Van egy zene, aminek feldolgozott (diszkósított?) változatát többször hallottam már az iskolarádióban, és valami érdekes hatást váltott ki belőlem. Ha a sok tücc-tücc (és nem kell támadni, ez most nem kötekedés, pusztán személyes ízlésem), és az iskolai zsivaj nem lett volna, még talán tetszett is volna.
Aztán egyszer hallottam nyugodtabb körülmények között, az eredeti verziót, és még érdekesebb hatást váltott ki belőlem. Valahogy úgy tudnám jellemezni, hogy több részre szakadtam. Egyik részem üvöltött, hogy valaki kapcsolja már ki, a másik részem zokogott, a harmadik részem mosolygott, egy negyedik részem pedig teljesen elvarázsolt állapotba került. És azt hiszem, valahogy így lehet tökéletesen jelelmezni című száma, mely tulajdonképpen József Attila azonos című versének zenésített változata
.
Valahogyan így kéne megszerettetni az emberekkel a verseket. Én például sokáig nem szerettem verseket olvasni, versekről tanulni, mert irodalomórán legtöbbször csak beleverik a hülyeséget az ember fejébe, szó szerint bemagoltatják a versek lényegét, tartalmát, és nem hagyják, hogy csak mindenki elolvassa, aztán érezze, amit érez. Ezzel a verssel például nem is foglalkoztunk, mikor József Attiláról tanultunk, pedig nem egy, és nem két versét vettük át.
Én sem vagyok egy irodalmi zseni; nem tudnám megmondani, hogy milyen szépirodalmi stíluselemek fedezhetőek fel ebbben a verseben, de ahogy elolvasom, egyre többször és többször, megfog benne valami, és érzek valamit, ami jó; érzelmeket vált ki belőlem. És azt – többek között – ez lenne egy vers lényege.
