Tomi barátommal ma egy Apple kereskedésben jártunk, amint beléptünk felfigyeltem a jószágra:
Az izzadó Applefóbok, akik már-már reszketve húznák az egeret a bezárás gomb felé, nyugodjanak meg, most itt nem az Apple a téma, illetve csak közvetetten.
A kereskedésben a tulajdonos mesélte, hogy ezt a gépet még az Államokban vette, amikor megjelent a gép, aztán persze valahogy felkerült valamelyik padlásra valamilyen dobozba mígnem most, sok évvel később elővette a még működő masinériát, és kirakta. Persze mindenki ezt veszi észre elsőnek, és már komolyabb összegeket fel is ajánlottak a megvételre, de mondanom sem kell, nem eladó.
Miközben beszélgettünk a gép igen fejlett, 8 MHz-es processzoráról, az jutott eszembe, hogy milyen lesz majd nagyjából hatvan év múlva, mikor egy most átlagosnak számító gépet (értitek, számító gép, hahaha) kirak valaki az asztalára, az akkor tizenéves srácok-lányok meg majd azon röhögnek, hogy nézd már, 2,8 GHz-es processzor, milyen kemény, nagyapám ilyennel tolta a kétezres évek elején.
A még filozofikusabb gondolat, ami ebből jött, hogy amit mi most jelen pillanatban óriási technikai vívmány, és csurgatjuk a nyálunkat rá ha szép keretbe rakják, az néhány év múlva már történelem. Nem is olyan régen még a tévé is nagy cucc volt, most meg LED, 1080p és társai. Millió hasonló példát lehetne még.
Különösebb csattanó nincs, a lényeg egyszerűen az, hogy néha jó megállni és ránézni, milyen király dolgokra képes az ember, ha nagyon akar.
