A felkelő nap fővárosa: elutaztam Tokióba

Oké, határozottan ennek a bejegyzésnek a megírását halogattam legtovább idén. Még májusban elutaztam egy hétre Tokióba. Az egész annyira fantasztikus volt, hogy tényleg még most is hatása alatt állok. A bejegyzéssel azért is vártam ilyen sokáig, mert hirtelen azt sem tudtam, honnan kezdjem. De jön az évvége, úgyhogy lesz, ami lesz. Élménybeszámoló hét hónap távlatából.

Ezer éve dédelgetem a gondolatot, hogy jó lenne vlogot csinálni, így félig hirtelen felindulásból az utazás jelentős részét közvetítettem Instagram sztorik formájában, illetve készítettem két rövid videót is, ebben például Japán nekem érdekes dolgairól mesélek a hazaérkezésem után pár nappal:

Illetve, Flickr-n szokás szerint (amint betöltött a cucc, lapozható itt is) megtekinthető egy tucatnyi jól és kevésbé jól sikerült fényképfelvétel a csodálatos Tokió városából:

Japan 2019

Miért éppen Tokió?

2019-re az volt a tervem, hogy szeretnék összehozni egy tengerentúli utazást. A listámon továbbra is New York szerepel az első helyen, de oda még azért nem utaztam el, mert félek, hogy első percben sokkot kapnék, annyira sok mindent szeretnék ott csinálni, megnézni, megenni stb.

Az elmúlt pár évben beutaztam Európa nagyrészét, amit nagyon szerettem és amiért elképesztően hálás vagyok. Viszont az utóbbi időben azt éreztem, hogy Európán belül már nagyon nehezen találok újdonságot, és nagyon vágytam valami teljesen új nézőpontra, érzésre, látványra stb. Szóval valami olyasmi volt a terv, hogy legalább egy hét, legalább 10 óra repülési távolság és valami más. Nagyon más.

Andi, Tomi barátom nővére évekig Tokióban élt, a barátait ment meglátogatni, és bedobta a kérdést Tominak, hogy van-e kedvünk csatlakozni. Szerencsére az időpont és minden egyéb tényező is klappolt, így végül négyen, Andi, Dávid, Tomi és én indultunk útnak.

Repülés lengyel módra, avagy milyen légitársaság a LOT?

Elég vegyes az élményem. Azzal kezdem, hogy a LOT ügyesen csinálja, amit csinál: a varsói reptéren (ami egyébként egy nagyon király reptér, az egyik kedvencem) amolyan hubot építettek ki, Európa-szerte bárhonnan elrepítenek Varsóba, hogy onnan aztán végtelen célállomás közül válassz. Fölösleges is lenne fikázni őket, ezt csinálja a Lufthansa Frankfurttal és Münchennel, az Emirates Dubaijal és még jó pár légitársaság. Meg aztán hová bántsa őket bárki, a MALÉV-ot szép lassan hagyták lerohadni, a lengyelek meg ügyesen megcsinálták a tutit.

Szóval, a LOT a többi társasághoz hasonlítva relatíve olcsón repül Tokióba. Egy kb. 45 perces Budapest-Varsó út majd olyan kb. 3 óra kényelmes várakozás után már be is lehet szállni a hatalmas Boeing Dreamliner utasszállítóba, hogy egy kényelmesnek nehézkesen nevezhető 13 órás repülés után az ember megvesse lábát Tokió Narita repterének talaján.

A LOT-ról nagyon röviden: a rövid járataikon mindig jó tapasztalatom volt, de amit a Varsó-Tokió és Tokió-Varsó vonalon műveltek, az kb. egy vicc volt. Nem lehetett italt kérni, mert elfelejtették feltölteni a hűtőt, fél óráig vártunk a légiutaskísérőre, aki amikor odajött, lenyomta a hívógombot, és kérdés nélkül tovább ment. De a hab a tortán, hogy hazafelé sikerült összehozni majd’ egy óra késést, a csomagjainkat meg másnap hozta egy futár, mert Varsóban maradtak.

Az idő megszépítette a dolgot, mert ott eléggé felhúztam magam ezeken a sztorikon és akkor hirtelen azt mondtam, soha többet nem utazom LOT-tal, de végül úgy vagyok vele, hogy ha továbbra is ők repülnek olcsón, ám legyen.

Minden más egyébként teljesen ugyanolyan, mint bármelyik hasonló járat turistaosztályán: 3*3 ülés soronként; minden ülés háttámlájába beépített mini táblagép, amin lehet filmeket és sorozatokat nézni, játszani, zenét hallgatni; normális repülős koszt, édesség és italfogyasztás ami benne van az árban. Ami furcsa volt, hogy a legtöbb társaság a hosszú utazások során ad egy kis pipere készletet papuccsal, szemtakaróval, fogkefével stb., de a LOT-nál csak egy pokróc és egy kispárna jutott.

A járaton két étkezés van, illetve menet közben néha hoznak édességet, kávét, üdítőt, de ezeket lehet is kérni ha épp arra jár a személyzet. Az egyik „ebéd“ így nézett ki:

A megérkezés és a jetlag

Amikor leszállt a gép, Tomi mondta, hogy úgy várja már a „japán illatot“. Én nevetve mondtam neki, hogy ilyen illat biztosan nem létezik, csak gondolom a repülőből kiszállva a tizen-akárhány órás repülés után megvadulnak az emberek érzékszervei. Aztán feltűnt, hogy tényleg van egy jellegzetes illat, amit az egész városban érezni. Igazából semleges, nem büdös vagy nem is kifejezetten jó, és szerintem minden városnak van egy ilyen jellegzetes illata, de rögtön meg is óvtam magam: japán illat márpedig van! Még most is azonnal meg tudnám mondani ha csukott szemmel megszagolhatnám.

A reptéren még egy órás biztonsági ellenőrzés után gyorsan beszereztük a SIM-kártyát és a metrójegyet, majd zakatoltunk is a szálláshelyünk felé. Ami elsőre feltűnt, hogy ez a város elképesztően tiszta. Oké, egy reptér jellemzően mindenhol ki van vaxolva, de még az egyébként réginek számító metrókocsi is olyan rendezett és tiszta volt, hogy enni lehetett volna a padlójáról.

Ami rögtön utána feltűnt: sokat hallottam már arról, hogy mennyire durvák a nyarak Japánban, de ezt azonnal megéreztem a bőrömön, mert május elején olyan erős meleg volt, ami gyakran érződött soknak, és rengeteg alkalommal rövidnadrágban és pólóban lehetett rohangálni.

Volt-e jatlegem a repülés miatt? Ez egy nehéz kérdés, amire alapvetően nemmel válaszolnék. Viszont volt egy masszív bioritmus váltásom, amit elég nehezen dolgoztam fel. Egyrészt sokkal hűvösebb időből mentünk sokkal melegebb időbe. Másrészt a repülőn egyszer sikerült elaludnom, de véletlenül leöntöttek sörrel, így felriadtam, és utána végig ébren voltam. Emiatt viszont amikor megérkeztünk, már kb. 26 órája nem aludtam, így délután az ebéd után úgy megütött a meleg, hogy kb. azonnal el tudtam volna aludni. Amikor visszamentünk a szállodába, sikerült este tízig aludni, és ha már így alakult, nyakunkba vettük a várost, amiből egy hajnali egyig tartó tivornya lett némi alkohollal és pár helyi arccal való megismerkedéssel. Innentől kezdve viszont kb. két nap volt, míg visszatértem a normális kerékvágásba. Szóval amolyan magyar népmesésen jutott is meg nem is a jetlag feelingből.

Egy kocsma Tokióban

A kocsmában egyébként (sajnos a képen nem látszódik) egy tucatnyi papírpénz volt kint a pult mögötti szekrényen. Forintot (és magyar embert) még nem láttak, így ott hagytunk egy 500 Ft-ost, amit az egyik USA dollár helyére tűztek ki. Egyszer visszamegyek megnézni, hogy ott van-e még!

Kulináris kalandok

Nekem a gasztronómia afféle szeretetnyelvem, leginkább azokhoz az helyekhez, országokhoz, városokhoz tudok kötődni, ahol nagyon bejönnek az ételek. Arra viszont rájöttem az utóbbi időben, hogy a távol-keleti ételek nem tartoznak különöseképpen a kedvenceim közé. A közel-keleti ételeket imádom, de a legtöbb kínai, vietnami, japán stb. ételt fenntartásokkal kezelem.

Furcsa volt nekem a japán konyha, ahol az ételek a skála legszélső értékeit vették fel nálam: voltak fogások, amik elképesztően bejöttek, és voltak, amik elképesztően nem. Köztes úttal nem találkoztam.

Mi az, ami nagyon bejött?

  • Shabu-shabu: kint élő ismerősöm, Oszkár mutatta ezt a fogást. Az asztal közepén van egy főzőlap, amire kapsz kétféle alaplé szerű szószt, amit szép lassan melegítesz. Ehhez hoznak mindenféle húst és zöldséget, amit néhány másodpercre belemártasz az alaplébe, és mindenféle szósszal elfogyasztod. A nevét onnan kapta, hogy elvileg a kavargatás-belemártogatás közben ilyen hangot ad ki az étel.
  • Tonkatsu: a japán rántotthús! A sertéshúst a helyi különlegességnek számító pankómorzsába forgatják és olajban kisütik. Igazán finom, a pankómorzsa nem a kenyér héját, hanem a belét tartalmazza, rendkívül ropogós és finom lesz a bundája. Káposztával (a káposztát egyébként mindenhez, de tényleg mindenhez hozzák, adják, öntik stb.), rizzsel, miszolevessel, szószokkal és zöldségekkel tálalják.
  • Ramen: a szusi után talán a második leghíresebb japán étel, egy rendkívül finom leves, amit tormával, zöldségekkel, és mindenféle változó betéttel tálalnak. Több helyen, több variációban sikerült megkóstolnom. Slusszpoén, hogy Tokióban ettem először életemben rament, valahogy mindig kimaradt.
  • Gyōza: húsos batyu, amit olajban kisütnek. Nagyon finom, még annak ellenére is imádom, hogy gőzöm nem volt mi az, és ahogy elsőre beleharaptam, szétfröcskölt olajjal.

Alapvetően a halat és a tormát (így a wasabit) nem igazán kedvelem. Van pár halétel, amit szeretek, de a hal, a gomba és a torma az a három dolog, amivel nem sikerült maradéktalanul megbarátkoznom az elmúlt évek során. Főként emiatt sok olyan japán étel volt, ami nem jött be, de mivel jócskán találtam olyat, ami nagyon, ezért összességében pozitív élményeim vannak az étkezéseket tekintve.

Kísérletezés gyanánt szinte majdnem minden este vettem kint valami véletlenszerű dolgot a 7Elevenben (ami egyébként a kedvenc boltjaim egyike lett azóta), volt közte isteni finom péksüti, hús, szendvics-szerűség, de volt olyan is, amibe beleszagoltunk, és azonnal le is raktuk, annyira nem jött be.

Tonkatsu, avagy a japán rántotthús

A japán kávé avagy kōhī egy sima hosszú kávé, amit jégre öntenek fel. Ezt nagyon isszák kint, kóstoltam, de nekem inkább a ristretto és a flat white vonal jön be.

Ami különösen tetszett, hogy a japánoknál (és úgy általában Ázsiában) az étkezés közösségi élmény. Mivel sokszor nagyon pici helyen laknak, sok lakásban nincsen konyha. A helyiek elvileg úgy tartják, nem jó, ha egyedül eszik az ember, így éttermekben szemrebbenés nélkül odaültetnek valakihez, és az összes hely úgy van kialakítva, hogy nagyon jól lehet csoportokban beszélgetni és étkezni. Plusz az összes japán „készítsd magad“ étkezés, mint a shabu-shabu is ezt a mintát követi: kicsit mindenki kiveszi a részét a vacsora elkészítéséből.

Megtaláltuk a világ legjobb kocsmáját

Dávid egy nappal később jött, talán a második napon érkezett, és mielőtt kimentünk elé a metróállomáshoz, beültünk egy véletlenszerű helyre inni. A kocsma az ötödik emeleten volt, ami elsőre furcsának tűnt, az épületbe belépve rögtön egy liftben találtuk magunkat, a többi emeleten más kocsmák, szusi és ramen bárok voltak, az ötödiken pedig egy füstös kis hely, tele mindenféle CD-vel, DVD-vel, könyvvel és retró játékfigurával.

Tokióban egyébként nagyon sok dolog van több emelettel feljebb vagy lejjebb, mivel kevés a hely, ezért sok üzlet a magas de amúgy sokszor pici alapterületű épületekben található, vagy az aluljáróban, ami már inkább egy város a városban.)

Szóval, a kocsma a (K’s Ave.) tényleg a világ egyik legjobb helye. A tulajt Toshinak hívják, ő csinálja a bizniszt, este tíz körül kinyit, és reggel öt körül, vagy ahogyan az este alakul, bezárja a boltot. A vendégkörben a majdnem minden ott töltött este alatt találkoztunk az Electronic Arts egyik vezető fejlesztőjével, a Dragon Ball és más animék főcímdalát éneklő figura testvérével és egy Michelin-csillagos séffel is.

Az egész utazásból leginkább ez a kis hely maradt meg, egyrészt mert nagyon sokat beszélgettünk helyiekkel, másrészt Toshi tényleg hatalmas figura volt, a végén már telefonszámot cseréltünk, behívott minket a pult mögé, és megbeszéltük, hogy ha jön Budapestre, vagy mi Tokióba, újra találkozunk.

Kedvenc kocsmánk, a K's Ave. és Toshi Tokióban

(Igen, a kivágott képkockán valóban egy fallikus sörnyitó látható.)

A dolog önmagában semmi extra, három srác talált egy kocsmát, na bumm; de valami miatt nekem nagyon kedves emlék, hogy több ezer kilométerre találtunk egy olyan helyet, ami ha itt lenne Pesten, minden este ott lennénk, még ha nem is innánk feltétlenül. És szereztünk egy olyan cimborát, aki miatt tényleg szívesen visszamennénk, és akit tényleg tuti meg fogunk még látogatni.

Kedvenc látnivalóim

Végig Tokióban voltunk. Eredetileg terveztük, hogy ellátogatunk más helyekre is, de engem egyrészt nagyon behúzott Tokió, másrészt a szűk idő miatt nem akartam, hogy végül úgy jöjjünk haza, hogy sokat markoltunk, de keveset fogtunk.

Tokióban a kötelező látnivalók jelentős részét kipipáltuk, és egyébként inkább várost néztünk, fotóztunk és csak úgy céltalanul csavarogtunk. A város egyébként nagyon biztonságos, még az utolsó vonattal is mentem haza, ami jócskán tele volt turistákkal és kevésbé szomjas emberekkel, de a legkisebb jele sem volt annak, hogy bármi gond adódhatna. Nem véletlenül lett Tokió a világ legbiztonságosabb városa, idén sokadjára.

Ezek a látnivalók voltak a kedvenceim:

  • Shibuya kereszteződés: a világ legforgalmasabb kereszteződése, óriási digitális hirdetőtáblák és hangyabolyként nyüzsgő emberek az össze-vissza irányú zebrákon. Imádtam, este és nappal is megnéztük. Szemben van egy nagyon jó kilátó, ahol kb. ezer forintért fel lehet menni fotókat készíteni és nézelődni.
  • Tokyo Skytree: a világ legmagasabb szabadon álló tornya. 634 méter magas, ezzel a világ második legmagasabb épülete rögtön a Burdzs Kalifa után. A legfelső szintjén egy Hello Kitty shop volt, és sajnos az üveghez sem lehetett elég közel menni, de az első szintje (ami kb. 450 méter magasan van) szuper élmény volt a naplementében nézni a várost.
  • Tokyo Tower: a piros tokiói Eiffel-torony. Oké, gonosz így hívni, de tényleg úgy néz ki. Kb. 333 méter magas, szintén nagyon jó kilátással a városra.
  • Akihabara: az elektromos város. A számcsógépek, videójátékok, animék, mangák, kütyük és mindenféle elektromos berendezés kulturális központja, bevásárló negyede. Az egyik műszaki áruház kb. nyolc emeletes volt, és gyakorlatilag nem tudnék olyan kütyüt mondani, amit nem láttam. De vannak piac-szerű aluljárók is, ahol a régi pénztárgépek, laptopok, kártyaolvasók, fényképezők, ezek alkatrészei és kb. minden fellelhető.
  • Mindenféle állatos kávézó: mi macskás és baglyos kávézóban voltunk, de van tengerimalacos, sünös, amit csak el tudsz képzelni. Befizetsz egy összeget, amiért fix ideig bent lehetsz, ihatsz egy kávét, és ücsöröghetsz az állatokkal. A baglyos hely tényleg nagyon menő volt, picitől az óriásig mindenféle méretű bagollyal, akiket lehetett etetni és párat simogatni is.
  • Felhőkarcolók: óriás kattanásom a felhőkarcolók, és ekkora méretű épületeket ilyen sűrűséggel csak képeken láttam korábban. Majd’ egy napot eltöltöttünk felhőkarcolók közötti barangolással és fotózással. A Tokyo Metropolitan Government Building kilátójára ingyenesen fel lehet menni, napközben nagyon szép a látvány, megéri.
  • Shinjuku Gyoen: óriási park, klasszikus japán kerttel és gyönyörű növényekkel. Pont a cseresznyevirágzás után mentünk, ami egyrészt jó volt, mert nem volt annyi turista, másrészt nem volt jó, mert csak elvétve láttunk cseresznyevirágzást. Viszont a park így is elképesztően szép volt.
  • Tradícionális fürdő: talán ez volt a legmenőbb. Egyrészt az odajutás során kipróbáltuk a mágnesvasútat, másrészt éjszaka mentünk, és amikor május közepén a csillagos ég alatt ücsörögsz a szabadban egy kellemesen meleg vízben, háttérben Tokió zajával, na, annak azért elég király a hangulata. Még annak ellenére is, hogy a fürdőbe érkezés után kb. két perccel anyaszült meztelenre kell vetkőzni, ami a felkészületlen turistákat eléggé meglepte. Egy csiricsáré kimonóban kell lődörögni a koedukált részen, ahol lehet enni, inni és ajándékokat venni. Maga a fürdő szeparált, van egy tucatnyi fajta medence, és a végén egy zuhanyzó, ahol kissámlin ücsörögve lehet lezuhanyozni a gyógyvizes kúra után.

Vásárlási élmények

Mindenképpen szerettem volna egy külön gondolatot annak, hogy mennyire fantasztikus élmény Tokióban vásárolni. Az eladók kedvesek, segítőkészek, gyorsak és tájékozottak. Még az aluljáróban fánkot áruló egyetemista is, de az 50 feletti szupermarket eladó is. Sokan mondták, hogy persze, udvariasak, mert „beléjük erőszakolják“, de ha ez így is van, kifelé egyáltalán nem látszik.

Hogy mire gondolok? Az egyik üzletben kerestem valamit, és mivel nem tudtam, melyik emeleten van, megkérdeztem az egyik eladót. Nem tudott angolul, de egy gyors Google Translate kör után megértette, mit szeretnék. Felhívta egy kollégáját, odakísért hozzá három emelettel lejjebb, majd a már angolul tudó kolléga pontosan oda vitt, ahol az a termék van.

Én meg álltam ott Tokióban, és eszembe jutott a számtalan eset valamelyike, amikor próbálok egy TESCO-ban dolgozó eladót megkérdezni, hol van a rizs, de az egyik a tejosztályon dolgozik, a másik csak árufeltölt, a harmadik meg le is fejel, ha kérdezgetsz.

Az üzletekben egyébként így magyar szemmel elképesztő a választék, a legtöbb nagy áruház több emeletes, és tényleg a világ összes hasznos és egyáltalán nem hasznos dolga beszerezhető.

A furcsa kettősség hazája

Tokióban végigkísért a kettősség érzése. Egyrészt az emberek egyszerre nagyon kedvesek és nyitottak, de egyszerre nagyon régimódiak és zárkózottak. A technológia egyszerre tűnik fényévekkel előrehaladottnak és egyszerre fényévekkel visszamaradottnak. Ez teljesen szubjektív, de ahogy fentebb is írtam, az ételek ugyanezt a kettősséget hozták: egyszerre volt minden isteni és minden egy kicsit nagyon furcsa.

Az emberek velem végig tényleg nagyon kedvesek voltak, még azok is, akiket véletlenszerűen megszólítottam az utcán beszélgetni vagy lefotózni. De azért láttam és hallottam egy-két olyan példát is, ami teljesen ellenkező képet fest le. Mivel két netes cimborám is Tokióban él, illetve Tomi nővére is élt ott, ő maga pedig többször járt már Japánban, így elég sok kevésbé turistás élményben is részem volt, ahol ezeket láttam.

A technológia egyrészt fényévekkel előre jár, mert a metróban a kártyát bármilyen irányban is rakod a gépbe, lemértük: 0,1 másodperc alatt fejjel lefelé dobja ki a túloldalon. Itthon ez kb. úgy néz ne ki, hogy tizennégy mondatban magyaráznák, hogyan ne rakd be a kártyát a gépbe. Ja de nem, mert nálunk nincs is kártyás belépés a metróban. Viszont például nem lehet PayPass kártyát használni, mert van egy saját, gyorsabb és biztonságosabb, továbbfejlesztett NFC szabványra épülő kártyájuk, amivel évekkel a PayPass előtt lehetett fizetni, a két rendszer viszont nem kompatibilis egymással.

Ez a kettősség túlnyomórészt tényleg szubjektív élmény, de pár nap után direkt figyeltem, hogy mennyi helyen, szituációban észreveszem.

Részlet Tokió egyik utcájáról

Mit adott nekem Tokió?

Órákig tudnék mesélni még különböző dolgokról, de egyrészt ezzel a blogposzttal már tényleg mindent kibeszéltem magamból, másrészt valahol abba kell hagyni.

Tokió számomra elképesztően izgalmas, csodálatos, fantasztikus és kedves élmény volt. Sok tekintetben volt az „első“ kalandom ez az utazás, és emiatt de ettől függetlenül is mindegyik napon nagyon jól éreztem magam. Nem elcsépelt közhelyként gondolom, hogy valóban hatással volt rám az út, és így 7 hónap után is sokszor ugranak be képkockák, jelenetek. Ritkán álmodom, de ha igen, mostanában legtöbbször arról szoktam, hogy Tokió utcáink kóválygok, a neonfények, a felhőkarcolók, a mosolygó emberek, a furcsa kettősségben, a japán illatban, arcomon 120W-os mosollyal, nyakamban a fényképezővel.


Idén 2 új országba jutottam el, Japán után egy hétvégi rövid kiruccanás keretein belül megnéztem Máltát. Jelenleg az ország-számlálóm 33-nál tart. Jövőre nagyon szeretném, hogy egy USA trip összejöjjön, és Hollandia valahogy mindig kimaradt, így oda mindenképpen szeretnék kijutni, pláne, hogy idén nagyon sok szakmabelit ismertem meg, akik Amszterdamban dolgoznak, így a kinti szakmai életbe is szívesen bepillantanék.

« »

mefiblog logó

Írja és rendezi Mefi, avagy Nádai Gábor © 2005-2020

A blogot büszkén pörgeti a WordPress motorja, Anders Norén sablonjának átbuherált változatával.