Idén is megvolt az első bográcsozás (apum világverő gulyásleves készült, meghalok, annyira tele vagyok), egy nap híján pontosan akkor, mint »tavaly«, de most képek nélkül, mert lusta voltam magammal hozni az apparátust, a »Fuji« meg nincs nálam.
Egyébként eszembe jutott ma az egyik legkedvesebb étkezéssel kapcsolatos emlékem. Semmi nyál, nem haltak meg emberek, nem vágta le senki az utolsó szegény öreg tyúkját és még aranyat sem adtam a zsírkarikák számával megfelelő arányban.
Még régebben cserediákként egy családnál voltam Erdélyben. Egyik nap húsleves készült. Semmi extra, gondolnád magadban, tyúkhúsleves és kész. Ám alapját egy aznap levágott házi tyúk, a nagyi által készített tészta, a ház kertjében található zöldségek és a kútból merített víz adta.
Isteni finom volt, de még ezzel sem tudom leírni azt a mennyi ízorgiát, amit akkor tizen-egynéhány évesen éreztem. Isteni finom húslevest készítenek szüleim is, de ennél jobbat még sosem sikerült fogyasztanom. Persze lehet hogy a sok kellemes emlék, a kis honvágy
(ha lehet így nevezni) felnagyították, bár nem hiszem.
Nem is beszélve a pityókáról, az isteni levegőről, a barátságos, közvetlen emberekről és az egész érzésről, amit ott éreztem. Szintén sehol máshol nem.
Háromszor voltam Erdélyben, azóta – magam sem tudom hogy miért – nem. Pedig a világ egyik legcsodálatosabb és egyben legvarázslatosabb helye.
