül is használni. Újaknak nagyon előzékenyen segítenek az áruház bejáratánál. Ha valaki nem szereti a kütyüt, letöltheti a mobil alkalmazást is, ami ugyanezen az elven működik, csak ott az okostelefon kamerája olvassa a vonalkódot.

A kosárra fel is szereltek egy praktikus tartót, ahol mindig kéznél van a vonalkód-olvasó:

Hello, modern vilag!

A photo posted by Mefi (@mefiblogger) on

Nagyjából ennyi. Eddig kétszer vásároltam vele, és a sorbanállás ellen ez sem véd, különösen így karácsony előtt néhány nappal, de a fölösleges ki-bepakolás miatt tényleg sokkal kényelmesebbnek tűnik.

Meg aztán, valljuk be: aki kütyümániás, annak már a készülék használata is végtelen örömöket okozhat!



Cormac McCarthy – Nem vénnek való vidék

A Coen-fivérek filmjét, a Nem vénnek való vidéket »még 2008-ban néztem meg«, akkor elég furcsa élmény volt, talán az volt az első olyan film, ami kicsit kitekintett az általános pattogatottkukoricás-mozis élmények közül, de mégsem olyan volt, mint a Ponyvaregény, ami azért egy emészthetőbb műfaj. Nem nagyon tudtam jól megfogalmazni akkor sem, de éreztem, hogy valami különlegessel volt dolgom. Rögtön utána megszereztem a film alapjául szolgáló regényt is, de csak most pár napja emeltem le a polcról.

Ami rögtön feltűnt, hogy a könyvben nincsenek vesszők. Úgy a hatodik oldalon lett furcsa, amikor az egyik mondatot harmadjára kezdtem újra, mert valami hiányzott. Az is érdekes volt, hogy a párbeszédeket nem gondolatjelek, de még idézőjelek sem körítették, csak új bekezdésekként szerepeltek. Rá is gugliztam gyorsan, hogy a fordító volt lusta figyelni a szabályokra, vagy nyomdai hiba, mert túl gyanús a dolog véletlennek, aztán hamar meg is találtam a magyarázatot:

Stiláris szempontból McCarthy prózája a különböző zsánereknek megfelelően változó. Például Az út című könyvében a szereplők alig beszélnek. Az író tőmondatokat használ, és teljesen felhagy a párbeszéd formai konvencióival. A párbeszédet egyszerűen új bekezdéssel jelöli […]

Forrás: Wikipédia

És milyen érdekesen működik az emberi agy: amint befogadtam ezt az információt, egyik oldalról a másikra azt vettem észre, hogy rögtön alkalmazkodtam, és nem tűnt már fel a vesszők vagy a párbeszédek hiánya, sőt, a végére még talán meg is tetszett. Ami nekem azért is különös, mert tuti, hogy sok írót emiatt elkaszálnak még a megjelenés előtt, de lehet ezeket a dolgokat úgy is használni, hogy tényleg adjon valami pluszt.

A Nem vénnek való vidék az én fejemben leginkább egy modern westernkét foglal helyet; mondom ezt úgy, hogy életemben összesen talán öt westernfilmet láttam, és régen sosem kedveltem, de az utóbbi időben ez a harmadik olyan történet, ami miatt kifejezetten kedvet kaptam a témához.

Az USA déli része; a sivatagok; a sárga festéssel elválasztott utak, amik látszólag a semmibe vezetnek; a kimért tőmondatok; a keserű humor; a lényegretörő, sem többet, sem kevesebbet nem mondó kijelentések; a motelszobák; a kisvárosok neontáblái, meg persze a kábítószer, a mexikói drogkartell, a végtelen pénz és a fegyverek nélkül is agresszív emberek.

A történet úszik az ilyesmiben, és mindamellett, hogy valahol tudom, ez egy nagyon beszűkült, zárt világ, egyáltalán nem nyitott gondolkodású emberekkel, mégis, az első gondolatom az volt, hogy szívem szerint azonnal felülnék az első repülőre, elrepülnék Amerikába, bérelnék egy Ford pick-upot, és átautóznám keresztbe az egész országot, megállva aludni az olcsó motelekben, eszegetve a hagymakarikát, a benzinkúton piros Marlborot vásárolva és hasonlók.

Elképesztően tetszett ez a regény, és így 6 év után már jobban meg tudnám fogalmazni, hogy miért, de a tetszés fő oka még mindig az, hogy nincs meg a konkrét dolog, amire rá tudok mutatni. Egyszerűen beszippantott pár oldal után, és úgy olvastam, hogy még zsibbadó nyakkal, merev háttal és könnyező szemmel sem akartam letenni hajnal háromkor, álmosan.

Márpedig ez az, amit én keresek, ha regényt olvasok. És a Nem vénnek való vidék abszolút hozta ezt az érzést.


Kurt Vonnegut – Éden a folyónál

Túl vagyunk az idei első vakáción: egy hetet töltöttünk a hegyekben Ausztriában, és ez többek között arra is kiváló lehetőséget biztosított, hogy kiolvassam életem első Vonnegut-regényét.

Sőt, rögtön egy fél tucattal kezdtem: a kötet ugyanis hat, Vonnegut alkotói éveinek kezdetéről származó, eddig meg nem jelent kisregényt, egy esszét és egy befejezetlen sci-fit rejteget. Utóbbi olyan szinten befejezetlen, hogy a mondat közepénél szakad félbe.

Az írásokat a szerző halála után találták meg és adták ki könyv formájában. A kisregények közül a címadó Éden a folyónál és a Párizsba tartó vonaton játszódó a két legerősebb, ezeket egyenként nagyjából tíz perc alatt olvastam el, de azóta is sokszor beugrik és elgondolkodok rajtuk.

Persze lehet, hogy kezdésnek nem ez a könyv a legjobb választás, talán inkább a nagy rajongók örültek  igazán a megjelenésének, de nem bántam meg, hogy ez volt az első; most kicsit motiváltabbnak érzem magam, hogy belekezdjek a Bajnokok reggelijébe.