A 2014. június havi bejegyzésekhez jó szórakozást kíván Marty McFly!


Nemzeti Dohányáruda

Kifejtem a problémáimat a Nemzeti Dohányboltokkal kapcsolatosan, előre szólok, TL;DR bejegyzésnek ígérkezik.

Egyrészt egy gyors előzménytörténet: nagyjából egy éve dohányzom. Sokan meglepődve kérdezik, hogy rászoktam-e, de véleményem szerint egy igen jól megfogható határvonal húzódik a rászokás és szokás között; előbbinél nehezen tudod nem csinálni, míg utóbbinál szívesen csinálod. (Ilyenkor persze végighallgatom a végtelen persze-persze-sorokat, de ebbe most bele sem mennék.) Szivarozni régebben is szerettem, de az egy elég macerás, és főként nyári elfoglaltság, lévén jó esetben is 15-20 percig tart egy szál, az egész dolog azonban pont a nyáresti italozások során vette kezdetét, eleinte csak akkor gyújtottam rá, amikor valamilyen esti program adódott.

Mindettől függetlenül a trafikmutyi néven elhíresült történettel nem mint dohányos vagy mint dohányárut vásárló ember van problémám.

A történet kicsit korábban kezdődik, méghozzá ott, amikor a Lidl nevű raktáráruház megnyitotta kapuit otthon nálunk vidéken. Apum kocsmát üzemeltet, és habár érezhető volt a válság az általános forgalmon is, az első nagy hullámot a Lidli okozta. Ugyanis Józsi (de lehetne akár Géza vagy Béla is) nem jön be a kocsmába inni egy sört, meg venni egy doboz cigit és leülni beszélgetni, hanem lemegy anyjukkal a Lidlbe, ahol 120 forint a dobozos importsör, aztán vesz inkább abból egy tálcával, és a meccsre haza is ér. Meg mivel a Lidl cigarettát is árul, ezért mindenki örül, mert Józsi (vagy Géza, vagy Béla) már nem iszik a kocsmában, hanem otthon iszik a tévé előtt. (Aztán valahol biztos lesz egy grafikon, hogy kevesebbet kocsmáznak az emberek vidéken, ami csak jó lehet.)

És direkt nem azokat az embereket veszem elő a példában, akik reggel nyolckor egy felessel kezdenek, hanem azokat, akik egy vidéki kisvárosban beülnek a kocsmába, ami voltaképpen az egyetlen szórakozási, társasági életet biztosító lehetőség számukra.

A Lidl meg talicskákkal tolja ki a pénzt az országból, de cserébe teremtett 30 munkahelyet, végül is, ez is valami, nem?

Aztán jönnek az okosok, közlik, hogy a dohányzás veszélyes, ezért emeljük meg a termékek árát, meg vegyünk ki egy szálat a dobozból és hasonlók. Ezzel sem lenne alapvetően probléma, mert ha már valaki egy káros szenvedélybe kezd, ami miatt esetleg pár év múlva drága lesz az orvosi kezelése, pedig ugyanannyi hozzájárulást fizetett, mint a nem dohányzó társa, akkor valahol fizesse meg a különbözetet. (Azért ne aggódj, az 1000 forintos cigarettaárból egy fillért sem lát az egészségügy, valahol biztos landol a több száz forintnyi extra, hogy hol, az megint más kérdés.) Meg aztán jött az is, hogy diktatórikusan megtiltották mindenhol a dohányzást, de még ezzel sem lenne probléma, mert védjük azokat, akik nem dohányoznak, itthon pedig valószínűleg lehetetlen lenne mutyi nélkül megvalósítani egy tényleg légmentesen szeparált dohányzó-nemdohányzó kialakítást.

De ha még ez sem lenne elég, ezek után jött az adu-ász: a dohánybolt. Ami végső soron jó, mert mindenhol egyforma a választék (nem az), mert bárki nyithat ilyet (nem nyithat), mert ugyanúgy nyitva tartanak ünnepnapokon, mint a maszek kiskocsmák (nem tartanak) és mert csak dohányárut forgalmaz, így nem okoz másnak konkurenciát (nem csak azt és okoz). De nézzük a jó oldalát: a gyerekek nem mehetnek be, pedig még fagyit is lehetne venni bent.

És az egészben most jön az igazi csavar. Még 2007-2008 körül elkezdték néhány kerületben, hogy egy bizonyos időpont után (általában este tíz) nem lehetett alkoholt vásárolni. Ezt azért tették, mert az italozó fiatalok zavarták a lakosságot, csökkentették a közbiztonságot és növelték az egy négyzetméterre jutó hányásmennyiséget az utcákon. A rendelet elvileg sikeres volt, és persze sokat módosult azóta, de láttam, amikor az egyik üzletben valaki 22.05-kor az orrom előtt vett piát, majd a sorban utána álló az orrom előtt büntette 150 rongyos ezresre az éjjel-nappalit, így tudom, hogy tényleg komolyan veszik és betartják. (Azért amiatt se aggódj, hogy ha megiszol tíz aranykorsót péntek este, ugyanúgy hangos leszel az utcán és még össze is hányod azt, miközben keresed a dohányboltot, de ez meg már legyen egy kulturális probléma.)

Tegnap söröztünk, és hazafelé jövet gondoltuk veszünk még két üveggel, meg ha már így adódott, a dohányboltba is betértünk. Ott mondta az eladó srác, hogy igen, a hatodik kerületben nem lehet este alkoholt vásárolni, de – és most figyelj – a dohányboltokban igen!

A vidéki kocsmánk meg azóta félig üresen áll, mert cigarettát nem árulhatunk, a sört a Lidliben veszik, de ha be is ülnek valahová, akkor az egyetlen trafikba fognak, ahol olcsóbb a sör, mint bárhol, mert valami balga véletlen folytán rendkívül olcsón szerzik be, és még dohányt is árulhatnak, és habár ilyet nem lehetne, de még műanyag asztalokat meg székeket is raktak ki, szóval végül is az egész egy kocsmává lett. És ha csak elvinnél két dobozzal, senki nem néz rád csúnyán, elvégre ez mégsem egy kocsma.

Na, és ilyenkor szórok válogatott káromkodásokat azokra, akik ezt az egész gusztustalan tolvaj-hálózatot felépítették. Így kell tönkretenni embereket 2014-ben, meg korlátozni a piacot a demokratikus, szabad Európa közepén. Mindezt elrejtve a hülye dohányosok jelige leple alá, amit meglepődnétek, hogy milyen sokan meg is esznek.


A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt

Két dolog biztos: ez az egyik leghosszabb filmcím és az egyik legjobb film is, amit idén láttam. Úgy is fogalmazhatnék, hogy ha csak egy svéd filmet nézel meg ebben az évben, akkor ez legyen az.

A százéves éves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt

Legutóbb azt hiszem »A nő« című filmmel volt ilyen élményem, illetve »A Grand Budapest Hotellel« is természetesen: minden képkockáját élveztem, olyannyira, hogy még pislogni is alig mertem, nehogy lemaradjak valamiről.

Le kell szögezni: habár sok kritika ahhoz hasonlítja, de a filmnek semmi köze »Forrest Gumphoz« és igazából a kritikusok elkezdhetnének leszokni arról, hogy mindent a Forrest Gumphoz hasonlítanak, amiben egy ember elmeséli az élete történetét.

Főhősünk, Allan Karlsson, akinek a háziállatait megeszi egy róka, ezért bosszúból fog egy adag kolbászt, rátekeri egy köteg dinamitra, és, hogy úgy fogalmazzak, a róka eléggé belerobban a történetbe. Persze, ezzel a lépéssel rögtön eléri, hogy idősek otthonába dugják. Az idős bácsi teljes mértékben tudatánál van, kicsit biceg és néha lassabban beszél, de a századik születésnapját azért mégsem akarja egy kvázi börtönben ünnepelni, mint ahogyan a maradék napokat sem szeretné itt leélni, így gondol egyet, és kimászik az ablakon.

A történet innentől kulcsszavakban: egy motoros banda; egy ellopott táska; egy jófej vasutas; egy határozatlan, helyét a nagyvilágban nem találó fiatal; egy világfájdalma rendőr; egy elefánt; végtelen röhögés.

Zseniális történetmesélés, gyönyörű képkockák, kiváló színészek. Élmény volt, a Művész moziban biztosan játsszák még, érdemes beülni rá.

Eredeti cím: Hundraåringen som klev ut genom fönstret och försvann
Műfaj: kaland, vígjáték, dráma
Időtartam: 114 perc
Megjelenés éve: 2013
Főszereplők: Robert Gustafsson, Iwar Wiklander, David Wiberg

Még mindig szeretek sütni-főzni

Időközben rájöttem a dolog titkára is, amit végső soron eddig is tudtam, csak sosem gondoltam végig: főzni másokra jó. Szeretek magamnak is összeütni valamit, de azt már sokszor kifejtettem, hogy egy főre nem éri meg minden nap órákat molyolni a konyhában, mert azt az időt lehet hasznosabban is tölteni, illetve a főzés önmagában egy nagyon jó közösségi élmény tud lenni.

Tegnap például túráztunk, és még a tervezés alatt felmerült a kérdés, hogy ki vállalja a főzést, én meg jelentkeztem, bár hozzáteszem, kicsit aggódtam a dolog miatt, mert lecsót már csináltam, nem nagy ördöngösség, azonban 17 emberre főzni egy bográcsban egészen más világ, mint csinálni egy két-három fős adagot.

Szerencsére mindenkinek ízlett, bár ez inkább a neveltetésemet dicséri, ízre olyan volt a lecsó, mintha otthon ettem volna, és még nagyobb szerencsére mindenki tojásosan szerette, így örömmel borítottam bele a húsz felvert házi majdnemcsirkét, mielőtt lekaptuk volna az állványról. A legnagyobb bók azért mégis az volt, hogy a gyerekek is ettek belőle, az egyikük meg is jegyezte, hogy ő nem igazán szereti a lecsót, de ebből még repetázni is fog.

A végső matéria ekképpen festett:

Lecsót főzött a Mefi, bográcsban benne

Egy másik nagyon jó élményem mostanában egy igazán jól sikerült hamburgerrel volt, ami szintén mindenkinek nagyon ízlett, itt is volt egy kis bónuszpontom: nagymamám még sosem evett hamburgert, de ezt megkóstolta, és nagyon ízlett neki. A szószt egyébként apám készítette, a hússal viszont én izzadtam félmeztelen testemmel a tűz körül.

A végső matéria ekképpen festett:

Ilyen hamburgert sütött a Mefi

Végül pedig, az Arkonnál van egy jó tradíció, amit egy volt kollégám kezdett el, én pedig továbbvittem, miszerint minden új belépőnek, szülinaposnak, stb. süteményt kell hoznia a kollégáinak. Márciusban névnapom volt, így furcsán vette volna ki magát, ha a hagyomány legnagyobb számon kérője nem visz semmi finomságot, és amúgy is régen sütöttem. Az alapkoncepció annyi volt, hogy imádom a meggyet, a túrót és a mákot, így csináltam egy piskóta alapot, összekutyultam hozzá az otthon ellesett mákos bejgli krémjét, ugyanez történt a túrós palacsinta túrójával, a tetejére meggyet dobáltam, és bedobtam a sütőbe.

A végső matéria ekképpen festett:

Túrós-mákos-meggyes sütemény, Mefi módra

Hogy legyen valami tanulságféle is az ebéd előtt, számomra két dolog került a helyére. Az egyik, hogy nagyjából már kezdem érezni az arányokat, ami azt jelenti, hogy tudok úgy ételt készíteni, hogy csak egy-két adag marad meg, és mindenki jól lakik. Illetve – és ez a legfontosabb –, hogy főzni-sütni másoknak a legjobb, és habár rendkívül izgalmas és érdekes maga az előkészítés és a készítés folyamata is, de azért a legnagyobb endorfin-hullámot mégis az okozza, amikor más élvezettel fogyasztja azt, amit csináltál.


Hogyan rohanj a veszTEDbe

Már vetítik a mozikban Seth MacFarlane (»Family Guy«, »Ted« és még sok más) új filmjét. A Million Ways to Die in the West magyar címébe viccesen vagy gagyin – ezt döntse el mindenki maga – a készítő előző produkciójának címét is elrejtették, ami voltaképpen arra jó, hogy akinek az nem tetszett, az biztosan nem fogja megnézni ezt sem, akit meg érdekelt a film, annak gondolom nincs szüksége külön emlékeztetőre.

Hogyan rohanj a veszTEDbe

Kétféle szemüveggel tudnék nyilatkozni a filmről: az egyik szemüvegemben a rajongó vagyok, aki kedveli MacFarlane munkásságát, ezért elvárásokkal foglal helyet teremben; a másik szemüvegemben pedig a mezei srác, aki látni akar egy jó vígjátékot. Előbbi nagyot csalódott, utóbbi nem teljesen azt kapta, amit várt.

Főként azokkal a dolgokkal volt bajom, amiket kiemeltem és amik miatt különösen tetszett a Ted. Az eredeti sztori; a gagek és mémek ismerete nélkül is vicces jelenetek; MacFarlane és a többi színész alakítása; az éppen megfelelő vicces és érzelgős jelenet. És igen, a Ted ilyen szempontból jobb film volt: ha csak úgy beültél rá a moziba, és a stílussal nem volt bajod, akkor végignevethetted az egészet. Lehet, hogy valakinek a Hogyan rohanj a veszTEDbe is ilyen élményt ad, nekem sajnos pont az ellenkezőjét.

A zene nagyon rendben volt, sokszor csupán az tette élvezhetővé az összhatást. A színészek közül talán Liam Neesont lehetne kiemelni, de ő is csak a szokásosat hozta. Seth Macfarlane-nel az volt a legnagyobb problémám, hogy semmilyen alakítást nem nyújtott, leginkább az egész film egy kétórás stand-up comedy volt, ami köré írtak egy nagyjából western történetet. Ezt tetézte Neil Patrick Harris challenge accepted beszólása, illetve az, hogy az összes popkult utalás olyan mellékízű volt, mintha az elkészült film nem lett volna elég vicces, ezért véletlenszerű helyekre beillesztették volna őket, a történettel való mindenféle kapcsolat nélkül. Két nagyon jó utalás volt, ezeket nem akarom lelőni, de az egyik a történet közepén inkább csak indokolatlanul megtörte az addig nagyjából összefüggő sztorit, ettől még azért vicces volt.

Csalódás volt a film, voltaképpen mindkét szemüveggel, elég sokáig morfondíroztam rajta, hogy csak rossz pillanatban néztem meg, és amúgy tetszene, de valahogy úgy érzem, nem ez a helyzet. A Tedet többször is láttam, mindig élveztem, ezt a filmet nem biztos, hogy megnézném ismét, és ha újra dönthetnék, abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán moziban nézném.

Eredeti cím: A Million Way to Die in the West
Műfaj: vígjáték, western
Időtartam: 90 perc
Megjelenés éve: 2014
Főszereplők: Seth MacFarlane, Charlize Theron, Amanda Seyfried, Liam Neeson, Giovanni Ribisi, Neil Patrick Harris