Ritkán, értsd, tényleg ritkán: az elmúlt tíz évben kb. soha nem írtam, írok hazai politikai témákról. Ennek vannak különböző okai, amiket most nem részleteznék, és nem arról van szó, hogy “nem foglalkozom politikával”, csak nem ez a célja ennek a blognak. Az elmúlt hetek eseményei mellett azonban sem tudok szó nélkül elmenni, nem is szabad. A minap kirúgták az index főszerkesztőjét, majd utána az egész szerkesztőség és az index dolgozóinak nagy része felmondott. Egy világméretű járvány okozta bizonytalan gazdasági környezetben, a saját egzisztánciájukat veszélybe sorolva, egy olyan országban, ahol számukra könnyen lehet, hogy munkahely tényleg nincs másik.

A kétezres években nagyon sokat jártam az index szerkesztőségébe. Talán mondjuk 2004-ben. Semmi közöm nem volt az indexhez, sőt, 16 évesen minden és mindenki ellen lázadtam, így akkor épp valami miatt nagyon nem szerettem az indexet sem. Mit tudom én, 16 éves voltam. Szóval végül is ez is fake news.

Anyukám munkahelye viszont akkoriban a Klapka utcában volt, pont abban az azóta lebontott épületben, ami akkor az index szerkesztőségének is helyet adott. Az első új autónk vásárlásában például Winkler Robi segített, anyukám a cigiszünetekben vele dumált arról, milyen típussal járnánk a legjobban. Még talán arra is emlékszem, hogy Robi valami rendkívül divattalan Batzpapucsban járt le a dohányzónak használt udvarba. De ez a sztori szempontjából nem releváns.

Akkor még nem volt 444, nem tudtuk mi az a NER, Origót olvasni nem volt vérciki és Uj Péter az index főszerkesztőjeként dolgozott, nekem meg fingom sem volt arról, mit jelent a sajtószabadság vagy miért nagy dolog, hogy van nekünk egy indexünk.

Amikor olvastam, hogy az index egész szerkesztősége felállt a lap körül az elmúlt hetekben zajló eseményeket lezáró gesztusként, keserűen jutott eszembe a gondolat: ha mai fejjel járnék Anyukám munkahelyére, ahol az index szerkesztősége is dolgzna, mindenkit megölelnék, de legalább megköszönném nekik azt a fáradhatatlan munkát, amit évek óta végeznek.

Köszi, nagyok vagytok!

Azon gondolkodtam, kinek is köszönném meg, mit is köszönnék meg.

Fábián Tamásnak a videóit, de talán még inkább azt, hogy soha, senkit nem vert orrba a Parlamentben, míg a videóit és őt nem profinak bélyegzik, miközben rezzenéstelen arccal nézi végig napi szinten, ahogy politikusok kikerülik, elfutnak előle, nem válaszolnak neki, vagy ami még rosszabb: az arcába hazudnak és teljesen hülyének nézik, amikor felteszi a kellemetlen kérdéseket, amiket senki nem mer. Nem is akar, mert nincs rá igény.

Földes Andrásnak, hogy sokszor a saját életét kockáztatva vállalt be olyan dolgokat, mint mondjuk egy dokumentumfilm forgatása a Szaharában zajló illegális embercsempészetről, amit testközelből mutatott meg nekünk olvasóknak, nézőknek.

Sajó Dávidnak a humorát, és a végtelen zenéről, koncertekről, fesztiválokról és kultúráról szóló írását.

Ajpek Orsinak és Bődey Jánosnak a renegeteg fantasztikus fényképet, ami szinte mindegyik cikket végigkísérte.

Dezső Andrásnak azt a leírhatatlan mennyiségű munkáját, amit a 90-es évek magyarországi szervezett bűnözésének bemutatásáért tett, és nem is csak a könyvre gondolok ezalatt, hanem a rengeteg cikkre is, amit a témában írt.

Merényi “Grafitember” Dánielnek pedig azt, hogy a Napirajz tovább élt az indexen, és sosem vesztette el az eredeti lendületét. Meg talán a gyönyörű és ütős nekrológjait, amiket az utóbbi időben készített. Sajnos, volt alkalom bőven.

Somogyi “Szarvas” Péternek pedig a csodálatos grafikáit, ami szintén jó pár cikket végigkísért az indexen.

És még ki tudja, kit hagyok ki. Köszi nektek, nagyok vagytok!

Az index szerkesztőségének utolsó napja. Fotó: Bődey János / Index

32 éves lettem én

Itt ülök 2020 júliusának végéhez közeledve, 3 nappal a 32. születésnapom után, és keserűséget ízlelgetek a számban. Egyik pillanatban már annyira rezignált vagyok, hogy meg sem rezzenek, a másik pillanatban elindulnék felszedni az utcaköveket.

Szomorú vagyok, csalódott és felháborodott.

Sokkal szomorúbb, mint amikor bezúzták a Népszabadságot, pedig akkor is szomorú voltam.

Sokkal csalódottabb, mint amikor bezúzták a Magyar Nemzetet, pedig akkor is nagyon csalódott voltam.

És leírhatatlanul fel vagyok háborodva, jobban, mint amikor bezúzták az Origót. Pedig akkor is eléggé fel voltam háborodva.

Kezemben a Magyar Nemzet utolsó lapszáma.

Nincs másik_

Gyerekkoromban mindig csillogó szemmel néztem az amerikai hírműsorokat. Akkor, nem tudtam miért, de nagyon vonzó volt a rengeteg hírcsatorna, beszélgetős műsor, különböző híradók, menő újságok, mint a New York Times vagy a Washington Post, aminek még itt, Kelet-Európa szívében is ismertük a nevét.

Jó pár éve, amikor megértettem, hogyan működik a sajtó, mint termék, azt is meg tudtam fogalmazni, mi volt a megfoghatatlan érzés, amit mindig szerettem az amerikai sajtótermékekben: habár ott is vitatható, melyik mennyire elfogulatlan vagy “független”, de közben milyen menő, hogy most egy perc alatt mindenki fel tudna sorolni 8-10, nagy múltú, nagy nevű médiumot, ami ma is aktív az USA-ban.

Magyarországon meg nagyjából úgy állunk, hogy van az index, a 24, a 444 és mondjuk a HVG, ha valamiféle kormánykritikus hangot, vagy egyszerűen csak a kormány narratívájától eltérő hangokat keresel. És biztos van még pár médium, de ennyi. A TV2, az Origo, majdnem az összes budapesti és vidéki napilap, az összes királyi tévé, a HírTV, a távirati iroda, a rádiók és még ki tudja mi minden pedig a “haverok” körében működik. Olyan, mint a Reggeli próféta a Harry Potterben: a Mágiaügyi Minisztérium szócsöve.

És ne gyere rám azzal, hogy régen meg a Napkelte volt a kormány szócsöve, mert nem érdekel. Ez most nem a bal meg a jobboldal csatája. Itt nem arról van szó, hogy mi volt régen vagy mi van most. Itt arról van szó, hogy egy jól kitalált és jól olajozott gépezet az elmúlt tíz évben fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy ne legyen “másik hang”, ne legyen diverz, szerteágazó média Magyarországon. Hogy az eltérő véleményt ott üssék, ahol lehet. Persze nem cenzúrával és fizikai erőszakkal, hanem sunyi, alattomos, gazdasági és jogi manőverezésekkel. Vannak a kormányközeli, igazságot hirdető intézmények, meg a libernyák fék nyúz gyárok, ahogy kedves vezetőnk mondta. És ennyi, nincs másik.

Az index “függetlenség barométere” hetek óta a “veszélyben” állásban. Forrás: szabadindex.eu

Őszinte leszek, a saját véleményem az, hogy a valóban objektív tájékoztatás az esetek legtöbbségében csak az indexen jött össze. És igen, én is tudok mutatni jó pár elbaszott cikket, helyesírási hibát, meg tévesen leközölt véleményt, ami rémes volt, meg én is tudok mutatni pár médiumot, ahol ez sikerült, de az összkép még így is toronymagasan átlag feletti.

A probléma most tényleg nem azzal van, hogy kinek “mi jön be”, mi az ízlése, mi a beállítottsága. Nem is azzal van a probléma, hogy most jó-e vagy nem jó-e az index maga. Szerintem az Origo az újságírás szégyene, mégis elolvasom, mert érteni akarom az ellenkező narratívát. A probléma az, hogy Magyarországon 2020-ban eljutottunk oda, hogy azt a médiumot, amelyik nem “hódol be” egy bizonyos narratívának, azt vagy gazdaságilag vagy politikailag egyszerűen ellehetetlenítik. És ez már régen nem az “uralkodó pártról” szól, ha ők lesznek ellenzékben, a média továbbra is az ő kezükben lesz. Nem úgy, mint ahogy most próbálják velünk elhitetni.

És van azért ebben az országban egy maréknyi ember, aki nem nyeli be kanalas orvosságként a mostani politikai helyzetet, a vezetők közpénzen hízását, a NER nevű érthetetlen borzadály gyarapodását, az emberi jogok alattomos sárba tiprását és az “polgártársak” nettó hülyének nézését. Ezeknek az embereknek a teljes magyarországi média kb. egytizede jutott. Ami valljuk be, nem sok. És most ennek a bánat egytizednek sikerült egy jelentős egységét porrá zúzni.

Az index bizonytalanságának története nem az elmúlt hetekben, az elmúlt 10 évben kezdődött. Félelemből nem lehet jó döntéseket hozni, és ha még árnyalt is a kép, hogy mi történt pontosan az elmúlt napokban, nincs ok az örömre. Akkor sem, ha te épp nem szeretted az indexet: 2020. július 24-e a magyar sajtószabadság fekete péntekje, akármilyen oldalon is állsz. Mint ahogy a magyar sajtó fekete keretes gyásznapja volt 2016. október 8-a és 2018. április 11-e is.

Ne gondold azt, hogy az erőszaknak csak fizikai formája létezik. Ne gondold azt, hogy a sajtó szabadságát csak a cenzúra sérti. Az ellenkező vélemények ellhalgattatása, ledominálása, a szellemi műhelyek (legyen szó újságírásról, irodalomról, színházról vagy zenéről) ellehetetlenítése ugyanannyira erőszak.

Nem az a kérdés, hogy hová mennek az indexesek, és hol folytatják majd azt a szellemiségű munkát, amit eddig végeztek. Lesz másik, lesz folytatás. A kérdés az, hogy mi maradt még számunkra, azon maréknyi ember számára, akik ezzel a szellemiséggel azonosulni tudnak. Vagy inkább: mennyi maradt még számunkra? Meddig lehet ezt tűrni? Mert nincs másik Magyarország, és egyre inkább fogy a levegő körülöttünk.

„Nekünk azt kell elérnünk, hogy az uralkodó párt, ha akar se tudjon erőszakot alkalmazni ellenünk.“

Részlet Orbán Viktor beszédéből, amelyet Nagy Imre újratemetésén mondott, 1989. június 16-án

Kívánjuk a sajtó szabadságát. Úgy kívnájuk, mint egy nyári estén a fröccsöt a Balaton partján. Mint az ölelést egy nehéz nap után. Mint a kávét felébredés után. A kérdés az: tudunk-e, akarunk-e tenni ezért, vagy csak a sóvárgás marad?

Az utolsó nyomja le a villanyt - Szarvas grafikája
A két grafikát Szarvas készítette, a GIF-et én. “Az utolsó nyomja le a villanyt.”