Ma belenéztem a Megasztár döntőjébe, és úgy érzem nem sokról maradtam le. Friderikuszt meg lehet utálni, de amiket mondott, mind-mind jogos volt. Ez viszont teljesen lényegtelen, és egyébként is másról szeretnék írni, méghozzá olyan dolgokról, amik nekem könnyeket csalnak a szemembe (pedig egyébként rendkívül kemény alkat vagyok ilyen téren, csak a hagyma tud hasonlókat elérni nálam). Aki persze nem szeret hosszú és mondhatnám mefilozófiai bejegyzéseket olvasni, az nyugodtan lapozzon, én mindenesetre ezt a bejegyzést érzelmek által vezetve írtam. Mint ahogyan érzelmek által vezetve írok minden egyes sort, csak ez most kicsit mélyebb. Talán.
A lényeg hogy van itt egy kép, amit ma találtunk karácsonyi nagytakarítás közben (a szkennelésért köszönet Tiginek). A képen – mely egyébként 1997-ben készült, vagyis majdnem tízéves voltam akkor – rajtam kívül hárman vannak. Hárman, akik fontosak voltak, hárman azon kevesek közül, akiknek a hiánya tényleg fáj. Még ha kívül mosolygok is.
Furcsa dolog egy fénykép, és most nem mint fotós (értsd: fényképeket készítő entitás), hanem mint átlagos szemlélőként írom ezt le. Az ember jobb esetben rengeteg képet halmoz fel az élete során, eseményekről, családtagokról, barátokról, háziállatokról és egyéb másoknak teljesen jelentéktelen, az ember számára viszont milliárdnyi adatot, emlékeket, érzéseket, gondolatokat idéz. Ha véletlen a kezedbe akad valamilyen régebbi fotóalbum, szinte biztos hogy nem tudod letenni. Megnézed az egyik képet, eszedbe jut az emlék, felidézed az ízét, kicsit visszamész oda, megöleled akit szeretsz, majd mikor megérkezel újra a nappali szőnyegén ülsz, és már átbogarásztál három albumot, a csavarhúzó amiért jöttél még mindig nincs meg, és igazából nem is fontos – nem tudod miért is kerested. Csak te vagy, és az a világ, ami a fényképen van. Egyik kép a másik után. Míg végül az összes el nem fogy, és te ismét ott ülsz a szőnyegen, a lábad már elzsibbadt, és ideje visszatérni a jelenbe. A csavarhúzó keresésébe, a többi kisebb-nagyobb problémákra, a mostani világba, mely néhány hónap, néhány év múlva szintén csak érzéseket idéző emlékképpé válik majd.
Nem fontos milyen minőségben (nekem egy rakat vállalhatatlan képem van, mégis mingyiket szeretem, mindegyik pillanatát fel tudom idézni), a lényeg, hogy készítsetek rengeteg fényképet. Legyen az digitális vagy sem; fényes vagy sötét, éles vagy homályos, csak kattintsatok, és örökítsétek meg az emlékeket. Mert bár ott van fejünkben is, de néha nagyon el tud bújni, és három telekönnyezett zsebkendőhöz elég csak egy fénykép, ami bármilyen számítógép sebességét lepipálva rántja elő azt a bizonyos képet, ízt vagy illatot emlékezetünk mélyéről. Készítsetek képeket mindenkiről és mindenről, amit szerettek.
És köszönjetek el mindenkitől akit szerettek, úgy, hogy az illető érezze azt a szeretetet, mert nem tudni mikor mondhattok neki legközelebb akár csak annyit, hogy szia. Egy nap – vagy egy élet múlva.
azert a pajeszkezdemeny mar ittis megvan :'DDDD