Az e havi színházazás keretein belül, az utazás előtti estén, a Pesti Színházban néztük meg a Punk Rock című darabot.
A történet egy angliai középiskolában játszódik, ahová új diáklány érkezik, aki eddig városról-városra járt egyetemen tanító apja munkája miatt. Az egyik furcsa, de roppant szórakoztató srác ismerkedik vele össze először, és segít neki beilleszkedni az új helyre. A darab egy felvonásból áll, kicsit mégis két részre bomlik. Az első felén rengeteg lehet röhögni, és eléggé kitalálható, hogy miről fog szólni a folytatás (ami kicsit furcsa volt, színházban nagyon ritkán tudom kitalálni, mi lesz a vége), azonban a váltás mégis annyira hirtelen, hogy kicsit megdöbben az ember az ülésbe süppedve.
Nem volt korszakalkotó darab, de a témát kiválóan járta körbe, az üzenet egyértelmű volt.
Ma a Madách Színházban megnéztük az Én, József Attila című darabot. Tegnapelőtt volt születésének százhetedik évfordulója, amely egyben a magyar költészet napja is.
József Attila élete, gondolatai, művei két felvonásban, zenés aláfestéssel. Kiváló darab volt, hihetetlenül tetszett, ahogyan az egészet becsomagolták egy modern zenés-táncos megmozdulásba, valamint egy nagyon korszerű technikai tálalásba, vetítőkkel, trükkös fényekkel és hasonlókkal, de pont csak annyi, amennyitől még nem volt olyan érzésem, hogy az alkotás helyett inkább ezekre figyelnék.
Felejthetetlen volt, balintónak innen is köszi a jegyeket, mi már nem igazán tudtunk rá szerezni ugyanis – érthető okokból kifolyólag – az összes elkelt.
A hétvégén a Trafó adott otthont a Krétakör Krízis című darabjának, amire az átlagos szó egyáltalán nem jellemző.
A Krízis – ezt mindenhol olvashatjuk – három részből álló kísérleti mű. Az első része egy film, ez a jp.co.de (ejtsd: dzsípí kód). Második része egy opera, amely a Hálátlan dögök címet kapta, harmadik része pedig egy színdarab, helyenként filmjelenetekkel megszakítva, ez volna A papnő.
Az, hogy az embert beültetik háromszor két órára egy terembe, különféle borzongatások áldozatául, alapjában véve nem lenne különösen megterhelő. A három mű üzenete külön-külön, de főként egyben azonban annyira nyomasztó, annyira fájdalmas, hogy azt már nehéz lenne szavakba önteni. Ingrid úgy fogalmazott, hogy egy-két jelenetnél már majdnem felkiáltott, hogy öljetek meg végre. Sokat beszélgettünk az egész után, és én is hasonlóképpen éreztem, de akármilyen furcsa, nem azért, mert rossz volt az előadás. Hanem mert olyan szinten közeli és egyértelmű volt az egész üzenete, őszinte az előadásmódja, hogy az már sokkolóan hatott.
Úgy gondolom, egy vígjáték akkor jó, ha nevetünk rajta. Egy ilyen, rengeteg üzentet hordozó és rendkívül drámai darab pedig akkor, ha mi is feszültek, idegesek vagyunk mikor nézzük és még utána sokáig.
Számomra a film volt a leggyengébb elem; habár gyönyörű a fotózás, a zene és az egész kompozíció (tényleg, itt lehet ezt a szót használni), valahogy nem állt össze a sok kocka. Egy srác gyalogol valami hatalmas elhagyatott épületben, leül egy kanapéra, maszturbáló nőt néz a tévében, de közben fordul a kamera, és a nő valójában ott van előtte, aztán tovább sétál és fade-out effekttel eltűnik. Majd az anyja videóüzeneteit nézi, amelyet várandós állapotában készített. Ez a jelenet talán a legdurvább, amiket az anya mondd, az, ahogyan a színésznő előadja az anyát, aki csak egy kamerába beszél, hátborzongató. Majd jön a kísérleti rész, tizenkét ember bezárkózik ugyanebbe az épületbe mindenfélét csinálni. Nem tudtam nagyon sok jelenetnél eldönteni, hogy mikor nézek egy filmet és mikor egy olyan valamit, ami a valóság egy szelete, csak véletlenül néhány kamera is jó volt. Nem mondanám hogy nem tetszett, mert zseniális darab volt, talán inkább úgy fogalmaznék, hogy nem értettem elsőre. A másik két darabbal azonban egésszé állt össze.
A Hálátlan dögök azért tetszett, mert bevallom őszintén, sosem voltam még operaelőadáson, ezzel viszont rögtön egy durvábbat sikerült kezdésnek bevállalni. A Hálátlan dögök a filmben látható srác apjának az életét mutatja be. Ez, ellenben a filmmel, teljesen beszippantott. A hamiskás zenei jelenetek, a rémisztő tekintetű karmester (aki egyébként az egész eseménysorozatot irányítja és meséli, nem csupán a zenészeket), a megdöbbentő őszinteséggel játszó kisgyerekek. Az egész valami olyan hatást ad, amit nekem ezelőtt más semmi.
Végül pedig A papnő. Ez amolyan könnyed levezetésnek és határozott befejezésnek is szolgált az előző két részhez. Nagyon tetszett, hogy néha hirtelen lekapcsolták a világítást, és egy-egy filmjelenetet vetítettek közben. Egy Budapesttől távoli faluról, ahol nincs szórakozás, nincsen lehetőségek. A tájakon, az állatokon és az embereken kívül más nincsen. Sokan elégedettek, sokan nem. Ebbe az állóvízbe érkezik a srác anyja, apjának felesége, aki megunja a pesti színész életet, és vidékre megy drámapedagógiát tanítani.
Az egész trilógia nagyon összetett volt. Rengeteg művészlélek volt a nézőtéren, akik rögtön az előadás után elkezdték szétszedni azt, szakszavakkal és bonyolult görög kifejezésekkel. Én ebben a formában nem tudnám, nem is akarnám kielemezni, magamban viszont, akárcsak »A jég« után, rengeteget gondolok az egészre. A lényeg, hogy megérte beülni rá, nagyon is.
Ma a József Attila Színházban néztük meg a Made in Hungária című darabot, amelyben nem véletlenül fedezhetünk fel hasonlóságot az »azonos című filmmel«, azonban annyira mégsem hasonlít.
Jó móka volt, bár szerintem inkább azoknak tetszhet inkább, akik úgy általában Fenyő Miklós rajongói, mert ez sokkal inkább ő körülötte forgott, mint a film. Ami – egyébként –, hogy őszinte legyek, nekem jobban tetszett. Főként azért, mert viccesebb volt (itt kicsit erőltetettebbnek éreztem a poénokat), a történetet jobban kidolgozottnak éreztem, mondhatni jobban átjött, és a szereplők is jobbak voltak. Az például, hogy a fiatal főhőst egy harmincnak kinéző színész alakítja, kifejezetten zavaró volt néhol. Pedig nem a színészi játékkal volt baj, vagy ilyesmi.
Ezektől eltekintve tetszett, és akinek bejön ez a világ, biztosan élvezni fogja a műsort.
Teljesen véletlenül az utolsó pillanatban szereztünk két jegyet, így tegnap a Nemzetiben megnéztük a Vlagyimir Szorokin könyve alapján Mundruczó Kornél rendezésében bemutatott darabot.
Elsőként azt érzem a legfontosabb dolognak, amelyre tegnap jöttem rá, hogy amíg valaki nem lát egy ilyen vagy konkrétan ezt a darabot, addig semmit nem tud a színházról. Én még most is úgy érzem, hogy semmit nem tudok, de a tegnapi élményt az agyamban és a lelkemben egy olyan fiókba helyeztem, ahol különös, ékszer-jellegű tárgyakat gyűjtök. Nem tudom, láttam-e valaha ennyire komor, ennyire vicces és ennyire bizarr dolgot egyszerre, úgy, hogy az már nem megy át túlságosan az elvont kategóriába (amit egyébként badarság leírni, hiszen egy teljesen szubjektív fogalom). Nem tudom, láttam-e valaha ennyire őszinte dolgot. Ilyen gondolatok vannak bennem.
A Nemzeti Színház Nagyszínpada egy hatalmas, impozáns helyiség, közepén gyönyörű kristálycsillárral, kék bársonyülésekkel és rendkívül magas, tágas beltérrel. Ha belép az ember, rögtön eláll a lélegzete. A jég során ezt még azzal fokozzák, hogy beviszik a nézőket a félig megvilágított helyiségbe, a székek letakarva, a csillár fénye csak halványan dereng. Fel a színpadra, amin mindenféle kartonok, ál-falak állnak. Át a pompán és a vidámságon egy kis rögvalóságba érkezünk, hátra, a színpad leghátsó részére, ahol talán csak ezen az előadáson ülhet mezei néző. A jég színpadát ugyanis itt rendezték be. A nézők egyszerű székeken ülnek, de a szünet után fordul a kocka: mi magunk ülünk oda, ahol eddig a színészek játszanak. Be a kis lakásba, egy asztal körül emberek ülnek. Mire felocsúdsz, akkor esik le, hogy ezek bizony a színészek. Leülsz, néma csend, egy csillagszóró a fán, halk dudorászás, mennyből az angyal zongorán egy félmeztelen nő által, majd pillanatokon belül az addig vidáman beszélgető társaság az egyik tagot felrángatja az asztalra, kifeszítik kezét-lábát, és két, ijesztő szőke ember, akik a bejáratnál rád kacsintottak, valami durvára készülnek.
Azt, hogy majdnem minden színészt meztelenül is látni, bizonyára szokni kell, különösen egy ilyen helyszínen. Ettől függetlenül a meztelenség nagyon érdekes eleme az egésznek, mivel egyrészt nyilván valami megbotránkoztatás vele a cél, de közben mégsem ezt éreztem, hanem sokkal inkább az üzenetet, hogy nem a test számít. Teljesen mindegy, hogy fiú avagy lány, magas vagy alacsony.
Elképesztő élmény volt, ha lesz rá lehetőségem, biztosan beülök ismét, vagy elolvasom a könyvet, mert elsőre nem teljesen értettem meg, és nem is akarom teljesen megérteni a történetet. Tegnap este óta folyamatosan gondolkodom rajta, eszembe jutnak pillanatai, és mindig arra jutok, hogy valami hihetetlen dolog volt ott akkor abban a bő három órában.
Bátran ajánlom, nem a szokásos öltönyös darab, minden bizonnyal sokaknál kiveri a biztosítékot (most is volt pár néző, akik leléptek csapot-papot otthagyva), de aki végigüli, teljesen biztos vagyok benne, hogy egy kicsit gazdagabb emberként hagyja el a színpadot.
Volt ma szerencsénk a Madách Színházban, viszonylag jó helyen (harmadik sor közepe) megtekinteni a híres-neves Macskák című darabot. Kiváló élmény volt, szerintem senki se hagyja ki, még azoknak is merem ajánlani, akik nem szeretik az éneklős darabokat, mert apum is ilyen beállítottságú, mégis élvezte minden percét. A történetet mondjuk elsőre szerintem nem feltétlen kell megérteni, olyan meséről van szó, ami mindig igazodik az ember hangulatához, és mindig ennek függvényében értékeljük.
Egy szó mint száz, tetszett.
Ellenben jegyzet magamnak: ha lesz gyerekem, tízéves kora alatt kérlek pofozzatok fel, ha színházba, múzeumba, moziba vagy bármi egyéb helyre viszem. És nem azért mert sznob vagyok, hanem azért, mert egy négy- meg ötéves gyerek nem bír végigülni kétszer másfél órát csöndben, székrugdosást mellőzve. Azt a vénasszonyt aki mellettünk ugrabugrált (szó szerint), meg fogpiszkálóval játszott és végül otthagyta a vizesüvegét, inkább már nem is szólok. Csak azért szomorú hogy egy színházlátogatás során mindig belefutunk ilyenekben.
Múltkor a Madách Színház igazgató páholyában (ezt leírva-kimondva roppant jól hangzik, máskülönben semmi extra, a leghátsó sor mögött van az egyik ilyen páholy, benne hat darab szék, az egész poénja hogy kisebb az esély arra, hogy valami tahó szomszédot fog ki az ember) megnéztük a címben említett darabot. Olyan kis elegánsan fogalmazok, na.
Első sorban a színházról. Azt vettem észre, hogy manapság kétféle ember jár színházba. Az egyik a kopasz, akit nevezzünk mondjuk Tibinek, ilyen fehér Nike feszítős pólóban, meg koptatott földműves nadrágban, mely világoskék színű, vele pedig Cuncimókuska, akin nagyon élénk miniszoknya van, meg akkora magassarkú, hogy az valami órás műszerének is elmehetne. Ők így ketten beülnek megnézni egy fil… vagy miez műszín szóval tudod, ami van a színházban. A másik meg Benedek, aki rendkívül intelligens, a TESCO-ban vásárolt zakója van rajta, ami alatt az ing ugyan nincs kivasalva, de azért térdre gecik, színházba járok, hát mi vagyok én ha nem művelt. Aztán még vannak olyanok mint mink, akik csak beülnek a kikapcsolódás miatt. Mert elvégre a színház erre lenne való, még ha az ára miatt sokakat távol is tart.
De a színdarabról. A mese New Yorkból jött, a mostani formájában Balla Eszter, Pikali Gerda, Magyar Attila és Nagy Sándor adták elő, a be- és átvezető éneklésekről pedig Szente Vajk gondoskodott. Itt szeretném megjegyezni, hogy Balla Eszter egyszerűen zseniális, végig felpofoztam volna, annyira jól játszotta az idegesítő feminista nőt, és bár ez egy ellentétesnek tűnő mondat, de tényleg dicséret illeti őt. Néhányszor észrevehetően elrontotta a szöveget, de ezt is ügyesen kezelte. Magyar Attila szerintem ebben a darabban tökéletes volt, bár tudom hogy többen nem kedvelik őt, ami pedig plusz dolog, hogy egy sokáig csörgő mobiltelefont sikerült beleiktatnia az előadásba, úgy hogy hosszú másodpercekig szólt a taps utána.
Összességében tetszett, bár talán picit túl limonádé volt a történet, értem ezt úgy hogy egy vígjátéknál persze nem drámát akar az ember, de egy icirpicirit lehetett volna súlyosabb, mint vígjáték, nem ennyire laza. Például mikor vége volt az első felvonásnak, azt hittem vége van az egésznek, el nem tudtam képzelni mit húznak még ugyanennyi ideig.
Nos, az már biztos, hogy ha egy tízfős társaságban létezik nagyon bunkó ember, az biztosan a mi közelünkben lesz, ez ismét bebizonyosodott. Egyrészt volt két csaj, akik távcsővel nézték az előadást, illetve a kivetítőt(!), de a slusszpoén, hogy mindezt majdnem állva tették, és amikor megjegyeztük, hogy esetleg mi is szeretnénk nézni, még nekik állt feljebb. Vagy például mögöttünk a két csávó, aki folyamatosan beszélt meg röhögött. És ez elvileg egy kulturális esemény lenne. Na mindegy.
Szóval: A Társulat, István aki király, Koppány aki nem király, Szörényi Levente, Bródy János, többezer ember, két kivetítő, hatalmas színpad, jelmezes főpróba, Mefi és családja a nézőtéren – összefoglalva: fantasztikus volt.
Gondoltam majd külön kiemelem, hogy ki milyen jó volt, aztán rájöttem, hogy az összes szereplőt le kellene írnom, mert ez tényleg nagyon egyben volt. Nagyjából húszpercnyi késéssel kezdődött, köszönhetően a kedves közönségnek, akik pontosan érkeztek (fél nyolcra volt kiírva, háromnegyed nyolckor még csak félig volt a közönség, a műsor meg elvileg teltházas). Az első felvonás is remek, de a második egyszerűen fantasztikus, pláne hogy a kedvenc részemmel (Szállj fel szabad madár) kezdődött, és a műsor egyik legjobb része volt. Egy-két résznél a hideg futkosott a hátamon, annyira élveztem.
A színpad elég hülyén volt elhelyezve, sehonnan sem lehetett kényelmesen látni, de ezt kivetítőkkel orvosolták, és elég ügyesen mozgatták a kamerákat, a lényeget mindig lehetett látni a kivetítőn, bár kicsit homályosan. A hangtechnika szintén rendben volt, nem lüktetett másfél óráig a fülem, de nem is volt olyan érzésem, hogy tessék már kakaót tenni rá, ami hát egy rockoperánál fontos dolog, na.
Az utolsó percekben Santana-stílusban megszólaló Himnuszra nem igazán tudták a népek, hogy most akkor fel kellene állni, vagy nem, de miután jópáran így tettek, leesett, hogy hát ez azért mégiscsak a Himnusz. Valami fantasztikus volt látni, ahogyan a teltházban (szó szerint), többezres tömeg egyszerre tapsol és mosolyog.
Elvileg holnap lesz a jubileumi premier, tegnap és ma jelmezes főpróba volt, de ez egyáltalán nem látszott a színvonalon. A színpad forgott, a háttér vetítve volt, a fények nyüzsögtek, volt ló, volt tűz, gyönyörű jelmezek, egyszóval minden ami kell.
Egy élmény volt, nagyon örültem, hogy ott lehettem, aki teheti, mindenképpen nézze-hallgassa meg. Jó lenne valahogyan kijutni a Szegedi Szabadtéri előadásra is, de nem hiszem, hogy össze fog jönni.
Értékelés: 5 pont (Nem gondoltam volna, hogy ennyire tetszeni fog, de abszolút tévedtem.)
A Sportarénának viszont virgácsot a valagába: az még oké, hogy lehúznak egy ezressel a parkolásért, még az is oké, hogy egy vagyon a jegy, még az is oké, hogy a nyakam leszakad olyan kényelmetlen székek vannak, de hogy háromszáz forintot elkérni egy adag szénsavmentes ásványvízért, azért az már a lehúzás magasiskolája. Így ne lepődjünk meg, hogy jó pár ember nem jár ilyen helyekre.
Volt szerencsénk ma családostul bevonulni (hárman, mármint) a című nagysikerű darab mondhatni jubileumi, kettőszázötvenedik előadására, mely a József Attila Színházban volt látható és hallható.
Számomra a szereposztás mindent eldöntött; magyar színészek közül a kedvenceim (tudom, alacsony az ingerküszöböm, és ízléstelen vagyok, de leszarom), csak hogy néhányat említsek, olyanok mint: Kern András, Koltai Róbert, Józsa Imre és még sorolhatnám. Az előadás nekem személy szerint nagyon tetszett, azt kaptam, amit vártam (hogy potyogó könnyekkel végigröhögjek két órát).
Egyébként vicces dolog, hogy ha én valahol ott vagyok, valami biztosan történik. Most például csúnya baleset volt az M3-ason, több kilométeres sorral, így majdnem késve értünk oda. Meg például az is hihetetlen, hogy színházban is látni tahókat, de olyan echt ungarische stílusban. Érted, én megértem, hogy szomjas, és iszik előadás közben; azt is, hogy éhes, és milkacsokit majszol (most tényleg, lehet, hogy cukros), de hogy végigbeszélje az előadást, azért az már a pofátlanság legteteje.
