Japán élménybeszámoló és egy háttérben meghúzódó kínai-szál

Öt éve »elutaztam Japánba«, ami életem egyik legmeghatározóbb élménye volt. Manapság nem a nagy utazások és felfedezések korát éljük, így túlzásnak hathat ez a mondat, de tényleg így volt. Már akkor biztos voltam benne, hogy ha lesz lehetőségem, újra szeretnék elutazni Japánba. Tokióba biztosan, de más városokba is. Idén májusban – 5 évvel az első utazás után – egy nagyon elégedett mosoly volt az arcomon, amikor a 24 órás, nagyon fárasztó utazás után kiléptem Tokió Haneda repterének épületéből. Élménybeszámoló!

Néhány évvel ezelőtt, ha választanom kellett egy bármilyen élmény újrázása vagy egy hasonló, de új élmény közül, gondolkodás nélkül (bé, bé, bébébébé) mindig az utóbbi nyert. Legyen az egy új ország, egy új film, egy új sorozat, mindegy volt. Mindig az új. Nem tudom, mennyire jön ez a dolog az évek múlásával vagy az élmények számával, de egy ideje már talán a korom, talán a korábbi végtelennek tűnő élménynek köszönhetően is inkább az újrázás vagy egy adott tapasztalat mélyítése felé billenek. Sok dologgal: országokkal, filmekkel, sorozatokkal volt ez így az elmúlt időszakban. De a második japán utazásom határozottan a legnagyobb mérföldköve ennek a változásnak, már csak a beruházás mértékét nézve is.

Anno Tokióba érkeztünk, és onnan is indultunk haza. Nem volt túltervezve az út, elég lazán kezeltük a programot, benne volt a pakliban, hogy akár messzebbre is megyünk Tokiótól azon a héten. 5 éve egy 24 órás, kevésbé élvezetes és még kevésbé pihentető odaút után érkeztünk meg az országba, amit egy újabb 1,5 órás, körülményes és szigorú japán bevándorlási folyamat követett, majd egy másik 1,5 órás zötykölődéssel a városig eljutottunk.

Csodálatos élmény volt már ez a 27 óra is, de annyira nyomorultul éreztem magam, hogy habár egyáltalán nem jellemző rám a délutáni szundi, volt egy pont valamikor fél négy körül, amikor azt mondtam Tomi barátomnak, hogy ha nem leszek 5 perc múlva a szállodaszobában, ott, az utca közepén fogok elaludni, szóval én most dobbantok.

Így aztán egy óriási alvás és tankönyvi jetlag feltankolása után éjjel tizenegykor arra keltünk, hogy teljesen kipihentük magunkat. Nincs más hátra csak előre alapon ki is mentünk egy kis éjszakai városnézésre, ami nagyjából hajnal négyig tartott.

Valamikor fél kettő körül egy ezer éve üzemelő kis helyen elfogyasztottam életem első rámenjét, kinéztem az éjszaka közepén is nyüzsgő-villogó-szédítő-forgó városra (mit városra, Tokióra abszolút illik a megaváros vagy megapolisz kifejezés), és akkor már tudtam, hogy nem akarok más városokba menni, azt a hetet csak Tokióban szeretném tölteni.

Tokión innen és túl

Idén két hétre és hét fősre vettük az utazást . Ez egyébként egy győztes stratégiának bizonyult, mert Japánban idén különösen igaz volt, hogy a legdrágább költség (időben és energiában egyaránt) az maga az oda- és a hazautazás. Kint tölteni azt a plusz egy hetet nominálisan már nem dobott akkorát a költségeken, tekintve, hogy Japán jelenleg elképesztően olcsó, a forinthoz képest nem borult meg annyira a jen és óriási áremelkedés sem volt kint, de erről majd még később. Erős volt a kísértés, hogy kimaxoljam a Tokió-élményemet egy masszív, kéthetes városnézéssel, de a józan ész azt diktálta, hogy ha már két hétre megyünk, kár lenne kihagyni más helyszíneket. Pláne, hogy sosem tudhatom, mikor lesz lehetőségem újra Japánba utazni.

Ezt szemben a korábbi alkalommal annyira komolyan vettük, hogy előre le is foglaltuk a szállásokat. Egy hetet töltöttünk Tokióban, néhány napot Kiotóban, néhány napot Hakonéban és volt egy szóló egynapos kitérőm Oszakában.

Két hét sok idő, de annyira gyorsan pörögtek az események, hogy másodpercenként váltottam a “már csak x nap és megyünk haza, pedig még annyi mindent lenne jó megnézni” és a “wow, még mindig mennyi sok időnk van itt” állapotok között.

A visszatérés

Még teljesen tanulópályán vagyok ebben az újrázós műfajban, de az egyik kedvencem közben, hogy mennyire más szemmel nézek mindent a második, harmadik stb. alkalommal. Ugyanúgy igaz ez egy film újranézésére mint elutazni egy olyan helyre, ahol már jártam. Érdeklődve nézem azokat a dolgokat, amik korábban tetszettek, és még jobban figyelem azokat, amik anno nem.

Tokióban egyébként rengeteg változás történt: 5 év egy ekkora helyen amúgy is sok mindent átrajzol, de közben volt egy világjárvány, egy ebből fakadó szinte teljes ország bezárás, egy szintén emiatt eltolva megrendezett olimpia, egy valamennyire emiatt, valamennyire éppen most is tartó gazdasági visszaesés és még több ezer egyéb tényező, amik változtatták az összképet.

Mindenesetre, az alábbi dolgok továbbra is nagyon bejöttek:

• Tokió hangulata: nem tudom jobban megfogalmazni, az egész város rezgése, a színei, az illata, az emberek, az öltözködés, az érzés, amikor járkálok az utcákon, másodjára méginkább bejött. Rengetegszer csak sétálgattam céltalanul, és nem volt olyan hely, ami ne tetszett volna valamiért.
• Tokió hatékonysága: még egy rosszabb napján is hatékonyabban működik mint bármilyen város, gép, szoftver vagy közösség amit korábban láttam. Az emberek szabálykövetők, de nem mindig merevek. Minden ki van találva, mindennek van helye. Ha van egy úthiba, azt legfeljebb egy nap múlva kijavítják, az éj leple alatt jönnek a kommandós szerű csapatok, és másnap azt sem mondod meg, hogy van egy más színű folt az úton. Persze, vannak jócskán nem működő és nem jól működő dolgok, de még így is, az összkép fantasztikus.
• Tokió tömegközlekedése: mindig hatalmas élmény egy ekkora városban tömegközlekedni, ahol az autó szinte a legutolsó opció, ami eszedbe jut. Másodjára már egy kis rutinnal a hátam mögött még jobban élveztem a metrózást, a vonatozást és az összes egyéb közlekedési formát. Ha egy picit ráérzel a lendületére és a logikájára, nagyon gyorsan, hatékonyan és egyszerűen tudsz közlekedni a városban. Ha viszont kiesel a ritmusból, könnyen meggyűlölheted az egészet. De erről majd még később.
• Tokió lehetőségei: különösen turista szemmel, szerintem hónapokon, de akár éveken át sem tudnám megunni ezt a várost. Minden sarkon van valami érdekes: mintásra festett csatornafedelek a random kis utcákban; óriási felhőkarcolók; gyönyörű parkok; nyolcemeletes szórakoztató központok; sarki éttermek… a lista tényleg végtelen.
• Tokió mérete: ez talán mind az előző ponthoz kapcsolódik vagy azokat erősíti, de ez a város tényleg óriási. Ami a térképen közelinek tűnik, az valójában rengeteg kilométerre van. Óriási kisvárosok egyvelege alkot egy óriási nagyvárost, mindegyik városrész sajátosságainak egyvelege alkotja a Tokió összképet.
• Tokió közbiztonsága: nagyon markáns lenyomatot képez, ha életedben egyszer megtapasztalod azt a fokú biztonságot, tisztaságot és rendet, amit például Tokió nyújt. Úgy, hogy a szabadságod ezekhez mérten szinte egyáltalán nincs korlátozva. És nem mondom, az előző úthoz képest kicsit több volt a szemét, láttunk hajléktalanokat is, voltak kevésbé bizalomgerjesztő utcák, de ha mindent például Budapesthez hasonlítok, akkor ég és föld, ha pedig másik nagyvárosokhoz, akkor mondjuk London egy életveszélyes hely Tokióhoz képest.

De azért voltak olyan dolgok is, amiket másodjára már kevésbé jó fényben láttam megvillanni:

• Tokió kettőssége: kicsit a fentire is reagálva, Tokióban mindig, mindennek erősen érezni a két oldalát. Szuper nagy élmény vásárolni, ahogy becsomagolnak mindent, ahogy megmutatják, mit vettél stb., de amikor épp 15 perced van elérni egy vonatot, és last minute muszáj valamit megvenned, kifizetnéd és haladnál, akkor ez épp nem nagy élmény. Fantasztikus a tömegközlekedés, de ha csak egy másodpercre is kiesel a ritmusból, biztos, hogy megszívod. Ez csak két kiragadott példa, de szinte mindenre tudnék egy ilyen kettősség érzést mondani.
• Tokió körülményessége: rákontrázva a kettősségre, a legnagyobb rejtély számomra, hogy miként tud a világ egyik leghatékonyabb városa egyben a világ legkörülményesebb városa lenni. Hiába működnek gyorsan és jól a dolgok, minden egyszerű, de közben minden rémesen túlkomplikált.
• Tokió kukahiánya: már anno is zavart, de valahogy idén sokkal jobban, hogy a városban bizonyos korábbi események miatt nincsenek szemetesek a köztereken. Sehol. Ha van nálad valami szemét, akkor legyen nálad egy kis zacskó, amibe el tudod csomagolni, mert legfeljebb otthon vagy a kis konbini üzletekben, mint például a 7-11 vagy a FamilyMart tudsz tőle megszabadulni.
• Tokió időjárása: Japánra igaz, hogy minden évszakot kimaxol, és ezt akár egy nap alatt meg tudja tenni. Ha esik, akkor felejtsd el, amit az esőről gondoltál, elképesztő mennyiségű csapadék tud hirtelen lezúdulni. Hajnal négykor arra kelsz, hogy a telefonod szirénahangot ad? Semmi extra, csak egy újabb földrengés. Kicsit kisütött a nap? Biztos lehetsz benne, hogy megpusztulsz a párától. A hátizsákomban van egy pici, összecsukható fekete esernyő, amit az első naptól úgy használtam, mint a helyiek: hol az eső, hol a napfény miatt, de szinte mindig a nyitva volt.
• Tokió zsúfoltsága: utazás közben ez egy kevésbé zavaró tényező, de próbáltam elképzelni, hogy mennyire fárasztó lehet itt élni, és például a csúcsidőben zötykölődni a metrón, ahol tényleg annyi ember van néha, hogy egy gombostűt nem lehet leejteni. Bele lehet olvadni ebbe a tömegbe, és eggyé válni vele, de Tokióban nagyon ritkán tapasztalod meg, hogy késő éjszaka üres metrón zötykölődsz hazafelé egy átmulatott este után. Hogy a reggeli csúcsidőben mi vár rád, azt meg úgy tudnám leírni, hogy a Sziget fesztivál bejárata ahhoz képest pite, amit egy átlag, közepesen forgalmas vasútállomás produkál.

Az új élmények

Sok volt, most hármat emelek ki: a karaokét, az onszent és a sinkanszent

🎤 Karaoke

A karokét szerintem mindenki ismeri, de abban is biztos vagyok, hogy ha itthon az a Japán műfaj terjedt volna el, amit én láttam, akkor sokkal több ember kedvelné is.

Japánban a karaoke nem egy zsúfolt éjszakai szórakozóhely táncterének közepén zajlik, ahol egy profi énekes vezeti a műsort, te meg egy adag részeg ember előtt (valószínűleg magad is kevésbé szomjasan) énekelheted valamelyik gigaslágert a 80-as évekből.

Japánban a karaoke egy nyolcemeletes szórakozó központ teljes emeletét foglalja el, tematikus szobákkal, ahol kényelmes fotelekben és párnákon ücsöröghetsz a barátaiddal, ahol zártkörűen bulizhatsz. Profi géppark, mikrofonok, durva hangerő, óriási tévé, óriási zeneválaszték. Miközben egy tableten rendelhetsz enni és inni, mindezt kvázi fillérekért. Na, így azért bátrabban énekelgetsz, az énektudás legkisebb szikrájával sem rendelkezve. Ráadásul meglepően sok angol nyelvű szám van, angol felirattal.

♨️ Onszen

Az onszen a japán termálfürdő. A szentók a publikus fürdőházak, az onszenek jellemzően szálloda és termálfürdők együtt, de az esetek túlnyomó többségében valamilyen természetes forrású melegvízzel működnek. Az onszen különlegességét egyrészt az építészete és lokációja, másrészt a japán fürdőkultúra adja.

Az országnak nagyon erős kulturális eleme a fürdőzés. A kisebb fürdőházak sok helyen mai napig közösségi házként működnek, az emberek nap végén akár családostul is. Idén voltunk olyan szentóban, ahol tényleg csak helyiek voltak, és meglepően furcsán néztek ránk, amikor betértünk, de mivel tudtuk a szabályokat, semmi gondunk nem volt. Az onszenek többségében is meztelenül, szeparáltan történik a fürdés, és nagyon szigorúan be kell tartani azt a szabályt, hogy a forró vízbe már csak egy alapos zuhanyzás után, tisztán szabad belépni.

Hakonéban egy 80-as évek stílusú (mármint nem ilyenre csinált, hanem inkább abban a korban maradt) szállodával egybeépített onszenben voltunk. A szabad ég alatt lehetett ücsörögni a melegvízben, ahová télen még a makákók is gyakran benéznek. Itthon is szeretem a termálvizes fürdőket, de a japán onszen elképesztő élmény volt, amíg Hakonéban voltunk, minden nap benéztem, de viszonylag sok szentóban is jártunk idén.

🚅 Sinkanszen

Moderáltan kötöttpálya-mániás vagyok. Nem ez teszi ki az életemet, de gyerekkorom óta imádom a vonatokat, villamosokat, metrókat és bármit, ami síneken közlekedik. Tokió elhagyásának egyik legcsábítóbb része éppen ezért a sinkanszenen, avagy a japán gyorsvasúton történő utazás volt.

A sinkanszenről egyébként valószínűleg egy különálló, hasonló terjedelmű blogbejegyzést is tudnék írni, szerintem majdnem akkora eredménye a tudománynak, mint egy repülőgép. A szó jelentése egyébként szó szerint fordítva “új fővasút”, az első járat 1954-ben indult, idén pont 60 éve.

Gyönyörű gépek, patika tisztaság, 300 km-es óránkénti sebesség, megfordítható ülések hogy mindenki menetiránynak megfelelően üljön és egy olyan szervezési modell, amit a MÁV értelmezni sem tudna. Persze nem ehhez hasonlítom, de sokszor eszembe jut, hogy ha itthon már csak egy 200 km/h sebességű infrastruktúra lenne, mennyire nem lenne távolság országon belül.

Az első Tokió-Kiotó utazást kellő lámpalázzal és rémesen komoly odafigyeléssel bonyolítottuk le, míg a kb. harmadik utamon az Oszaka-Kiotó vonalon este fél tízkor a vonat indulása előtt négy perccel még rápróbáltam egy elviteles sajtburger menüre a Mekiben, amit kényelmesen a vonaton fogyasztottam el.

Lazán kapcsolódik, hogy Kiotóban megnéztem a vasúti múzeumot, ahol rengeteget tanultam a sinkanszenről, azóta is teljesen rá vagyok kattanva a témára. Nehezen állom meg, hogy a bejegyzés jelentős része ne erről szóljon, de talán majd máskor.

A helyszínek

Tokió továbbra is szerelem-városom.

Kiotóval kapcsolatban azt éreztem, hogy egyszer mindenképpen jó volt eljutni, és élveztem is, de nem vágyom vissza. Ami viszont itt nagyon bejött, hogy egy teljesen modern, de tradicionális stílusban berendezett lakásban laktunk, klasszikus japán fürdővel. Ráadásul mindezt az egyik legközpontibb sétálóutca kellős közepén, amit csak a helyi Kazinczy utcának hívtam, mert két kocsma és étterem között megbújt egy-egy kiadó lakás.

Oszaka nagyon tetszett, igazából olyan élményem volt, mintha Tokió bulinegyedébe csöppentem volna. Sok szempontból hasonlított Tokióra, de közben mégis vadabb, őrültebb, kicsit koszosabb és úgy egyébként sokkal kelet-európaibb (mármint nyilván helyi viszonylatban) élmény volt. Ide teljesen egyedül utaztam Kiotóból egy napra, ami miatt biztosan sokáig emlékezni fogok erre az útra. Csodálatos dolog társaságban, barátokkal utazni, de ekkor már 10 napja együtt voltunk, a társaság egy részével egy szobában laktunk, és a sok élmény mellett ez volt az a pont, amikor vágytam rá, hogy egyedül legyek. Szólt a zene a fülemben, fotóztam, sétáltam, felfedeztem a várost különösebb tervek nélkül, és nagyon jól éreztem magam. Simán újra elmennék.

Hakone Tokiótól nem messze található, és ide is bármikor szívesen visszamennék. Gyönyörű a környék, óriási hegyek, tavak, erdők, és végtelen ryokan, azaz hagyományos japán vendégház. Meg persze a termálvizes fürdők.

Japán arcai

Próbáltam mindenhol – amennyire a nyelvi lehetőségek engedték – teljesen random emberekkel beszélgetni, és akivel sikerült (és persze bele is egyezett), arról csináltam egy fotót. Erre az élményre vagyok talán a legbüszkébb, sokféle emberrel beszéltem és szinte mindenki mesélt valami érdekeset.

Csináltam róla egy gyűjtést még nyáron Instagramon:

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Mefi – Nádai Gábor (@mefiblogger) által megosztott bejegyzés

A meghúzódó kínai-szál

A mostani útra a legjobb repjegy ajánlatot az Air China adta. Budapest-Peking, Peking-Tokió átszállással, visszafelé hasonlóképpen. A visszaút majdnem 30 óra volt, közben egy 12 órás várakozóval. Sajnos a pekingi nagy reptér azon része, ahonnan a mi gépünk ment, a világ legrosszabb repterének arcát mutatta. Egy Starbuckson és néhány italautomatán túl semmi nem volt, még a szabad levegőre sem igazán lehetett kimenni. Amivel nincs gond egy 1,5-2 órás átszállásnál, de az kicsit erős volt, hogy 12 órát kellene ezen a reptéren töltenünk. Az odafelé négy óra sem volt egyszerű, de ez már testileg-lelkileg készülést igényelt.

Köszönhetően kifejezetten kedvelt kormányunk közbenjárásának, Kínába pont idén májustól nem szükséges vízum a beutazáshoz. Mivel 12 óránk volt, gondoltuk csinálunk egy rövid pekingi városnézést.

Ez a 12 óra persze hamar rohamtempóban fogyni kezdett (amivel nincs baj, pont ez volt a cél), mert kb. egy óra volt átmenni a tranzit zónába, amit nagyjából egyórás sorban állás követett a kínai bevándorlási hivatal szúrós tekintetű ügynökeivel, majd miután levették a létező összes lenyomatunkat, átléphettünk az üvegajtón túlra, hogy úgy 30 perc alatt kijussunk az egyébként óriási reptérről.

A gépünk helyi idő szerint este hatkor érkezett meg, nagyjából este kilencre értünk be a városba. Az AliPay app tökéletesen működött: mindenhol tudtunk vele fizetni, lehetett rendelni DiDi-t (ami a helyi Uber-szerű taxiszolgáltatás) és a térkép is tökéletesen működött. A Mennyei béke terét szerettük volna megnézni, de aznap valami rendezvény miatt csak előzetes regisztrációval lehetett bemenni.

Mire beértünk, már sötét volt, úgyhogy gyakorlatilag sétálgattunk a városban. Nagyon csábító volt egy utcai árusnál bekajálni, de a 10 órás repülőút előtt ez nem tűnt okos gondolatnak, úgyhogy egy kínai Mekiben ettünk, ami így is kellőképpen egzotikusnak bizonyult.

Peking amúgy a rövid kiruccanás alapján nagyon tetszett. Sok szempontból kevésbé volt meglepő Japán után, de sok szempontból nagyon az volt. Az emberek érdeklődőbbnek, kedvesebbnek és közvetlenebbnek tűntek, viszont minden második sarkon kihelyezett rendőrállomások voltak, kétszer el is kérték az útlevelünket, és nem volt olyan sarok, ahol ne lett volna 14 kamera felszerelve.

A háttérben meghúzódó kínai szál nem volt a japán utazás legintenzívebb eleme, de azon túl, hogy segített elütni a hosszú várakozási időt egy még hosszabbnak tűnő repülőút előtt, jó kedvcsinálónak bizonyult, és nekem abszolút felrakta Pekinget az utazós radaromra.

---

Az utazás két hetében több mint ezer képet és videót készítettem, ennek a nagy része Instára ment, de 686 válogatott képet feltöltöttem Flickr-re is:

Simogattam különleges állatokat, láttam egy tucat macskát, fotóztam felhőkarcolót, voltam piacon, gyűjtöttem pecséteket metrómegállókban, kipróbáltam új ételeket és italokat, újráztam egy rakatnyi helyszínt, ételt és élményt, buliztam, énekeltem igazi karaoke bárban, utaztam sinkanszennel, szinte minden nap megmártóztam valamelyik fürdőben és gyalogoltam az egész út alatt kis híján 300 km-t.

Ebbe a bejegyzésbe külön helyek ajánlója már nem fért be, de összegyűjtöttem erre a Google Maps térképre a létező összes helyet, amit megnéztem vagy egyszer szeretnék megnézni.

És hogy újráznék-e harmadjára is?

A hazaút majdnem 30 órás volt, szerintem sosem éreztem magam fizikailag ennyire fáradtnak, de ha megtehettem volna, már másnap indulok vissza. Hogy lesz-e lehetőségem harmadjára is elutazni Japánba, azt nem tudom, de igen, bármikor visszamennék.