A pesti mazsola újabb autós kalandjai

2016 augusztusában írtam meg »A kezdő autóvásárló és a budapesti mazsola tapasztalatai« című bejegyzésemet, akkor még jócskán tojáshéjjal a fenekemen az autózás világában. Azóta eltelt több mint egy év, gondoltam, itt az ideje összefoglalni az új élményeket!

Σkm

A tojáshéj jó része ott van még, mert tartom, hogy jelentősen több kilométer és vezetésben aktív év után fogom csak azt mondani, hogy otthonosan mozgok a témában, ne adj’ ég azt, hogy “jól vezetek”.

Autózásom kezdete óta (azaz nagyjából másfél éve) a bal egyben töltött idő alatt kicsit több mint 13 000 km-t tudhatok magam mögött. Ez nem sok, de mondjuk nem is kevés. A sajátomon kívül még további három autóval sikerült megbarátkoznom, fun fact: a Focust leszámítva ebben az időszakban csak Opeleket vezettem, régitől az újig, és egyébként egészen kellemes élmény volt mindegyik. (Bár a J Astra és a B Meriva rendelkezik pár kényelmetlen aprósággal, ami szokható, de elsőre nekem zavaró volt a fóka után.)

Az autó luxuscikk

Furcsán hangzik ez így leírva, mert amúgy két-háromszázezer forintért lehet venni működő, A-ból B-be nagyjából tökéletesen közlekedő jószágot, de egy táblázatban gondosan vezetem, hogy mennyibe került nekem ez a másfél év autózás, mindent lebontva, parkolást, szervizköltséget, adókat stb., így azért kicsit máshogy tekintek a dologra.

Egyrészt van itt ez az örök dilemma: régi autót, ami olcsó, de valószínűleg magasabb lesz a szervizköltsége és a bizonytalansági mutatója; vagy egy csini és új autót, ami borsos összeg, az egyéves befizetett törlesztőrészletnél többet csökken az ára ugyanennyi idő alatt, de legalább nagyon elenyésző az esélye annak, hogy cserben hagy, a szervizköltsége pedig jelentősen alacsonyabb.

Aztán ott vannak az egyéb dolgok: téligumi-nyárigumi, teljesítményadó, tankolás, biztosítás és persze a kedvencem: a parkolás.

A parkolás ugyanis véleményem szerint a legnagyobb hazai, legálisan működő szervezett bűnözési ágazat. A legtöbb helyen az amúgy nem éppen alacsony parkolási díjért szinte semmilyen szolgáltatást nem kapsz: nem vigyáznak a járművedre, nincs védve az időjárás viszontagságaitól és még a helyed sem garantált.

Mindezek nyilván azért (is) vannak, hogy kevesebb ember közlekedjen autóval vagy legalábbis a sofőrön kívül üres autóval.

Ezeket és még jónéhány tényezőt összegezve gondolom azt, hogy autózni Budapesten lakva jelenleg luxuscikk. A luxus maga a kényelem, amit legtöbsször ad, de ezért a kényelemért rengeteg idővel, pénzzel vagy esetenként mindkettővel kell fizetni.

A parkolóhely keresés néha maga a pokol

Nagyon jó, hogy amikor elmész nagybevásárlást intézni a piacra, az áruházba meg az állatkereskedésbe, akkor nem kell alsó hangon 20 kilónyi cuccal végigtömegközlekedned a városon. Az is nagyon jó, hogy amikor jössz fel vidékről, nem kell (amúgy szintén nem olcsón) tömegközlekedéssel utaznod. Az is nagyon jó, amikor későn érsz haza, és nem kell éjszakai járattal utaznod.

De amikor néha 15-20 percig cirkálsz, mire találsz egy parkolóhelyet, na, az nem annyira adja. A rekordom egyébként 46 perc, akkor már úgy voltam vele, hogy elviszem az autót valamelyik pláza mélygarázsába éjszakára, és hazasétálok.

A dolog pikantériája, hogy az autót sokan pont a kényelmes emberek eszköztárába sorolják, mégis tucatnyi olyan szituációval találkoztam, amit sokkal egyszerűbben oldottam meg (és oldok meg éppen emiatt most is) gyalog vagy tömegközlekedve.

Sötétben és esőben annyira nem vicces

Rengetegen javasolták, hogy próbáljam ki az éjszaka meg az esőben vezetést, mert hát az a legmegnyugtatóbb és legjobb érzés a világon, jobb lesz, mint egy rossz dugás, ahogy vidéken mondták nekem régen.

Valóban az lehet, de a csodálatosan működő szemeimnek köszönhetően sötétben kicsit, sötétben és esőben viszont nagyon kényelmetlenül érzem magam, és elég gyorsan elfáradok, tekintve, hogy érzésre tízszer jobban kell figyelnem. Az új szemüvegem sokat segített, illetve az is, hogy ettől függetlenül próbálok nem megfutamodni a sötétben, esőben vagy sötétben és esőben vezetéseketől, mert nyilván kell hozzá a rutin is, de szeretni továbbra sem szeretem.

A naplementét és a napkeltét viszont nagyon, pláne, ha éppen előtte mostam le az autót!

A belső sáv, a megállást jelölő vonal előtti pozíció mind státuszszimbólum

Adott az egyszerű képlet: ameddig erre lehetőséged van, jobbra tartasz. Az autópályán is így közlekedsz, csak akkor veszed igénybe a belső sávot, ha például megelőzöl valakit, aki náladnál jóval lassabban megy.

Ehhez képest a képlet egyszerű: a belső sávban egyértelműen és kizárólag csak azok tartózkodhatnak, akik menők. A menőséget bármi meghatározhatja: az aktuális sebesség (ami természetesen jelentősen több, mint a megengedett, aminél mellesleg te is gyorsabban mész); az autó márkajelzése; az autó különlegessége; az arc mérete; a mellette ülő csaj mellének mérete stb.

Kedvenc szituációim:

• amikor valaki agresszívan megelőz a városban, majd fél perccel később találkoztok a piros lámpánál,
• amikor elrontod a sávot, de senki be nem engedne,
• amikor a külső sáv az autópályán gyorsabban halad, mint a belső
• és amikor 140 km/h-s sebességgel előzöd a 90 km/h-val közlekedő teherautót, de a mögéd érkező valamilyen menő autós azonnal levillog, mert neked abban a sávban semmi keresnivalód, hiszen ő legalább 180 km/h sebességgel szeretne menni.

A duda nem vészhelyzet esetén hasznos igazán

Hanem ha valaki azt akarja kifejezni, hogy a kurva anyádat.

És a kedvencem, hogy legtöbbször akkor dudáltak le durván, amikor szabályos voltam.

Például az iroda előtt van egy zebra, ami után egy buszmegálló áll. Az érkező busz esetén senki nem áll meg, a szembe jövő forgalmi sávon keresztül, a záróvonalon és a zebrán át előzik a buszt, szinte lassítás nélkül. Rengeteg a baleset emiatt, én akárhányszor a busszal egyidőben érkezem, a zebra előtt megállok és megvárom, amíg elindult a busz és átmentek a gyalogosok. Egyszer sem volt olyan, hogy ne dudáltak volna le öblös káromkodások kíséretében. Olyan is volt, hogy valaki kiszállt, és odajött elküldeni az anyámba.

Vagy amikor a stop táblás kereszteződésben meghibásodik a lámpa, megállsz a kereszteződés előtt, majd ledudálnak. Vagy amikor az egyirányú utcából jobbra fordulnál, de nem tudsz kihajtani, mert jobbra gyalogos, balról az autók érkeznek, de a szintén jobbra kanyaraodó melléd áll és ledudál. Meg még sok hasonló.

A furcsa nevű és drága alkatrészek meghibásodásától félsz, pedig!

Amióta megvan az autó, azóta hallgatom (és persze kicsit tartok is tőle), hogy egyszer megadja magát az automata váltó. Jaj, mert azt ugye nagyon drága javítani, el kell vontatni az autót, megbonyolítja az életet stb.

Az automataváltó (lekopogom) köszöni szépen, jól van. Ellenben romlott már el a termosztát, ami egy 3000 forintos eszköz, de nagy galibát tud okozni. Esett már le a hűtővizet keringető cső, amit egy csavarhúzásnyi munka javítani, de szintén nagy galibát tud okozni. Ment szét ablaktörlő lapát a legnagyobb eső közepette, ami minden, csak nem komfortos érzés. És hagyott már cserben este tízkor indulásra készen az indulásra egyáltalán nem kész akkumulátor.

Egyszóval az én tapasztalatom: nem a drága alkatrészektől kell félni, mert azok eddig nem adták meg magukat, ellenben a kis herkentyűkkel, amikről nem is gondolná az ember, de nagy káoszt tudnak okozni.

Az emberből idővel autószerelő lesz

Ez persze egy hatalmas sarkítás, de az elmúlt másfél évben egy tucatnyi alkatrész nevét, működését és hibatüntetét ismertem meg. Nem feltétlenül azért, mert elromlott valami, de hall az ember dolgokat, meg aztán mégis érdekli, hogy működik az a “doboz”, ami hurcibálja A-ból B-be.

Ebben az egészben a legjobb, hogy idővel kialakul egyfajta reflex, aminek köszönhetően az ember már sejti, hogy egy adott problémát mi okozhat. Nem mindig válik be persze, de mégis jól eső érzés ismerni valamennyire a motorháztető alatti részt.

Régen, amikor csináltam a jogsit, nagyon nem értettem, hogy miért kell tudni bizonyos műszaki és szerkezeti ismereteket, de amióta aktívan vezetek, egyáltalán nem tartom feleslegesnek, sőt. (Na mondjuk ha most kitölteném a KRESZ kérdések ezen részét, lehet csúfos bukás lenne belőle.)

Volt már koccanásom is

Pár hónapja egy forgalmas reggeli napon átmentem az akkor még jócskán zöld lámpán, de az előttem kettővel haladó megállt, hogy bekanyarodjon balra. Mivel a forgalom elég heves volt, szépen feltorlódott mögötte mindenki, nekem mindezt úgy sikerült, hogy az autó hátsó része belelógott a kereszteződésbe. Jobbról közben zöldre váltott a lámpa, és az érkező kisther próbált kikerülni. Én már a tükörből láttam, hogy nem lesz jó, rá is néztem, amire megállt, majd egy nagyobb slunggal elindult. Nagy baj nem történt, nagyjából lehorzsolta egymást a két autó.

Ők ketten voltak, én egyedül, és kérték, hogy ismerjem el a felelősséget, mondván átmentem a piroson. Végül rendőrt hívtam, és pár hetes huzavona után arra hivatkozva, hogy:

Zöld fényjelzésnél sem szabad az útkereszteződésbe behajtani, ha azt – forgalmi torlódás miatt – a zöld fényjelzés tartama alatt előreláthatólag nem lehet biztonságosan elhagyni.

Ami persze teljesen jogos, csak az én álláspontom szerint itt legjobb esetben is mindketten hibáztunk: én valóban beszorultam a kereszteződésbe, ő meg valóban nekem jött hátulról. Különösebb dráma nem lett a dologból, a rendőrök korrektek voltak, anyagi kár nem igazán jelentkezett és az egészből sokat tudtam tanulni, de azért én sem így képzeltem el azt a kedd reggelemet.

Vezetni jó!

Nagyon érdekes dolog ez az egész, mert két-három éve el nem tudtam volna képzelni, hogy valaha autót fogok vezetni, azt végképp nem, hogy élvezni is fogom.

Most viszont tényleg ez van: vezettem már Ukrajnában, Svédországban és Dániában; mentem már elejétől-végéig autópályán; vezettem bérautót és barátok autóit egyaránt; vezettem hóban, esőben, fagyban, melegben, sötétben és verőfényes napsütésben.

A kilométerben nem olyan sok autózás közben pedig egyszercsak észrevettem: szeretek vezetni.