Béla

Rég volt már új kisállatról szóló bejegyzésem, úgyhogy talán éppen itt volt az ideje egynek: ebben a bejegyzésben bemutatom nektek a Bélát! Ennél pedig nem is lehetne jobb az időpont, Béla ugyanis pontosan tegnap, november 24-én volt féléves vagy ha úgy tetszik, 6 hónapos, 24 hetes vagy 185 napos.

Ez a sztori mindig úgy kezdődik nálam, ahogy »Kázmér esetében is«, hogy én amúgy nem is akartam macskát. Amúgy most tényleg nem: Sacika még mindig itt van velünk, jövőre lesz 20 éves… durva, mi? Én is meg szoktam rajta lepődni. Szóval Saci 20 éves lesz, nyugodt kis öregecske macska lett, nem bírja már a feszkót. És hogy őszinte legyek: én sem! Imádom a kölyökmacskákat, de azt a mértékű amortizációt, amit a lakásban művelnek, már nem élem annyira, mint huszonévesen. Ha lett is volna második macska gondolatom, egy idősebb menhelyi jószágot fogadtam volna magamhoz.

Viszont »somogy megyei kalandjaimnak« egy olyan fejezete is van, amelyben időről-időre ideszegődnek a környék szabadon élő macskái. Mindegyiket persze nem tudjuk segíteni, és azért itt a berek rágcsálókban gazdag élővilága, na meg a sok környéken lakó adománya miatt eléggé jól érzik magukat a szabadban, de azért aki benéz, az általában bolha- és kullancsmentesen, sokszor beoltva és jóllakva távozik.

Az ősmacskák

Béla történetét – mint bármelyik valamire való romantikus sztorit – azzal kezdem, hogy miként ismertem meg a feltételezhető szüleit.

2021 októberében kinéztem az ablakon, és egy fekete kandúrt vettem észre a kertben. Kimentem hozzá, nem futott el, hatalmas dorombolásba vágta magát, és kíváncsian nézett befelé. Mivel elég jó bőrben volt, nem gondoltam, hogy éhes lenne, visszajöttem a házba, de továbbra is kint ücsörgött. Kivittem neki egy kis száraztápot, amire nyilván rá is repült, aztán elbaktatott.

Negyedórával később visszajött. Ismét kimentem, hatalmas dorombolás, és az akkor már üres tálat nyalogatta nagy erővel. Egye fene, éhes ez, vittem még ki egy kis tápot, majd megint bejöttem. Ismét betakarította, ismét lelépett. Úgy jó másfél órával később kinéztem az ablakon, és megint ott volt. Ekkor már nevetve vittem ki egy nagyobb adag száraztápot, egyen csak alapon. Visszajöttem a házba, pár perc múlva kinéztem az ablakon, és nem egy, nem kettő, hanem három egyforma fekete macska majszolta a tápot.

Szóval igen, kiderült, hogy három fekete macska trollkodik velem. A harmadikat azóta sem láttam, de az első macskát csak Boinak hívjuk (igazi nevet persze egyik sem kap, mert próbálok nem végtelenül beleszeretni az összesbe), azóta is benéz néha, most lehet kb. 3 éves, kicsit nagyobb mint a Kázmér, amit szabadon élő macskaként, folyamatosan mozgásban és vadászva őszintén nem értem, hogy volt képes összehozni.

Na de, ez a kandúr hozott magával egy nőstényt is, nem egyértelmű, hogy milyen oldal- vagy lefeléirányú rokoni szálak kötik őket, de ez a nőstény (akit csak Mamának becézünk) a rákvöetkező évben feltételezhetően szült egy másik nőstényt, aki nagyon apró, valószínűleg kicsit alultáplált gyerek lehetett, az ő beceneve Bébimama. (Igen, ebben a nem nevezzük el őket sztoriban vannak kanyarok.)

Messziről megyünk, tudom. Van ez a három macska, néha benéznek ide, néha eltűnnek hetekre. Idén júliusban (egészen pontosan július 12-én) megjelent Bébimama, és hozott magával három apró gyereket. Nagyban dolgozom a teraszon, egyszercsak felnézek, és ezt látom:

A kis túlélő

Mégmielőtt megkapom a cunamit ezért, rögtön azzal kezdem, hogy igen, ezeknek a macskáknak a TRN (trap-neuter-return) módszer lenne a legjobb: be kellene őket fognunk, elvinni ivartalanítani, és utána visszaengedni a természetbe. Merthogy itt tényleg békésen eléldegél ez a néhány macska, nem veszélyezteti őket szinte semmi, kisebb kolóniák az viszont biztosan nem jó, hogy egy évben 2-3 almot is leraknak. És nem csak azért, mert akkor évente elképesztően sok macskával gyarapodik a környék. Nem nehéz a matek: évente van 2-3 alom, egy alom átlagosan 3-5 kismacskával érkezik, amiből jellemzően 2 nőstény, akik egy év múlva ivarérettek lesznek. Ha mindegyik túléli, pár év alatt elég szép szémú macska kószálhat a környéken.

De itt van a csavar: a többsége nem éli túl. Pláne télen. A szívósabbak életben maradnak és megerősödnek, de az alom jelentős része elhullik. Bébibama sem véletlenül hozta ide a macskáit: azonnal láttuk rajtuk, hogy valami nem oké, és elég hamar kiderült, hogy mindegyik macskanáthás volt. Ez egy gyakori betegség, és nagyon veszélyes a kismacskákra. Az idősebbek és az erősebb immunrendszerrel rendelkezők könnyen legyűrik, de fiatlkorban szinte mindig halálos. Habár kaptak gyógyszert, oltást, és minden, de a kis alomból csak egy fekete macska maradt meg: Béla. A másik két cica napokon belül elment, ami persze nem úgy volt borzalmas mint egy tizenéve veled élő kisállat elvesztése, de azért ez sem volt kellemes élmény.

Szóval igen, ezeket a macskákat valamikor ivartalanítani kell, de azért itt Somogy megyében nem olyan egyszerű a helyzet, nem nagyon van erre szakosodott intézmény, nálunk pedig Saci (és mostmár Béla) miatt nem megoldható, hogy bezárva legyen 2 hétig a műtét után. Idén szerencsére úgy néz ki, találtunk egy állatorvost, aki fog tudni segíteni, úgyhogy az a terv, hogy minél hamarabb túlessünk ezen, ami lehet persze azzal fog járni, hogy az életben nem néznek be többet.

Bélát a kis túlélőnek becézem. Tökéletes példája, hogy a cat distribution system működik a gyakorlatban. Olvastam, hogy a fekete macskák génállománya a legerősebb: ezt csak az utóbbi években kezdték el kutatni, és nem teljesen egyértelmű a helyzet, mert a sok bolond babona miatt jellemzően a fekete macskákat fogadják kevésbé örökbe, de valószínűleg ez a két dolog járul hozzá, hogy legtöbbször fekete macskával találkozol a szabadban. Bélánál viszont abszolút bejött a képlet: tényleg ő volt a legerősebb az alomban. Mindamellett, hogy amikor idejöttek, azt hittem ő a leggyengébb: nagyon le volt maradva, sovány és alultáplált volt, rendkívül félénk és mindig le volt maradva. Amikor a többi már rég elszaladt az ijedtségtől, ő neki csak akkor esett le, hogy fél lépésre vagyok tőle.

Az összes komolyabb betegségre negatív volt a tesztje, viszont a hátsó lábaival tuti lesz valami: kicsit lassabban mozgatja őket, és legtöbbször nem is a talpára esik, ami macskáknál ritka jelenség. Viszont ettől függetlenül marad velünk, még akkor is, ha lendkerekes lesz a mozgása.

Na de miért pont Béla maradt velünk?

A három ősmacska közül Boi és Bébimama teljesen élik a kinti életet: vadásznak, rohangálnak, etetik őket, több helyre is bejárkálnak. Mama kevésbé ilyen szerencsés, neki viszont van egy olyan tulajdonsága, hogy rendkívül domináns más macskákkal, egyszer sajnos Sacinak is neki ment, pedig nem igazán visszük őt ki a kertbe, a kintiek pedig nem jöhetnek be. Így gyakorlatilag egyikük sem annyira befogadható, illetve azt is mondják, hogy a 2-3 éve már szabadon élő, szabadban született macskákat nem a legpraktikusabb befogadni, mert nem viselik jól.

Ha persze bárki szívesen elvinné őket, odaadnám, intézném, vinném, akármi, de sajnos macskáknak gazdát találni nem egyszerű feladat. Béla felépült a betegségből, de ehhez az kellett, hogy naponta háromszor gyógyszereztük, folyamatosan etettük, és végül teljesen itt maradt a kertben, még akkor sem ment el, amikor az anyja itt hagyta. A tesói elvesztése miatt elég keveset szocializálódott macskákkal, és áltlában magányosan jászogatott a kertben, és nekem úgy tűnt, hogy ő egyedül nem biztos, hogy túlélne kint. Próbáltunk gazdit keresni neki, majdnem össze is jött, de aztán végül visszahozták, úgyhogy eldöntttük, Béla olyan lesz mint a régi viccben a süni: marad.

Élet egy kismacskával

Röviden: nem hiányzott. Imádnivaló, szeretnivaló, de gyakorlatilag a dolgaink jelentős részét el kellett pakolni, mielőtt mindent legyakna. Saci öreg cica, nem ugrál, nem csinál már semmi rosszat, gyakorlatilag játszani is ritkán lehet vele, főként így 19 évesen már azt szereti, ha valakinek az ölében lehet és dorombolhat. Emiatt a lakás nagy része tele van olyan dolgokkal, amik nem kompatibilisek egy kismacskával.

Béla viselkedése pedig a szöges ellentéte Saciénak: rohangál, ugrál, mászik, csúszik, ragad, játszik, és a donga kis lábaival lever mindent, ami az útjába áll. Egyébként Kázmérhoz képest meglepően nyugodt kismacska, könnyű vele játszani, nem csinál kifejezetten rossz dolgokat, de azért 3 vázát sikerült lezúznia.

Meglepően könnyen alkalmazkodott a napi rutinjainkhoz: eszik, alszik, játszik. És habár egy mezei fekete macskáról beszélünk, már most annyira látszik a karaktere és a különös kis szokásai. Az egyik például az, hogy amikor lefekszünk aludni, feljön a hálóba, felugrik az ágyba, leül, majd pár másodperccel később egy jellegzetes mozdulattal “felborul” és alvópózba vágja magát. Semmi elegáns körözés és összetekeredés, elzuhan mint egy krumpliszsák. Mindig.

Mivel vadonélő macska volt, a másik vicces tulajdonsága, hogy minden játékát zsákmányallatnak tekinti, és a kis pofájában hurcibálja. Az ágyba rendszeresen behozza nekünk az egyik macskahergelőjét, és elégedett fejjel néz ránk.

Ebben a Twitter-threadben összeszedtem egy tucat további fun factet róla:

https://twitter.com/mefiblogger/status/1728020095106977869

Most már lassan 3 hónapja folyamatosan bent van velünk, nem volt egyszer sem kint. Az anyja teljesen jól viselte, hogy “elvettük tőle”, különösen, hogy már a leszoktatós korszakban történt mindez, amikor egyébként is elég hidegen bánt vele és nem nagyon járt már erre. Néha az ablakban izgatottan nézi a fákat és a természetet, de mivel az anyja néha kint van, és nem vagyunk benne biztosak, hogyan reagálna, inkább nem visszük ki.

A beszoktatást amúgy szép fokozatosan csináltuk: amikor már nagyjából megszokott minket és nem szaladt el, megmutattuk Sacinak, aki nem akadt ki tőle, úgyhogy ez a rész pipa volt. Aztán minden nap behoztuk 15-20 percre, nyitva hagytuk az ajtót, és ha akart, kiment. Egy idő után már 2-3 órára hoztuk be, végül pedig az egyik napon behoztuk reggel, és bent maradt éjszakára is. Azóta nem ment ki, és a mostani hideg idő segít is kicsit, hogy ne akarjon annyira kimenni.

A nevelésével kapcsolatban arra is figyelek, hogy mindenféle dolognak hamar kitegyük. Meglepő módon hamar kinőtte a félénk karakterét, és egyáltalán nem ijedős, de már az első hetekben látott porszívót, autózott, bemászott a zuhany alá stb. Ezek mind-mind segítenek abban, hogy kevésbé legyen félős és emiatt stresszes, amitől nyugodtabb és egészségesebb lesz.

Hamarosan pedig jön a nyisszantás ideje, ami mind egészségügyileg, mind viselkedés szempontjából pozitív lesz neki.

Saci és Béla

Sacira egyformán hat fiatalító és öregítő módon. Néha azt érzem, hogy elvesz tőle egyet a kilenc életéből, néha azt, hogy ad neki kettőt. Elég hamar összebarátkoztak, általában együtt alszanak, és az elején Béla sokkal inkább Sacihoz közeledett, mint hozzánk, az első hónapban kb. csak neki dorombolt.

Viszont mióta kikupálódott, elég aktívan próbál játszani Sacival, aki viszont így 19 évesen már annyira nem vágyik a rohangálásra és a verekedésre. (Mindamellett, hogy két éve még minden ok nélkül úgy elverte és megkergette Kázmért, hogy abban nem volt köszönet.)

Ami nagyon teszett, hogy egyik este már sikerült Sacit is rábírni a játékra, és pár percig Bélával együtt bohóckodtak a macskahergelővel. Összességében jól viseli, nem féltékeny, nincsen semmi rendkívüli változás a viselkedésében, de azért sokszor eszembe jut, hogy mennyi mindennek kitesszük ezt a csóró öreglányt. Hozzáteszem, szerintem ez is az öregsége kulcsa a jó génállományon túl: nem unatkozik, sokat foglalkozunk vele, és jó kajákat kap. (Amúgy Saciról is fogok egyszer írni egy külön bejegyzést, mert elképesztő állatka, és fun fact: annyira jó géneket örökölt, hogy még a 21 éves anyukája és az egész alom életben van.)

---

Szóval, így esett, hogy lett még egy macskám. Kandúr, fekete, kicsit bolond, mentálisan és fizikálisan talán kicsit visszamaradott, de egy nagyon kedves, karakteres és vidám szőrgolyó a Béla. Legyen nektek is macskátok!