A suliban a Számítástechnikai laboratórium
termeit csak mágnes kártyával lehet nyitni, ilyen kártyákkal pedig csak a tanárok rendelkeznek. Ezt elvileg azért találták ki, hogy ha valaki késik óráról, akkor ne tudják beengedni a tanárok (ebből persze semmi nem lett), meg azért is, mert a lopások és rongálások megelőzésében is segít, ez viszont tény. Szünetben csak akkor szoktuk becsukni, ha az utolsó tanuló is kimegy, így nem kell nyitogatni az ajtót minden érkezőnek.
Ma meg ilyen tűzoltókészülék-ellenőrzéses nap van (elvileg ez rutin, ehhez képest a négy év alatt most látok másodszor ilyet), és az előző szünetben bejött egy tűzoltóbácsi, lekapta a készüléket, és jól bekúrta az ajtót. Persze ilyenkor mindenkit lehet beengedgetni, és mivel én vagyok az ajtóhoz legközelebb, ez valahogy alapnak tűnik számomra. Nyitva is hagytam az ajtót, jól.
Két perccel később visszajön a tűzoltóbácsi, visszaakasztja a készüléket a helyére, én szólok neki, hogy legyen oly kedves, és méltóztasson nem becsukni az ajtót. Hát belenéz a pofámba, és jól becsapja az ajtót!
Ez a bejegyzés tulajdonképpen két célt szolgált: az egyik egy teszt, hogy a bennem lévő hatalmas feszültséget, és idegességet le tudom-e vezetni egy szolid és nyugodt bejegyzésben, a másik pedig, hogy a megírásával hozzávetőlegesen három perc telt el, három percnyi elfoglaltságot nyújtva számomra.
