Minden „politika” címkéjű bejegyzéshez jó olvasgatást!



Trump Amerikájának első hete

2017. január 20-án iktatták be Donald Trumpot, az Egyesült Államok 45. elnökét. Hosszú volt az út idáig, nem csupán a kampányidőszak miatt, hanem azért is, mert ezt a narancssárgára szolizott, hangos beszédei közben furcsán gesztikuláló milliárdost szinte mindenki annyira abszurdnak és lehetetlennek találta, hogy választási győzelme a fél világot még a Brexitnél is nagyobb hidegzuhanyként érte. Ebben a bejegyzésben a saját gondolataim mentén járom körbe a Trump-éra első hetét (noha mire megírtam, már az első két hétről is írhattam volna).

Még nincs vége, olvasd tovább »


Mikortól ártatlan egy bűnöző?

Meg lehet-e bocsátani annak, aki valami szörnyű dolgot tett? Mennyi idő után mondhatjuk azt, hogy bűncselekménye elévült, feledésbe merült, megbocsáthatunk neki? Felnézhetünk-e egy olyan emberre, aki habár szakmailag egy bizonyos területen hihetetlen sikereket ér el, múltját mégis sötét tettek árnyékolják?

Nagyon sokat beszélgettem ismerőseimmel, kollégáimmal és barátaimmal ezekről a kérdésekről az elmúlt napokban, sőt, nagyon sokszor morfondíroztam el magam is, miközben bámultam ki a robogó busz ablakán vagy éppen sétáltam hazafelé.

Kínzó súlyosságú kérdések ezek, és mint minden más hasonló témát illetően, most is ugyanaz az álláspontom:

fontos lenne ezekről beszélgetnünk, kérdeznünk, vitatkoznunk

mert legtöbbször – és sajnos az elmúlt napok eseményei során is – elmaradnak ezek az építő jellegű beszélgetések, és helyette marad az ujjal mutogatás, a találgatás, a veszekedés és a bizonytalanság.

Ez a bejegyzés nem az első TL;DR, de nem is az utolsó: rengeteg dolog történik mostanában, amiről nem nagyon beszélgetünk, legfeljebb egy-egy gyors internetes flame keretein belül, vagy amúgy a kávé mellett legyintgetve, de szeretnék ezeknek valamilyen vitaindítót adni néhány hosszabb bejegyzés formájában. Lehet, hogy a dologból egyáltalán nem alakul ki semmi, de egyébként is van annyi gondolatom a témával kapcsolatban, hogy örülök, ha leírhatom.

E sorok megszületésének természetesen az elmúlt napok eseményei adtak alapot. Nem a Magyar Úszószövetség vagy az úszósportok ellen indított lejárató kampány, hanem szigorúan egy adott ember személye körüli balhé, ami miatt nagyon sok más csontváz is kihullott a szekrényből.

A Privát Kopó nevű bűnügyi magazin robbantotta a bombát: Kiss László szövetségi úszókapitány 1962-ben, idestova 54 éve elítéltetett csoportos nemi erőszak vádjával. A híreket persze rögtön felkapta a sajtó, minden nagyobb médium lehozta, és itt is van az első pont, amiről érdemes beszélni, több tekintetben is.

Nehéz dolog ez, hiszen 54 éve történt. Jogosan vetődik fel a kérdés: ennyi év után nem mondhatnánk-e, hogy hagyjuk ezt a szerencsétlen embert? Valószínűleg letöltötte a büntetését, minden bizonnyal meg is bánta, amit tett.

A saját véleményemből adódó meglátásom viszont az, hogy az emberek nem is konkrétan az elkövetett bűncselekmény miatt vannak felháborodva, hanem több, más dolog miatt, ami keselyűként repked a történet körül.

1. Sunnyogás

Az ítéletet 1962-ben hozták meg. Azóta történt egy rendszerváltoztatás és legalább öt teljesen különböző berendezkedésű kormány koptatta a Parlament székeit. Erről a bűncselekményről mégis 2016-ban, egy bűnügyi magazin oknyomozó riportján keresztül értesülünk.

Gyárfás Tamás ráadásul azt nyilatkozta, hogy „a Wikipédia oldalán bárki elolvashatja, nem volt ebben semmi újdonság“. Csak ugye a Wikipédia egy szabad, nyílt forráskódú és bárki által módosítható enciklopédia, ezáltal a módosításokat szigorúan nyilván is tartják.

Az új hírek előtt január 10-én módosult utoljára a Kiss Lászlót bemutató szócikk, majd április 5-én (a botrány kirobbanásának napján) került be a csoportos nemi erőszakra vonatkozó új információ. Ez a két változat összehasonlító lapján egyértelműen látszik.

A példa tökéletesen mutatja, hogy ezt a bűncselekményt bizony szépen besöpörték a szőnyeg alá.

2. Büntetés letöltése körüli kérdések

Az erkölcsi bizonyítvány több feltétel szerint „tisztulhat“ meg, jelen esetben: szándékos bűncselekmény miatt kiszabott, egy évet meghaladó, de öt évnél nem hosszabb szabadságvesztés esetén, a büntetés kitöltését, illetőleg végrehajthatóságának megszűnését követő öt év elteltével.

Ha az erkölcsi bizonyítvány a fent említett szabályok miatt már nem kell tartalmazza egy korábbi bűncselekmény részleteit, „tiszta“, akkor mondhatjuk azt jogilag, hogy valaki letöltötte a büntetését, remélhetőleg megbánta amit tett, és ameddig újra nem fordul elő törvényszegés, addig nem is köteles senkit tájékoztatni korábbi cselekedetéről, hiszen tette úgymond elévült, megkapta a rendszer által biztosított lehetőséget arra, hogy megbocsátást nyerjen.

Kiss László 5 év börtönbüntetést kapott 1962-ben. Azonban 1963-ban bronz éremmel távozott, na de nem a börtönből, hanem a ’63-as magyar úszóbajnokságról.

A demokrácia nehéz dolog. Megértem, ha valaki a szabályosan letöltött büntetés után évtizedekkel sem tud megbocsátani valakinek, de tegyük ezt most félre: a törvény szemében ha letöltötted az öt év börtönbüntetésedet, 54 év után semmiképpen sem vehetnének emiatt elő, és még akár te lehetnél az, aki rossz hírnév keltése miatt perlekedik és fel is háborodik.

Ha azonban a börtönbüntetésedet nem töltötted le, mert a gyanú szerint valami egyéb megállapodás keretei miatt hozhattad az érmeket, akkor hiába a demokrácia, hiába az igazságszolgáltatás, az emberek annyit fognak látni, hogy te is annak a bizonyos rendszernek vagy az a bizonyos maradéka, amely rendszer megdöntéséért oly sokan, oly sokáig küzdöttek.

Nem különösebben kedveltem az »Aljas nyolcast«, de volt abban egy nagyon jó gondolat: a hóhér szerint ha az emberek kirángatnak egy bűnözőt az utca közepére, és lelövik, mint egy kutyát, akkor ők sem különbek: bűnözők. Ha azonban az igazságszolgáltatás hozza meg az ítéletet, és a hóhér köti fel az átkozottat, akkor az a törvényt szolgája, és a többieknek el kell fogadniuk a döntést.

És ez itt egy nagyon lényeges pont: nem nekünk kell elítélnünk vagy megvetnünk Kiss Lászlót, ezt az igazságszolgáltatásnak kell vagy kellett volna megtennie. De ha az igazságszolgáltatásban csalódunk, akkor marad az elítélő, megvető beszéd, és bizonyos esetekben a lincselés.

3. Szakmai eredmények összemosása a bűncselekménnyel

Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter azt nyilatkozta:

10 olimpiai aranyérem van a mérleg másik serpenyőjében.

Csak ugye ott volt az eset, amikor két sportoló kábítószert fogyasztott, és emiatt eltiltották őket a sporteseményektől. És emlékszem, hogy akkor sokan hangosan azt mondták, hogy igen, erre szükség van, hiszen:

  • megkérdőjeleződött az eredmény sportszerűsége,
  • a sportolókra rengeteg fiatal tekint példaképeként és
  • nem tolmácsolhatjuk azt az üzenetet, hogy a törvényszegés bármilyen formája nem jár büntetéssel.

Ennélfogva senki ne vegye elő Kiss László olimpiai aranyérmeit, mert nem azt vitatjuk el tőle. Azon vitatkoznak az emberek, hogy etikus-e valakit díszpolgárként kiemelni, valakiről uszodát elnevezni, amikor a saját tanítványával a legaljasabb módon élt vissza. Ennek semmi köze a sporteredményeihez, különösen, hogy azok egy részét meg sem szerezhette volna, ha letölti a büntetését.

4. Saját magának tükörképen köpése

A botrány elején még persze Kiss László is csak annyit mondott, hogy letöltötte büntetését, megbánta tettét, ne zaklassák ezzel és így tovább.

De azért mégis: te felvennéd a díszpolgári címet, hagynád, hogy uszodát nevezzenek el rólad, elvállalnád fiatal lányok edzését ilyen múlttal?

Szeretném azt gondolni, hogy igen, van megbocsátás egy bűncselekmény után, de azért vannak bizonyos dolgok, amiket nem vállalunk el. És nem a BTK szabályozása, hanem a saját erkölcsi egyensúlyunk miatt. Engem részben ez is idegesít rendkívül ezzel a botránnyal kapcsolatban: hogy valaki le sem tölti a büntetését, de még ha le is tölti, utána bátran elvállal minden megtisztelő címet, és képes belehazudni-belemosolyogni a kamerába, szembe köpve saját magát. Könnyen lehet, hogy ennél nem is kell nagyobb bűn.

5. „Tehetsz róla, tehetsz ellene“

Megnéztem a Sport TV szóban forgó videóját. Húsz perc, olyan TL;DR mint ez a poszt, csak ebben remélem nincs annyi felháborító dolog, nézzétek meg, mert fontos, és tényleg nagyon sok következtetést le lehet belőle vonni:

Mit látunk ezen a videón? Egy elvileg sikeres nőt, aki hagyja, hogy egy rémesen bunkó ember megalázóan beszéljen vele, és még ő maga is azt mondja, hogy

aki felmegy három férfi lakására, az ne lepődjön meg, ha megerőszakolják.

Mit hallgatok? Mit látok? Három férfi akkor erőszakol meg egy nőt, ha azt a nő akarja? Hát mi történik itt, emberek? És beszél ez a lány a televízió adásban arról, hogy „ezen túl lehet lépni“.

Tudod mi a legnagyobb baj a nemi erőszakkal, kedves olvasó, ha már idáig kitartottál? Válaszoljon erre Mundruczó Kornél, akivel a VS.hu csinált interjút, és többek között az a kérdés is elhangzott, hogy miért szerepel olyan sokszor nemi erőszak a műveiben. Ezt válaszolta:

„A nemi erőszak metaforája a kizsákmányolásnak: az, amikor valaki mindent elvesz tőled.“

Ezt kell fejben tartani, meg azt, hogy egyetlen ember tehet a nemi erőszakról: aki elköveti. Senki más.

Záró gondolatok

Ne a sajtót bántsd.

A sajtónak az a dolga, hogy lehozza ezeket a híreket, beszámoljon az új információkról és tovább nyomozzon. Ajánlom mindenkinek a »Spotlight« című filmet, amely az oknyomozó újságírás fontosságáról szól. Könnyen lehet, hogy ez az egész egy lejárató kampány része, figyelemelterelés vagy bármi egyéb, de sajnos a bizonyítékok itthonról és külföldről is azt mutatják, hogy ettől függetlenül a felhozott problémák nem alaptalanok. Valaki képes volt több politikai rendszeren át úgy ellavírozni, hogy erre sosem derült volna fény az oknyomozó riport nélkül.

Ne mondd azt, hogy jaj, szegény öregember.

Mindig kényes téma ez, előjött a Biszku ügy kapcsán is, és sokszor máskor a történelem során. Az, hogy valaki idős, adott esetben beteg, semmit nem jelent ebben a tekintetben. Ha valakiről kiderül, hogy megúszott egy komoly bűncselekményt, akkor nem maradhat el legalább a tisztességes tárgyalás arra hivatkozva, hogy „idős és beteges“. (Teljesen más a helyzet, ha valaki nincsen tudatában, vagy napjai vannak hátra a betegsége miatt, de itt erről szó sincs, sőt.)

Ne mondd azt, hogy engem ez nem érdekel.

Érdekeljen. És beszélj róla. Mert sosem tudhatod, mikor történik a te barátoddal, a te gyerekeddel hasonló és mert sosem tudhatod, hogy milyen szituációkba, milyen döntésekre kényszerít az élet. Nem kell folyamatosan rettegve élni, de igenis érdekeljen, hogy kik azok az emberek, akikre elvileg felnézel, és akikre adott esetben el is várják, hogy felnézz.

További olvasnivalók

Ezt a két olvasmányt még a végére ideteszem, ha valaki tovább böngészne, érdemes:

A borítóképet innen szereztem.


Apró gondolat a nőkről, meg az ő dolgukról

Ritkán, nagyon ritkán írok politikai témájú bejegyzéseket. Nem azért, mert nem érdekel a téma, kifejezetten érdekel, és nagy problémának tartom, hogy az elmúlt évek során rengeteg embernél sikerült elérni, hogy tényleg ne érdekelje a magyarországi politikai helyzet, és magasról tegyen rá, hogy mi történik.

Aki meg politikával foglalkozik, az általában hangosan szajkózza a szélsőségeket, ezért nehéz véleményt fogalmazni úgy, hogy ne skatulyázzanak, színezzenek vagy borítékoljanak be az emberek a cím vagy mondjuk pár szó átfutása után. (Mint ahogyan arról már írtam »mondjuk itt« vagy »akár itt« is.)

A tegnapi botrányra viszont felkaptam a fejemet, és a témában amúgy is megvan a saját véleményem.

„Szeretnénk, ha a lányaink az önmegvalósítás legnagyobb minőségének azt tartanák, hogy unokákat szülhetnének nekünk“

Kövér László

Fotó: Origo

Mondta ezt tegnap Kövér László, az Országgyűlés elnöke. Meg azt is mondta, hogy szerinte Csehországot nem kellett volna beengedni az Európai Unióba. Meg ha megnéznénk a teljes szövegkönyvet, biztos sok gyöngyszemet találnánk.

A problémám nekem azzal van, hogy alapvetően még bele tudnám magyarázni, hogy ő mit akar mondani a nőkkel kapcsolatban, talán még részben egyet is tudnék érteni, de ha valaki egy ilyen pozícióban képtelen értelmesen fogalmazni, vagy legalább egy külön stábot megbízni a közölni kívánt gondolatainak értelmes megfogalmazásával, akkor meg is érdemli, ha az egész internet rajta röhög.

Gondolkodtam rajta, hogy én hogyan tudnám elképzelni ezt a híres mondatot, de a „lányaink“ résznél rájöttem, hogy már ez a kezdés is olyannyira lekezelő, hogy egy kommunikációs cég milliókat keresne az újraírásával és az egyetemeken tanítani lehetne mint rossz példát, ha lenne értelmes oktatás, meg lehetne nyíltan beszélgetni ilyen témákról.

A legjobb az lenne, ha minden ember (legyen az nő vagy férfi) azt csinálhatná, amit szeret és abban lenne a legjobb, amiben szeretne a legjobb lenni.

Ha egy nőnek az a vágya és a motivációja, hogy otthon legyen a gyermekeivel, várja haza a szerető férjét, takarítson és egyben tartsa a családot, legyen így. Semmi probléma ezzel, sőt, még becsülendő is, hiszen azt csinálja és abban a legjobb, amit szeretne csinálni.

Csak ugye kérdés, hogy hány háztartás engedheti meg magának, hogy csak egy keresője legyen.

Mert annak egyáltalán nem nagyon látom az értelmét, hogy egy nő valamilyen fos munkahelyen valamilyen alja munkát végezzen, minimálbérért tönkretéve saját magát mondjuk egy szupermarket pénztárában görnyedezve. (Mondom, ha valakinek ez a vágya, az megint más, de azért kérdezzétek meg legközelebb bevásárlásnál a pénztárost, hogy erről álmodott-e gyerekként, nem lesz meglepő a válasz.) És lehet én látom rosszul, de egy nőt annál nagyobbra becsülök és jobban tisztelek, hogy csak amiatt dolgozzon, hogy kicsivel több jöjjön be havonta. Úgy, hogy tisztában vagyok vele, hogy legtöbbször nincs más megoldás, de én sem örülnék neki, ha a barátnőm vagy a feleségem csak ezért dolgozna.

És ha a barátnőm, aki valamikor remélhetőleg a feleségem lesz, szeretne itthon maradni, és a gyerekkel foglalkozni, akkor én is küldetésemnek érezném, hogy ennek a lehetőségeit megteremtsem, mert nálam is működik ez a férfi-nő modell. De ugyanakkor ha a barátnőmnek (és történetesen pont ez a helyzet) karrierje, céljai vannak, akkor ebben (is) 100%-ban támogatni fogom, és nem közlöm neki, hogy az önmegvalósításod legnagyobb minősége az unokák szülése kell legyen.

Egyáltalán, szült már valaki unokát?

És akkor itt kanyarodik át az egész nálam a hatalmas értetlenkedésbe: mi a tényleges üzenet? Én hiszek abban, hogy ha egy nőnek az a célja, hogy sikeres legyen a karrierjében, és ne egy férfi árnyékban, otthon a tűzhely mellett élje le az életét, akkor legyen, csinálja, mert ettől lesz boldog, és ez tényleg teljesen rendben van, és ettől nem lesz kevesebb ember, sőt.

Ha meg azt akarjuk mondani, hogy a nőket nagyra becsüljük, a teremtés koronájának tekintjük, akkor miért van az, hogy a tanárok és az óvónők legalja fizetést kapnak, úgy, hogy nem kisebb a feladatuk, mint a következő generációról, a jövőről való folyamatos gondoskodás?

Magyarországon hány nő teheti meg, hogy munka helyett inkább a gyerkével foglakozik és szülés után évekig otthon marad? Nagyon kevés, mert a családok többségénél jelenleg nem feltétlenül a női emancipáció, hanem a pénz hiánya követeli meg a két dolgozó személyt, és innentől kezdve nagyon nem hiteles, hogy valaki miért görnyed abban a bizonyos pénztárban, azzal a gondolattal, hogy ő most nem valósítja meg magát, hiszen nem „szül unokát“.

Szóval Kövér László úr meg tanuljon meg kommunikálni és alkalmazzon egy tisztességes csapatot, akik nem adnak hülyeségeket a szájába. (Mert remélem, hogy legalább nem a saját idióta gondolatait tárja ország-világ elé.)

Meg mondjuk, hogy teljesen őszinte legyek, az egész csürhe hagyhatná is ezt az egészet, és elkezdhetne azon mesterkedni, hogy a „lányaink“ ne a pénzért menjenek vissza szülés után dolgozni, elsőként mondjuk befejezve az oktatás módszeres tönkretételét, és belefogni valami konstruktívabb dologba, például annak fejlesztésébe, és akkor a következő generációjú politikusok (akik között talán majd nők is lennének) nem mondanának olyan baromságokat, amelyektől az általuk gyártott egyenrajongóknál egy fokkal értelmesebbeknek a hátán is feláll a szőr.

Megyek is, csinálok egy unokát, hogy legyen kit megszülni.