2007-ben nem gondoltam volna, hogy megyek majd valaha is főiskolára. Úgy voltam vele, hogy programozni tudok, sok mindent meg lehet tanulni akár OKJ-n is, megyek a világnak, aztán lesz ami lesz. Most itt állok néhány hónappal a diploma előtt, és ha újrakezdhetném, semmit nem változtatnék: úgyanígy a GDF-re mennék, talán csak kicsit jobb tanulmányi eredményekért küzdenék.
2010-ben nem gondoltam volna, hogy megyek majd valaha is mesterképzésre. Persze többször szóba került, én nem mondom hogy nem, de valahogy mindig az lett a vége, hogy majd elválik. Egészen pontosan hat napja, 2011. január 20-án, nagyjából délután három óra körül dőlt el, hogy márpedig mi Tomi barátommal MSc-zni fogunk. Mi volt az indíttatás? Semmi. Talán a kaland- és tudásvágy, az, hogy semmit nem veszthetünk valamint egyértelműen a saját magunknak való bizonyítási vágy, hogy ha már elvégeztük a BSc-t, mért ne menne az MSc is: mért ne lehetnénk teljes értékű mérnökök?
Aztán meg ott van az, hogy valami miatt hihetetlenül beleszerettem a Pázmány informatikai képzésébe. Érdekes témakörök, komoly szakemberek (csak két név, Nyékyné dr. Gaizler Judit, »dr. Prószéky Gábor«), fejlett infrastruktúra, kellemes hallgatói élet. Ma Tigiékkel voltunk nyílt napon, és az érzés csak jobban megerősödött.
2011. szeptemberében ha minden jól megy, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Információs Technológia Kara mérnökinformatikus mesterszakának hallgatói leszünk.
Nem győzöm kivárni. És még MacBook Pro is van a szórólapon:
